Pesti Hírlap, 1842. január-június (105-156. szám)

1842-05-05 / 140. szám

Csütörtök TARTALOM. Vezérczikk. (Igény telen nézetek II.) Bu­dai jótékony nőegyesület. Pesti műegyesesület. Fóvár. újdons. Megyei dolgok: Nógrád (tisztválasztás), Abaúj (alis­pán-választás). Tor­on­tál (vontatók, statárium, Csanád vá­lasza a’ marosi töltések kivágatása tárgyában). Bihar (első alispáni levél népviségelőzés tárgyában). Ki­r­ál­y­i városok köréből: Szabadka (a’ választó polgárság választási jogá­ban megsaprittatik). Egyházi dolgok: Béla (XIII. Sze­­pes városi esperességi gyűlés). Kőszeg (a’ kőszegi ágost. evangelicusok germanomaniája). Külföldi napló. Angol­, Francz­­hon. Értekező: Adózzál minél többet. ■— N. — Pest környé­ke ’s egy kis javaslat. — F.— K.~­ Kliegl ujabb tudósítása. — Hivatal. tudósit. Hirdet. MAGYARORSZÁG és ERDELY. Vezérczikk. (Igénytelen nézetek. II.) Isme­rünk bizonyos köröket, mellyekben hírlapunkat bo­­szonkodással vetik el, valahányszor látják, hogy cse­kély fejtegetéseink ismét és ismét a’ házi adó, és or­szágos közlekedési eszközök körül forognak. És a’bo­­szonkodás rendesen illynemű fölkiáltásban szokott kitörni: „de csak mi a’ manót is akar ezzel a’ házi adóval örökké ? adó és mindig csak adó ! ez sem tud már egyebet, mint örökké csak átkozott adójával bo­­szantani!!“ — így dörög fejünkre a’ gondolkozni nem szerető neheztelés. És nekünk hármacska fe­leletünk van, először: hogy mit akarunk? azt már igen sokszor és igen világosan megmondottuk ; má­sodszor : miért beszélünk most annyit a’ házi adó kérdéséről? annak lapjaink 125-ik számában már szinte okát adók, midőn elérkezettnek mondók az időt, hogy az időszaki sajtó a’ közvélemény elmélke­dését a’ legkorszerűbb ’s legsü­rgetőbb kérdések kö­rül öszpontositsa; ’s harmadszor: hogy miért nem tu­dunk már egyebet is? ennek okát egy igen okos ’s a’ mellett igen-igen pallérozott síma müveit ember minap a’ Világ­ban igen bölcsen kimagyarázá; az­ért t. i., mivel mi istennek olly csudálatos teremtmé­nye vagyunk, hogy a’ mi fejünkbe, mint gőz a’ kat­lanba, vagy korpaszem a’vékába, csak egy bizonyos mennyiségű gondolat fér, minélfogva a’ benlevőt mindig szellentyün kell kieresztnünk , hogy egy má­siknak helye támadjon. — Azért hát csak bocsánat, érdemes olvasó és megmérhetlen eszmebőségü bölcs criticus ur! hogy most épen fejünk a­ házi adó és országos közlekedési eszközök gondolatával lévén tele, kénytelenek vagyunk a’fejszellentyűt nyito­­gatni. — Tehát dologra! Az országos házi adótár kiállításának kiforrá­sairól akarunk szólani, különös tekintettel azokra, miket az ,Alföldi levelek­ nagyérdemű szerző­je javasol. Javaslatai e’ kettő körül forognak: 1) a’ só felemelt árának országos kölcsön általi tőkésíté­se , 2) az indirect adózás különféle nemei közül. — Már volt alkalmunk kijelenteni, hogy elvben mind­kettőre nézve tökéletesen egyetértünk. Maradjunk ez úttal az első mellett. A’ mi ezt illeti: nem lehet nem örvendenünk, hogy a’ só fölemelt árának orszá­gos kölcsön általi tőkésítése iránt gondolatban mind gr. Dessewff­y Emil, mind gr. Sztáray Albert urakkal találkozunk. A’ gondolatok ime’ találkozásá­ból jósolni merjük, hogy nagyon kevesen lesznek, kik saját elvhőseik véleményével sem gondolva, e’ javaslatban naiv rögt­önzé­sn­él egyebet ne lás­sanak. Azonban mind az Alföldi, mind a’Nagy­­mihályi levelek tisztelt szerzői oda nyilatkoznak, hogy a’ só ára mázsánkint mintegy 29—30 krral föl­emeltessék, miszerint aztán minden mázsa sótól nem 11, hanem 40 kr bocsáttassák évenkint az ország ren­delkezése alá. Elismerjük ugyan, hogym­inden font­nál mintegy 3/1o rész­ernyi áremelés magában véve olly csekélység , miszerint azt még a’ legszegényebb is alig érezhetőé, és azért nyíltan valljuk, hogy na­gyon szeretnék, ha hogy apáink 1792-ben a­­he­lyett, hogy 11 krt rendeltek, 40 krt rendeltek volna közlekedési eszközökre. Azonban miután ez nem történt, nem kétségeskedünk oda nyilatkozni, hogy jelen körülményeink között az országos pénztár ala­kítását al só árának fölemelésével kezdeni nemcsak igen impolitikus lépésnek tartanók, hanem egyene­sen erkölcsi lehetetlenségnek is hiszszük. Okaink e’ következők: 1) Általában az indirect adóztatási rend­szer státusgazdasági axiómái közé tartozik, hogy az első szükségi élelemszerek adóval a’ tehetségig ke­véssé terheltessenek; mert az adónak minden nemei között legaránytalanabb súlyú, következőleg leg­igazságtalanabb az, melly főképen a’ legszegényebb néposztályt nyomja. 2) Ha visszapillantunk az utób­bi négy országgyűlés jegyzőkönyveire: látni fogjuk, hogy nincs tárgy, mire nézve olly egyértelműleg hangzottak volna a’ törvényhatóságok utasításai, mint hangzottak arra nézve, hogy a’ szegényebb néposztály erejéhez képest a’ só már is szerfölött drága, úgy hogy az ez iránti panasz ’s az árleszál­lítás iránti óhajtás , országgyűlésről országgyűlésre a’ sérelmek és kivánatok legállandóbb, legegyete­mesebb közakaratú rovatát teszi. Nem akarjuk ugyan tagadni, hogy vannak dolgok, mellyeknek az or­szágos sérelmek között örökön újra előfordulásában nem kis része van ama’ bizonyos gravaminalis szo­kásosságnak , melly nem a’ legszerencsésebb em­lékezetű időkből mintegy örökségül szállott reánk, de a’ só iránti panaszt és óhajtást ez észrevétel sú­lya bizonynyal igen kevéssé terhelheti; mert a­ kik­nek alkalmunk volt a’ köznép, kivált pedig a’ felföl­di köznép életével nem felületesen, mint utazók szok­tak, hanem valósággal tapasztalatilag megismerked­ni, lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy egész helységek vannak , mellyeknek lakosai sőt hónapo­kon át is alig ízlelnek. Ez valóságos tény, mire néz­­ve magunkat mystifikálnunk lehetetlen. Minélfogva bizonyosnak állíthatjuk, hogy az adóztatás körében impopulárisabb lépés nem történhetnék, nem ollyan, mellyet az ország népessége kedvetlenebbül fogad­hatna , mint volna az, ha a’ só ára bármi csekély­séggel is fölemeltetnék, a’ mint alig hiszünk popula­­risabb engedélyt, mint volna a’ só árának leszállítá­sa. Már pedig lehetetlen helyesnek nem tartanánk a’financztudomány azon tanát, hogy tehernagyitás­­nál a’ nép érzelmeire lehetségig tekintettel lenni még akkor is igen tanácsos, midőn az adó bizonyos ne­­métőli idegenkedés talán balitéleten alapszik, mi­helyt azon balitélet általános és csaknem kiirthatlan, annyival inkább tanácsos tehát erre figyelemmel len­ni olly esetben, midőn tagadnunk csakugyan nem lehet, hogy az idegenkedésnek puszta balitéletnél sokkal valódibb alapja is van. De 3­ ezen néze­tünket még az Alföldi levelek nagyérdemű szer­zője által biztos kútfőből merített statistikai adatok­nak számvetésünkbeli combinatiója is erősen támogat­ja. Mi Magyarországon a’ sófogyasztást lapjaink 135-ik számában 1,500,000 mázsára tevők. Sokszor igen sajnosan vagyunk ugyan kénytelenek érezni, minő bajt, bizonytalanságot és kétkedést okoz elmél­kedéseinkben , hogy azon gyakorlatias alapot nélkü­löznünk kell, mellyet csak biztos hivatalos statisti­­ai adatok nyújthatnak, és fájdalom­­ illyesmire ez esetben sem építhetők számvetésünket; azonban in­dulásunk pontja mégsem volt puszta ideális sejtelem. — Az 1802-iki országgyűlési irományok 167. lapján olvasható a’ am.m. udv. kamarának hivatalos közlése 7 évi (1794—1801) sófogyasztásról. E’ szerint 1801- ben 1,379,409 mázsa só adatott el, hét évi közép­számvetéssel pedig az évenkinti sófogyasztás 1 millió 299,839 mázsára ütött. Más részről tudva van, hogy az 1802: 2 t.cz. által az ország nem-nemes lakosi­nak összeírása az 1791:33 t. czikk következésében országgyülésileg kidolgozott terv szerint el lön ren­delve. És 1805-ig az összeírás csakugyan végrehaj­­taték. Tudjuk, hogy még a’ legjobb összeírások is a’ valóságnál inkább kisebb mint nagyobb eredmény­re vezetnek, ’s mégis az összeirt népesség 7 millió 555,920 lélekre ment (férfi 3,759,526, nő 3,796,394) már ha ehez Schwartner útmutatása szerint az 1785- ki összeírásban foglalt 162,947 férfi nemest ’s ugyan­annyi nőt ’s az egyházi rendet és magyarhoni kato­naságot hozzáadjuk, hazánk akkori összes népessé­ge kerek számmal 8 millióra igen biztosan tehető. — Esett tehát a’ sófogyasztásból minden fej után éven­­kint több mint 16 font. Ha már Magyarország jelen­legi népességét a’ legújabb statisticusok szerint (Er­dély ’s a’ határőrvidék kizárásával) 11 millióra tesz­­szük , ’s minden fej után 16 font sót számítunk (mit annyival biztosabban véltünk tehetni, minthogy a’ só fogyasztásnál az újabb időkben igen megszaporodott birkatartás is bizonyosan igen nevezetes tényező), 1,760,000 mázsa só jő ki; azonban nehogy vérmes reményeket gerjesztő számvetési tulfeszitésről vá­­doltathassunk, a’ Dr. Wildner által legújabb sze­rencsétlen röpiratában annyira földicsért Czör­nig számolása mellett maradunk, ki Magyarország né­pességét csak 9,756,000-re teszi (az 1802-ki orszá­­gos összeírással szemeink előtt Csaplovics urnak 1829-ben csak 8,964,000-re tett számítását csak­ugyan lehetlen volt alaposnak hinnünk), még e’ sze­rint is a’ só fogyasztás évenkint 1,560,960 mázsát tenne. — Mi tehát ismertük ugyan gr. Dessew­ffy Emil ur számvetését, de—talán nem alaptalan adat combinatiónk mellett—azt csak magány véleménynek hivők, ’s 1,500,000 mázsát vettünk föl. Azóta alkal­munk volt érteni, hogy a’tisztelt gróf a’leghitele­sebb kútfőből merített, midőn a’ magyarországi só fogyasztást csak mintegy 1,300,000 mázsára teszi; mi viszont azt mutatja, hogy mig 1801 óta az ország népessége többel mint 3 millióval, tehát 3/1­­ részen felül növekedett, az alatt a’ sófogyasztás — úgy szólván — semmivel sem növekedett, úgyhogy mig 1802-ben minden fej után 16 font só számittathaték, jelenleg 12 sem számittathatik; ámbár a’ szintúgy sót fogyasztó marhatenyésztés azóta ha nem növeke­dett, olly arányban bizonyosan nem fogyhatott, hogy nemcsak a’ népesség illy nagy szaporodásával szük­ségkép növekedni kellő jó fogyasztási szaporo­dást egészen paralysálná, de még aránylag az egész­nek '/i résznyivel alábbszállását is eszközölhetné.— Ez épen nem örvendetes tüneménynek legelső okát mindjárt az 1802: 3­­.cz.-ben kell keresnünk, melly­­nek hatását a’ későbbi viszontagságos idők sok éve­­­ken keresztül még mindig súlyosítók. — Ózdiunkra nem tartozik e’ fejtegetést tovább folytatni, annyit azonban ezek által motiváltnak hiszünk, hogy a’ só árának bárha csak 30 krrali fölemelése is, bárha olly mulaszthatlan nagy országos szükségre is, mint a’ minőre javasoltatik, mindaddig erkölcsi lehet­­lenségnek tekinthető, valameddig az indirect adózás­nak minden kigondolható nemein keresztülmenve, semmit sem lelünk, mi által a’ kitűzött czél szintúgy eléretnék, a’nélkül hogy az indirect adónak ép azon neme emeltetnék föl, mellynek súlyát a’ szegény nép legérzékenyebben érezi, ’s mellynek fölemel­­hetlenségét csak azon egy körülmény is szembetűnő­­leg bizonyítja, hogy a’ sófogyasztás 1802 óta ha­zánkban nem növekedett. Meg kell azonban vallanunk, hogyha országgyű­lésen ő felsége hozzájárultával eszközölhető, hogy a’ só mostani árának fölemelése nélkül mázsánként 11 kr helyett 40 kr fordíttassék országos közlekedé­si nagy­vállalatok létesítésére, ezt különösen azon oknál fogva óhajtanék, mivel az indirect adónak minden nemei közt épen ez az, mellynél a’remél­hető jövedelem minimumára nézve tapasztalási ada­tok után legbiztosabb számvetést tehetni, annak te­hát országos kölcsön általi tőkésítése legbizonyosab­ban eszközölhető. És ha valaki fentebbi óhajtá­sunk valósulása felől azon oknál fogva kétségesked­­nék, mivel e’ szerint a’ kir. kincstár jövedelmében minden mázsa sónál 29 kv hiány támadna, mindenek előtt figyelmeztetni bátorkodunk, hogy az eredmény talán semmi hiányt, illy nagyot pedig bizonyosan nem mutatna, mivel az országnak ez után nyeren­dő pénzereje az országos közlekedés könnyítésére fordíttatván, legyen az pest-debreczeni vasút, pest­fiumei vas­­av vagy vízi szállítóút, vagy tisza-dunai hajózható csatorna vagy akármi más , a­­minek esz­­közlésbe-vételét az ország legelső helyen elrendel­né , abból a’ sószállitás olcsóbbsága által a’ királyi kincstárra is egyenes közvetlen nyereség hárulna, az említett hiányt nagy részben fedezendő, miután tudjuk, hogy a’ só drágasága kiváltképen a’ szállítás költségességén alapszik. Azonban ha ezen tekintet a’ keletkezendő hiányt egészen csakugyan nem pótolná , csekély vélemé­nyünk szerint a’ kir. kincstár ebbőli jövedelmét legsi­­keresebben az által lehetne szaporítani, hogyha a’ sófogyasztás növeltetnék. Mert van egy körülmény, a’ melly e’ részben különös tekintetet érdemel. Wildner ur mai Értekezőnkben felhívott igen sze­rencsétlen röpiratában , a’ mint állítja, teljes hiteles­ségű kútfők után a’ királyi kincstár sóbóli egész be­vételét 9,300,000 posrtra teszi *), ’s ebből költségre «­Wildnerur teljes hitelességűnek mondott adatai szerint tehát, habár az egész eladott sómennyiséget a’ legjobb minősé­gűnek tekintenék, ’s igy csak minden 6 frt 30 kr bevétel után vennénk egy mázsa sót, mégis az összes fogyasztás 1,430,770 mázsát tenne, az „Alföldi levelekében használt hivatalos adatok szerint pedig alig 1,300,000-et. — Mellyik áll már a’ kettő közül? 71 140. Május 5. 1842. Pesti Hírlap. Megjelenik e’ hírlap minden héten kétszer : csütörtökön és vasárnap. Feléri előfizetés a* két fővárosban házhozhordással 5 frt, borítékban 6 ft, postán borítékkal 6 ft pengő pénzben. — Előfitet- Li* ' rer I,f10.S,^1“,d0 *,‘1“j‘,ono,níl. hatvani utcza Horváth-házban 483-ik szám alatt, egyebütt minden császári királyi postahivatalnál. Az ausztriai birodalomba ’s egyéb külföldi tartományokba küldetni kivánt példányok iránt a’megrendelés csak a’bécsi császári főpostahivatal utján történhetik.­­ Mindenféle hirdetmények fölvétetnek ’s egyegy hasábsorért petit betűkkel 5 pengő krajczár számíttatik.

Next