Képes Vasárnap, 1943 (65. évfolyam, 1-52. szám)
1943-07-20 / 29. szám
Az egyik napsütéses délelőttön, az Andrássy út fái között imbolygó óriás árnyék vetődött az úttestre. A járókelők meglepődve néztek fel: egy nagy, komoly elefántot láttak meg egy kicsi, ormányoscsemetét. Akik tisztában vannak az Állatkert lakóinak neveivel, rögtön megismerték Chambit, az Állatkertben született kis elefántot. A „felnőtt“-ről — az őr szavai nyomán — pedig megtudhatták, hogy Hagenbeckéktől vette meg a pesti Állatkert és ezen a sétán a szárazdajka szerepét töltötte be. A kis és nagy ormányos szép komolyan és felelősségük teljes tudatában cammogtak át a hídon, a Hősök terén és amint forgalmas területre értek, a vezetőjük utasítását követve, szépen ormányon fogták egymást. Ahogy jólnevelt elefántokhoz illik. A fényképezőgép lencséje előtt is komoly „arcot“ vágtak és egy cseppet sem szégyelték magukat. Nem úgy, mint az a kisfiú, aki — mint képünkön látható — szégyenlősen eltakarja arcát a fotográfus előtt. (Kozák felvételei.) A reggel öl, strófája !. Azt mondja Schmidt úr, az „Én módszerem“ elnevezésű, világhírű svédtéma föltalálója: — Reggel — ki az ágyból! Azt kívánja, hogy friss, gyors, szinte vidám mozdulattal ugorjunk ki az ágyból és kezdjük el reggeli tornánkat. Milyen legyen ez a torna? Erre bajos választ adni, mert egyénenként nagyon különböző és az orvosunknak is van beleszólása. De még hajlott korban is hasznos és rendkívül ajánlható egy pár megfelelő, nem megerőltető, okosan megválasztott testmozgás, kar- és lábgyakorlat. Az általános szabály ez a rím: Reggel Törődj öt percet az egészségeddel! ?.. A legtöbb ember ahogy fölnyitja a szemét, azonnal elkezd tépelődni, gondolkozni. Vagy ahogyan Andersen I. T., ez a kedves, vidám bölcselő mondja: sietve rohan a tegnapi gondok, bánatok után. Nagyon fontos, hogyan kezdjük a napot! Az természetes, hogy mindenkinek megvan a maga gondja, baja, bánata, terhes, vagy kevésbbé terhes kötelezettsége és hogy mindenkinek a saját gondja, baja, bánata a legnagyobb. De reggelizés közben igyekezzünk „kikapcsolódni“ egy rövid időre, mert különben mérget reggelizünk. Azt mondja az előbb idézett Andersen I. T.: Reggel, az első reggeli után Gyújts rá — hogyha van — egy szivarra. Szívd el. Ez jó időhatározó — Elszívtad ? Most gondolhatsz gondra-bajra. 3. Volt egy híres-kedves író, aki úgy élt, ahogyan a régi szép vers mondja: „Ahogy divat cigányvilágban — az éj fölverte, napfény küldte ágyba". Ezt az írót egyszer tanúnak idézték egy törvényszéki tárgyalásra, reggel kilenc órára. Az író nagynehezen föltápászkodott, felöltözködött, elindult és látta, hogy élet van az utcán, kocsik rohannak, emberek sietnek, koránkelő, tiszta, dolgos emberek. Az író még kábultan az éjszakai borovicskától, a koránkeléstől és a szokatlan reggeli látványtól, a frissen mozgó, siető, rohanó emberek látványától, öszszecsapta a kezét és azt kérdezte: — Mi az? Ez mind tanú? Az író kérdésére felel a következő kis strófa: A korán kelő ember a korán kelő napnak éber tanúja. Tovább él, ki kél idejekorán , boldog, aki ezt megtanulja. 4. Ne csak a bút feledjük egy-két percre a reggeli órákban. Hanem vegyük észre az örömet. Azt mondja az előbb említett Andersen I. T.: A gyerek egyformán kapja a könnyet, a mosolyt, a nevetést. A felnőtt ember idővel elfelejti a nevetést, aztán elfelejti a mosolyt és csak a könnyet tartja meg. Mullford Prentice azt ajánlja, hogy reggel, ébredéskor vegyük észre az eget, a fákat, a virágokat, az emberi örömöket. Mert öröm is van mindig, csakhogy azt természetesnek, magától értetődőnek találjuk. Az örömön sose csodálkozunk, csak a bajon, a sikertelenségen. Feléd nevet a szép világ, Nap süt, cirógat vidám kedvvel. A felhők is világosabbak. Az élet is Szebb kora reggel. 5. Egyszóval: Reggel — ki az agyból! Igyekezzünk szép reggeli órákat szerezni magunknak, elszántan szembenézni az elkövetkező napi gondokkal, de szembenézni az élet szépségeivel is, aminek át kell sugározni minden felhőn. Vidáman, magunkba bízva induljunk neki a napnak, ez a fő reggeli szabály: Ki korán kel, Az már a „mából“ jelesre felel. Ki korán kel, (Régi igazság ez) aranyat lel! * Vidám, szép jó reggelt kíván (—kas.) Kopik Márton dolga a világban Írta: Tamás Emíl — Hát persze! Megint „figurázol“! Azért nem megy a munka. Az igazgató úr már maga jött el a cipőért — pattogott Kopik Mártonné, amint Harkabusz Péter állatszelidítő és cirkuszigazgató nyomában belépett az ura műhelyébe. Kopik mester a belépők láttára, megtorpant és mókás mozdulataiból ijedt csínytevőként merevedett tettenért gyermekké paprikáskedvű felesége előtt. — Hát igen — mondta mérgesen az igazgató és a mindig kezében hordott korbácsával pattintott egyet — ez mégsem járja, uram! Alig vert sátrat a cirkuszom ebben az istenverte porfészekben, valami szög vagy mi, felhasította a legjobb cipőmet. Hiába küldtem ide rögtön, máig sem készült el, pedig másnapra ígérte! — Hozzá sem nyúlt ez a dologkerülő! — tüzelt az asszony. — Örvendek, nagyon örvendek, igazgató úr! — vágott közbe a cipészmester. — Tessék leülni, kérem. — Ül az ördög, nekem dolgom van! — kiáltott fel újabb korbácspattogtatással kísérve boszszús szavait a látogató. — De igen, tessék csak leülni, ide ii — és zöld kötényével letörült egy rozzant széket —, megvárhatja. Isten úgy segéljen, nem is kell soká várni, mindjárt elkészül. — És máris kezébe vette a cipőt. Harkabusz Péter látva, hogy a cipészmester valóban munkához lát, leereszkedett a székre, Kopikné pedig megnyugodva, viszszament a konyhába. A cirkuszigazgató játékosan az ujjai közt forgatva korbácsát, körülnézett, majd unalmában megkérdezte: — Mit mondott a felesége, amikor beléptünk? Figurázott? Mit csinált tulajdonképpen? — Hát kérem igazgató úr, itt engem „dilis Marcinak!" meg „bolond suszternek“ csúfolnak, pedig hát nem vagyok én bolond, egyáltalán nem. Komoly ember vagyok én, a magam módján, csak senki sem ért meg itt engem. Szeretek mókázni, de csak azért, hogy mások nevessenek meg csodálkozzanak. No meg aztán jól is esik ezt csinálni. Magamban mindig komoly vagyok én. — De az előbb magában volt, mégis „figurázott“ — no lám... Kopik Márton kezében megállt a munka. A cipőt a térde közé szorította és felnézett a hatalmas termetű Harkabuszra. — Próbáltam kérem, próbáltam — szólt aztán komolyan —, este műkedvelő előadás lesz, kabaré, tetszik tudni a legényegyletben és én is fellépek. Megkértek, hogy mókázzak egy kicsit. Figurázzak, mint a kedves nejem mondja. Ilyenkor jó a „bolond suszter“. — Ahá, értem már! — nevette el magát az igazgató, majd szigorúságot színlelve, szólt — hát azért hanyagolja el a munkát. No de dolgozzék, mester, nincs időm várakozni! — Meg lesz kérem a lássan, meg lesz — felelte Kopik és már szorgalmasan kalapált tovább. Alig telt bele egy negyedóra, el is készült a napok óta halasztott cipőjavítás. — Mit fizetek? — kérdezte Harkabusz. — Ó, semmit, igazgató úr, szóra sem érdemes, de___ — Nos? — Egy kérésem volna ... — Szabadjegyet akar a cirkuszba? — Nem kérem, igazgató úr. Voltam én már a cirkuszban, nem is egyszer. Hanem arra szeretném nagyon megkérni, tessék eljönni az előadásra, megnézni, hogy én mit produkálok. A vándorcirkusz igazgatója elrevette magát. — Nincs nekem arra időm, jó uram. Este nálam is előadás van!