Képes Vasárnap, 1943 (65. évfolyam, 1-52. szám)

1943-02-09 / 6. szám

„Halál Velencében”6 Wasrner Richard utolsó napjai Idő: 1883. Színhely: Velence. A ■Canale Grande-t koszorúzó palo­ták egyik legszebbike, a Palazzo Vendramin adott utoljára feje­delmi hajlékot Wagner Richard­­nak és népes családjának. A la­gúnák városához és ehhez a palo­tához nagy emlékek fűzték a há­nyatott életű zeneköltőt. Itt la­kott 1858-ban is, 45 éves korá­ban, amikor életének legnagyobb érzelmi válsága. Wesedonk Ma­­tild iránt lángoló szerelme a Tristan és Izolda második felvo­násának megalkotására ihlette. Később is vissza-visszatért Ve­lencébe. Utolsó életéveiben, 1879-től kezdve itt töltötte a tele­ket orvosai tanácsára, hogy kín­zó asztmájára Olaszország ege alatt enyhülést találjon. 1882 nyarán Bayreuthben, az ünnepi játékok második eszten­dejében, bemutatta utolsó remek­művét, a Parsifalt. Tizenhat estén került előadásra a hatalmas al­kotás, nagyszerű színpadi keret­ben, ünnepségek közt, világra­szóló sikerrel. Mihelyt lezajlott az izgalmas bayreuthi nyár, Wagnerék vonat­ra ültek s az utasokkal és málhá­val megrakott gondolák csakha­mar megint kikötöttek a Palazzo Vendramin előtt. A világ tudta, hogy a 70-ik életév küszöbére érkezett Wag­ner nagybeteg. De arról is szól­tak a hírek, hogy Velencében nem él tétlenül. Mihelyt vala­mennyire kipihente az elmúlt he­tek fáradalmait, hívei és mun­katársai körében hozzálátott a jövő nyári bayreuthi évad előké­szítéséhez. Újév körül az egész európai sajtót bejárta a Wagner-család velencei karácsonyáról szóló tu­dósítás. Wagner ugyanis kedves meglepetést szerzett feleségének, Cosima asszonynak. A velencei zenelíceum növendék-zenekará­nak titokban betanította s a pa­lota előcsarnokában a szent estén előadta fiatalkori C-dúr szim­fóniáját, amellyel annak idején Lipcsében első nyilvános sikerét aratta. Ezen a családi ünnepen jelen volt Liszt Ferenc is, a sze­rető após és hűséges barát. Az ősz „abbé“ nov. 19-én érkezett meg. Nyolc heti tartózkodás után, 1883 január 13-án indult vissza Budapestre. Hogy a két nagy ember, akiket a végzet egymás mellé rendelt, milyen szavakkal búcsúzott egymástól utoljára, senki sem jegyezte föl. Liszt­nek balsejtelmei lehettek, mert elutazása előtt néhány nappal a Szent Szaniszló-oratórium kom­ponálását abbahagyva, egy „Gyászgondola“ című elégiát szerzett. Pontosan egy hónap múlva, 1883 február 13-án, most hatvan esztendeje, Wagner Richard meg­szűnt élni. Utolsó napját így be­széli el francia életírója, Guy de Pourtalés: Kedden, 13-án, Cosima, mint rendesen, föltálalta férjének a reggelit. Wagner levert volt, érezte, hogy mindjárt rájön az asztmás roham. Mondta is az inasának: „Ma vigyáznom kell magamra.“ Aztán egy kicsit dolgozni akart. Künn zuhogott az eső. Az író­asztalán ki volt készítve egy ér­tekezés kézirata, melyből már tíz oldalnyit megírt. Kérte, hogy hagyják egyedül, ha rohama lesz, majd segít magán. Lassan teltek a délelőtti órák. Az eső szakadt. Háromnegyed­kettő körül beállított Zsukov­­szky s nagyon meg volt lepve, hogy Cosimát a zongoránál ülve találta: egy Schubert-dalt ját­szott a fiának. A mester kiüzent, üljenek nélküle ebédhez, mert nem jól érzi magát. Mialatt ettek, kétszer erősen megszólalt a csengő. A következő pillanatban sápadtan, izgalomtól reszketve rohant be a szobalány és sürgetve hívta ki Wagneriét. Cosima rögtön beszaladt férjé­hez. De Richard intett, hogy men­jen csak ki, mert úgy, mint szokta, egyedül akar túlesni a rohamon. Ingujjra vetkőzve ült az író­asztalánál, hörgése egyre hango­sabbra és aggasztóbbra vált. Co­sima elhagyta a szobát, de új­ból és még erősebben megszólalt a csengő. — Feleségemet és az orvost! — kiáltott a beteg, de alig bírt beszélni a fájdalomról. Cosima visszament hozzá és meleg borogatást akart rárakni, ami máskor használni szokott. Wagner elhárította a segítséget, mint aki tudja, hogy hiábavaló. Föltápászkodott, a kis arany díszes piros pamlaghoz vonszolta magát, amely a szobához tartozó öltöző­fülkében állt, lerogyott rá. Feje Cosima vállán pihent. Az inas lehúzott róla néhány terhes ru­hadarabot. — Az órám! — kiáltott fel el­­halóan... Az óra kiesett a mellényzseb­ből és a szőnyegre gurult. To­vább ketyegett, amikor Wagner szívverése már elállt. L. V. A lagúnák városának képe a Palazzo Vendramin ablakából. Wagner halotti maszkja. Alsó kép, baloldalt: egy meghitt kis sarok, a falon a mester arcképével. — Középen: az operafejedelem bronz mellszobra. — Jobboldali kép: a remekmívű íróasztal.

Next