Pesti Hírlap, 1993. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
2. (152.) ÉVFOLYAM 193. SZÁM 1993. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK Pestig Hírlap nHa az egymással ellenkező nézeteket nem adják elő, nem lehet a jobbikot kiválasztani.... (Hérodotosz) Werth Henrik felelőssége Werth Henrik vezérezredes 1938. szeptember 29-től 1941. szeptember 1-jéig a Honvéd Vezérkar főnöke volt. 1952. május 28-án hunyt el a szovjet-orosz hadifogságban. A népbíróság távollétében háborús bűnösként halálra ítélte. A történelem iróniája, hogy Werth Henriket, akinél senki nem tett többet, hogy hazánk a hitleri Németország oldalán háborúba lépjen, 1938 őszén a jobbra tolódó Imrédy miniszterelnökkel már elégedetlen, s népszerűségét aggodalommal szemlélő körök Rátz Jenő honvédelmi miniszter megkerülésével a nyugállományból hívták vissza. „Pedig személyében is a feltétlen németbarátság híve volt”, Kádár Gyula még titkos Volksbund-tagsággal is meggyanúsítja. DR. PÁVAI ISTVÁN Werth nagy tudású, nagy munkabírású, erélyes katona volt, még a Monarchia idejében végezte tanulmányait, s így a kormányzó által vezetett, egységes, politikától mentes hadsereg eszményképe lebegett szeme előtt. A katonai érdekeknek gondolkodás nélkül mindent alárendelt. Meg akarta teremteni az összhangot a politikai és katonai vezetés között, de ezt olyan formában képzelte el, ahogyan Ludendorff—Hindenburg-féle legfelsőbb hadvezetés bizonyult a kancellárhoz. Nagy figyelmet szentelt egy eljövendő háború tanulmányozásának, s mindent meg akart tenni, hogy az ország felkészülten állhasson egy megfelelő szövetséges, Németország mellé. Első világháborús tapasztalatai és a hadgyakorlatokon látottak alapján lesújtó véleménye volt az ország hadseregéről, s az ország politikusait megelőzően felismerte, hogy hiú ábránd a németekkel szemben Mussolini Olaszországára támaszkodni. Katonai elképzeléseiben megfelelő segítőtársra talál a honvédelmi miniszter székét 1938 őszétől betöltő Bartha Károlyban. Teleki „nem nézett túlzott várakozással a vezérkari főnök, működése elé, azonban remélte, hogy annak kormányzóhűsége, fegyelmezettsége és Rátzcal támadt ellentéte elegendő lesz arra, hogy visszatartsa túlzott németbarát megnyilvánulásoktól.” Werth Henrik a maga részéről nagyon nehezen tudott együtt dolgozni Telekivel, akit nagyon makacsnak, fejesnek és tudálékosnak, okoskodó, ellentmondó természetűnek és csökönyösnek tartott. Ösztönösen idegenkedett az arisztokratától, a hírneves tudóstól és államférfitől, aki őt — érzése szerint — sváb nyárspolgárnak, korlátolt, hatalomra törő őrmesternek tartotta. Teleki Pál fokozódó kétségbeeséssel szemlélte, hogyan jutott mind nagyobb hatalomhoz Werth és a katonai vezetés. 1940 szeptemberében a kormányzóhoz intézett lemondási kérelmét azzal indokolta, „hogy ahányszorróbáltam szólni, sohasem adtam igazat a katonákkal, nevezetesen a vezérkari főnökkel szemben.” Írásában rámutatott arra, hogy az országban két kormányzat van, az egyik a törvényes, a másik a katonai kormányzat, melynek működését a miniszterelnök sem áttekinteni, sem ellenőrizni nem tudja. Mint annyi más bajtársa, Werth Henrik sem tudta magát kivonni a német hadsereg sorozatos győzelmeinek hatása alól, s eme benyomásait csak megerősítette Sztójay Döme berlini követ és Homlok Sándor, a berlini attasé. „Sztójay olyan szürke követ volt, amilyennél szürkébb már senki más nem lehetett volna. Korlátolt értelmi képessége úgy lerítt róla, hogy első találkozása után senki sem vette komolyan. Ő maga sem önmagát. Berlinben a követségi palota szalonjának nagy foteljeiben úgyszólván észrevétlenül tudott elsülylyedni. Ha hívták, ment, ha utasították, megjelent, ha jegyzéket kellett átadni, átadta és ijedten jelentette, hogy ez nem jó hatást tett,” írja róla diplomata ismerőse. „Halszemű, bávatag nézésű, megtört öregúr volt... lehetetlenebb lebzselő még soha nem ült a miniszterelnöki székben” írja 1944-es szerepléséről Rajniss Ferenc. A tragédia ott kezdődött, hogy ez a bávatag, halszemű öregúr Werth Henrik szemében külpolitikai orákulumnak számított. A vezérkar főnökére nagy hatással volt hajdani vezérkari tiszttársa. „Maradéktalanul megbízott széles politikai látókörrel ötvöződő katonai szakértelmében, véleményét elfogadta, és tevékenysége meghatározójaként vette figyelembe”. Werth a közte és a Reich közötti kapcsolat első számú letéteményeseként kezelte Sztójayt. Homlok ezredes képességeit legjobban az jellemzi, hogy 1941. március végén írt jelentésében felvetette egy afrikai magyar gyarmat megvalósításának gondolatát. Egyébként kritika nélkül átvette a német katonai vezetés „kincstári optimizmusát”, elsősorban Szovjetoroszország katonai potenciáljával, a Vörös Hadsereg szervezeti erejével és értékével kapcsolatban. Ezen jelentések Werth Henrikre gyakorolt hatásuknál fogva nagy horderejű döntések előidézőivé váltak. „A bevonultatott tartalékosok a leszerelés után még az aratásra is hazatérhetnek" — vélte Werth Henrik, amikor egymásután három memorandumban is követelte Magyarország részvételét a keleti hadjáratban. Egyértelműen megállapítható, hogy ha valaki igazában a honvédség oroszországi felhasználását szorgalmazta, az elsősorban és szinte kizárólag Werth Henrik és a köréhez tartozó vezérkari tiszteknek a csoportja volt. Az eseményekre visszaemlékezve később is úgy nyilatkozott, hogy „számunkra az volt a legfontosabb, hogy mi ebből a hároúból ne maradjunk ki”. Ha a délvidéki bevonulás diadalának ünnepét „elrontotta” Teleki Pál, megakadályozván, hogy együtt meneteljen a német bajtársakkal, csak a horvát függetlenség kikiáltása s Jugoszlávia szétesése után indulhatott el a honvédség, most nem akart „lekésni”. Ezért látta „megmentve” a becsületet, amikor hírül vette a kassai bombázást. A Balkánon tapasztaltak alapján, a krétai ejtőernyős vállalkozás görögtüzes fényében úgy látta, hogy a német katona előtt semmi sem lehetetlen, s Németország voltaképpen már meg is nyerte a háborút. Nem volt politikusaikat, nem fűtötték bonapartista ambíciók, felmentése után távol tartotta magát az Imrédy, Sztójay vagy Szálasi köré gyülekező katonai köröktől — bár álláspontját nem revideálta sohasem. Budapest ostroma alatt a németek különrepülőgépen akarták kimenteni a városból, de nem volt hajlandó menekülni. Lakásán várta meg az orosz tiszti járőrt, mely magával vitte Oroszországba, ahonnan nem volt számára visszatérés. 1 VÉLEMÉNY 11 Szárszó: a harmadik út reneszánsza? Magyarországon az évtizeddel korábbi hárommillió koldus létszáma, a háborús konjunktúra jóvoltából, alaposan megcsappant, ám a társadalmi-gazdasági képlet nem változott: a nagybirtok és a finánctőke uralma változatlanul fennállt. Érthető volt tehát az aggodalom az 1943-as találkozón: az ország a vesztébe rohant, s már a találkozón is nyíltan hangot kapott a kommunista világnézet, mindenekelőtt az a palástolt, csak részletekről nyilatkozó arculata, amely később a vértelen bolsevik hatalomátvételt megkönynyítette. Ennyiben tehát a két találkozó nem hasonlítható össze. Annyiban viszont igen, hogy a mostani rendezők is a népi-nemzeti gondolat képviselőinek színe-javát kívánják megjelentetni a találkozón. A húszas években kezdődött, és a harmincas években kiteljesedett népi irodalom — és mozgalom — a Monarchiától örökölt csonka ország adottságai között született meg. Idegen, javarészt német vezérkar és törzstiszti állomány, legitimista, részben arisztokrata felső klérus, a kiegyezés után kápráztató felhalmozást elért nagytőke, mellettük a lecsúszott, hivatalnokká vált dzsentri, s alattuk a nincstelenek, törpebirtokosok milliói. A szegénységből kiemelkedni csak kivételes körülmények folytán lehetett, a társadalmon belüli mozgást a gazdasági körülmények és a megkövült gondolkodás egyaránt akadályozták. A népi írók ezekről az állapotokról készítettek felvételeket, könyveik a középosztályt, de a felső rétegek felelőseit is felrázták. A népi irodalomnak ez a két háború közötti jelentkezése hasonlított a múlt századi reformkor cselekvésre ösztönző hangulatához, vagy a századforduló irodalmi közéletének radikális törekvéseihez. Tartalmában azt jelentette, amit Bartók és Kodály munkássága a zenében: megmutatta az igazi Magyarországot. Az addig elnyomott rétegek felemelésére mozgósította a társadalmat. Noha nem egy könyv szerzőjét izgatás címén börtönre ítélték, biztosak lehetünk abban, hogy — háború nélkül — lassú reformidők következtek volna el. A népi irodalom legnagyobb ereje a tényfeltárás volt: addig nem, vagy alig ismert világot mutatott be. Kiderült, hogy nem kell idegen kontinensek gyarmataira menni, ha nyomort akarunk látni. Az agrárolló, a rossz jövedelemelosztás a lakosság nagyobbik hányadát sújtotta. Szárszón mindemellett a háború utáni nagy világpolitikai változások kilátásairól, kockázatairól — s mint később kiderült veszélyeiről is — tárgyalni kellett. Akkor a tőkés világ farkastörvényei és a kommunizmus gyilkos embertelensége jelentette a választás lehetőségét. Szárszó — zömében — elutasította mindkettőt; így jelentkezett a harmadik út gondolata. Ezt a szárszói résztvevők egy részének Kert-Magyarország elképzelése jellemzi legérthetőbben. A szövetkezésben, az életképes kisgazdaságok millióiban látták a magyar jövő útját. Érdekes módon ma újból felmerül a harmadik út gondolata, habár tartalmában elütően a régitől, jellegében azonban ahhoz hasonlóan. Hívei abból indulnak ki, hogy az elmúlt 40 év sem engedte a nemzet öntörvénye szerinti kibontakozását, az elnyomás a kisegzisztenciák lehetőségeit is sújtotta, ilyképpen tehát milliós tömegek el vannak zárva az esélyegyenlőség szerinti érvényesüléstől. Ebben az értelemben kell — most már az egész régióra is kiterjesztve — a harmadik megoldás. Ezzel szemben a liberálisok azt ismétlik, hogy nincsen harmadik út, nekünk a mintát— most éppen a nyugatit — változtatás nélkül kell átvennünk. Nem nehéz az utóbbi gondolkodásban a doktrinér, iskolás tanok kritika nélküli ismétlését meglátni (századunkban ilyesmit sorozatban láttunk és bőrünkön éreztünk), míg az előbbi elgondolás a nemzeti, a jelenkori helyzetből adódó sajátosságokat hangsúlyozza. A fél évszázad előtti Szárszónak hatalmas tényanyag állt a rendelkezésére. Tudta azt is, hogy milyen társadalmi osztály érdekét miként kell rangsorolni. Ma azok az emberek, akik ezt a munkát elvégezhetnék, a legkülönbözőbb pozícióban, országos ügyekkel foglalkoznak, méghozzá a tisztségviselők nyűgével verve: napi munkaidejük a tennivalókkal telik, tényfeltárásra nincs idejük. Gyakran lírai indíttatású mozgósítást tapasztalunk, azonban a tennivalók meghatározásához nem elegendő kimondani, hogy sok a szegény, elesett, a gondoskodás keretein kívül eső állampolgár. Sajátos módon, néhány kutató — statisztikus, szociológus — mintegy hivatásszerűen foglalkozik a társadalmi tagozódással: tényeket rögzítenek, de távolról sem a fél évszázad előtti céltudatossággal. Más szóval: szól a harang ma is, de nem tudjuk, igazából kikért szól. Nem lehet tudni, születik-e programnak nevezett dokumentum. A majdani felszólalásokból azonban ki fog rajzolódni az a cselekvési vezérfonal, amit Szárszó szellemében a résztvevők előirányoznak, és a hatalomtól elvárnak. Sajátossága a mostani találkozónak, hogy a kormányzó hatalom kiváló képviselőit is a résztvevők között találjuk. 1945-ben a választók 57 százaléka szavazott egy olyan gondolatra, amely közel állt Szárszó szelleméhez. Aztán jött a fokozatos hatalomvesztés. Szárszó szónokai szétszóródtak, nem utolsósorban azt a hatalomátvételt segítették előkészíteni, amely hatalom 40 év után elképesztő csődtömeget hagyva maga után, a hajdani célokból alig valamit valósított meg, elpusztítva történelmi osztályokat, amelyekre Szárszó építeni szándékozott. Mi lehet a mai Szárszó célkitűzése? Semmiképpen nem az elzárkózás, a szekértábor. A három fő területen a mai gondolkodás szintjén kell megnyilatkoznia. — A magyar művelődésben be kell hoznunk Európával szembeni hátrányunkat. Minél több nemzeti érzelmű fiatalt kell külföldi ösztöndíjakhoz, idegen nyelvek elsajátításához hozzásegíteni. — A gazdaságról szóló ismereteket nem lehet jelszavakkal helyettesíteni. Szükség van a mai gazdaság mozgástörvényeinek igényes feltárására: higgadt elemzéssel kell válaszolni a kérdésekre, amelyek a külföldi tőke behatolásával, a privatizáció mindenképpen sürgető, s e sürgősség miatt bizonytalan irányú és kimenetelű megvalósulásából adódnak. Tudni kell, hogy a gazdasági hatalom nem teremthető meg parancsszóra (erre csak a kommunista hatalomátvétel véres diktatúrája volt alkalmas), ugyanakkor a keretek meghatározásával és ezek mögött a mindennapi segítéssel elő lehet mozdítani a kívánatos gazdasági hatalom összetételét. A megmerevedett felső adminisztrációban változatlan az igény a fiatalításra. Mindenütt ott találhatók azok a fiatalok, akik tettrekészek, alkalmasak az új célok jobb megvalósítására. Ehhez azonban az kell, hogy merjenek cselekedni azok, akikre ez tartozik. — Semmiképpen nem lehet Szárszó Tiborc panaszainak látványos, érzelmekre ható lajstroma, hanem az adottságok felmérése, az európai beilleszkedés követelményei szerinti szelekvési igénnyé kell válnia. ifll Számos politikai irány-Tkozat prominens képviselője lesz jelen a találkozón. Jó alkalom adódhatnék hátsó politikai szándékok meglovagolására. Ezt kerülni kell. A találkozó nem válhat ellenzéki kerekasztallá. Tudni kell, hogy mindabból, amit Szárszó ma magáénak vallhat, legtöbbet a mai kormány akar megvalósítani, messze többet, mint bármelyik szóba jöhető mai parlamenti formáció. A többi pedig a találkozó utáni mindennapi munka során dőlhet el. Az 1943-as szárszói találkozó — a bekövetkezett történelmi események folytán — messze túlnőtt akkori jelentőségén, akkori visszhangján. A fél évszázados évfordulón megrendezett mostani találkozó jelképes jelentőséget is kap. 1943-ban — hazánkat érintően a doni katasztrófa után, a világpolitikában a casablancai, kairói, majd teheráni konferenciák évében — a hitleri háborúvesztéssel már számolni lehetett, s készülni kellett a háború után esedékes tennivalókra. HARSÁNY LÁSZLÓ Pirityi Ottó írásának címadó kérdésének (Alakítsunk-e választási pártot? — Pesti Hírlap, augusztus 11.) lényegéről vele ellentétes a véleményem, a kérdést így módosítanám: érdemes-e gyenge érdekérvényesítési helyzetünket változatlanul hagyni? írásából, melyet akár szövetségi elnökként, akár magánemberként írt, célja egyértelműen kitűnt: maradjunk, illetve maradunk mozgalom. Furcsa, de azt kell mondanom, hogy amiket írt és állít, külön-külön talán minden részkérdésben egyetértek, csak a végső konklúziója („Száz szónak is egy a vége: maradunk mozgalom, maradunk érdekképviselet.”) nem meggyőző. Maga is ezt írja: „minden induló párttól szinte ugyanazokat a biztató ígéreteket kapjuk. Mert mi — nyugdíjasok — tesszük ki a választók egyharmadát.” Igaz, de ugyanakkor azt is írja: A februári nagy kudarc elemi erővel mutatott rá: igen gyenge érdekérvényesítési helyzetben vagyunk, még az öreg honatyák többsége is „ellenünk szavazott". No, de van-e más módja helyzetünk javításának, mint a parlamenten belüliség megkísérlése? Erről nem szól az írás. Végső summázatában elveti a párttá szerveződést, és a parlamentbe való bejutás lehetőségét, de helyette semmit nem ajánl érdekérvényesítési helyzetünk megerősítésére.. Engem — és feltételezem, sok más nyugdíjas társamat szintén úgy — nem győzött meg az ilyen álláspont helyességéről, sem ez az indoklás, sem a szövetségi elnökség szűkszavú, kategorikus döntésének közlése. Az írás rámutat és logikusan kifejti, hogy párttá alakulás esetén igen jó eséllyel számíthatnánk — éppen létszámunk alapján — az Országgyűlésbe való bejutásra. Ugyanakkor ellenhatásként említi az Országgyűlés struktúrájának eszmerendszerek, politikai pártok, ideológiák mentén történő tagozódását, amelytől idegen lenne a nagyobb, de különböző társadalmi érdekeket képviselők jelenléte. Bár — a realitást figyelembe vette — írásában ezt, mint úgy is bekövetkező tényt, körülbelül 30 új párt megjelenésében valószínűsítette. Szerintem — ha ez bekövetkezik is — alig juthat be közülük néhány párt a parlamentbe. Nem értem, hogy a „ki tett értünk többet” kérdésre — mivel arra felelni tényleg nem lehet — miért kitérő válasznak minősíti a pártalakítás gondolatát? Ez nem kitérő felelet, hanem természetes önvédelmi válaszreakció, érezve magunkra hagyatottságunkat, sajátos érdekeink valódi, értelmes védelme tekintetében. Egyáltalán, ha pártot alakítunk, miért szükséges azt kizárólag „egyértelmű nyugdíjaspárti programmal” indítani? Miért...? Talán képtelenek lennénk ennél többre? Képtelenek lennénk olyan átfogó, az egész gazdaságra, annak szerkezetére, szervezeti rendszerére is kiterjedő programot kidolgozni, amellyel — adott viszonyaink között — gazdaságunk gyorsabban talpra állítható lenne? Én ezt nem hiszem. Két dologban pedig nagyon biztos vagyok. Egyik az, hogy csak egészségesen működő gazdaság képes minden társadalmi réteg számára fokozatosan növekvő forrásoldalt biztosítani, s amíg ezt el nem érjük, nehezedő életfeltételeink terhes arányaiban kell az erkölcsileg is mérlegelt igazságosság elve alapján teríteni. Ebben azonban abszolút igazságosság nincs, az emberi kapzsiság pedig határtalan. Ebben van igaza Pirityi Ottónak: óhatatlan a vita, a szembekerülés más rétegérdekeket képviselőkkel. De ha nem akarunk képviselet nélküli balekokként maradék elven kapott szegényes kenyéren élni, akkor vállalni kell, helyettünk senki nem teszi ezt. A másik dolog amiben biztos vagyok, megint a gazdaság mielőbbi rendbetételének igényéhez kapcsolódik. Meggyőződésem az is, hogy az ehhez szükséges szellemi-szakmai potenciál, empirikus ismeret sem mennyiségben, sem minőségben nem több másutt sem, mint éppen a nyugdíjasok rétegében. Azt azonban elismerem, hogy a jól kidolgozott elvek gyakorlattá váltásában, tehát az operatív munkában tagjaink egy részét már a biológiai fék akadályozza. Hiába: a szellem szárnyalna... Összegezve: ajánlom a párttá alakulást sajátos rétegérdekeink védelmében is, de ajánlom a szélesebb társadalmi érdekből is, mert kihasználatlan — de ma igen szükséges — szellemi-szakmai potenciállal rendelkezünk, és mert tényleg igaz, hogy válságos helyzetben korunknál fogva elég erős a belátó józanságunk, a szélsőségekkel szemben mindkét irányban alkalmasak lennénk ellensúlyt képezni. Szememben több a párttá alakulást támogató józan érv, mint az azt ellenző, ingadozó félelmi ok. A szellem szárnyalna... ELEK GYÖRGY