Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
1935-09-08 / 36. szám
VASÁRNAP BOLOND ISTÓK Mit tudunk Bolond Istókról? Azt, hogy egyszer, valamikor bekukkant Debrecenbe. Nem sok, ismerjük el. De ezt a keveset valamennyien egyformán tudjuk. Hogy miképpen és miért, történt ez a híres-nevezetes bekukkanás, arra nézve se szolgálhatunk tüzetes felvilágosítással. Dugonits a „Magyar példabeszédek és jeles mondások" című munkájában megemlíti ugyan, hogy Bolond Istók állítólag Léván született, minden évben elfogta a kóborlási vágy, el is indult, Debrecenig ment minden évben, de ott, mihelyt megpillantotta az első házat, visszafordult, beérte ezzel a kalandjával s a következő évben újra kezdte az egészet. Szóval afféle jámbor együgyű lehetett szegény feje, csöndes és derűs félkegyelmű. Mögötte a népmesék csodálatos gazdagsága van. Egy bolond, aki valami kincset is lel, roppant tudatlanságában s túljár az okosak eszén, egy bölcs bolond, őseit megleljük a buddhista hitregében és a Pancsadrattában is, a németeknél, a finneknél, majdnem minden népnél. Szeretjük őt. A bolondot lenézzük, de szeretjük is. Minden ősi képzelet titokzatosnak tartja, szánandónak és talán irigylendőnek is, hogy abban a felelőtlenül szabad tartományban mozog, ahol gyermekvágyai portyáznak s ezért olykor diadalmasnak is mutatja, a nagyon biztos józanok fölé emeli. Így emlékezünk mi is Bolond Istókra, anélkül, hogy ismertük volna. Hányszor hivatkozunk erre a rejtélyes ismeretlenre. „Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe." Petőfi 1847-ben költeményt irt róla. Az ő Bolond Istókja jókedvű, rongyos, tréfás vándorlegény. Szakadó záporban betér egy elhagyott tanyára, tarka szavaival kedvre deríti házigazdáját, a szomorú aggastyánt, jutalmul érte feleségül kapja unokáját s a történet oly népmeséi boldogsággal végződik, oly lázas és bizakodó happy end-del, hogy az aggastyán még az unokája gyermekét is meg fogja áldani. Arany a Bach-korszakban, 1850 junius 21-én kap bele költeményébe. Kézirata fölé ezt írja: „Bolond Istók, vagy az élhetetlen, nedélyes költemény“. Ha a költő „méltatlan körülmények közt születik“, akkor bolond lesz belőle, értetlen környezete csak furcsaságait, szeszélyeit, következetlenségét veszi észre s a költő végül valóban siralmas bolonddá züllik. Arany költeménye az ellenképe Petőfiének. Csupa öngúny, éleslátás, égig kiáltó kétségbeesés. Első éneke a császári szolgabiró irodájában született meg. Úgy tetszett, hogy minden remény szétfoszlott. A bujdosó Hegre Alajos ekkoriban meglátogatta Arany Jánost, az Íróasztala mellett ült, könyvekkel, kéziratokkal babrált s a látogató, váltig csodálkozott, hogy valaki még hisz a magyar betűben s azt képzeli, hogy még lesz valamikor magyar olvasóközönség. Tompa egy ebből az évből keltezett, levelében így kiált föl: „Irodalom nincs, — a derék fiúk nincsenek — nemzeti élet nincs — semmi, semmi sincs“Ez a semmi magasztosodott föl a Bolond Istókban, ez a nemes nihilizmus villódzik fenséges és tréfás szivárványszínekben a költői teremtőerő tetőfokán, ez a korlátlan és parttalan elborulás teszi igazán látóvá Aranyt, aki vall önmagáról, a puszta süket és reménytelen csöndjéről, a nép szürke-fakó nyomorúságáról, egy kénesgyufa rémszerű megvilágításában, a csősz gugyijáról és gyászáról, a temetésről, ahol a kántor dagadó nyakinnal erőlködi ki a hangnyolcadot, a részeg parasztasszonyról, aki elmaradozó papucsával tapsikálja a pusztai port, életről és halálról, in specie eternitatis. A forma, a kétszer hármas rímű dús oktava ríme, melyben Byron DonJüanja íródott, izgatóan művészi ellentétben van a népies tárggyal. Sokszor az a benyomásunk, mintha valaki a poros, elhagyott alföldi tájakat Segantini modorában festegetné. Hogy Byron Don Juanja hatott Aranyra, nyilvánvaló. Ez a szeszélyes világfi lángelme éppen a külsőségeivel, hányaveti vakmerőségével, fölényével babonázta meg. Ha a Don Juan ötödik énekének 32-ik stanzájában ezt olvassuk: „This is a fact, and no poetic fable", a Bolond Istók első énekének 33-ik stanzájában ez a visszhang üt rá: „Tavaly nyáron esett, nem költemény“. De mit számít mindez, mikor minden sora egy lélekről, egy teremtő lángelméről tesz tanúságot. A költői eredetiség kérdésében valószínűleg Paul Valéry-nek van igaza, amikor ezt vallja: „Nincs eredetibb, nincs miénkebb, mint az, hogy másokból táplálkozunk, csakhogy ezt a táplálékot, meg is kell emésztenünk. Az oroszlán voltakép áthasonított borjú“. Kosztolányi Dezső: Hollandiai utca. (Mészöly Munkás Béla rajza.)