Pesti Hírlap, 1993. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-19 / 193. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM 193. SZÁM 1993. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK Pestig Hírlap nHa az egymással ellenkező nézeteket nem adják elő, nem lehet a jobbikot kiválasztani...­. (Hérodotosz) W­erth Henrik felelőssége Werth Henrik vezérezredes 1938. szeptember 29-től 1941. szeptember 1-jéig a Honvéd Vezérkar főnöke volt. 1952. május 28-án hunyt el a szovjet-orosz hadi­fogságban. A népbíróság távollétében háborús bűnös­ként halálra ítélte. A történelem iróniája, hogy Werth Henriket, akinél senki nem tett többet, hogy hazánk a hitleri Németország oldalán háborúba lépjen, 1938 őszén a jobbra tolódó Imrédy miniszterelnökkel már elégedetlen, s népszerűségét aggodalommal szemlélő körök Rátz Jenő honvédelmi miniszter megkerülésével a nyugállományból hívták vissza. „Pedig személyében is a feltétlen németbarátság híve volt”, Kádár Gyula még titkos Volksbund-tagsággal is meggyanúsítja. DR. PÁVAI ISTVÁN Werth nagy tudású, nagy munkabírású, erélyes katona volt, még a Monarchia idejé­ben végezte tanulmányait, s így a kormányzó által veze­tett, egységes, politikától mentes hadsereg eszményké­pe lebegett szeme előtt. A ka­tonai érdekeknek gondolko­dás nélkül mindent aláren­delt. Meg akarta teremteni az összhangot a politikai és kato­nai vezetés között, de ezt olyan formában képzelte el, ahogyan Ludendorff—Hin­­denburg-féle legfelsőbb had­vezetés bizonyult a kancellár­hoz. Nagy figyelmet szentelt egy eljövendő háború tanul­mányozásának, s mindent meg akart tenni, hogy az or­szág felkészülten állhasson egy megfelelő szövetséges, Németország mellé. Első vi­lágháborús tapasztalatai és a hadgyakorlatokon látottak alapján lesújtó véleménye volt az ország hadseregéről, s az ország politikusait megelő­zően felismerte, hogy hiú áb­ránd a németekkel szemben Mussolini Olaszországára tá­maszkodni. Katonai elképze­léseiben megfelelő segítőtárs­ra talál a honvédelmi minisz­ter székét 1938 őszétől betöltő Bartha Károlyban. Teleki „nem nézett túlzott várako­zással a vezérkari főnök, mű­ködése elé, azonban remélte, hogy annak kormányzóhűsé­­ge, fegyelmezettsége és Rátz­­cal támadt ellentéte elegendő lesz arra, hogy visszatartsa túlzott németbarát megnyil­vánulásoktól.” Werth Henrik a maga részéről nagyon nehe­zen tudott együtt dolgozni Telekivel, akit nagyon ma­kacsnak, fejesnek és tudálé­kosnak, okoskodó, ellent­mondó természetűnek és csö­könyösnek tartott. Ösztönö­sen idegenkedett az arisztok­ratától, a hírneves tudóstól és államférfitől, aki őt — érzése szerint — sváb nyárspolgár­nak, korlátolt, hatalomra törő őrmesternek tartotta. Teleki Pál fokozódó két­ségbeeséssel szemlélte, ho­gyan jutott mind nagyobb ha­talomhoz Werth és a katonai vezetés. 1940 szeptemberé­ben a kormányzóhoz intézett lemondási kérelmét azzal in­dokolta, „hogy ahányszor­róbáltam szólni, sohasem adtam igazat a katonákkal, nevezetesen a vezérkari fő­nökkel szemben.” Írásában rámutatott arra, hogy az or­szágban két kormányzat van, az egyik a törvényes, a másik a katonai kormányzat, mely­nek működését a miniszterel­nök sem áttekinteni, sem el­lenőrizni nem tudja. Mint annyi más bajtársa, Werth Henrik sem tudta ma­gát kivonni a német hadsereg sorozatos győzelmeinek hatá­sa alól, s eme benyomásait csak megerősítette Sztójay Döme berlini követ és Hom­lok Sándor, a berlini attasé. „Sztójay olyan szürke követ volt, amilyennél szürkébb már senki más nem lehetett volna. Korlátolt értelmi ké­pessége úgy lerítt róla, hogy első találkozása után senki sem vette komolyan. Ő maga­­ sem önmagát. Berlinben a követségi palota szalonjának nagy foteljeiben úgyszólván észrevétlenül tudott elsüly­­­­lyedni. Ha hívták, ment, ha­­ utasították, megjelent, ha­­ jegyzéket kellett átadni, átad­­­­ta és ijedten jelentette, hogy­­ ez nem jó hatást tett,” írja róla diplomata ismerőse. „Halsze­­mű, bávatag nézésű, megtört öregúr volt... lehetetlenebb lebzselő még soha nem ült a miniszterelnöki székben” írja 1944-es szerepléséről Rajniss Ferenc. A tragédia ott kezdő­dött, hogy ez a bávatag, hal­­szemű öregúr Werth Henrik szemében külpolitikai oráku­lumnak számított. A vezérkar főnökére nagy hatással volt hajdani vezérkari tiszttársa. „Maradéktalanul megbízott széles politikai látókörrel öt­vöződő katonai szakér­telmében, véleményét elfo­gadta, és tevékenysége meg­határozójaként vette figye­lembe”. Werth a közte és a Reich közötti kapcsolat első számú letéteményeseként ke­zelte Sztójayt. Homlok ezredes képessé­geit legjobban az jellemzi, hogy 1941. március végén írt jelentésében felvetette egy af­rikai magyar gyarmat megva­lósításának gondolatát. Egyébként kritika nélkül át­vette a német katonai vezetés „kincstári optimizmusát”, el­sősorban Szovjetoroszország katonai potenciáljával, a Vö­rös Hadsereg szervezeti ere­jével és értékével kapcsolat­ban. Ezen jelentések Werth Henrikre gyakorolt hatásuk­nál fogva nagy horderejű döntések előidézőivé váltak. „A bevonultatott tartalékosok a leszerelés után még az ara­tásra is hazatérhetnek" — vél­te Werth Henrik, amikor egy­másután három memoran­dumban is követelte Magyar­­ország részvételét a keleti hadjáratban. Egyértelműen megállapít­ható, hogy ha valaki igazában a honvédség oroszországi fel­­használását szorgalmazta, az elsősorban és szinte kizárólag Werth Henrik és a köréhez tartozó vezérkari tiszteknek a csoportja volt. Az események­re visszaemlékezve később is úgy nyilatkozott, hogy „szá­munkra az volt a legfonto­sabb, hogy mi ebből a háro­­­úból ne maradjunk ki”. Ha a délvidéki bevonulás diadalának ünnepét „elron­totta” Teleki Pál, megakadá­lyozván, hogy együtt mene­teljen a német bajtársakkal, csak a horvát függetlenség ki­kiáltása s Jugoszlávia szétesé­se után indulhatott el a hon­védség, most nem akart „le­késni”. Ezért látta „megment­ve” a becsületet, amikor hírül vette a kassai bombázást. A Balkánon tapasztaltak alap­ján, a krétai ejtőernyős vállal­kozás görögtüzes fényében úgy látta, hogy a német kato­na előtt semmi sem lehetet­len, s Németország voltakép­pen már meg is nyerte a há­borút. Nem volt politikusai­kat, nem fűtötték bonapartis­­ta ambíciók, felmentése után távol tartotta magát az Im­rédy, Sztójay vagy Szálasi kö­ré gyülekező katonai köröktől — bár álláspontját nem revi­deálta sohasem. Budapest ostroma alatt a németek kü­­lönrepülőgépen akarták ki­menteni a városból, de nem volt hajlandó menekülni. La­kásán várta meg az orosz tiszti járőrt, mely magával vitte Oroszországba, ahonnan nem volt számára visszatérés. 1 VÉLEMÉNY 11 Szárszó: a harmadik út reneszánsza? Magyarországon az évtizeddel korábbi hárommillió koldus létszáma, a háborús konjunktúra jóvoltából, alaposan megcsap­pant, ám a társadalmi-gazdasá­gi képlet nem változott: a nagy­birtok és a finánctőke uralma változatlanul fennállt. Érthető volt tehát az aggodalom az 1943-as találkozón: az ország a vesztébe rohant, s már a talál­kozón is nyíltan hangot kapott a kommunista világnézet, min­denekelőtt az a palástolt, csak részletekről nyilatkozó arculata, amely később a vértelen bolse­vik hatalomátvételt megköny­­nyítette. Ennyiben tehát a két találkozó nem hasonlítható össze. Annyiban viszont igen, hogy a mostani rendezők is a népi-nemzeti gondolat képvise­lőinek színe-javát kívánják megjelentetni a találkozón. A húszas években kez­dődött, és a harmincas években kiteljesedett népi irodalom — és mozgalom — a Monarchiától örökölt cson­ka ország adottságai között született meg. Idegen, java­részt német vezérkar és törzs­tiszti állomány, legitimista, részben arisztokrata felső klé­rus, a kiegyezés után kápráz­tató felhalmozást elért nagy­tőke, mellettük a lecsúszott, hivatalnokká vált dzsentri, s alattuk a nincstelenek, törpe­­birtokosok milliói. A szegény­ségből kiemelkedni csak kivé­teles körülmények folytán le­hetett, a társadalmon belüli mozgást a gazdasági körül­mények és a megkövült gon­dolkodás egyaránt akadá­lyozták. A népi írók ezekről az állapotokról készítettek felvételeket, könyveik a kö­zéposztályt, de a felső réte­gek felelőseit is felrázták. A népi irodalomnak ez a két háború közötti jelentkezé­se hasonlított a múlt századi reformkor cselekvésre ösz­tönző hangulatához, vagy a századforduló irodalmi köz­életének radikális törekvései­hez. Tartalmában azt jelentet­te, amit Bartók és Kodály munkássága a zenében: meg­mutatta az igazi Magyarorszá­got. Az addig elnyomott réte­gek felemelésére mozgósítot­ta a társadalmat. Noha nem egy könyv szerzőjét izgatás cí­mén börtönre ítélték, bizto­sak lehetünk abban, hogy — háború nélkül — lassú re­formidők következtek volna el. A népi irodalom legna­gyobb ereje a tényfeltárás volt: addig nem, vagy alig ismert vi­lágot mutatott be. Kiderült, hogy nem kell idegen konti­nensek gyarmataira menni, ha nyomort akarunk látni. Az ag­rárolló, a rossz jövede­lemelosztás a lakosság nagyob­bik hányadát sújtotta. Szárszón mindemellett a háború utáni nagy világpolitikai változások kilátásairól, kockázatairól — s mint később kiderült veszélyei­ről is — tárgyalni kellett. Akkor a tőkés világ far­kastörvényei és a kom­munizmus gyilkos emberte­lensége jelentette a választás lehetőségét. Szárszó — zömé­ben — elutasította mindket­tőt; így jelentkezett a harma­dik út gondolata. Ezt a szár­szói résztvevők egy részének Kert-Magyarország elképze­lése jellemzi legérthetőbben. A szövetkezésben, az életké­pes kisgazdaságok millióiban látták a magyar jövő útját. Érdekes módon ma újból fel­merül a harmadik út gondo­lata, habár tartalmában el­­ütően a régitől, jellegében azonban ahhoz hasonlóan. Hívei abból indulnak ki, hogy az elmúlt 40 év sem en­gedte a nemzet öntörvénye szerinti kibontakozását, az el­nyomás a kisegzisztenciák le­hetőségeit is sújtotta, ilykép­­pen tehát milliós tömegek el vannak zárva az esélyegyen­lőség szerinti érvényesüléstől. Ebben az értelemben kell — most már az egész régióra is kiterjesztve — a harmadik megoldás. Ezzel szemben a li­berálisok azt ismétlik, hogy nincsen harmadik út, ne­künk a mintát­­— most éppen a nyugatit — változtatás nél­kül kell átvennünk. Nem ne­héz az utóbbi gondolkodás­ban a doktrinér, iskolás ta­nok kritika nélküli ismétlését meglátni (századunkban ilyesmit sorozatban láttunk és bőrünkön éreztünk), míg az előbbi elgondolás a nemzeti, a jelenkori helyzetből adódó sajátosságokat hangsúlyozza. A fél évszázad előtti Szár­szónak hatalmas tényanyag állt a rendelkezésére. Tudta azt is, hogy milyen társadalmi osztály érdekét miként kell rangsorolni. Ma azok az em­berek, akik ezt a munkát elvé­gezhetnék, a legkülönbözőbb pozícióban, országos ügyek­kel foglalkoznak, méghozzá a tisztségviselők nyűgével ver­ve: napi munkaidejük a ten­nivalókkal telik, tényfeltárás­ra nincs idejük. Gyakran lírai indíttatású mozgósítást ta­pasztalunk, azonban a tenni­valók meghatározásához nem elegendő kimondani, hogy sok a szegény, elesett, a gon­doskodás keretein kívül eső állampolgár. Sajátos módon, néhány kutató — statisztikus, szociológus — mintegy hiva­tásszerűen foglalkozik a társa­dalmi tagozódással: tényeket rögzítenek, de távolról sem a fél évszázad előtti céltudatos­sággal. Más szóval: szól a ha­rang ma is, de nem tudjuk, igazából kikért szól. Nem lehet tudni, szüle­tik-e programnak neve­zett dokumentum. A majdani felszólalásokból azonban ki fog rajzolódni az a cselekvési vezérfonal, amit Szárszó szel­lemében a résztvevők előirá­nyoznak, és a hatalomtól el­várnak. Sajátossága a mosta­ni találkozónak, hogy a kor­mányzó hatalom kiváló kép­viselőit is a résztvevők között találjuk. 1945-ben a választók 57 százaléka szavazott egy olyan gondolatra, amely közel állt Szárszó szelleméhez. Aztán jött a fokozatos hatalomvesz­tés. Szárszó szónokai szétszó­ródtak, nem utolsósorban azt a hatalomátvételt segítették elő­készíteni, amely hatalom 40 év után elképesztő csődtömeget hagyva maga után, a hajdani célokból alig valamit valósított meg, elpusztítva történelmi osztályokat, amelyekre Szár­szó építeni szándékozott. Mi lehet a mai Szárszó cél­kitűzése? Semmiképpen nem az elzárkózás, a szekértábor. A három fő területen a mai gondolkodás szintjén kell megnyilatkoznia. — A magyar művelődés­ben be kell hoznunk Európá­val szembeni hátrányunkat. Minél több nemzeti érzelmű fiatalt kell külföldi ösztöndí­jakhoz, idegen nyelvek elsajá­tításához hozzásegíteni. — A gazdaságról szóló is­mereteket nem lehet jelsza­vakkal helyettesíteni. Szükség van a mai gazdaság mozgás­törvényeinek igényes feltárá­sára: higgadt elemzéssel kell válaszolni a kérdésekre, ame­lyek a külföldi tőke behatolá­sával, a privatizáció minden­képpen sürgető, s e sürgősség miatt bizonytalan irányú és kimenetelű megvalósulásából adódnak. Tudni kell, hogy a gazdasági hatalom nem te­remthető meg parancsszóra (erre csak a kommunista ha­talomátvétel véres diktatúrája volt alkalmas), ugyanakkor a keretek meghatározásával és ezek mögött a mindennapi segítéssel elő lehet mozdítani a kívánatos gazdasági hata­lom összetételét.­­ A megmerevedett felső adminisztrációban változatlan az igény a fiatalításra. Minde­nütt ott találhatók azok a fiata­lok, akik tettrekészek, alkalma­sak az új célok jobb megvalósí­tására. Ehhez azonban az kell, hogy merjenek cselekedni azok, akikre ez tartozik. — Semmiképpen nem le­het Szárszó Tiborc panasza­inak látványos, érzelmekre ható lajstroma, hanem az adottságok felmérése, az eu­rópai beilleszkedés követel­ményei szerinti szelekvési igénnyé kell válnia. ifll Számos politikai irány­­-Tko­zat prominens képvise­lője lesz jelen a találkozón. Jó alkalom adódhatnék hátsó politikai szándékok meglova­­golására. Ezt kerülni kell. A találkozó nem válhat ellenzé­ki kerekasztallá. Tudni kell, hogy mindabból, amit Szár­szó ma magáénak vallhat, legtöbbet a mai kormány akar megvalósítani, messze többet, mint bármelyik szóba jöhető mai parlamenti for­máció. A többi pedig a talál­kozó utáni mindennapi mun­ka során dőlhet el. Az 1943-as szárszói találkozó — a bekövetkezett törté­nelmi események folytán — messze túlnőtt akkori je­lentőségén, akkori visszhangján. A fél évszázados évfor­dulón megrendezett mostani találkozó jelképes jelentő­séget is kap. 1943-ban — hazánkat érintően a doni ka­tasztrófa után, a világpolitikában a casablancai, kairói, majd teheráni konferenciák évében — a hitleri háború­vesztéssel már számolni lehetett, s készülni kellett a há­ború után esedékes tennivalókra. HARSÁNY­ LÁSZLÓ Pirityi Ottó írásának címadó kérdésének (Alakítsunk-e választási pártot? — Pesti Hírlap, au­gusztus 11.) lényegéről vele ellentétes a véleményem, a kérdést így módosítanám: ér­­demes-e gyenge érdekérvé­nyesítési helyzetünket válto­zatlanul hagyni? írásából, melyet akár szövetségi elnök­ként, akár magánemberként írt, célja egyértelműen kitűnt: maradjunk, illetve maradunk mozgalom. Furcsa, de azt kell monda­nom, hogy amiket írt és állít, külön-külön talán minden részkérdésben egyetértek, csak a végső konklúziója („Száz szónak is egy a vége: maradunk mozgalom, mara­dunk érdekképviselet.”) nem meggyőző. Maga is ezt írja: „minden induló párttól szinte ugyanazokat a biztató ígérete­ket kapjuk. Mert mi — nyug­díjasok — tesszük ki a válasz­tók egyharmadát.” Igaz, de ugyanakkor azt is írja: A feb­ruári nagy kudarc elemi erő­vel mutatott rá: igen gyenge érdekérvényesítési helyzet­ben vagyunk, még az öreg honatyák többsége is „elle­nünk szavazott". No, de van-e más módja helyzetünk javítá­sának, mint a parlamenten belüliség megkísérlése? Erről nem szól az írás. Végső sum­­mázatában elveti a párttá szerveződést, és a parlament­be való bejutás lehetőségét, de helyette semmit nem ajánl érdekérvényesítési helyze­tünk megerősítésére.. Engem — és feltételezem, sok más nyugdíjas társamat szintén úgy — nem győzött meg az ilyen álláspont helyességéről, sem ez az indoklás, sem a szö­vetségi elnökség szűkszavú, kategorikus döntésének köz­lése. Az írás rámutat és logiku­san kifejti, hogy párttá alaku­lás esetén igen jó eséllyel szá­míthatnánk — éppen létszá­munk alapján — az Ország­­gyűlésbe való bejutásra. Ugyanakkor ellenhatásként említi az Országgyűlés struk­túrájának eszmerendszerek, politikai pártok, ideológiák mentén történő tagozódását, amelytől idegen lenne a na­gyobb, de különböző társada­lmi érdekeket képviselők je­lenléte. Bár — a realitást fi­gyelembe vette — írásában ezt, mint úgy is bekövetkező tényt, körülbelül 30 új párt megjelenésében valószínűsí­tette. Szerintem — ha ez be­következik is — alig juthat be közülük néhány párt a parla­mentbe. Nem értem, hogy a „ki tett értünk többet” kérdésre — mivel arra felelni tényleg nem lehet — miért kitérő válasz­nak minősíti a pártalakítás gondolatát? Ez nem kitérő fe­lelet, hanem természetes ön­védelmi válasz­reakció, érez­ve magunkra hagyatottsá­gunkat, sajátos érdekeink va­lódi, értelmes védelme tekin­tetében. Egyáltalán, ha pártot ala­kítunk, miért szükséges azt kizárólag „egyértelmű nyug­díjaspárti programmal” indí­tani? Miért...? Talán képtele­nek lennénk ennél többre? Képtelenek lennénk olyan át­fogó, az egész gazdaságra, an­nak szerkezetére, szervezeti rendszerére is kiterjedő prog­ramot kidolgozni, amellyel — adott viszonyaink között — gazdaságunk gyorsabban talpra állítható lenne? Én ezt nem hiszem. Két dologban pedig na­gyon biztos vagyok. Egyik az, hogy csak egészségesen mű­ködő gazdaság képes minden társadalmi réteg számára fo­kozatosan növekvő forrásol­dalt biztosítani, s amíg ezt el nem érjük, nehezedő életfel­tételeink terhes arányaiban kell az erkölcsileg is mérlegelt igazságosság elve alapján terí­teni. Ebben azonban abszolút igazságosság nincs, az emberi kapzsiság pedig határtalan. Ebben van igaza Pirityi Ottó­nak: óhatatlan a vita, a szem­bekerülés más rétegérdeke­ket képviselőkkel. De ha nem akarunk képviselet nélküli balekokként maradék elven kapott szegényes kenyéren él­ni, akkor vállalni kell, helyet­tünk senki nem teszi ezt. A másik dolog amiben biz­tos vagyok, megint a gazda­ság mielőbbi rendbetételének igényéhez kapcsolódik. Meg­győződésem az is, hogy az eh­hez szükséges szellemi-szak­mai potenciál, empirikus is­meret sem mennyiségben, sem minőségben nem több másutt sem, mint éppen a nyugdíjasok rétegében. Azt azonban elismerem, hogy a jól kidolgozott elvek gyakor­lattá váltásában, tehát az ope­ratív munkában tagjaink egy részét már a biológiai fék aka­dályozza. Hiába: a szellem szárnyalna... Összegezve: ajánlom a párttá alakulást sajátos réteg­érdekeink védelmében is, de ajánlom a szélesebb társadal­mi érdekből is, mert kihasz­nálatlan — de ma igen szük­séges — szellemi-szakmai po­tenciállal rendelkezünk, és mert tényleg igaz, hogy válsá­gos helyzetben korunknál fogva elég erős a belátó józan­ságunk, a szélsőségekkel szemben mindkét irányban alkalmasak lennénk ellen­súlyt képezni. Szememben több a párttá alakulást támo­gató józan érv, mint az azt el­lenző, ingadozó félelmi ok. A szellem szárnyalna... ELEK GYÖRGY

Next