Pesti Hírlap, 1889. június (11. évfolyam, 150-177. szám)

1889-06-26 / 174. szám

Budapest, 1889. XI. évf. 174. (3771.) szám. _________________ Szerda, junius 26. Szerkesztési Iroda: Eio otos arak. m m Bu­apesten, nádor-utca 7. sz. L emuét, Kiadóh­ivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel. POTTTTKAT NAPILAP E3AO KULI­­­INAI lNArlLAr. ga*»==— —--------------------------------------­ Kérjük azon t. vidéki előfizetőinket, kik­nek előfizetése e hó végével lejár, hogy az előfizetési díjakat idejekorán szíveskedjenek beküldeni, különben a lap küldésében oly kel­lemetlen fennakadás állhat be. Bizottsági tárgyalások. Rég a szívünkön fekszik, hogy elmondjunk egyet-mást az ország törvényhozó apparátusá­nak, hogy úgy mondjuk, mechanikai szervezeté­ről s arról a funkcióról, mely ily beosztás mel­lett a folytonos gyakorlat által bizonyos biablon­­szerű alakot nyer, mely nem egyszer esik fon­tos törvényhozási tárgyak mély és alapos megbí­­rálásának rovására. A­míg fönnállott az u. n. osztályszervezet, a képviselőház valamennyi tagja belejutott az osztályok valamelyikébe, részt vehetett az osz­tály elé került tárgyak fölötti tanácskozásokban, megismerkedhetett a kérdéses tárgggyal, úgy, hogy mire az a ház plénuma elé került, köteles­ségét híven teljesítő minden képviselő jóformán tájékozva volt felőle. S miután az osztályokba az egész képvi­selőház beosztatott, természetes, hogy azokban az ellenzéki pártok is teljes egészükben voltak képviselve, épúgy mint a házban magában, az­zal a különbséggel mégis, hogy mivel az osz­tályok sorsolás útján alakultak, a véletlen úgy hozhatta, hogy egyik-másik osztályban, de min­denesetre azok kisebb számában az ellenzék több­ségre jutott. E berendezkedést fölötte nagyra becsülte maga Deák Ferenc. Az volt e tekintetben a meggyőződése, hogy minden képviselőnek módot kell nyújtani, hogy tehetségét a közjó érdekében a lehető legnagyobb mértékben érvényesíthesse, sőt, bár szelíden, erkölcsileg kényszeríteni, hogy érvényesítse is. Abban, hogy az ellenzék az osz­tályokban is kifejtheti teljes erejét, ő nem látott bajt, sőt az volt a szólásmondása: „én az elő­társ­ácskozásokban a mások véleményét akarom hallani, a magamét úgy is tudom, arra, hogy csak a viszhangját halljam, semmi szükségem sem nekem, sema köznek.“ A képviselőház minden új ciklus elején megalakítja a maga osztályait ma is. De azok évek óta, soha, egyetlenegyszer sem tartottak tanácskozást , mert tudták, hogy hiába való testületek, megalakulnak is sokszor csak alig­­alig sikerült. Életbenlétüket nem jelzi egyéb, mint az a stereotip formula, melylyel a minisz­terek és bizottságok előadói előterjesztéseiket a ház elé juttatni szokták, kérve azokat „az osz­tályok mellőzésével“ a képviselőház tagjai közt kiosztatni, vagy a bizottságokhoz utasíttatni. Ez az „osztályok mellőzésével“ kitesz egy országgyűlési ülésszak alatt néhány árkussal többet a képvise­lőház nyomtatványaiban s ezek a fölösleges ár­kusok az osztályok létezésének ma egyedül meg­levő monumentumai. A ház a törvényhozás előkészítő munkáját kizárólag bizottságok által végezteti, melyekben az ellenzéki pártok nem létszámuk arányában, hanem csak abban az arányban vannak képvi­selve, a­mennyit a többség számukra engedni jónak lát s igy esik aztán, hogy a parlamenti kisebbség a bizottságban még kisebb kisebbséggé zsugorittatik. A bizottságok között a pénzügyi bizottság valóban komolyan és alaposan is dolgozik. Sőt megesik, hogy egy ad hoc kinevezett bizottság is derék munkát végez, vagy hogy valamely ál­landó bizottság is megembereli magát valamelyik tárgynál s mélyére hatol annak. Az általános szabály azonban az, hogy a bizottságok a könnyebb oldaláról veszik a fel­adatukat, a tagok nagy része tudomást sem vesz az ülésekről, annál kevésbé a tárgyakról, s ak­kor tudja meg, miről lesz szó, mikor az elnök az ülésben megmondja neki. A legnagyobb rész a tárgyalandó előterjesztésekbe bele sem tekint s így történik aztán, hogy a törvényjavaslatokat, a legfontosabbakat és legterjedelmesebbeket is egy-két óra alatt gépiesen lemorzsolják, az elnök kijelenti, hogy a bizottság a javaslathoz hozzá­járul s azt a háznak elfogadásra ajánlja, megbíz­ván az előadót, hogy a plénumban ily értelmű jelentést tegyen, így kap lábra a selejtesség, a nem bánom­­ság, a könnyelműség, mely utassá válva szinte méltatlankodik, ha egyik-másik képviselő vala­melyik tárgyhoz behatóbban kíván szólani. Hogy a bizottságok a törvényhozásnak legfontosabb előkészítő testületei, arról csak kevésnek van annyi tudomása, hogy annak erkölcsi konze­­kuenciáját le is vonja, így csinálják a törvényeket azokban a tár­gyakban, melyek a parlamentnek föntartattak. A plénum sokszor kipótolja a bizottságok mi- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Antoinette. — Halévy Lajos elbeszélése. — Kedélyes társalgás gyűjtött együvé ben­nünket és az utolsó háború eseményeiről be­szélgettünk. Hiszen többé-kevésbé mindannyiun­kat meglátogattak a porosz urak. — Nekem is sok károm volt, mondá egyik barátunk, Rivet Pál, azonban mindent lehet pótolni. De ki adja vissza kaméliáimat­? Az én szegény kaméliáim, miket 20 éven át ápoltam és úgy szerettem, mint a gyermekeimet! Mind oda van és elveszett örökre. És tudják-e uraim, mit találtam üvegházamban a Nápolyból hoza­tott gyönyörű alabastrom-szobor helyén ? Ne fáradjanak, azt sohasem találják ki! A szedáni szerencsétlenség után ezt mondta nem: „Barátom, itt kell maradnunk, hogy meg­­védjük házunkat.“ „És kaméliáinkat“, tevém hozzá én. Szept. 17-én 8 órakor reggel bérlőim egyike lélekszakadtan rohan be: „A porosz dzsidások már Corbeilban vannak“, kiáltá­s és egy óra alatt itt lesznek.“ Erre elvesztette a feleségem a bátorságát. — Meneküljünk, barátom, mondá, nem akarom látni a poroszokat, vigy, a­hova akarsz, de az isten szerelmére, minél gyorsabban. Befogattunk és elhagytuk a kastélyt, hol 7 vagy 8 szolga maradt, köztük egy csinos, pikáns szobacicus, Antoinette nevű, párizsi leány, hamis, bátor és furfangos teremtés. „Ne féljen, nagyságos uram,“ mondá bucsuzáskor, „majd beszélek én ezekkel a poroszokkal, úgy, a­hogy illik és egy gyufát se visznek innen el.“ Másnap Trouvilleba értünk, a­hol meg­szálltunk, mert nem rosszul érezte magát. An­toinette mindennap irt. „Ne búsuljanak,kérem,“ irta, „minden rendben van, a kastélyba kap­tunk egy kitűnő porosz ezredest és a többi tiszt is módfölött szeretetreméltó. Csak az ő jósá­guknak köszönöm, hogy nagyságos uraságomnak minden nap irhatok.“ A kertész ezt írta: „Nagyságos uram, mamzell Antoinettenak ugyan sokat köszönhet. Mindent megmentett, még a kaméliákat is! Oh, de ravasz teremtés! Sajnos, többet nem írha­tok ; a poroszok elolvashatják a levelemet. Ezek különben jól bánnak velünk — de csak mamzell Antoinette kedvéért.“ Mintegy négy hétre rá nem teljesen fel­gyógyult s egy reggel összecsomagoltam málhá­mat és elutaztam kastélyomba, megnézni, mint érzik magukat kaméliáim s mit művel Antoinette. Útközben háromszor elfogtak a franciák mint porosz kémet és négyszer a poroszok, mint francia kémet. Végre egy heti bolyongás után Corbeilba értem. Nem írhatom le, mit éreztem, midőn há­zamba léptem. A kastély előtti nagy fasorban porosz szekerek és ágyuk állottak, az udvar tele dragonyosokkal és tüzérekkel. Felsietek a lép­csőn, az első emeletre érek — minden helyén van, a szőnyegek, a tükrök, képek, minden érintetlen. Egy dragonyos elém lép s azt kérdi, mit kívánok. — Mit kívánok? Én vagyok a kastély birtokosa és nagyon szeretnék az ezredes úrral beszélni. — Ah, ön a ház ura! Akkor tüstént be­jelentem, — mondá a dragonyos és csaknem azon percben kinyílt az ajtó, egy termetes öreg ------ --------------------­ur, az ezredes elém siet és kifogástalan francia nyelven kiáltja felém : „Ej ni, hát itt van ön Rivet ur, végtelenül örvendek, hogy megismer­hettem.“ Erre karon fogott és az étterembe ve­zetett. „A báróné szintén nagyon fog örvendeni, hogy ön visszatért,“ mondá, „mert az utóbbi napokban nagyon szomorú volt szegény!“ A báróné? Miféle báróné? Hasztalan tör­tem rajta a fejemet. De a talány csakhamar meg volt fejtve. Beléptünk az étterembe. „Bá­róné asszony,“ kiáltja az ezredes, „itt hozom nagybátyját, Rivet urat.“ Az asztalnál látok vagy tiz tisztet és az asztalfőn megpillantom a „bárónét.“ Antoinette volt nem estélyi ruhájában. Füleiben gyémánt fülbevalók, ujjain gyémánt-ékszer, azonkívül volt rajta vagy egy tucat értékes karperec, hajdisze csakúgy ragyogott a rubinttól és smaragdtól, nyakán két súlyos aranylánc függött, de még egész tömeg korallfüzér és egy fekete gyöngyös collier kígyózott nyaka gyöngéd fehér bőrén. Szóval, Antoinetten volt majdnem összes családi drágaságunk és egy ékszer-kirakathoz hasonlított. Mikor észrevett, fülig pirult. „A nagysá­gos ur, ez a nagyságos ur,“ kiáltá, de már a másik percben magához tért, fölkelt az asztal­tól, hozzám sietett, megölelt, megcsókolt és egyre ezt kiáltotta: — Oh mey szerencse, hogy itt vagy ! Ölelj hát meg ! És a­míg ölelgetett és csókokkal traktált, fülembe súgta: — Játszsza csak tovább a komédiát, én unokahúgának adtam ki magamat, de csak azért, hogy a nagyságos asszony ékszereit meg­mentsem. _____A­mi engem illet, nem esett rosszul . Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next