Pesti Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-20 / 143. szám

10 A MAGYAR REFORMÁTUS VILÁGTALÁLKOZÓ Pestisi Hírlap II. ÉVFOLYAM 143. SZÁM 1991. JÚNIUS 20., CSÜTÖRTÖK AZ ANTIKLERIKÁLIS Jézus KRISZTUS A Magyar Református Világtalálkozó asztalára ______NÉMETH GÉZA A keresztény egyházon belül egyetemesen és mindmáig érvényesen jelentkező, keresztény antiklerikalizmus ténye a jézusi tanítás radikális szolgálat-jellege és az institucionális egyházi hatalom antagonizmusának az eredménye. A jézusi szolgáló szeretet nem zárja ugyan ki az ezt megélő és képviselő közösségvezetőkre és vezetettekre való belső tagozódását, de egyértelműen kifejezi, hogy az így tagozódó közösség értelme és tevékenységének tartalma csak a radikális szeretet gyakorlása lehet. Éppen ebben a tényben rejlik a keresztény közösség alapvetően új jellege azokkal a politikai vagy vallási szervezetekkel szemben, amelyekben az elnyomók és elnyomottak, uralkodók és szolgák, birtokosok és kiszolgálók tagozódása magától értetődő, akár egy társadalmi rendszeren belül, akár erősebb és gyengébb nemzetek összefüggésében. Az a tény, hogy mégis folyamatosan szükséges volt mindmáig a jézusi elvből fakadó kritikai korrekció, a keresztény egyházon belül arra mutat, hogy óvakodnia kell az egyháznak, mint institúciónak valamilyen mitologikus szemléletétől. Az igazság az, hogy a Jézus nevében alakult institúció nem tudta történelmileg folyamatosan megvalósítani azt az elvet, amit képviselnie kellett volna tényleges tevékenységével. Hanem ellenkezőleg. Manipulációra használta, azzal a céllal, hogy öncélú hatalmat építsen ki a világban, illetve saját hatalma érdekében szövetséget kössön a világ erőszakos hatalmaival, vagy, ha erre már nem volt módja, akkor eszközévé vált küldetésétől teljesen idegen hatalmak céljainak. Ez a megállapítás azonban az igazságnak csak egyik része, mert a deformálódott institúción belül a történelem minden korszakában egyúttal a jézusi koncepció igénye is jelentkezett, akár úgy, hogy mérsékelte a hatalom öncélúságát, akár úgy, hogy jelt adott a jézusi szellem erejéről, akár úgy, hogy bírálta a hatalmával visszaélő keresztény institúciót, vagy pedig új és új institúciók létrehozásával új és új kísérletet tett a krisztusi megvalósítására. A keresztény antiklerikalizmus léte tehát szükségszerűen következett abból az eseményből és igényből, amit Jézus Krisztus hozott a világra. A kereszténység így végül is nem mint egy tökéletes institúció valósult meg, hanem mint a jézusi lelkiismeret állandó küzdelme az egyházban az egyházzal, a világban a világgal. Jézus korának minden klerikális irányzatával ellentétbe került: a zelótáknak túlvilági, a qumránnak túlvilági, a szadduceusoknak túl szigorú, a farizeusoknak túl szabados. Jézus antiklerikalizmusa nem más, mint a radikális és konkrét szeretet lázadása a törvényvallás képviselőinek embertelensége ellen. Ezért leplezi le a szegények védelmében a farizeusi kegyesség manipulációit éppúgy, mint morális síkon a „bűnösök” védelmében az „igazak” hamis önigazságát. A radikális szeretet érvényesítése természetesen a törvényvallás ideológiai kritikájához is vezetett: az embernek Fia a szombatnak is Ura. A dogmatikai és etikai-társadalmi síkon megtámadott vallási status quo védelmezői nemcsak világnézeti okokból határozták el Jézus likvidálását, hanem a politikai opportunizmus presztízsérdeke is ezt követelte. A radikális szeretet következetes alkalmazása semmiképpen sem illett bele a kor vallási irányzatainak skálájába, mert Jézus nem volt manipulálható. Cselekvésének „kiszámíthatatlansága” kivonta őt a hatalommal egyensúlyozó főpapság kontrollja alól. Pilátus és Kajafás együttműködése így vált a hatalom és a klérus minden későbbi szövetségének előképévé. Jézus ügyének történelmi paradoxiája abban van, hogy üzenetét megértő tanítványai a történelme során az ő nevében alakult keresztény egyház vezetőivel szemben éppen olyan antiklerikális magatartásra kényszerültek, mint amiben ő volt Kajafás rendszerével. Ezért ez az antiklerikalizmus nem a kereszténység ellenpólusa, hanem ellenkezőleg, Jézus ügyének hiteles képviselete a történelemben. Természetesen, ez a vélemény csak summázza a történelem tanulságának lényegét és többszörösen kiegészítésre szorul. Egyrészt azért, mert nem minden antiklerikalizmus krisztusi ihletésű, bár a nem krisztusi antiklerikalizmus is lehet a krisztusinak szövetségese éppúgy, mint ahogy esetenként kimondottan antikrisztusinak is bizonyult. Ugyanakkor a klérustól se lehet minden történelmi helyzetben elvitatni a krisztusinak valamilyen jegyét, sőt azt sem, hogy időnként a krisztusi és a hierarchia egymásnak megfelelő valóságot jelentettek. A különböző történelmi helyzetekben kialakult polarizálódások dialektikus bonyolultságában mégis eligazodhatunk akkor, ha azt vizsgáljuk, hogy melyik oldalon jelentkezik esetenként a radikális szeretet a lelkiismereti szabadság nevében, s melyik oldalon ennek a jelenségnek erőszakkal megkísérelt elnyomása. Bármelyik ország vagy korszak történelmében végbement sokszorosan ez a polarizálódás — így Magyarországon is. Már Kálti Márk krónikája (1358) beszámol arról, hogy a budai papok és polgárok „bűnt bűnre halmozván és még elvetemültebben összehívták a népet, s égő gyertyák mellett a pápát, Krisztus helytartóját, a magyar királyság érsekeit, minden püspökeit és egyházi férfiait nagy hangon, teljes összességükben kiközösítettnek nyilvánították.” A középkori eretnekmozgalmak antiklerikalizmusa éppenúgy a konstantini típusú egyházvezetés bírálata, mint ahogy a magyar reformáció a lelkiismereti szabadság védelmén túl szociális indítású egyházkritika is volt. Tinódi Lantos Sebestyén és énekíró társai a „kövér nyakú barátokat” azért támadják, mert „hamis dézsmát” vesznek, „igaz házasságot nem szeretnek”, „keresztény egyházról gondot nem viselnek” és „Krisztusra feltámadtak”. Heltai Gáspár, Bornemissza Péter, Magyari István, s szinte az egész magyar reformáció krisztusi indíttatású kemény és radikális antiklerikalizmustól fűtött, aminek hőfokát azóta se érte el egyetlen hazai antiklerikális mozgalom sem. A „Papvilág Magyarországon” című ének egyetlen versszaka is meggyőzően illusztrálja ezt: „Akárhova tekénts, mindenütt pap az úr, Kincses jószágodban ő kedve szerént túr, Minden dolgaidban, tanácsodban pap túr, Akaratjok ellen nem pendülhet egy húr”. A protestáns antiklerikalizmus nagy prófétái ugyanakkor maguk is papok. A történelmi paradoxia itt is megismétlődik: a következő századokban egyrészt a pietizmus és puritanizmus kényszerül antiklerikális álláspontra a protestáns orthodoxiával szemben, másrészt a felvilágosodás, az agrárszocialista mozgalmak, a szekták, s a szocializmus képviselői szintén szembetalálják magukat az időközben a hatalommal kiegyezett protestantizmussal. Bár másrészt az is igaz, hogy ugyanakkor a hazai protestantizmus állandó kohója volt a krisztusi ihletésű antiklerikalizmusnak. A nemzet szinte valamennyi jelentős személyisége egyben antiklerikális is: II. Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen élesen támadja a szegényeket kizsaroló püspököket, Bethlen Kata „Önéletírásában” az ellenreformáció, a jezsuiták embertelenségeit, Bessenyei György a pénzzel vásárolható bűnbocsánatot, Bacsányi János „bosszúsan tűnődik az ámító szenteskedőkön”, Katona József Bánk bánjában a paraszt Tiborc panaszolja a béketűréssel való vallásos manipulációt, Kölcsey Ferenc országgyűlési naplóiban támadja a katolikus klérus privilégiumait, Kossuth Lajos ugyanígy, Petőfi Sándor szerint a klérusnak, „mint öltözékjük, lelkük oly sötét”, s „ahol pap emel szót, ott az igazság megfeszíttetik”, de az egész reformkor, Eötvös, Vasvári, Vörösmarty, Arany mélyen megrendülve támadja a klerikalizmus „János pap országát”, ahol a legfőbb hittétel, hogy „minden termék tizedét a papoknak adják”, s mindez „rágalom és káromkodás a Megváltó nevére, melyeket a jó magyarság gyönyörűen épül.” A szabadságharc rövid sajtószabadsága alatt számos röpirat, újságcikk jelenik meg, amelyek az érsekek, főpapok nép- és nemzetellenes bűneit leplezik le, csakúgy, mint Madách Az ember tragédiájában a konstantinápolyi jelenetben a vallási türelmetlenséget, eretneküldözést. Még a szelíd Jókai Mór is ilyeneket ír: „Aki sötétséget terjeszt, testvérgyűlöletet gerjeszt és a sillabuszt hirdeti, bíborsüvegig viheti”. Mikszáth maró antiklerikalizmusa éppúgy közismert, mint Móricz felelős bírálata a hivatásától elszakadt református papság felett. Századunk legnagyobb magyar vallásos költője, Ady Endre írta a legkeményebb antiklerikális verseket is, mint a „Kató a misén”, vagy „A papok istene” címűt, ő alapította meg a harcos antiklerikális publicisztikát, (A milotai Istenválság, A vatikáni börze stb.) s József Attila is szomorúan panaszolja: „A görögkeleti vallásban, nyugalmat nem lelt, csak papot”. A magyar szellemi élet antiklerikalizmusa majdnem teljes egészében keresztény ihletésű, tehát azért támadja a klérust, mert nem krisztusi, mert nem képviseli a radikális emberszeretetet és a lelkiismereti szabadság gondolatát, hanem szellemi sötétséget terjeszt és a hatalmon levők szolgálatában áll. Az antiklerikális él mögött legtöbbször Istenben hívő és Krisztus személyét mélyen tisztelő személyiség áll. A keresztény antiklerikalizmusnak fenti igen vázlatos, csak illusztratív jelzése és értékelése mellett nem tekinthetünk el attól sem, hogy ne keressük viszonyát a nemkeresztény antiklerikalizmusokhoz is. A polgári antiklerikalizmus elsősorban az egyházi tanítások dogmatizmusát, tudományellenességét támadja, s egyben úgy véli, hogy a kereszténység eltűnésével automatikusan terjedne el a világon a tudományos, értelmes gondolkozás. Ezt a szemléletet korunk tulajdonképpen azzal cáfolta meg, hogy a dogmatizmus és tudománytalanság — s a velejáró erőszakosság— kimondottan ateista talajon is továbbvirágzott. A korai marxista antiklerikalizmus elsősorban szociális indíttatású: az egyház a börtön, a kaszárnya, a feudalizmus és kapitalizmus szövetségese volt a marxizmus indulásakor, s a munkásmozgalom elsősorban politikai okokból került szembe a klérussal. Mindkét esetben azonban olyan értékek képviseletéről van szó — társadalmi igazságosság és lelkiismereti szabadság — amik primér módon a kersztény antiklerikalizmusból is következnek. E két jelenségtől eltérően kell értékelni az antikrisztusi antiklerikalizmust, ami abban különbözik az előbbi háromtól, hogy támadását nem a radikális és egyetemes emberszeretet és lekiismereti szabadság jegyében indítja, hanem ellenkezőleg, egy partikuláris érdek nevében —így a német nacionalizmus a fasizmusban, a kínai nacionalizmus a maoizmusban — vagy egy totális világnézet jegyében, mint a sztálinizmus egyházüldözése. Ebben az esetben már nem azért támadják az egyházat, mert nem az, aminek rendeltetésének megfelelően lennie kell, hanem azt támadják benne, ami éppen az érték s ami az adott totális igénnyel ütközik, így tulajdonképpen az antikrisztusi antiklerikalizmus nem más, mint az antikrisztusi klerikalizmus szekuláris tükörképe. Mindkettőre a krisztusi értékek megtagadása és a cézárómániás erőszak jellemző. A krisztusi antiklerikalizmus feladata elsősorban nem a kívülről jövő, más indítású kritikákkal való vita — bár az ez irányú dialógus rendkívül tanúságos , hanem a Jézus ügyének képviselete az antikrisztusi klerikalizmussal szemben. Azokban a szituációkban, amikor a klerikalizmus mögött egyúttal az államhatalom gépezete is ott állt vagy áll ma is, a keresztény antiklerikalizmusnak „igen sokat kell szenvedni a főpapoktól és írástudósoktól”. Az egyháztörténelem igazi hősei a klerikalizmus mártírjai, aki sokkal nagyobb számban vannak, mint azok, akik eleve nem keresztény hatalmakkal való összeütközés miatt vesztek el. Évszázadok alatt milliók valósították meg Jézus radikális követését olyan klerikális elnyomás alatt, ami szöges ellentétben állt a krisztusi elvekkel. Papok, tanítók, világiak milliói szenvedtek hátratételt, üldözést, mellőzést, megaláztatást, sokan börtönt, halált anélkül, hogy nevük ismertté lett volna. Az erőszakos klérus kíméletlenül bánt el az antiklerikális kritika képviselőivel, s csak igen keveseknek adatott meg, hogy küzdelmüket nagyobb mozgalom védelmében vívhassák. Jézus ügyének magános partizánjai úgy vesztek el a démoni technikával, szervezettséggel dolgozó klérus gépezetében, hogy még emlékezetüket is eltörölték. Puszta létük, s lábnyomuk is csoda, mert a klerikalizmus minden eszközével azon igyekezett, hogy a küzdőtéren ezek a bátor és tiszta szellemek meg ne jelenjenek. Az egész klerikális gépezet az alázat-engedelmesség-béketűrés és tekintély etikáját védte és védi ma is szemináriumokban, templomokban, gyóntatószékekben, s ha ennek ellenére a hivatalos egyház bástyáin beül felüti fejét a krisztusi kritika, akkor a félrevezetés, a manipuláció, a dehonesztálás, a megfélemlítés, az erőszak minden kifinomult vagy durva eszközével igyekeznek elfojtani. A szeretet és igazságkeresés e nemes képviselőivel szembeni harcot az egyházkormányzatok mindenkor nagyjából azonos elvek alapján indokolják — függetlenül a felekezeti színezettől. Ha ezeken az érveken végigtekintünk, akkor első helyen mindig a tradíció védelmét találjuk. Arra hivatkoznak, az eretnekségek és újítók igazsága a történelem tanúsága szerint nem bizonyult „öröknek”, hiszen hol vannak már a husziták vagy valdensek zavaros elvei vagy Münzer anarchista világvége ideológiája. Az egyház — érvelnek, helyesen járt el, hogy önmagát védte a felbomlással szemben. A hatalom pozitívumával való érvelés: azért van szüksége az egyháznak gazdasági és politikai hatalomra, hogy befolyását így a társadalmi jóra fordítsa: szociális egység, iskolák, a hatalom durvaságának mérséklése stb. Végül nagy hangsúlyt kap a reálpolitikai érv: a hatalommal való összeszövetkezés nélkül az egyházak mint szervezet nem képes arra, hogy „túlélje” a hatalmat. A keretek, a szervezet védelme nélkül pedig nincs mód arra, hogy a vallást megvédje egy erőszakra épülő világban. Ezért szükséges a kompromisszum. És ezért kell keményen eljárni azokkal a kritikusokkal, akik akár a tradíciót, akár az egységet, akár a hatalmat, akár a kompromiszszumot ellenőrizhetetlen etikájuk miatt veszélyeztetik. E kutatási érvelés mögött végül is Jézus ügyének félreismerése rejlik. A jézusi tradíciót ugyanis a maga tisztaságában nem a magas klérus védte meg, hanem — mint láttuk — éppen az antiklerikálisok, az egyház egysége pedig már az újszövetségi korban sem volt uniformis, hanem mindig a „szentek egysége”, tehát a jézusi tanítás radikális követőinek egysége. A szellemi frontok ma sem az egyházak között húzódnak, hanem átszelik azokat éppúgy, mint ahogy a kulturális világ felelős erői sem országhatárok szerint oszlanak meg. Ami pedig a hatalom pozitív hasznát jelenti, az antiklerikális erők sohasem jelentkeztek akkor, amikor az egyházi vezetés valóban pozitív célokra használta befolyását, tehát az ellenük való üldözés is csak akkor lépett működésbe, amikor a kritika jogos volt, s a hatalommal visszaélés történt. Ami pedig a kompromisszum kényszerét illeti, maga Jézus sem volt anarchista. Sőt a nacionalista zelótákkal szemben békepárti volt. Nem az a kérdés, hogy az egyháznak tudomásul kell-e venni a fennálló hatalmi viszonyokat vagy sem, hanem az, hogy az adott hatalmon belül a jézusi üzenet jegyében él és hat-e — tehát az emberszeretet mindenkori parancsának megfelelően — vagy olyan kompromisszumot köt a körülötte levő világgal, hogy eredeti hivatását is elárulja vele. Krisztus ügyét Krisztus megtagadásával védeni: contradictio in sepsum. Kajafás logikája ez: megfeszíten Jézust, hogy megvédjem Jézus népét és vallását. (folytatjuk)