Százhalombattai Hírtükör, 1990 (3. évfolyam, 1-25. szám)

1990-07-18 / 15. szám

HELYTÖRTÉNETI SZÁZHALOMBATTAI GYŰJTEMÉNY hit'k­ikiti VÁROSI KÖZÉLETI LAP 1990. július 25. III. ÉVFOLYAM SZÁM MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK SZERDÁN Vita! Vita? Vita! NÉMA ÉVTIZEDEK UTÁN A múlt rendszer egyik súlyos (tudom, nem a legsúlyosabb) hibá­ja volt, hogy nem tűrte a vitát. Pe­dig a vitára szükség van. Vita nél­kül eltompul az elme, vita nélkül nem alakulhat ki megállapodás, vi­ta nélkül a sok megoldás közül nem tudjuk kiválasztani a legjob­bat, vita nélkül nincs demokrácia. Vita évtizedekig nem volt. Nem volt a politikában, csak felállás és ütemes taps, nem volt a művé­szetekben, csak dicstelen talpnya­lás és művészietlen kiszolgálás és nem volt a műszaki életben sem, csak vezetői döntés és jobb pozí­ciót biztosító bólogatás. Mint mű­szaki ember, a vitát nagyon hiá­nyoltam. Tudtam és vallottam, hogy a tudományt a vita mozgatja előre, mint az óra mutatóját a meg­feszített rugó. Vitát kezdeményezni pedig alig-alig lehetett, hiszen a fe­lettes mindig úgy érezte, a beosz­tottól érkezett észrevételt, ellenvéle­ményt, mint támadást a „hatalom” ellen. Ezt az élcsapat és annak élenjáró reprezentánsai még a mű­szaki életben sem tűrhették. Meg is volt az eredménye, tapasztalhatjuk mindnyájan. Istenem, ha egyszer újra lehetne vitatkozni, ha a tv-ben, rádióban végre néha ellenvéleményt is lehet­ne hallani, ha végre nem akarnánk elhitetni a világgal, hogy minden­kor, mindenben ez a 10 millió em­ber tökéletesen egyetért. Meg­érem-e valaha? Valahogy így mor­­cogtam magamban. Majd egyszerre csak felgyorsul­tak az események. Egyik változás a másik után: 1956-ot a megfelelő rangra emeltük, a köztársaságot ki­kiáltottuk, ismét lett koronás címe­rünk, vannak demokratikus pártja­ink, van szabadon választott parla­mentünk és lehet, szabad végre vi­tatkoznunk. Persze még egyelőre nem mindenütt, de már sok he­lyen. A parlamentben, a tv-ben, az újságok hasábjain, a nyilvános fó­rumokon, az utcán stb. És mégis, boldogságom valahogy nem fel­hőtlen. Nem tudom, kedves olva­sóim hogy vannak ezzel. Hall­gatom, nézem, olvasom a vitákat, a vitázókat, a vitacikkeket és nem vagyok maradéktalanul elégedett. Tudhattam volna előre. Tudhat­tam volna, hogy elszoktunk, sőt meg sem tanulhattunk vitatkozni. Honnan, miből fejlődött volna ki a megfelelő vitakultúránk? Ez a ké­pességünk elsatnyult, visszafejlő­dött. Újra ki kell nevelnünk, meg kell erősítenünk, ki kell művelnünk. T­udhattam volna előre és még­is. Nem tudok úrrá lenni csalódott­ságomon és igazában azt sem tu­dom, hogy én magam milyen ál­láspontra helyezkedtem e kérdés­ben. Nézzük azonban sorjában. Mi­ért nem tetszik nekem a viták egy része, sajnos, nagy része? Nem tetszik azért, mert a vitát kezdők vagy a vitát provokálók egy része nem egy lényeges, fontos, legalább egy embercsoport részé­re meghatározó jelentőségű témát lobogtat meg és azt kiáltja ki világ­rengetőnek. Az embernek az az ér­zése, hogy ez csak neki, saját sze­mélyének fontos. Nem tetszik, mert a vitát kezde­ményező jól tudja előre, hogy poli­tikai ellenfelét nem fogja meggyőz­ni, de ez igazában nem is fontos részére. Mondanivalója csak sze­mélyes hiúságának szolgál, hogy ezáltal bemutathassa ragyogó el­méjét, irodalmi idézetekkel művelt­ségének magas fokát, hanghordo­zásával briliáns szónoki képessé­gét, változatos mondatszerkeszté­sével írói kvalitását. Nem tetszik, hogy minden apró tűszúrásra egyesek hatalmasakat ugranak és nem törődve azzal, hogy közben elsikkad a valódi, a komoly, a fontos téma, rögtön fel­veszik a kesztyűt vívóállásba he­lyezkednek és kezdik a riposztot. Nem tetszenek egyes viták, mert nem szakszerűek. A vitatko­zók egy része nem merült el a té­mában, ismeretei felületesek. Érve­ik nem meggyőzőek és nem ala­posak, előnyben részesítik a látvá­nyos vagdal­kozást. Nem tetszenek a viták, vitacik­kek azért sem, mert sok bennük a személyeskedés, amit az ökölvívás nyelvén úgy mondanak, hogy övön aluli ütés. Nem tetszenek egyes szövegek azért sem, mert látszik rajtuk, hogy dühből és méregből fakadtak és nem józan megfontoltságból. Belecsöppentem a politikai élet­b­e Tudtam és tudom, azzal, hogy az MDF százhalombattai szerveze­te elnökké választott nem kerülhe­tem el a vitákat és nem is akarom elkerülni, mivel a múltban éppen ezt hiányoltam. De én is úgy vitat­koztam, ahogy nap mint nap lát­juk, halljuk vagy olvassuk? Az MDF büszkén vallja magáról, hogy ő a nyugodt erő. Én tehát úgy gondo­lom, hogy ebben a szellemben fo­gok vitatkozni. Szívesen megvitatom bárkivel, bármikor országunk, városunk je­lenét, de főleg jövőjét. Ez szívem szerinti téma, mert óhajtom és vá­gyom a változást, az ígéretes jö­vőt. Szeretném, hogy a demokrá­ciához, a közös Európához a leg­rövidebb időn belül jussunk el. Szeretnék minél többet vitatkoz­ni, beszélgetni a tervekről, az el­képzelésekről, talán még az ál­mokról is. De mit tegyek, ha olyan vitapartner jelentkezik, olyan politikai ellenfél lép elő (még jó, ha előlép és nem a hát­térben szövögeti hálóját), aki nem a lényegről akar beszélni, nem a várost érintő fontos kérdé­sekről akar polemizálni akit csak személyes feltűnési vágy vagy in­dulat vezet, aki nem válogat esz­közeiben, aki nem sportszerű? Nehéz helyzet. Hiszen ha min­dig kivonom magam az ilyenfajta viták elől, előbb-utóbb azt fogja mindenki hinni, hogy megjuhász­­kodom, nincs bennem bátorság, nincsenek elképzeléseim, terveim. Teljesen világos, hogy ezt nem te­hetem. Sem igazságérzetem, sem pártszervezetem lelkes tagságának irántam érzett bizalma, de még vér-­­ mérsékletem sem engedné meg. Tehát? Egyelőre reménykedem. Remélem, hogy itt, városunkban a politikai küzdelem, az önkormány­zati választási kampány korrektül,­­ az etikai szabályok és normák be­tartásával fog folyni. Remélem, , hogy akinek nincs lényeges mon­danivalója, aki csak frázisok puf­­­­fogtatására képes, az a háttérben marad. Remélem, hogy a fellángo­ló viták kizárólag és egyedül csak azt a célt fogják szolgálni, hogy jobb és szebb életünk legyen itt Százhalombattán. Bízom a város sok ezer jószán­dékú lakójában. Azokban - és ezek száma nem csekély -, akiket barátaimnak tartok, és azokban is, akik politikai ellenfeleim, mert ilye­nek ténylegesen vannak. Mon­dom, politikai ellenfeleim, és nem ellenségeim, mert­­ szeretném re­mélni és hinni, hogy - ilyenek ténylegesen nincsenek. dr. Nagypataki Gyula az MDF százhalombattai szervezetének elnöke Július 6-tól képviselői fogadóórák Dr. Kovács László rendszeresíti városunkban a fogadóórákat. Július elejétől kezdődően minden hó első péntekén fogadja városunk lakóit. A máso­dik pénteken Érden, a harmadikon pedig Diósdon tartja majd fogadóóráit. Érdeklődésünkre elmondotta, hogy elképzelései szerint nem ,kijáró” típusú képviselősködést sze­retne meghonosítani, hanem elsősorban közér­dekű kérdésekre, nagyobb horderejű problémák­ra, visszaélésekre szeretne figyelni. Ez ideig a vá­lasztópolgárok inkább a tyúkperek szintjén a'//d panaszokat közvetítettek a választott képviselő felé, és mint elmondotta, ez az állapot még sokáig eltarthat, amíg minden városi lakos a majd meg­választandó helyhatósági szerveknél keresi prob­lémáinak megoldását. Megismételjük tehát, minden hó első péntekén 17.00 órától várja a választópolgárokat a képvi­selő, a volt pártszékház első emeletének 111 .szá­mú szobájában. A Szerkesztőség AKI ROMÁN, NEM MAGYAR? Ismeretes, hogy az 1989-es esztendővel lejárt az a 20 éves megálla­podás, amelynek értelmében csak azok az állampolgárok folyamodhat­nak magyar állampolgárságért, akik már lemondtak román állampolgár­ságukról. 1990 elejétől tehát magyar állampolgárságért is lehet folyamodni anél­kül, hogy lemondana valaki a román állampolgárságról. Már január első napjaiban megjelentek a típusnyomtatványok, ame­lyekkel magyar állampolgárságért lehet folyamodni. Persze vannak fel­tételei is a folyamodványnak, az első és egyben kizárólagos, a lakhatási engedély. Tehát olyan egyének folyamodhatnak állampolgárságért, akik­nek hivatalosan bejelentett lakásuk és személyi igazolványuk van. Városunkban viszonylag sok erdélyi magyar­ jutott valamiféle (fő- vagy albérleti) lakáshoz, majdnem mindenikük beilleszkedett Százhalombatta társadalmába. Szinte az év első két-három hónapjában folyamodtak ma­gyar állampolgárságért az arra jogosultak a Városi Tanácsnál, és legjobb tudomásunk szerint néhány napos késedelem múltán a tanács továbbí­totta a folyamodványokat az illetékes minisztériumhoz. Újabban - talán tehetetlenségük okán - egyre több erdélyi magyar keresi fel szerkesztőségünket azzal a kérdéssel, mikorra várható valami­féle válasz az illetékes minisztérium, illetve a városi tanács részéről. Az ügy pikantériájához tartozik az is, hogy akadtak olyanok is, akik nem várták meg a kettős állampolgárság lehetőségeit, és végigjárták a román állampolgárságról való lemondás bonyolult tortúráját. Több mint egy éve várják honosításukat, a szó szoros értelmében hontalanul. Vá­laszt viszont ők sem kaptak. Tudjuk, az új kormány nincs könnyű helyzetben, de talán nem téve­dünk nagyot, ha azt állítjuk, valamiféle visszajelzést jogosan elvár az illetékes a minisztériumtól. A Szerkesztőség MEGMARADT A LÓ... Nekrológot írni szomorú. Szo­morú és nehéz. Különösen ne­héz, ha olyan valakiről szól, aki közeli ismerősünk volt. Nekem most különösen nehéz, hisz pár hónappal ezelőtt vidám, hangula­tos riportot készítettem vele és akkor még... Most elszorult torokkal olva­som március 14-i, ezévi 6. szá­munkat, abban azt a beszélge­tést, melyet Ferenczi Illéssel nyugdíjba vonulása alkalmával készítettem... Ki gondolta volna, melyikünk merte volna csak álmodni is, hogy négy hónap sem telik el március idusa után és Illés már nem lesz közöttünk? Ki hitte vol­na, hogy a makkegészségesnek tűnő, vidám szellemű, nyílt tekin­tetű, végtelenül szerény barátun­kat már belülről rágja, tépi az alat­tomos, előre nem várható, nem sejthető súlyos kór... Egy-egy riport elkészítésének, kialakulásának módját, a munka folyamatát általában nem szoktuk széles körben pertraktálni, a mű­helymunka aprólékosságai a nagyközönség számára igazából nem is érdekesek, esetleg egye­nesen unalmasak. Nos, ez a riport Ferenczi Illés­sel nagyon nehezen jött létre. Se­­hogysem akarta vállalni, hosszas rábeszélés után is nehezen állt kötélnek. Csak amikor Takács Péter főszerkesztőnkkel szemé­lyesen a lakásán kerestük fel - talán a vendéget tisztelve ben­nünk - nem utasított el bennün­ket. A szerény, nemesen egyszerű emberek pirulós szégyenlősségé­­vel vallott életéről, munkájáról, a városról, családjáról. Nem tolta egyetlen felmerült kérdésben sem saját személyét előtérbe, sőt, minduntalan hangoztatta érdem­telenségét és azt, hogy igyekezett mindig a köz érdekében, a váro­sért, másokért tenni, dolgozni. Aztán - emlékszem - kissé fa­nyar keserűséggel tette hozzá: - Sajnálom, hogy ez nem mindig sikerült... Ferenczi Illés nem gyűjtött va­gyont. Pozícióját, kapcsolatait nem használta fel harácsolásra, privilégiumok szerzésére. Egy élet munkája alatt annyit szerzett magának és családjának, amennyit városunkban bármely szakmunkás is a magáénak mondhat. Illetve ennél talán valamivel mégis többet: közmegbecsülést is. Egyszer volt egy pillanat a be­­szélgtés során, amikor mégis észrevettem - szemének egy vil­lanásán vagy akaratlan mosolyán - a büszkeség egy kis szikráját... Amikor a kínált bort megdicsér­tem. Ekkor a jó gazda önérzetes­sége szólalt meg: - Saját termés... díjat nyertem vele... Nem méltatom Ferenczi Illés munkásságát, egyéniségét, éle­tét. Ezt - ha röviden is - megtet­tem, amikor nyugdíjazása alkal­mával az említett riportot elkészí­tettem vele. Megtette ezt ő saját maga. Bizonyított a munkájával, szorgalmával, egész életével, be­csületével. De megtették ezt má­sok is. Megtette a város lakossá­ga, az a hatalmas tömeg, amelyik eljött egyetlen - az első és egy­ben utolsó - elnökhelyettesének a végső tiszteletet megadni. Akik még egy utolsó istenhozzádot mondtak, intettek és elhelyezték sírján az emlékezet virágait. Beszélgetésünk végén - tréfás anekdotaként - elmesélte, hogy amikor 1960-ban kinevezték Száz­halombatta tanácselnökévé, vala­melyik elnöktársa megjegyezte: - Na, ez sem eszik meg sok jót Battán... A jóslat nem vált be, Ferenczi Illés 30 éven át dolgozott itt, hogy hogyan, azt már korábban ele­meztem. Csakhogy az újságban - szel­lemeskedve - további jókívánsá­gainkat úgy fejeztem be: „És még sok, nagyon sok jót, Illés!” Kedves Illés! Lélekben szólok Hozzád! Nem hittem volna, hogy utolsó találko­zásunk volt az az emlékezetes... Nem hittük, hogy megérdemelt nyugalmadat ennyire kurtára szabja a sors... Senki sem számí­tott arra, hogy ilyen hirtelen itt hagysz bennünket... Illés! Váro­sunk történet­tudora, nyomozója voltál, úgy é­rem. Nélküled egye­dül maradtunk... Fáj nekünk, hogy már nem vagy velünk... De amíg mi élünk, emlékezetedet szívünkben meg­őrizzük. Amit kívántam, nem teljesítette az élet. Megmaradt a só, Illés... Horváth László

Next