Pesti Hírlap, 1889. augusztus (11. évfolyam, 209-239. szám)
1889-08-01 / 209. szám
Budapest, 1889. XI. évf. 209. (3806.) szánv Csütörtök, augusztus I. .. . . . * Szerkesztési iroda: Előfizetési arak. 19 Cluiapesten, nádor-utca 7. sz., Lemsiet, J egész évre ^ Kiadóhivatal s _* kiadóhivatalban vétetnek fel. SSA POLITIKAI NAPILAP, g&t) SffifftS szétküldésére vonatkozó jelszó- Montmartre. Áramlások intézendők. A forgalom ünnepnapja. Nemcsak Magyarországban, de a szakkörökben európaszerte feszült érdeklődéssel tekintenek azon mélyreható reform eredményei elé, melyet a magyar kereskedelemügyi miniszter a zónatarifa behozatala által a személydíjszabás terén létesített. Mindenesetre a holnapi nap, melyen az új díjszabás életbe lép, emlékezetes lesz a vasúti forgalom történetében. Alapjában véve ez az újítás emlékeztet a Columbus tojására. Semmi sem látszik természetesebbnek, okszerűbbnek és közelebb fekvőnek, mint a viteldíjak mérséklése által emelni a stagnáló, sőt hanyatló személyforgalmat. De sokszor ép a legegyszerűbb és legtermészetesebb megoldások azok, melyekhez a legnagyobb ellenszenvvel nyúlnak az újításoknak ellenségei s a bürokraták mindenekelőtt. A zónatarifa, úgy miként az a m. kir. államvasutak vonalain holnap életbe lép, mindenesetre teljesen önállóan, minden minta nélkül koncipiált reform. Az alapjául szolgáló eszme azonban nem új. Angliában, Németországban és Ausztriában akadt néhány buzgó előharcosa már évek sora előtt, kik röpiratokban és nyilvános ♦ölolvasásokban iparkodtak népszerűséget szerezni az általuk úgynevezett személyportónak. E férfiakat azonban épen a mérvadó vasúti szakkörökben utópiákat szövő álmodozóknak tekintették. Nem jöttek komoly számba ama hatalmasok — a szárnyas kerék potentátor előtt — kik évenkint egyszer vagy többször összeülnek határozni a vasúti tarifák dolgában. A személyi díjszabás mindenekelőtt valóságos nenyuli hozzám-virágnak tekintetett a vasutak által. Csökönyös konzervativizmussal ragaszkodtak úgy szólva európaszerte azon díjtételekhez, melyek még az intézmény keletkezése idejében lettek kiszabva. Még tavaly őszszel is, a közép-európai vasutak igazgatói által Berlinben tartott értekezleten, hol a személydíjszabás reformjának kérdése fölvettetett, a konferencia határozottan elutasító álláspontra helyezkedett, „apage satanas“-t kiáltva. Annál nagyobb az érdeme Baross Gábornak, hogy a mérvadó vasúti körökben mutatkozó ellenszenv dacára merész kézzel valósította a személyi díjszabás reformját a tizennégy zónára alapított rendszer által. Újítása egész világrészünkben magára vonta a szakkörök és a közvélemény figyelmét. Több államban a kormányok és a vasútigazgatóságok elrendelték tanulmányozását. S általános a benyomás , melynek többek között a napokban a legelőkelőbb francia lapok egyike, a Temps adott kifejezést , hogy az európai vasutak nem fognak késhetni sokáig, követni a magyar államvasutak példáját, ha e reformot, minden várakozás szerint, siker fogja koronázni. Fogja-e valóban ? Nem fölösleges e kérdést fölvetni. Hitetlen Tamásék még mindig akadnak, elsősorban természetesen azon körökben, hol mostanig a személydíjak mérséklése oly csökönyös ellenzésre akadt. De jellemző, hogy még ezen körökben is inkább a helyi és országos, mintsem az általános forgalmi viszonyokból merítik az érveket az új zónatarifa ellen. Megengedik, hogy e reformnak sikere lenne a nyugati államokban, hol a közönség utazási hajlama hasonlíthatlanul nagyobb, s hol a nagy mérvben kifejlett ipar és kereskedelem szerfölött mozgékonynyá teszi a lakosságot. Kétségbe vonják ellenben, hogy ezen újítás pénzügyi tekintetben kifizesse magát Magyarországon, hol mindezen feltételek hiányoznak. Erős meggyőződésünk, hogy a következmények nem a sötéten látóknak fognak igazat adni. Ellenmondás nélkül a vasúti utazás drágasága nem engedte meg mostanig nálunk a személyforgalom kifejlődését. Mi több, az az utóbbi években a magyar államvasutak vonalain határozottan csökkent, holott az ipar és kereskedelem legalább is nem hanyatlott országszerte. Tagadhatlan az is, hogy az ismeretek s az általános műveltség terjedésével a lakosság utazási hajlama is élénkül. Iskolák, hírlapok, könyvek, a vasúti hálózat folytonos növekedése — mind közreműködnek az utazási vágy fejlesztésére. Mi okozta tehát mostanig személyforgalmunk pangását, ha a drága díjtételek nem? Hosszabb rontáinkon épenséggel a magas utazási árak miatt közlekedtek üresen a kocsik. Ha a vasutak megszavaztatnák a nagyközönséget, azon egyhangú választ kapnák, hogy a gyakoribb utazást százezrekre nézve egyedül az eddigi magas árak tették lehetetlenné. Nem féltjük tehát az államkincstárt a pénzügyi fiaskótól. Magától értetődik, hogy legalább is egy évet átmeneti időszaknak kellene tekinteni. De nem vélünk csalatkozni, ha azt állítjuk, hogy normális viszonyok között már 1890. második felében be A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Útitáskámból, t- Jí „P ps t i Hírlap“ eredeti tárcája. — Torino. Megengedhetjük magunknak ezt a kis újítást is bátran. Ha kiküszöböltük az idegen Fló renc nevet s Firenzét írunk és mondunk, nehogy a németek Ofenpesthnek nevezzék el Budapestet; ha boszankodunk, mikor a mi Szegedünket a francia is Szegedinnek nevezi a németek írása szerint, akkor a szárd királyság egykori székvárosa, a mi olasz Mekkánk sem Turin többé, hanem az, a minek a gazdája nevezi: Torino. Aminthogy a loggika sem logica, hanem logika. Nos tehát Torino városa az, a mi az odazarándokló magyart szertelenül meglepi. Kossuth nevének varázsa s a városhoz csatlakozó nemzeti kegyelet nem fér össze a geográfiával és statisztikával. Az utas azonban, mikor a hatalmas pályaházból kilép, egy bájosan épült, parkokkal, műemlékekkel, szobrokkal és palotákkal teljes várost lát maga előtt, amelynek kerek 260.000 főnyi tiszta és még milyen tiszta olasz lakossága van. Akkora város az, mintha mi idehaza Szegedet, Szabadkát, Debrecent, H.-M.-Vásárhelyt és Pozsonyt, tehát az öt legnagyobb magyar várost egymásba eresztenénk s beköltöztetnénk őket 8—4. emeletes palotasorokba. Kisebb Milánónál, de nagyobb Drezdánál, Lisszabonnál; sokkal nagyobb Brüsszelnél és Bukarestnél. Különben is a legmodernebb olasz város. A régi római Taurasia nyomait eltörülték benne az idő viszontagságai. Legutóbb 1706-ban lőtték össze és rombolták le savoyai Jenő katonái, akik itt a franciák fölött győztek. A savoyai királyi ház azonban fölépittette s a tauriskok fővárosa szebb lett mint valaha. Sehol a világon nincs olyan nagy város, melynek utcái oly egyenesek volnának, mint az övé. E mellett egyenletesen szép és egyformán eleven az egész. Nincsenek piszkos külvárosai és nincsen toprongyos népe, ízlés, fény, derű és üdeség terjed el benne. Palotasorait hűvös árkádok szegélyezik. Utcái kitűnően kövezvék és tiszták mint a tükör. Kereskedése, ipara, mindenütt élénk. Terei tropikus növényzettel vannak beültetve s remek középületektől szegélyezve. Éjjel egymást éri benne a sok villamos nap. Környéke lelve kifejlett, szinte buja kertekkel és ligetekkel, amelyek közt a fiatal s még épen nem lassú Pofolyam hömpölgeti az Adria felé friss, zöldes habjait az Alpesek közül. Közelben magas és zöld hegyek nagyszerű műépítésekkel. Köztük a Superga orma, a savoyai királyi ház oszlopos Pantheonjával, a hol a nemes és nagy nemzeti királyok csontjai pihennek megbecsülhetlen művészi szoborművek alatt. S mindéhez járul a közeli Alpesek áldott levegője, a hótakart ormok látványa, a kitűnő ivóvíz s a vidám, eleven lakosság, melytől távol áll minden lazzaromság és zsebmetszés, épen annyira, mint az útszéli koldulás. De lelkesedni tud könnyen, mint ahogy azt kiszállásunkkor a pályaház előtt sok ezernyi főre menő tüntető tömeggel bizonyította. Még most is fülemben csöng a torinói nép egetverő rivalgása: — Evviva l’ Ungherial Evviva Kossuth! Ez az a város és nép, mely az Unita Itáliát megcsinálta s ez az, mely minden olasz városok közt legközelebb esik a mi szivünkhöz. Egyik utitársunknak útközben, a mint kinézett az ablakon, valami szénmorzsácskát vágott szemébe a felsőolaszországi gyöngédtelen szellő. Egész éjjel nem tudott a fájdalomtól aludni s másnap már kora reggel sietett a legelső orvoshoz. A Sordottore gyöngéden lefogta s néhány gyötrelmes perc múlva diadalmasan tartotta föl pincettjében az éles kőmorzsát. A fizetségnél pedig mosolylyal ütötte el a dolgot: — No, signor mio ! Fölötte örülök, hogy egy magyart megszabadíthattam fájdalmaitól. S ugyanez az előzékenység nyilatkozott meg mindenütt, ahol egyik vagy másik magyar valamiben megszorult. A turini nép megértette a kéz-, fej- és arcbeszédet is és nagy örömmel vezetgette magyarjainkat minden felé. Még a Po folyó uszodájába is, ahol a nők órája volt ugyan, de az nem imponál az igaz magyarnak, ha ő a Po folyóban meg akar fürdeni. Persze benézegettünk mindenüvé. Vivómesterünk: Fodor Károly, az olasz katonai műszaki akadémiában, a Via dell’ Arcivescovade nagy vívótermében harcra szállott a katonai mesterrel s a magyar kardnak becsületet szerzett az olasz tisztek előtt, a kik fölötte dicsé. J-- - - ~”’"1—----------* Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz