Pesti Hírlap, 1889. augusztus (11. évfolyam, 209-239. szám)

1889-08-01 / 209. szám

Budapest, 1889. XI. évf. 209. (3806.) szánv Csütörtök, augusztus I. .. . . . * Szerkesztési iroda: Előfizetési arak. 19 Cl­ui­apesten, nádor-utca 7. sz., L­emsiet, J egész évre ^ Kiadóhivatal s _* kiadóhivatalban vétetnek fel. S­SA POLITIKAI NAPILAP, g&t) SffifftS szétküldésére vonatkozó jelszó- Montmartre. Á­ramlások intézendők. A forgalom ünnepnapja. Nemcsak Magyarországban, de a szakkö­rökben európaszerte feszült érdeklődéssel tekin­tenek azon mélyreható reform eredményei elé, melyet a magyar kereskedelemügyi miniszter a zónatarifa behozatala által a személydíjszabás terén létesített. Mindenesetre a holnapi nap, melyen az új díjszabás életbe lép, emlékezetes lesz a vasúti forgalom történetében. Alapjában véve ez az újítás emlékeztet a Columbus tojására. Semmi sem látszik termé­szetesebbnek, okszerűbbnek és közelebb fekvő­nek, mint a viteldíjak mérséklése által emelni a stagnáló, sőt hanyatló személyforgalmat. De sok­szor ép a legegyszerűbb és legtermészetesebb megoldások azok, melyekhez a legnagyobb ellen­szenvvel nyúlnak az újításoknak ellenségei s a bürokraták mindenekelőtt. A zónatarifa, úgy miként az a m. kir. ál­­lamvasutak vonalain holnap életbe lép, minden­esetre teljesen önállóan, minden minta nélkül­­ koncipiált reform. Az alapjául szolgáló eszme azonban nem új. Angliában, Németországban és Ausztriában akadt néhány buzgó előharcosa már évek sora előtt, kik röpiratokban és nyilvános ♦ölolvasásokban iparkodtak népszerűséget sze­rezni az általuk úgynevezett személyportónak. E férfiakat azonban épen a mérvadó vas­úti szakkörökben utópiákat szövő álmodozóknak tekintették. Nem jöttek komoly számba ama ha­talmasok — a szárnyas kerék potentátor előtt — kik évenkint egyszer vagy többször összeül­nek határozni a vasúti tarifák dolgában. A személyi díjszabás mindenekelőtt való­ságos nenyuli hozzám-virágnak tekintetett a vas­utak által. Csökönyös konzervativizmussal ra­gaszkodtak úgy szólva európaszerte azon díjtéte­lekhez, melyek még az intézmény keletkezése idejében lettek kiszabva. Még tavaly őszszel is, a közép-európai vasutak igazgatói által Ber­linben tartott értekezleten, hol a személydíj­szabás reformjának kérdése fölvettetett, a konfe­rencia határozottan elutasító álláspontra helyez­kedett, „apage satanas“-t kiáltva. Annál nagyobb az érdeme Baross Gá­bornak, hogy a mérvadó vasúti körökben mu­tatkozó ellenszenv dacára merész kézzel valósí­totta a személyi díjszabás reformját a tizennégy zónára alapított rendszer által. Újítása egész világrészünkben magára vonta a szakkörök és a közvélemény figyelmét. Több államban a kormá­nyok és a vasútigazgatóságok elrendelték tanul­mányozását. S általános a benyomás , mely­nek többek között a napokban a legelőkelőbb francia lapok egyike, a Temps adott kifejezést , hogy az európai vasutak nem fognak késhetni sokáig, követni a magyar államvasutak példáját, ha e reformot, minden várakozás szerint, siker fogja koronázni. Fogja-e valóban ? Nem fölösleges e kérdést fölvetni. Hitetlen Tamásék még mindig akadnak, első­sorban ter­mészetesen azon körökben, hol mostanig a sze­mélydíjak mérséklése oly csökönyös ellenzésre akadt. De jellemző, hogy még ezen körökben is inkább a helyi és országos, mintsem az általá­nos forgalmi viszonyokból merítik az érveket az új zónatarifa ellen. Megengedik, hogy e reform­nak sikere lenne a nyugati államokban, hol a közönség utazási hajlama hasonlíthatlanul na­gyobb, s hol a nagy mérvben kifejlett ipar és kereskedelem szerfölött mozgékonynyá teszi a lakosságot. Kétségbe vonják ellenben, hogy ezen újítás pénzügyi tekintetben kifizesse magát Ma­gyarországon, hol mindezen feltételek hiányoznak. Erős meggyőződésünk, hogy a következ­mények nem a sötéten látóknak fognak iga­zat adni. Ellenmondás nélkül a vasúti utazás drá­gasága nem engedte meg mostanig nálunk a személyforgalom kifejlődését. Mi több, az az utóbbi években a magyar államvasutak vonalain határozottan csökkent, holott az ipar és keres­kedelem legalább is nem hanyatlott országszerte. Tagadhatlan az is, hogy az ismeretek s az álta­lános műveltség terjedésével a lakosság utazási hajlama is élénkül. Iskolák, hírlapok, könyvek, a vasúti hálózat folytonos növekedése — mind közreműködnek az utazási vágy fejlesztésére. Mi okozta tehát mostanig személyforgal­munk pangását, h­a a drága díjtételek nem? Hosszabb rontáinkon épenséggel a ma­gas utazási árak miatt közlekedtek üresen a kocsik. Ha a vasutak megszavaztatnák a nagy­közönséget, azon egyhangú választ kapnák, hogy a gyakoribb utazást százezrekre nézve egyedül az eddigi magas árak tették lehetetlenné. Nem féltjük tehát az államkincstárt a pénzügyi fiaskótól. Magától értetődik, hogy leg­alább is egy évet átmeneti időszak­nak kellene tekinteni. De nem vélünk csalat­kozni, ha azt állítjuk, hogy normális viszonyok között már 1890. má­so­dik felébe­n be A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Útitáskámból, t- Jí „P p­s t i Hírlap“ eredeti tárcája. —­ Torino. Megengedhetjük magunknak ezt a kis újí­tást is bátran. Ha kiküszöböltük az idegen Fl­ó r­e­n­c nevet s Firenzét írunk és mondunk, nehogy a németek Ofenpesthnek nevezzék el Bu­­dapestet; ha boszankodunk, mikor a mi Szegedünket a francia is Szegedinnek nevezi a németek írása szerint, akkor a szárd királyság egykori székvárosa, a mi olasz Mek­kánk sem Turin többé, hanem az, a minek a gazdája nevezi: Torino. Aminthogy a loggika sem logica, hanem logika. Nos tehát Torino városa az, a mi az oda­­zarándokló magyart szertelenül meglepi. Kossuth nevének varázsa s a városhoz csatlakozó nem­zeti kegyelet nem fér össze a geográfiával és statisztikával. Az utas azonban, mikor a hatal­mas pályaházból kilép, egy bájosan épült, par­kokkal, műemlékekkel, szobrokkal és palotákkal teljes várost lát maga előtt, a­melynek kerek 260.000 főnyi tiszta és még milyen tiszta olasz lakossága van. Akkora város az, mintha mi idehaza Sze­gedet, Szabadkát, Debrecent, H.-M.-Vásárhelyt és Pozsonyt, tehát az öt legnagyobb magyar várost egymásba eresztenénk s beköltöztetnénk őket 8—4. emeletes palotasorokba. Kisebb Milánónál, de nagyobb Drezdánál, Lisszabonnál; sokkal nagyobb Brüsszelnél és­­ Bukarestnél. Különben is a legmodernebb olasz város. A régi római Taurasia nyomait eltörülték benne az idő viszontagságai. Legutóbb 1706-ban lőtték össze és rombolták le savoyai Jenő katonái, a­kik itt a franciák fölött győztek. A savoyai ki­rályi ház azonban fölépittette s a tauriskok fővá­rosa szebb lett mint valaha. Sehol a világon nincs olyan nagy város, melynek utcái oly egye­nesek volnának, mint az övé. E mellett egyenletesen szép és egyformán eleven az egész. Nincsenek piszkos külvárosai és nincsen toprongyos népe, ízlés, fény, derű és üdeség terjed el benne. Palotasorait hűvös árká­dok szegélyezik. Utcái kitűnően kövezvék és tiszták mint a tükör. Kereskedése, ipara, minde­nütt élénk. Terei tropikus növényzettel vannak beültetve s remek középületektől szegélyezve. Éjjel egymást éri benne a sok villamos nap. Környéke lelve kifejlett, szinte buja ker­tekkel és ligetekkel, a­melyek közt a fiatal s még épen nem lassú Po­folyam hömpölgeti az Adria felé friss, zöldes habjait az Alpesek közül. Közelben magas és zöld hegyek nagyszerű mű­­építésekkel. Köztük a Superga orma, a savoyai ki­rályi ház oszlopos Pantheonjával, a hol a nemes és nagy nemzeti királyok csontjai pihennek meg­­becsülhetlen művészi szoborművek alatt. S mindéhez járul a közeli Alpesek áldott levegője, a hótakart ormok látványa, a kitűnő ivóvíz s a vidám, eleven lakosság, melytől távol áll minden lazzarom­ság és zsebmetszés, épen annyira, mint az útszéli koldulás. De lelkesedni tud könnyen, mint a­hogy azt kiszállásunkkor a pályaház előtt sok ezernyi főre menő tüntető tömeggel bizonyí­totta. Még most is fülemben csöng a torinói nép egetverő rivalgása: — Evviva l’ Ungherial Evviva Kossuth! Ez az a város és nép, mely az Unita Itá­liát megcsinálta s ez az, mely minden olasz városok közt legközelebb esik a mi szivünkhöz. Egyik utitársunknak útközben, a mint ki­nézett az ablakon, valami szénmorzsácskát vá­gott szemébe a felsőolaszországi gyöngédtelen szellő. Egész éjjel nem tudott a fájdalomtól aludni s másnap már kora reggel sietett a leg­első orvoshoz. A Sor­dottore gyöngéden lefogta s néhány gyötrelmes perc múlva diadalmasan tartotta föl pincettjében az éles kőmorzsát. A fizetségnél pedig mosolylyal ütötte el a dolgot: — No, signor mio ! Fölötte örülök, hogy egy magyart megszabadíthattam fájdalmaitól. S ugyanez az előzékenység nyilatkozott meg mindenütt, a­hol egyik vagy másik ma­gyar valamiben megszorult. A turini nép meg­értette a kéz-, fej- és arcbeszédet is és nagy örömmel vezetgette magyarjainkat minden felé. Még a Po folyó uszodájába is, a­hol a nők órája volt ugyan, de az nem imponál az igaz magyarnak, ha ő a Po folyóban meg akar fürdeni. Persze benézegettünk mindenüvé. Vivó­­mesterünk: Fodor Károly, az olasz katonai mű­szaki akadémiában, a Via dell’ Arcivescovade nagy vívótermében harcra szállott a katonai mesterrel s a magyar kardnak becsületet szer­zett az olasz tisztek előtt, a kik fölötte dicsé­. J-- - - ~”’"1—----------*­­ Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz

Next