Pesti Hírlap, 1886. április (8. évfolyam, 91-119. szám)
1886-04-08 / 98. szám
Budapest 1886.______________________________Vili, évf. 98. (2615) szám.____________________________Csütörtök, április 8. — Szerkesztési iroda: Kiadóhivatal : ^ a kiadóhivatalban vétetnek fel. Budapest,nádor-utca/.SZ.,földszint, T\/''VT THPTT/r A T AT A TATT a TA • j Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap Ki] L I I 1 K A I I A T NI A Élt, A*-V egyedül: RUDOLF MOSSE-nél szétküldésére vonatkozó felszó- -*-■*. VXXA 1' JTiX XJ-iXXI. a, Párisban, 40, Rue Notredame tanulások intézendők. des Victoires. A középoktatás kérdése. A középoktatás rendszere egész Európában ugyanazon alapra van fektetve, a görög, de főleg a latin nyelv tanítására. Ez egy oly örökség, mely a renaissance korából reánk maradt, melynek becsében három századon keresztül senki nem kételkedett, s mely a művelt embereket közös visszaemlékezések által egész Európában mindenütt összefűzte. A latin nyelv három századon keresztül a tudósok nemzetközi nyelve volt. Ha valamely múzeumba belépünk, még most is otthonosnak érezzük magunkat a régi szobrok közt, Jupiter és Merkur, Minerva és Venus, Mars és Apolló és összes olympusi társaik, régi ismerőseink az iskolapadokról, nem idegenek előttünk. Az óvilág ismerete a gimnaziális nevelés következtében az összes művelt világ közös vagyona. Újabb időben azonban megváltoztak a nézetek még e tekintetben is. A mi időnkben a latin nyelv ismerete nem jár más közvetlen haszonnal az életben, mint azzal, hogy megnyitja nekünk az egyetem kapuit, melyek az előtt, ki diákul nem tanult, zárva maradnak. A deák nyelv nem többé a diplomácia, a közigazgatás, a törvénykezés és a tudományosság nyelve mint a középkorban és a renaissance idejében. Az újabb nyelveknek akkor nem volt még számba vehető irodalma és Cicero és Horátz, Livius és Ovid á átalában a klasszikusok mint az irodalom elérhetetlen példányai a műveit osztályban csakugyan élvezettel olvastattak, mert más szépirodalmi munkák nem léteztek, melyek ezekkel versenyezhettek volna. A latin nyelv nem is volt még holt nyelv, sőt a katholikus papok közt még most is él, ötven év előtt a megye termeiben, az országházban, főleg pedig a főrendeknél ékes beszédeket tartottak még deák nyelven, s ha ezen deákság sokszor nem is volt klasszikus, mégis ez jellemezte a műveit férfit. Azóta azonban, hogy a deák nyelv ismerete minden tudományosság nélkülözhetlen kulcsa volt, felvirágozott minden európai kulturnemzetnél úgy a tudományos, mint a költői irodalom. Minden nemzetnek vannak nagy írói, kik a régi klasszikusok remekműveit benső értékben felülhaladják. A francia inkább olvassa Moliéret, mint Terrentiust, az angol jobb történetírónak tartja Macaulayt, mint Liviust, a magyar nagyobb érdekkel olvassa Kossuth vagy Deák beszédeit, mint Cicero-éit s jobban szereti Petőfit, mint Horatzot, a régi klasszikusok nem bírják többé a szépség és ízlés monopóliumát. Az életben is megszánt a deák nyelv használata. Csak a római egyház miveli még s tartja fenn mint régi időkben. Magyarországban s a lengyeleknél legtovább maradt meg a latinnyelv gyakorlata a mindennapi életben, de ott is a nemzeti nyelv már két nemzedék óta a deák helyébe lépett, törvényeink szövege 1832. óta nem többé latin, a doktorátusi értekezések a német egyetemeknél sem latinok többé. Természetes tehát, hogy a tanulók most azt kérdik, miért gyötrik őket évek hosszú során át oly nyelv tanulásával, melynek az életben soha semmi hasznát nem veszik, holott a tanulási anyag napról-napra annyira szaporodik, hogy azt megemészteni alig képesek, ezek pedig többnyire olyan tárgyak, melyeknek az életben is hasznát vehetik. Egész Európában megeredt tehát e tekintetben az eszmecsere. Mindenünnen halljuk ugyanazon panaszokat, hogy az ifjak túl vannak terhelve a középiskolában, hogy kedvetlenül tanulják a latin nyelvet, hogy mindamellett a reáliskolák nem tudnak népszerűségre vergődni, s hogy a polytechnikum csak névleg egyenrangú az univerzitással. Mindenütt érezik a középoktatás nehézségeit s azért felvillant már azon eszme is, hogy a bajon nemzetközi értekezlet segíthet csak, mely a gimnaziális rendszernek alapjait vitatná meg, mert érzi, hogy a klasszikus alap nem elég tág s nem bírja el az újkori tudományosság roppant felépítményét. A latin nyelv kérdése és a tanulók túlterheltetése nemzetközi kérdéssé lett, mely minden országban magára vonja a figyelmet. Bécsben Gautsch a közoktatási fiatal miniszter lelkesedve fogja fel e kérdést; mint a Theresianum volt igazgatója, tulajdon szemeivel látta a bajt, s ismeri a nehézségeket. Orvoslásul a nyolc évi gimnaziális kurzust egy kilencedik évvel akarja betetőzni, mi egyébiránt oly népszerűtlen, hogy alig lesz keresztül vihető. Franciaországban is igen sokat foglalkoznak ezen kérdéssel. Fraty Rezső igen szellemes könyvecskét írt a latin nyelv kérdéséről, melyben a görög nyelv tanításának teljes elhagyását javasolja s a latin ellenében a modern kultur nyelvek tanulását ajánlja s a természettudományok, földrajz és történelem bővebb tanítását francia módon, világosan, szellemesen tárgyalja. Trefort miniszter, ki ezen kérdéssel, amint tudjuk, régen foglalkozik, felszólította Ferenczy Józsefet, a közoktatási tanács titkárát, hogy Frazy munkácskáját fordítsa le, ami most megtörtént s a fordítás a miniszter levele által bevezetve, imént jelent meg. Frazy azonban nem oldja meg a kérdést teljesen s itt hazánkban megakadunk mindjárt azon kérdésnél, melyik modern nyelv legyen az, melynek tanítása a deák nyelv tanítását pótolhassa, hogy az ifju azon általános műveltséget megszerezhesse magának, mely az európai színvonalat megüti, sőt mélyen érezzük még azt is, hogy egy kultur nyelv tudása a magyaron A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. „Saját külön tudósítónk“ — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ma sem egészen tréfa dolog, de negyven és néhány év előtt még nagy potentáta volt, különösen a vidéken. A bálozó fiatalság kereste a kegyét, mert a „saját külön tudósítónk“-tól függött, a „báj és kecsteljes“ jelzővel jutott-e az imádott neve a fővárosi lapokba, vagy pedig a nélkül. Az ő feladata volt továbbá „a hazafias érdemek megkoszorúzása“. Jubiláló írnokok, reformáló alispánok, szülővárosuknak tűzfecskendőt ajándékozó polgártársak és a hazafiságra intő más nemzetiségű lelkészek tőle várták a nyilvános elismerést. Nem is volt akkor olyan könynyű „s. k. t.“-nak beállani, mert az illető szerkesztőségek nagyon megválogatták embereiket. Ila jól emlékszem, Jókai is azzal dicsekszik valahol, hogy mint s. k. t. kezdte meg írói pályáját. De nem csak a szerkesztőségek tartottak saját külön tudósítót, hanem gazdag magánzók is megengedték maguknak ezt a fényűzést. Mikor még Pozsonyban ülésezett az országgyűlés, nem volt a lapoknak megengedve a honatyák beszédeit kiadni. Status-titoknak tartották azokat, amelyhez semmi köze a nagy közönségnek. Aki mégis annyira szívén hordta a haza ügyét, hogy minden áron gyönyörködni akart a honatyák speech-eiben, az fogadott magának egy saját külön tudósítót az országgyűlési ifjúság soraiból. A derék jurátusok jó szívére soha sem appellált hiába, aki szép szóval és néhány fényes körmöcivel támogatta ez iránti folyamodványát. Ha nem is volt még akkor szokásban a beszédeket legyorsírni, a fiatalság memóriája elég jó állapotban volt, hogy emlékezetből szerkeszsze meg a tudósítást. Élt akkor Pozsonyban két gazdag németajkú polgártárs. Weisz Arnoldnak hitták az egyiket, Schwarz Náthánnak a másikat. A milyen megrögzött antiszemita volt az első, olyan nagy filoszemita a második — születésénél fogva. Weisz és Schwarz mindenben ellentétei voltak egymásnak, de egyben mégis megegyeztek: nem tudtak egy kukkot sem magyarul. Mikor tehát a diétán kezdetét vette a zsidók emancipációjáról szóló vita, amelynél mind a két szomszéd nagy mértékben érdekelve volt, egyszerre jutottak azon elhatározásra, hogy az országgyűlési ifjúság soraiban olyan s. k. t.-ra tesznek szert, aki eléggé érti a német nyelvet, hogy referálhasson nekik. Ez pedig nem volt olyan könnyű dolog. Mert a német nyelvet még akkor nem vette be a magyar természete, s ha már el nem kerülhette a vele való élést — például a pozsonyi kisasszonyok körüli udvarlásban — úgy ropogtatta, hogy Adelung, a legelső német grammatika írója, megfordult a sírjában. Weisz és Schwarz három napig kutattak, míg ráakadtak a jurátosok közt olyan emberre, aki óhajuknak eleget tehetett Bartafalvi Gida komáromi születésű volt ugyan, de szülei német szóra a Szepességbe küldték s itt ráragadt valami abból a tudományból, melyet Bach erőszakkal akart a nyakunkba sózni. Weisz megígérte, hogy minden kimentő tudósításért két körmöcit ad honorárium gyanánt, Schwarz pedig ünnepélyesen fogadta, hogy minden közbenjárói díj nélkül és törvényes percentekre közvetít egy mérsékelt nemzeti kölcsönt. A két ellenséges szomszéd természetesen nem is sejtette egymás szándékát. Nem szoktak szóba állni, most legkevésbé, mikor az emancipácionális vita még élesebben kifejlesztette köztük a nézetkülönbséget Hanem Bartafalvi sem volt más gyerek. „A két körmöei minden tudósításért nem rossz, — gondolá magában, de a nemzeti kölcsön sem megvetendő. Jó lesz tehát, ha mind a két kliensemmel fentartom a bizalmas viszonyt.“ S így történt, hogy az egész vita alatt Weisz olyan tudósításokat kapott, melyekben nem volt egyébről szó, mint zsidóhalálról. Schwarz pedig csak úgy hízott a reggeli kávénál, ha elolvasta, hogy milyen jó indulattal viseltetnek a honatyák a zsidók iránt. Mivel azonban semmi sem tart örökké a nap Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.