Képes Vasárnap, 1943 (65. évfolyam, 1-52. szám)

1943-07-20 / 29. szám

Az egyik napsütéses délelőttön, az Andrássy­ út fái között imbolygó óriás­ árnyék vetődött az úttestre. A járókelők meglepődve néztek fel: egy nagy, komoly elefántot láttak meg egy kicsi, ormányos­csemetét. Akik tisztában vannak az Állatkert lakóinak neveivel, rögtön megismerték Chambit, az Állatkertben született kis­ elefántot. A „felnőtt“-ről — az őr szavai nyomán — pedig megtudhatták, hogy Hagenbeckéktől vette meg a pesti Állatkert és ezen a sétán a szárazdajka szerepét töltötte be. A kis és nagy ormányos szép komolyan és felelősségük teljes tudatában cammogtak át a hídon, a Hősök­ terén és amint forgalmas területre értek, a vezetőjük utasítását követve, szépen ormányon fog­ták egymást. Ahogy jólnevelt elefántokhoz illik. A fényképezőgép lencséje előtt is komoly „arcot“ vágtak és egy cseppet sem szégyelték magukat. Nem úgy, mint az a kisfiú, aki — mint képünkön lát­ható — szégyenlősen eltakarja arcát a fotográfus előtt. (Kozák felvételei.) A reggel öl, strófája !. Azt mondja Schmidt úr, az „Én módszerem“ elnevezésű, világ­hírű svédtéma föltalálója: — Reggel — ki az ágyból! Azt kívánja, hogy friss, gyors, szinte vidám mozdulattal ugor­junk ki az ágyból és kezdjük el reggeli tornánkat. Milyen legyen ez a torna? Erre bajos választ adni, mert egyé­­nenként nagyon különböző és az orvosunknak is van beleszólása. De még hajlott korban is hasz­nos és rendkívül ajánlható egy pár megfelelő, nem megerőltető, okosan megválasztott testmozgás, kar- és lábgyakorlat. Az általános szabály ez a rím: Reggel Törődj öt percet az egészségeddel! ?.. A legtöbb ember ahogy föl­nyitja a szemét­, azonnal elkezd tépelődni, gondolkozni. Vagy ahogyan Andersen I. T., ez a kedves, vidám bölcselő mondja: sietve rohan a tegnapi gondok, bánatok után. Nagyon fontos, hogyan kezd­jük a napot! Az természetes, hogy mindenkinek megvan a maga gondja, baja, bánata, ter­hes, vagy kevésbbé terhes köte­lezettsége és hogy mindenkinek a saját gondja, baja, bánata a leg­nagyobb. De reggelizés közben igyekezzünk „kikapcsolódni“ egy rövid időre, mert különben mér­get reggelizünk. Azt mondja az előbb idézett Andersen I. T.: Reggel, az első reggeli után Gyújts rá — hogyha van — egy szivarra. Szívd el. Ez jó időhatározó — Elszívtad ? Most gondolhatsz gondra-bajra. 3. Volt egy híres-kedves író, aki úgy élt, ahogyan a régi szép vers mondja: „Ahogy divat cigány­világban — az éj fölverte, nap­­fény küldte ágyba". Ezt az írót egyszer tanúnak idézték egy törvényszéki tárgya­lásra, reggel kilenc órára. Az író nagynehezen föltápászkodott, fel­öltözködött, elindult és látta, hogy élet van az utcán, kocsik rohan­nak, emberek sietnek, koránkelő, tiszta, dolgos emberek. Az író még kábultan az éjsza­kai borovicskától, a koránkelés­től és a szokatlan reggeli lát­ványtól, a frissen mozgó, siető, rohanó emberek látványától, ösz­­szecsapta a kezét és azt kérdezte: — Mi az? Ez mind tanú? Az író kérdésére felel a követ­kező kis strófa: A korán kelő ember a korán kelő napnak éber tanúja. Tovább él, ki kél idejekorán , boldog, aki ezt megtanulja. 4. Ne csak a bút feledjük egy-két percre a­ reggeli órákban. Hanem vegyük észre az örömet. Azt mondja az előbb említett Andersen I. T.: A gyerek egyformán kapja a könnyet, a mosolyt, a nevetést. A felnőtt ember idővel elfelejti a nevetést, aztán elfelejti a mosolyt és csak a könnyet tartja meg. Mullford Prentice azt ajánlja, hogy reggel, ébredéskor vegyük észre az eget, a fákat, a virágo­kat, az emberi örömöket. Mert öröm is van mindig, csakhogy azt természetesnek, magától értetődő­nek találjuk. Az örömön sose cso­dálkozunk, csak a bajon, a siker­telenségen. Feléd nevet a szép világ, Nap süt, cirógat vidám kedvvel. A felhők is világosabbak. Az élet is Szebb kora reggel. 5. Egyszóval: Reggel — ki az agy­ból! Igyekezzünk szép reggeli órákat szerezni magunknak, el­szántan szembenézni az elkövet­kező napi gondokkal, de szembe­nézni az élet szépségeivel is, ami­nek át kell sugározni minden fel­hőn. Vidáman, magunkba bízva induljunk neki a napnak, ez a fő reggeli szabály: Ki korán kel, Az már a „mából“ jelesre felel. Ki korán kel, (Régi igazság ez) aranyat lel! * Vidám, szép jó reggelt kíván (—kas.) Kopik Márton dolga a világban Írta: Tamás Em­íl — Hát persze! Megint „figurá­zol“! Azért nem megy a munka. Az igazgató úr már maga jött el a cipőért — pattogott Kopik Már­­tonné, amint Harkabusz Péter állatszelidítő és cirkuszigazgató nyomába­n belépett az ura műhe­lyébe. Kopik mester a belépők láttára, megtorpant és mókás mozdulatai­ból ijedt csínytevőként mereve­dett tettenért gyermekké papri­káskedvű felesége előtt. — Hát igen — mondta mérge­sen az igazgató és a mindig kezé­ben hordott korbácsával pattin­tott egyet — ez mégsem járja, uram! Alig vert sátrat a cirku­szom ebben az istenverte porfé­szekben, valami szög vagy mi, felhasította a legjobb cipőmet. Hiába küldtem ide rögtön, máig sem készült el, pedig másnapra ígérte! — Hozzá sem nyúlt ez a dolog­kerülő! — tüzelt az asszony. — Örvendek, nagyon örvendek, igazgató úr! — vágott közbe a ci­pészmester. — Tessék leülni, ké­rem. — Ül az ördög, nekem dolgom van! — kiáltott fel újabb kor­­bácspattogtatással kísérve bosz­­szús szavait a látogató. — De igen, tessék csak leülni, ide ii — és zöld kötényével le­törült egy rozzant széket —, megvárhatja. Isten úgy segéljen, nem is kell soká várni, mindjárt elkészül. — És máris kezébe vette a cipőt. Harkabusz Péter látva, hogy a cipészmester valóban munkához lát, leereszkedett a székre, Ko­­pikné pedig megnyugodva, visz­­szament a konyhába. A cirkusz­igazgató játékosan az ujjai közt forgatva korbácsát, körülnézett, majd unalmában megkérdezte: — Mit mondott a felesége, ami­kor beléptünk? Figurázott? Mit csinált tulajdonképpen? — Hát kérem igazgató úr, itt engem „dilis Marcinak!" meg „bo­lond suszternek“ csúfolnak, pe­dig hát nem vagyok én bolond, egyáltalán nem. Komoly ember vagyok én, a magam módján, csak senki sem ért meg itt en­gem. Szeretek mókázni, de csak azért, hogy mások nevessenek meg csodálkozzanak. No meg az­tán jól is esik ezt csinálni. Ma­gamban mindig komoly vagyok én. — De az előbb magában volt, mégis „figurázott“ — no lám... Kopik Márton kezében megállt a munka. A cipőt a térde közé szorította és felnézett a hatalmas termetű Harkabuszra. — Próbáltam kérem, próbál­tam — szólt aztán komolyan —, este műkedvelő előadás lesz, ka­baré, tetszik tudni a legényegy­letben és én is fellépek. Megkér­tek, hogy mókázzak egy kicsit. Figurázzak, mint a kedves nejem mondja. Ilyenkor jó a „bolond suszter“. — Ahá, értem már! — nevette el magát az igazgató, majd szigo­rúságot színlelve, szólt — hát azért hanyagolja el a munkát. No de dolgozzék, mester, nincs időm várakozni! — Meg lesz kérem a lássan, meg lesz — felelte Kopik és már szor­galmasan kalapált tovább. Alig telt bele egy negyedóra, el is ké­szült a napok óta halasztott cipő­­javítás. — Mit fizetek? — kérdezte Harkabusz. — Ó, semmit, igazgató úr, szó­ra sem érdemes, de___ — Nos? — Egy kérésem volna ... — Szabadjegyet akar a cir­kuszba? — Nem kérem, igazgató úr. Voltam én már a cirkuszban, nem is egyszer. Hanem arra sze­retném nagyon megkérni, tessék eljönni az előadásra, megnézni, hogy én mit produkálok. A vándorcirkusz igazgatója el­­r­evett­e magát. — Nincs nekem arra időm, jó uram. Este nálam is előadás van!

Next