Pesti Hírlap, 1889. február (11. évfolyam, 32-59. szám)

1889-02-01 / 32. szám

Budapest, 1889. Előfizetési árak: E?.éaz évre . . . 14 frt — kr. Félévre .'71 • 7 » — « Negyedévre . 3 » 50 » Egy hóra. . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 for- Vidéken 6 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bukarest ládor-utca 7. sz., ffldSMl hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó falszó­lamlások Intézendők. XI. évf. 32. (3629.) szám. Péntek, február 1. Szerkesztési iroda: Bodatiszte, vaécz-utca 7. sz.. L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Gib. Paris­ban. S' his, rue du Faubourg Montmartre. POLITIKAI NAPILAP. A gyász. Melyen megindító és minden izében őszinte a gyász, melyet Rudolf királyfi végzetes elhunyta fölött a magyar nemzet érez. A korona legszebb reménye, az ország és nép ragaszkodásá­nak, büszkeségének tárgya, ott fekszik kiterítve a bécsi Burgban fölállított ravatalon. A fölséges atya, Magyarország királya, órákig magába vonulva küzdött a tépő fájdalommal, mely szeretett fia, trónja örököse holt­testének megpillantásakor szivébe nyilallott. A fölséges anya, Magyarország királyasszonya, betegen kór­ágyra hanyatlott a rettenetes csapás súlya alatt. Az anya nagy fáj­dalma ez, a mi előtt mélyen meghajlik mindenki, a ki anyától született.­­ 7­­ . A fenséges feleség, Stefánia főhercegasszony, — a­ki tegnap reggel még az ország jövőbeli királyasszonya volt, — korai gyászos özvegységben s kicsiny leánya, Erzsébet, gyermekkorában apátián árvaságon. Érteni lehet a fiatal özvegy kétségbeesését, a­kit több­ször ajultan vittek el férje ravatalától. A Habsburg-ház fölött ki van bontva a gyászlobogó. A Burg­­ban a fekete szín uralkodik tegnap óta s fog uralkodni meg soha. Bécs város népe könyökben úszik s a mi fekete színe volt a gyászra, miiid fölvetette. Az utcákat fekete zászlók rengetege borit­ja; lényük, ragyogásuk gyásztatyos ködébe vonult vissza. Nagyhatalmasságok, idegen országok uralkodói és népei is megdöbbenő szívvel és nagy fájdalommal vették a lesújtó hírt, mely egy új és sötét árnyék gyanánt húzódik föl Európa politikai életé­nek amúgy is felhős, kietlen égboltozatára. Még az orosz cári ud­varban is megrendítőleg, lesújtólag hatott e csapás. Annál inkább így Berlinben és Rómában, a­hol békére-háborúra szövetsé­ges országok uralkodói laknak. II. Vilmos német császár kijelen­tette, hogy személyesen jön el Bécsbe, fegyvertársa egyetlen fiának temetésére. Ezt fogja tenni Umberto olasz király is bizonyosan. S milyen hármas­ találkozás lesz az a fiatal fejedelmi sarj ravatala fölött, a­ki egy erős és biztos láncszemét képezte a titáni szövet­ségnek a jövő felé! Valóban ilyent a lángeszű költők sem képzelnek el; ilyenhez egy nagyobb mester kell: a világtörténelem. Széles Magyarországra is ráfekszik a nehéz gyász nyomasztó köde. S mélyebb és igazabb ez a gyász, mint a­hogy az egyes tul­­lerális lelkek gyönge gondolkozásában megnyilatkozik. Ez a gyász, a magyarok gyásza. Egyenes, becsületes és tiszta, mint a magyar kharakter. Nem tör ki hamar fölszáradó könyökben és hamar elmúló zajban. Nem mutatja a gyengeséget. Nem keresi a művészi formákat. De a magyar apa, mikor családja körében ma tisztes helyét elfoglalja, borúsan könyököl le az asztalra s kezére hajtott fejjel emlegeti föl gyermekei előtt királya gyászát, mely érzi, hogy az övé és nemzetéé is egyszersmind. Az ország fővárosának, Budapestnek a gyásza is ilyen. Régi méltósággal és légi fájdalommal, tompán viseli el, de igazán érzi. A főváros utcáin tegnap kora délután még izgalom volt. A véderőtörvény tárgyalása alatt kitört zavargás estére vérontással fe­nyegetett. Kezdett fölvonulni a külvárosok proletárserege is, hogy az alkony első órájában romboló művét folytassa. Katonai csapatok lepték el az utcákat teljes hadi fölszerelésben. Lovas őrjáratok csat­togtak végig a kövezeten. Csillogott a huszárok kivont jardja s vil­logott a gyalogság szuronyos puskája ezerszámra. Mindenki félt az alkonyaitól. Egyszerre, mintha ketté metszették volna az események fona­lát. Az utcák népe mintegy varázsütésre fölbomlott. Kényszer nem kellett hozzá. Még csak egy jó szó sem. Az indulatos, zendülésre kész ezerfejű szörnyeteg hosszan elnyúlt a széles utakon s egy ré­mes mondatot adott szájról-szájra. Megszűnt a zavargás, a harci kedv, a harag, a gyűlölet, a csoportosulás. Még csak egy „éljen“ vagy „abcug“ kiáltás sem zavarta többé a borult levegőt. És ezt mind egy rövid távirati hír idézte elő, a­mi csak any­­nyit mondott: „A trónörökös meghalt.“ Egy szép és nemes vonása ez nemzetünk jellemének, mely még az utcák koplaló népében is megvan. Anniál inkább megvan ott, a­hol szorgalom, rend, jólét, szeretet, bizalom, józanság és tisztes hagyomány lakik. Minden családnál, mely magyarul beszél és magyarul érez. A magyar gyász épen oly méltóságteljes, mint a ma­gyar öröm. S ha a veszedelem és a gyász a jellemek próbaköve, akkor a magyar nemzetnek nagy jelleme van. Deák Ferenc 1866-ban nem fogadott el semmi előnyt a dynasz­­tiától, mivel a magyar nemzet szerencsétlenségben levő emberektől nem szokott elfogadni semmit.­­ D­e­á­k Ferenc ravatalára 1876-ban egész élete politikájának legnagyobb ellenfele, Kossuth Lajos is kények között tette le a cyprus-ágat. Így gyászol a magyar. Méltóságteljesen, kevés külsőséggel, igaz szive szerint, lelkéből őszintén, becsületesen és sokáig. Gyászában nincs egy vonás sem, a­mi csinálva volna. S lojalitásában sem nyúl egyetlen eszköz után sem, a­mivel bánatát szebbnek vagy nagyobb­nak lehetne feltüntetni, mint a­milyen igazán. De őszinteségében erre nem is volt szüksége soha, így gyászolja most is trónörökösét, alkotmányos királya fiát és a maga kedvencét, a­kinek egykori uralkodása elé hagyományos bizalommal, hűséggel és rendkívüli reményekkel tekintett. S hogy monarchikus érzelmű, lovális nemzet vagyunk, azt ha a történelem nem bizonyítaná, megbizonyította volna ez a gyász, melynek első szomorú napját éljük. Igaz,­­hogy monarchikus érzel­münkben nincs meg a porig való fealazkodás. Igaz, hogy a lovalitás nemes és lovagias érzelmét nem vegyítjük össze a szolgai lealacso­­nyodással, de hívek vagyunk ahoz, a kit szeretünk mind halálig s együt szenvedünk most is koronás királyunkkal és családjával, akik­hez nemzetünk sorsát a történelmi gondviselés „elválaszthatatlanul és oszthatatlanul­.A saját becsületes akaratunk szerint összefűzte. Ez a mi gyászunk, magyaroké, melynek a képviselőhöz elnöke oly megragadó kifejezést tudott adni mai beszédje záradékában: „A mindenható Úristen rendelkezéseiben meg kell nyugodnunk ; de kérjük Urunk Istenünket, hogy adjon nagy halottunknak örök nyugodalmat és adja áldását drága poraira ; hogy adjon forrón szeretett felséges kirá­lyunknak, királynénknak és az ifjú bánatos özvegynek erőt a nagy csapás elviselésére és megnyugvást; adjon­­ szeretett hazánknak tört reményeire o­rvoslátt.“ Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next