Százhalombattai Hírtükör, 1990 (3. évfolyam, 1-25. szám)
1990-07-18 / 15. szám
HELYTÖRTÉNETI SZÁZHALOMBATTAI GYŰJTEMÉNY hit'kikiti VÁROSI KÖZÉLETI LAP 1990. július 25. III. ÉVFOLYAM SZÁM MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK SZERDÁN Vita! Vita? Vita! NÉMA ÉVTIZEDEK UTÁN A múlt rendszer egyik súlyos (tudom, nem a legsúlyosabb) hibája volt, hogy nem tűrte a vitát. Pedig a vitára szükség van. Vita nélkül eltompul az elme, vita nélkül nem alakulhat ki megállapodás, vita nélkül a sok megoldás közül nem tudjuk kiválasztani a legjobbat, vita nélkül nincs demokrácia. Vita évtizedekig nem volt. Nem volt a politikában, csak felállás és ütemes taps, nem volt a művészetekben, csak dicstelen talpnyalás és művészietlen kiszolgálás és nem volt a műszaki életben sem, csak vezetői döntés és jobb pozíciót biztosító bólogatás. Mint műszaki ember, a vitát nagyon hiányoltam. Tudtam és vallottam, hogy a tudományt a vita mozgatja előre, mint az óra mutatóját a megfeszített rugó. Vitát kezdeményezni pedig alig-alig lehetett, hiszen a felettes mindig úgy érezte, a beosztottól érkezett észrevételt, ellenvéleményt, mint támadást a „hatalom” ellen. Ezt az élcsapat és annak élenjáró reprezentánsai még a műszaki életben sem tűrhették. Meg is volt az eredménye, tapasztalhatjuk mindnyájan. Istenem, ha egyszer újra lehetne vitatkozni, ha a tv-ben, rádióban végre néha ellenvéleményt is lehetne hallani, ha végre nem akarnánk elhitetni a világgal, hogy mindenkor, mindenben ez a 10 millió ember tökéletesen egyetért. Megérem-e valaha? Valahogy így morcogtam magamban. Majd egyszerre csak felgyorsultak az események. Egyik változás a másik után: 1956-ot a megfelelő rangra emeltük, a köztársaságot kikiáltottuk, ismét lett koronás címerünk, vannak demokratikus pártjaink, van szabadon választott parlamentünk és lehet, szabad végre vitatkoznunk. Persze még egyelőre nem mindenütt, de már sok helyen. A parlamentben, a tv-ben, az újságok hasábjain, a nyilvános fórumokon, az utcán stb. És mégis, boldogságom valahogy nem felhőtlen. Nem tudom, kedves olvasóim hogy vannak ezzel. Hallgatom, nézem, olvasom a vitákat, a vitázókat, a vitacikkeket és nem vagyok maradéktalanul elégedett. Tudhattam volna előre. Tudhattam volna, hogy elszoktunk, sőt meg sem tanulhattunk vitatkozni. Honnan, miből fejlődött volna ki a megfelelő vitakultúránk? Ez a képességünk elsatnyult, visszafejlődött. Újra ki kell nevelnünk, meg kell erősítenünk, ki kell művelnünk. Tudhattam volna előre és mégis. Nem tudok úrrá lenni csalódottságomon és igazában azt sem tudom, hogy én magam milyen álláspontra helyezkedtem e kérdésben. Nézzük azonban sorjában. Miért nem tetszik nekem a viták egy része, sajnos, nagy része? Nem tetszik azért, mert a vitát kezdők vagy a vitát provokálók egy része nem egy lényeges, fontos, legalább egy embercsoport részére meghatározó jelentőségű témát lobogtat meg és azt kiáltja ki világrengetőnek. Az embernek az az érzése, hogy ez csak neki, saját személyének fontos. Nem tetszik, mert a vitát kezdeményező jól tudja előre, hogy politikai ellenfelét nem fogja meggyőzni, de ez igazában nem is fontos részére. Mondanivalója csak személyes hiúságának szolgál, hogy ezáltal bemutathassa ragyogó elméjét, irodalmi idézetekkel műveltségének magas fokát, hanghordozásával briliáns szónoki képességét, változatos mondatszerkesztésével írói kvalitását. Nem tetszik, hogy minden apró tűszúrásra egyesek hatalmasakat ugranak és nem törődve azzal, hogy közben elsikkad a valódi, a komoly, a fontos téma, rögtön felveszik a kesztyűt vívóállásba helyezkednek és kezdik a riposztot. Nem tetszenek egyes viták, mert nem szakszerűek. A vitatkozók egy része nem merült el a témában, ismeretei felületesek. Érveik nem meggyőzőek és nem alaposak, előnyben részesítik a látványos vagdalkozást. Nem tetszenek a viták, vitacikkek azért sem, mert sok bennük a személyeskedés, amit az ökölvívás nyelvén úgy mondanak, hogy övön aluli ütés. Nem tetszenek egyes szövegek azért sem, mert látszik rajtuk, hogy dühből és méregből fakadtak és nem józan megfontoltságból. Belecsöppentem a politikai életbe Tudtam és tudom, azzal, hogy az MDF százhalombattai szervezete elnökké választott nem kerülhetem el a vitákat és nem is akarom elkerülni, mivel a múltban éppen ezt hiányoltam. De én is úgy vitatkoztam, ahogy nap mint nap látjuk, halljuk vagy olvassuk? Az MDF büszkén vallja magáról, hogy ő a nyugodt erő. Én tehát úgy gondolom, hogy ebben a szellemben fogok vitatkozni. Szívesen megvitatom bárkivel, bármikor országunk, városunk jelenét, de főleg jövőjét. Ez szívem szerinti téma, mert óhajtom és vágyom a változást, az ígéretes jövőt. Szeretném, hogy a demokráciához, a közös Európához a legrövidebb időn belül jussunk el. Szeretnék minél többet vitatkozni, beszélgetni a tervekről, az elképzelésekről, talán még az álmokról is. De mit tegyek, ha olyan vitapartner jelentkezik, olyan politikai ellenfél lép elő (még jó, ha előlép és nem a háttérben szövögeti hálóját), aki nem a lényegről akar beszélni, nem a várost érintő fontos kérdésekről akar polemizálni akit csak személyes feltűnési vágy vagy indulat vezet, aki nem válogat eszközeiben, aki nem sportszerű? Nehéz helyzet. Hiszen ha mindig kivonom magam az ilyenfajta viták elől, előbb-utóbb azt fogja mindenki hinni, hogy megjuhászkodom, nincs bennem bátorság, nincsenek elképzeléseim, terveim. Teljesen világos, hogy ezt nem tehetem. Sem igazságérzetem, sem pártszervezetem lelkes tagságának irántam érzett bizalma, de még vér- mérsékletem sem engedné meg. Tehát? Egyelőre reménykedem. Remélem, hogy itt, városunkban a politikai küzdelem, az önkormányzati választási kampány korrektül, az etikai szabályok és normák betartásával fog folyni. Remélem, , hogy akinek nincs lényeges mondanivalója, aki csak frázisok puffogtatására képes, az a háttérben marad. Remélem, hogy a fellángoló viták kizárólag és egyedül csak azt a célt fogják szolgálni, hogy jobb és szebb életünk legyen itt Százhalombattán. Bízom a város sok ezer jószándékú lakójában. Azokban - és ezek száma nem csekély -, akiket barátaimnak tartok, és azokban is, akik politikai ellenfeleim, mert ilyenek ténylegesen vannak. Mondom, politikai ellenfeleim, és nem ellenségeim, mert szeretném remélni és hinni, hogy - ilyenek ténylegesen nincsenek. dr. Nagypataki Gyula az MDF százhalombattai szervezetének elnöke Július 6-tól képviselői fogadóórák Dr. Kovács László rendszeresíti városunkban a fogadóórákat. Július elejétől kezdődően minden hó első péntekén fogadja városunk lakóit. A második pénteken Érden, a harmadikon pedig Diósdon tartja majd fogadóóráit. Érdeklődésünkre elmondotta, hogy elképzelései szerint nem ,kijáró” típusú képviselősködést szeretne meghonosítani, hanem elsősorban közérdekű kérdésekre, nagyobb horderejű problémákra, visszaélésekre szeretne figyelni. Ez ideig a választópolgárok inkább a tyúkperek szintjén a'//d panaszokat közvetítettek a választott képviselő felé, és mint elmondotta, ez az állapot még sokáig eltarthat, amíg minden városi lakos a majd megválasztandó helyhatósági szerveknél keresi problémáinak megoldását. Megismételjük tehát, minden hó első péntekén 17.00 órától várja a választópolgárokat a képviselő, a volt pártszékház első emeletének 111 .számú szobájában. A Szerkesztőség AKI ROMÁN, NEM MAGYAR? Ismeretes, hogy az 1989-es esztendővel lejárt az a 20 éves megállapodás, amelynek értelmében csak azok az állampolgárok folyamodhatnak magyar állampolgárságért, akik már lemondtak román állampolgárságukról. 1990 elejétől tehát magyar állampolgárságért is lehet folyamodni anélkül, hogy lemondana valaki a román állampolgárságról. Már január első napjaiban megjelentek a típusnyomtatványok, amelyekkel magyar állampolgárságért lehet folyamodni. Persze vannak feltételei is a folyamodványnak, az első és egyben kizárólagos, a lakhatási engedély. Tehát olyan egyének folyamodhatnak állampolgárságért, akiknek hivatalosan bejelentett lakásuk és személyi igazolványuk van. Városunkban viszonylag sok erdélyi magyar jutott valamiféle (fő- vagy albérleti) lakáshoz, majdnem mindenikük beilleszkedett Százhalombatta társadalmába. Szinte az év első két-három hónapjában folyamodtak magyar állampolgárságért az arra jogosultak a Városi Tanácsnál, és legjobb tudomásunk szerint néhány napos késedelem múltán a tanács továbbította a folyamodványokat az illetékes minisztériumhoz. Újabban - talán tehetetlenségük okán - egyre több erdélyi magyar keresi fel szerkesztőségünket azzal a kérdéssel, mikorra várható valamiféle válasz az illetékes minisztérium, illetve a városi tanács részéről. Az ügy pikantériájához tartozik az is, hogy akadtak olyanok is, akik nem várták meg a kettős állampolgárság lehetőségeit, és végigjárták a román állampolgárságról való lemondás bonyolult tortúráját. Több mint egy éve várják honosításukat, a szó szoros értelmében hontalanul. Választ viszont ők sem kaptak. Tudjuk, az új kormány nincs könnyű helyzetben, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, valamiféle visszajelzést jogosan elvár az illetékes a minisztériumtól. A Szerkesztőség MEGMARADT A LÓ... Nekrológot írni szomorú. Szomorú és nehéz. Különösen nehéz, ha olyan valakiről szól, aki közeli ismerősünk volt. Nekem most különösen nehéz, hisz pár hónappal ezelőtt vidám, hangulatos riportot készítettem vele és akkor még... Most elszorult torokkal olvasom március 14-i, ezévi 6. számunkat, abban azt a beszélgetést, melyet Ferenczi Illéssel nyugdíjba vonulása alkalmával készítettem... Ki gondolta volna, melyikünk merte volna csak álmodni is, hogy négy hónap sem telik el március idusa után és Illés már nem lesz közöttünk? Ki hitte volna, hogy a makkegészségesnek tűnő, vidám szellemű, nyílt tekintetű, végtelenül szerény barátunkat már belülről rágja, tépi az alattomos, előre nem várható, nem sejthető súlyos kór... Egy-egy riport elkészítésének, kialakulásának módját, a munka folyamatát általában nem szoktuk széles körben pertraktálni, a műhelymunka aprólékosságai a nagyközönség számára igazából nem is érdekesek, esetleg egyenesen unalmasak. Nos, ez a riport Ferenczi Illéssel nagyon nehezen jött létre. Sehogysem akarta vállalni, hosszas rábeszélés után is nehezen állt kötélnek. Csak amikor Takács Péter főszerkesztőnkkel személyesen a lakásán kerestük fel - talán a vendéget tisztelve bennünk - nem utasított el bennünket. A szerény, nemesen egyszerű emberek pirulós szégyenlősségével vallott életéről, munkájáról, a városról, családjáról. Nem tolta egyetlen felmerült kérdésben sem saját személyét előtérbe, sőt, minduntalan hangoztatta érdemtelenségét és azt, hogy igyekezett mindig a köz érdekében, a városért, másokért tenni, dolgozni. Aztán - emlékszem - kissé fanyar keserűséggel tette hozzá: - Sajnálom, hogy ez nem mindig sikerült... Ferenczi Illés nem gyűjtött vagyont. Pozícióját, kapcsolatait nem használta fel harácsolásra, privilégiumok szerzésére. Egy élet munkája alatt annyit szerzett magának és családjának, amennyit városunkban bármely szakmunkás is a magáénak mondhat. Illetve ennél talán valamivel mégis többet: közmegbecsülést is. Egyszer volt egy pillanat a beszélgtés során, amikor mégis észrevettem - szemének egy villanásán vagy akaratlan mosolyán - a büszkeség egy kis szikráját... Amikor a kínált bort megdicsértem. Ekkor a jó gazda önérzetessége szólalt meg: - Saját termés... díjat nyertem vele... Nem méltatom Ferenczi Illés munkásságát, egyéniségét, életét. Ezt - ha röviden is - megtettem, amikor nyugdíjazása alkalmával az említett riportot elkészítettem vele. Megtette ezt ő saját maga. Bizonyított a munkájával, szorgalmával, egész életével, becsületével. De megtették ezt mások is. Megtette a város lakossága, az a hatalmas tömeg, amelyik eljött egyetlen - az első és egyben utolsó - elnökhelyettesének a végső tiszteletet megadni. Akik még egy utolsó istenhozzádot mondtak, intettek és elhelyezték sírján az emlékezet virágait. Beszélgetésünk végén - tréfás anekdotaként - elmesélte, hogy amikor 1960-ban kinevezték Százhalombatta tanácselnökévé, valamelyik elnöktársa megjegyezte: - Na, ez sem eszik meg sok jót Battán... A jóslat nem vált be, Ferenczi Illés 30 éven át dolgozott itt, hogy hogyan, azt már korábban elemeztem. Csakhogy az újságban - szellemeskedve - további jókívánságainkat úgy fejeztem be: „És még sok, nagyon sok jót, Illés!” Kedves Illés! Lélekben szólok Hozzád! Nem hittem volna, hogy utolsó találkozásunk volt az az emlékezetes... Nem hittük, hogy megérdemelt nyugalmadat ennyire kurtára szabja a sors... Senki sem számított arra, hogy ilyen hirtelen itt hagysz bennünket... Illés! Városunk történettudora, nyomozója voltál, úgy érem. Nélküled egyedül maradtunk... Fáj nekünk, hogy már nem vagy velünk... De amíg mi élünk, emlékezetedet szívünkben megőrizzük. Amit kívántam, nem teljesítette az élet. Megmaradt a só, Illés... Horváth László