Pesti Hírlap, 1886. április (8. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-08 / 98. szám

Budapest 1886.______________________________Vili, évf. 98. (2615) szám.____________________________Csütörtök, április 8. — Szerkesztési iroda: Kiadóhivatal : ^ a kiadóhivatalban vétetnek fel. Budapest,nádor-utca/.SZ.,földszint, T\/''VT THPTT/r A T AT A TATT a TA • j Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap Ki] L I I 1 K A I I­ A T NI­­ A Élt, A*-V egyedül: RUDOLF MOSSE-nél szétküldésére vonatkozó felszó- -*-■*. VXXA 1' JTiX XJ-iXXI. a, Párisban, 40, Rue Notredame tanulások intézendők. des Victoires. A középoktatás kérdése. A középoktatás rendszere egész Európá­ban ugyanazon alapra van fektetve, a görög, de főleg a latin nyelv tanítására. Ez egy oly örök­ség, mely a renaissance korából reánk maradt, melynek becsében három századon keresztül senki nem kételkedett, s mely a művelt embe­reket közös visszaemlékezések által egész Euró­pában mindenütt összefűzte. A latin nyelv három századon keresztül a tudósok nemzetközi nyelve volt. Ha valamely múzeumba belépünk, még most is otthonosnak érezzük magunkat a régi szobrok közt, Jupiter és Merkur, Minerva és Venus, Mars és Apolló és összes olympusi társaik, régi ismerőseink az iskolapadokról, nem idegenek előttünk. Az ó­világ ismerete a gimnaziális nevelés követ­keztében az összes művelt világ közös va­gyona. Újabb időben azonban megváltoztak a né­zetek még e tekintetben is. A mi időnkben a latin nyelv ismerete nem jár más közvetlen ha­szonnal az életben, mint azzal, hogy megnyitja nekünk az egyetem kapuit, melyek az előtt, ki diákul nem tanult, zárva maradnak. A deák nyelv nem többé a diplomácia, a közigazgatás, a törvénykezés és a tudományos­ság nyelve mint a középkorban és a renais­sance idejében. Az újabb nyelveknek akkor nem volt még számba vehető irodalma és Cicero és Horátz, Livius és Ovid á átalában a klassziku­sok mint az irodalom elérhetetlen példányai a műveit osztályban csakugyan élvezettel olvastat­tak, mert más szépirodalmi munkák nem létez­tek, melyek ezekkel versenyezhettek volna. A latin nyelv nem is volt még holt nyelv, sőt a katholikus papok közt még most is él, öt­ven év előtt a megye termeiben, az országház­ban, főleg pedig a főrendeknél ékes beszédeket tartottak még deák nyelven, s ha ezen deákság sokszor nem is volt klasszikus, mégis ez jelle­mezte a műveit férfit. Azóta azonban, hogy a deák nyelv isme­rete minden tudományosság nélkülözhetlen kulcsa volt, felvirágozott minden európai kul­­turnemzetnél úgy a tudományos, mint a költői irodalom. Minden nemzetnek vannak nagy írói, kik a régi klasszikusok remekműveit benső értékben felülhaladják. A francia in­kább olvassa Moliéret, mint Terrentiust, az an­gol jobb történetírónak tartja Macaulayt, mint Liviust, a magyar nagyobb érdekkel olvassa Kossuth vagy Deák beszédeit, mint Cicero-éit s jobban szereti Petőfit, mint Horatzot, a régi klasszikusok nem bírják többé a szépség és ízlés monopóliumát. Az életben is megszánt a deák­ nyelv hasz­nálata. Csak a római egyház miveli még s tartja fenn mint régi időkben. Magyarországban s a lengyeleknél legtovább maradt meg a latin­nyelv gyakorlata a mindennapi életben, de ott is a nemzeti nyelv már két nemzedék óta a deák helyébe lépett, törvényeink szövege 1832. óta nem többé latin, a doktorátusi értekezések a német egyetemeknél sem latinok többé. Ter­mészetes tehát, hogy a tanulók most azt kérdik, miért gyötrik őket évek hosszú során át oly nyelv tanulásával, melynek az életben soha semmi hasznát nem veszik, holott a tanulási anyag napról-napra annyira szaporodik, hogy azt megemészteni alig képesek, ezek pedig több­nyire olyan tárgyak, melyeknek az életben is hasznát vehetik. Egész Európában megeredt tehát e tekin­tetben az eszmecsere. Mindenünnen halljuk ugyanazon panaszokat, hogy az ifjak túl vannak terhelve a középiskolában, hogy kedvetlenül ta­nulják a latin nyelvet, hogy mindamellett a reál­iskolák nem tudnak népszerűségre vergődni, s hogy a polytechnikum csak névleg egyenrangú az univerzitással. Mindenütt érezik a középokta­tás nehézségeit s azért felvillant már azon esz­me is, hogy a bajon nemzetközi értekezlet se­gíthet csak, mely a gimnaziális rendszernek alap­jait vitatná meg, mert érzi, hogy a klasszikus alap nem elég tág s nem bírja el az újkori tu­dományosság roppant felépítményét. A latin nyelv kérdése és a tanulók túlterheltetése nemzet­közi kérdéssé lett, mely minden országban ma­gára vonja a figyelmet. Bécsben Gautsch a közoktatási fiatal miniszter lelkesedve fogja fel e kérdést; mint a Theresianum volt igazgatója, tulajdon szemeivel látta a bajt, s ismeri a nehézségeket. Orvoslá­sul a nyolc évi gimnaziális kurzust egy kilence­dik évvel akarja betetőzni, mi egyébiránt oly népszerűtlen, hogy alig lesz keresztül vihető. Franciaországban is igen sokat foglalkoz­nak ezen kérdéssel. Fraty Rezső igen szellemes könyvecskét írt a latin nyelv kérdéséről, melyben a görög nyelv tanításának teljes elhagyását java­solja s a latin ellenében a modern kultur nyel­vek tanulását ajánlja s a természettudományok, földrajz és történelem bővebb tanítását francia módon, világosan, szellemesen tárgyalja. Trefort miniszter, ki ezen kérdéssel, a­mint tudjuk, régen foglalkozik, felszólította Ferenczy Józsefet, a közoktatási tanács titkárát, hogy Frazy munkácskáját fordítsa le, a­mi most meg­történt s a fordítás a miniszter levele által be­vezetve, imént jelent meg. Frazy azonban nem oldja meg a kérdést teljesen s itt hazánkban megakadunk mindjárt azon kérdésnél, melyik modern nyelv legyen az, melynek tanítása a deák nyelv tanítását pó­tolhassa, hogy az ifju azon általános műveltsé­get megszerezhesse magának, mely az európai színvonalat megüti, sőt mélyen érezzük még azt is, hogy egy kultur nyelv tudása a magyaron A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. „Saját külön tudósítónk“ — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ma sem egészen tréfa dolog, de negyven és néhány év elő­tt még nagy potentáta volt, különösen a vidéken. A bálozó fiatalság kereste a kegyét, mert a „saját külön tudósítónk“-tól függött, a „báj és kecs­­teljes“ jelzővel jutott-e az imádott neve a fővárosi lapokba, vagy pedig a nélkül. Az ő feladata volt továbbá „a hazafias érdemek megkoszorúzása“. Ju­biláló írnokok, reformáló alispánok, szülővárosuknak tűzfecskendőt ajándékozó polgártársak és a hazafi­­ságra intő más nemzetiségű lelkészek tőle várták a nyilvános elismerést. Nem is volt akkor olyan köny­­nyű „s. k. t.“-nak beállani, mert az illető szerkesztő­ségek nagyon megválogatták embereiket. Ila jól em­lékszem, Jókai is azzal dicsekszik valahol, hogy mint s. k. t. kezdte meg írói pályáját. De nem csak a szerkesztőségek tartottak saját külön tudósítót, hanem gazdag magánzók is megen­gedték maguknak ezt a fényűzést. Mikor még Po­zsonyban ülésezett az országgyűlés, nem volt a la­poknak megengedve a honatyák beszédeit kiadni. Status-titoknak tartották azokat, a­melyhez semmi köze a nagy közönségnek. A­ki mégis annyira szívén hordta a haza ügyét, hogy minden áron gyönyörködni akart a honatyák speech-eiben, az fogadott magának egy saját külön tudósítót az országgyűlési ifjúság soraiból. A derék jurátusok jó szívére soha sem appellált hiába, a­ki szép szóval és néhány fényes körmöcivel támogatta ez iránti folyamodványát. Ha nem is volt még ak­kor szokásban a beszédeket legyorsírni, a fiatalság memóriája elég jó állapotban volt, hogy emlékezet­ből szerkeszsze meg a tudósítást. Élt akkor Pozsonyban két gazdag németajkú polgártárs. W­e­i­s­z Arnoldnak hitták az egyiket, Schwarz Náthánnak a másikat. A milyen meg­rögzött antiszemita volt az első, olyan nagy filosze­mita a második — születésénél fogva. Weisz és Schwarz mindenben ellentétei vol­tak egymásnak, de egyben mégis megegyeztek: nem tudtak egy kukkot sem magyarul. Mikor tehát a di­étán kezdetét vette a zsidók emancipációjáról szóló vita, a­melynél mind a két szomszéd nagy mérték­ben érdekelve volt, egyszerre jutottak azon elhatáro­zásra, hogy az országgyűlési ifjúság soraiban olyan s. k. t.-ra tesznek szert, a­ki eléggé érti a német nyelvet, hogy referálhasson nekik. Ez pedig nem volt olyan könnyű dolog. Mert a német nyelvet még akkor nem vette be a magyar természete, s ha már el nem kerülhette a vele való élést — például a pozsonyi kisasszonyok körüli ud­varlásban — úgy ropogtatta, hogy Adelung, a leg­első német grammatika írója, megfordult a sírjában. Weisz és Schwarz három napig kutattak, míg ráakadtak a jurátosok közt olyan emberre, a­ki óha­juknak eleget tehetett B­a­r­t­a­f­a­l­v­i Gida komá­romi születésű volt ugyan, de szülei német szóra a Szepességbe küldték s itt ráragadt valami abból a tudományból, melyet Bach erőszakkal akart a nya­kunkba sózni. Weisz megígérte, hogy minden kime­ntő tudósításért két körmöcit ad honorárium gyanánt, Schwarz pedig ünnepélyesen fogadta, hogy minden közbenjárói díj nélkül és törvényes percentekre köz­vetít egy mérsékelt nemzeti kölcsönt. A két ellenséges szomszéd természetesen nem is sejtette egymás szándékát. Nem szoktak szóba állni, most legkevésbé, mikor az emancipácionális vita még élesebben kifejlesztette köztük a nézetkü­lönbséget Hanem Bartafalvi sem volt más gyerek. „A két körmöei minden tudósításért nem rossz, — gondolá magában, de a nemzeti kölcsön sem meg­vetendő. Jó lesz tehát, ha mind a két kliensemmel fentartom a bizalmas viszonyt.“ S így történt, hogy az egész vita alatt Weisz olyan tudósításokat kapott, melyekben nem volt egyébről szó, mint zsidóhalálról. Schwarz pedig csak úgy hízott a reggeli kávénál, ha elolvasta, hogy mi­lyen jó indulattal viseltetnek a honatyák a zsidók iránt. Mivel azonban semmi sem tart örökké a nap Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next