Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-01 / 272. szám
A bolgár ügyben adott miniszteri válasz előzményeiről a következőket közült lapunkkal: A külügyminisztérium súlyt fektetett arra, hogy a válaszban határozott tagadása foglaltassák annak, mintha monarchiánk a hatalmi viszonyok és érdekkörök iránt a Balkán-félszigeten kiegyezett volna Oroszországgal. A három első interpelláció azonban nem foglalt magában erre vonatkozó direkt kérdést. Időközben Szilágyi Dezsőnek alkalma lévén érintkeznie a külügyminisztérium vezető egyéniségeivel, értesült erről a körülményről s természetesen nem mulasztotta el belefoglalni később előterjesztett interpellációjába a megfelelő kérdést. Hogy mily fontosságot tulajdonított a kormány annak, miként a válasz tartalma teljes pontossággal jusson el a külföldre, kitűnik abból is, hogy maga a kormány gondoskodott a válasz hiteles francia és német fordításáról, melyet nyomban azután, hogy a kormányelnök bevégezte beszédét, a szélrózsa minden irányában világgá röpített a távíró. Kemény Gábor báró volt közlekedési miniszter legközelebb nyílt levelet fog budapesti ferencvárosi választóihoz intézni, melyben föl lesz említve az is, hogy ő a kabinetből kilépett ugyan, de továbbra is tagja marad a szabadelvű pártnak. A levélben azon okokat is fel fogja sorolni, amelyek visszalépését előidézték. A horvát ügyek tárgyában a magyar országgyűlés által kiküldött regnikoláris deputáció — amint értesülünk — október elején ülést tart, amelyen határozni fog az előadó renunciumtervezete iránt, mire aztán a horvát tartománygyűlés küldöttségével való közös tanácskozások következnek. A t. Házból Battenberg Sándor is haragszik Cankovékra, de még jobban haragudhatik pécskai Gál Jenő, akinek a mai vámügyi beszédét tökéletesen tönkretették ama végzetes éjszakán. Mindenki a Tisza válaszára volt kiváncsi a bolgár ügyben és senki sem hallgatta a pécskai Gál érvelését, pedig meglehet okos dolog volt. A mai nap bátran kezdődhetett volna délben. Senki se reklamálta volna a délelőttet. Üres volt a tanácsterem teljesen, de annál zsibongóbb a folyosó, hol nagy csoportokba verődve találgatták : mit mond majd a generális ? Ugyan mit is mondhatna ? — gondolták magukban. Senki sem akart naiv lenni, hogy valami kézzel fogható feleletet várt volna, úgy lesz, ahogy szokott lenni. Nem egyéb az ilyen kérdezősködés a diplomáciai titkok után, mint mikor a mezőn valaki azt kérdezi a kakuktól: „Mondd meg kakuk, hány évig élek ?“ A kakuk mindig mond valamit — de azért a kakuk szavát a biztosítási intézeteknél mégsem hiszik el. Amint a déli harangszó megkondult, a villanyos csengetyű hívogató hangja megriadt, egyszerre minden ajtó önteni kezdte az embereket. A karzat már előbb megtelt a zsúfolásig. Szép hölgyek jöttek, egész légió, almavirágszín arcú menyecskék, ábrándos szemű deli leányok. Ezek mind a regényes Sándor fejedelem ügyében vannak itt. Egy pár börzespekuláns a saját ügyében. Néhány élemedett politikus, akiket már csak ilyen nagy ügyek izgatnak, ahol a „vér“-ről van szó. Minden szem a miniszterelnököt nézi. Nyugodtan ül székén, egyszerűen, szerényen. Épen nem látszik meg rajta, hogy most mindjárt két császár szájával fog beszélni. Azután az interpellálókat keresik fel a kiváncsi szemek, a mai nap szerepvivőit. Ott ül szép simára fésült ezüst hajával Horváth Boldizsár Láng Lajos mellett, saját fészkelődő tábora közepett királyi méltósággal meredezik Irányi Dániel. Hű fegyverhordozójához Pulszky Ágosthoz simulva barnallik Szilágyi Dezső, míg ellenben Apponyi Albertet Lyka és Ábrányi környezik ragyogó arccal. Fitymáló tekintettel mereng a népes ház tarka képén Dobránszky Péter. „Csend, Csend !“ — pisszeg Bossányi László, aki a többi embernél közelebb érzi magát a keleti politikához. Az egész Ház izgatott, feszült, türelmetlen. Az újságírói ketrecekben ember ember hátán tolong. A levegő egyszerre fojtóvá válik, sűrű nehéz párák gomolyognak a teremben, amiket lillaszínre fest a beözönlő napsugár. Egy ember rosszul lesz. ..A kolera!“ suttogják, de azért a helyét senki sem hagyja el. Az újságírók előtt még a kolerának sincs respektusa. A képviselők nagy része az elnöki kathedrához tódul. Egész küzdelem fejlődik ki a helyekért, Helly egy mamelukot túr ki a helyéről, Krajtsik vizet hozat és megfecskendezi vele a szemeit, hogy ébren maradhasson. Az egész Ház éhes a válaszra, minden szemben a kíváncsiság ül. Csak a ház legközepén, valahol az ötödik padban ül egy közömbös ember, Zeyk Károly és Kemény Endre közé temetve. Ez báró Kemény Gábor. Apró szemei révedezve járnak köröskörül a sok kiváncsi emberen s egy bágyadt mosoly önti el arkszéleit, mintha mondaná: „Nekem, magamnak is van egy titkom.“ De csenget az elnök és feláll Tisza. Siri csend támad a teremben, a kis fehér lap suhogását, melyet a miniszterelnök fölemel, minden zugban meg lehet hallani. Apró szellőcske, mely a nyitott szelelőn besuhan, meglengeti Egy-két óra múlva Londonban is Szentpéterváron is hallani fogják. Halk, szerény hangon kezdett beszélni a generális. Persze, persze, mert hát ez az osztrák diplomácia hangja. A mamelukok meglapulva hallgatták, fásult kedélytelenség ólmos súlya ráfeküdt a mellükre, míg Tisza általánosságban mentegetőzni kezdett, hogy nem felelhet minden egyes kérdésre, mert hát így amúgy. Nagyokat sóhajtott Ivánka Imre. Persze, persze. Lesütötte fejét Bulgáriai György Endre. Hja, hja! A szivartárcáját nyitogatta, csukogatta nagy szomorúan Bossányi László. Hanem most Tisza egyszerre más sorokhoz ért a kiterjesztett fehér lapon. Kezdődött a virágos vidék. Mert hát azok az apró fekete betűk is tudnak átalakulni. Csiklandoznak, boszantanak, lelkesítenek és csörömpölnek haragosan. Legelőször visszautasította, hogy tudomásunk lett volna a Sándor fejedelem elleni merényletről és hogy azt helyeseltük volna. Nini, nini! Egyszerre felocsúdott mindenki. S kitört a zajos helyeslés és végig morajlott a teremben. A második mondatban konstatálta, hogy az orosz kormánynyal semmi egyességünk nincs a Balkán-szigeten való befolyás gyakorlására nézve. Erre aztán megint egy kő esett le a képviselők szívéről. Egy percig tartott a helyeslő zúgás utána. Az ellenzék emberei bámészan nézték egymást , hogy hát mi ez ? Jött a harmadik mondat: a mi érdekünk a Balkán-államok függetlensége és hogy ott egyetlen állam se gyakorolhasson állandó befolyást. A szemekben erre felcsillant az a bizonyos tűz, amit az önérzet gyújtogat meg. Ezek a gyertyák világítanak a legjobban a jövő homályába. De a megzavarodott ellenzék is megtalálta a maga kenyerét. — Állandó, állandó ! kiálták. Mit jelent az az „állandó“ ? Tisza egyre önérzetesebben folytatta ; a kis suhogó papírról egymásután peregtek le a mondatok. Mondatok, melyek elhangzottak a levegőben és mindössze megrezgették egy darabig, azután elvegyültek a miliárd atomok közzé semminek. És mégis e mondatok csodás panorámákat mutogattak. Egyik ezt látta, másik amazt látta. Nehéz ágyuszekerek dübörögtek az avatatlan mezőkön ... A Tisza kezében levő fehér lap nőtt-nőtt egy perc alatt s hadi sátor alakját mutogatta. Dehogy, dehogy. Hiszen az csak egy fehér zászló. Annak látta egy másik. Dehogy, dehogy. Hiszen ez csak egy fehér lepke ... egy hamis pillangó, így gondolta egy harmadik. Végre a papír végére jutott a generális s leolvasta a legcsattanósabbat, hogy a Balkánfélszigeten senkinek sem engednek jogot arra, hogy egyoldalulag beavatkozzék vagy protektorátust létesítsen. Mindenki felütötte a fejét, megriadva, mert már ez mégis úgy hangzott mintha a kardjára csapott volna Tisza Kálmán. Hallani lehetett kevély, kihívó csörömpölését. Mindenki ránézett, de bizony nem volt kard a Tisza oldalán, még csak a szavát sem emelte fel élesebbre, hangosabbra, épen olyan csendesen diskurált a nagy ólomlábú óriás dolgában, mintha csak a filloxera kiirtásáról volna szó a löllei szőlőhegyen. Csalóka képzelődés volt. Nem csörömpölt semmi. Nem látni itt se közel se távol más fegyvert, csak a Plachy Tamás kezében fehérült egy kinyitott bicska acél pengéje. Viharos tetszészaj hangzott fel, mikor leült s végig hömpölygött hosszan, lelkesen a Házon, mint egy fergeteg. A képviselők nagy része a folyosóra tódult a roppant hatás nyomása alatt. — Készíthetjük már a vasvellát, — mondá egy szélsőbaloldali. — Vehetjük már a zabot — vélte Wahrmann. — Adhatjuk már el a fentét — sopánkodott Wodianer. Az újságírók egyszerre eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, rohantak a távirdába. Az egyik tűnődve dünnyögte útközben az ismeretes monológot: — Vájjon egész Európának beszélt-e Tisza vagy csak az esti lapoknak? Mindenki meg volt lepetve. „Istenem de nagy ember ez a mi Tiszánk“ lihegte Szlávy Olivér és nagyokat fejt. Csak Pulszky Ferenc vette közönyösen a dolgot: — Bolondság az egész, ha mondom. Próbálgatjuk, hogy ha a mi bátorságunk megnő, nem fogyatkozik-e az övék meg? * * * Tréfa ide, tréfa oda, ma nagy napunk volt. Egy szerep volt csak az egész, de fényes szerep. A Tisza válasza — akár azokat veszszük, akik ülve maradtak a tudomásul vételnél, akár azokat, akik felálltak — mindenkit nemcsak meglepett, de ki is elégített, kivévén a négy interpellálót. őket méltán boszanthatta, bár be nem vallották. Mert ők másféle viszonválaszokra készültek el. Meg is látszott a beszédjeiken, hogy imittamott el kellett hagyni az átgondolt egészből egy-egy részt. A miniszterelnök válaszát (amelynél önérzetesebbet a monarchiában soha se hallottunk csak a szélső ellenzék nem vette tudomásra még nehány képviselő, kik nem annyira a mkával akarnak kötekedni, hanem inkább Unokyval. PESTI HÍRLAP 1886. október 1.