Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)
1889-12-17 / 347. szám
2 megyének a szomszédjárása se bánja. Hát legyen az, akit a járás akar, így csinálják meg a tranzakciókat a kottehák s dominálnak a helyi és személyi érdekek és szövetkezeteik, mint ősidők előtt, azonképen ma is. És ne kecsegtessük magunkat azzal a reménynyel, hogy adminisztrációnknak ezernyi baján a kinevezési rendszer egymagában majd radikálisan segít. Sok egyéb is kell még ehez s a kinevezés rendszere maga is fog járni elég bajjal, melyeket ma még nem is ismerünk. Egyen azonban remélhetőleg segíteni fog s ez az, hogy eltünteti a közigazgatásnak helyi és személyi jellegét, föloldja a talentumnak, hogy úgy mondjuk, röghöz kötöttségét s arányosabban fogja megosztani az ország részei között a közigazgatásban is a jóra való munkaerőt. Belpolitikai hírek, dec. 16. Gróf Keglevich Béla lemondásának oka. Hevesmegye volt főispánjának lemondása a főispáni állásról és ideiglenes helyettesítése gróf Cziráky Béla főispán által, élénkebb figyelmet keltett politikai körökben, a nélkül, hogy e lemondásnak tulajdonképi oka nyilvánosságra került volna. A mint megbízható forrásból értesülünk, gróf Keglevich Béla lemondása közvetlen összefüggésben áll azon magatartással, melyet mint az osztrák-magyar államvasuttársaság budapesti igazgatótanácsának tagja, a magyar kormány által a nevezett társasággal szemben emelt követelések ügyében tanúsított. Az osztr.-magyar államvasuttársaság f. hó elején Bécsben "tartott közös igazgatótanácsi ülésén gróf Keglevich Béla ugyanis nem követte azon magyar igazgatótanácsosok példáját, kik tartózkodtak a szavazástól, midőn az együttes igazgatótanács elhatározta, hogy Baross Gábor keresk. miniszter óhajával szemben föntartandónak véli a társaság uradalmai igazgatásának közös jellegét, hanem a kormány által képviselt álláspont ellen szavazott. Hogy e magatartása következtében gróf Keglevich Béla lemondott főispáni állásáról, az csak természetesnek látszik azon kollizióból kifolyólag, melybe benne a főispán az igazgatótanácsossal jutott. A mádi kerületből. Mádon tegnap a választók nagy részvétele mellett megtartott értekezleten a választók tekintélyes része Wiczmándy Ödön, másik része pedig Bernáth Béla személye körül csoportosult. Minthogy egyhangú megállapodás nem jött létre és az ott jelenlevő Bernáth kinyilatkoztatta, hogy a jelöltségtől visszalépni nem fog, ennélfogva Viczmándy, kit távirati uton szólítottak fel a jelöltség elfogadására, tekintettel arra, hogy Bernáth is a mérsékelt ellenzéki párt programmjával lépett fel, nehogy az ellenzék ereje megoszoljon, táviratilag kijelentette, hogy a jelöltséget nem fogadja el. Mikszáth Kálmán egyik (új) könyvének címe: „Tavaszi napfény“, a másiké, mely új kiadás: „Otthon és a zöld mezőben“. A közönség ismeri Mikszáth tollát, kinél gyöngédebben s melegebben alig tud valaki a szívhez szólni. Rajzaiban annyi megkapó és gyöngéd gyermektörténettel találkozunk (az „Alispán kisasszonyok“, „Lapaj, a vén dudás“ stb.),hogy az olvasó bizonyára érdeklődni fog az iránt, mint beszél Mikszáth közvetlenül, szépen folyó versekben a gyermekekhez. Mikszáth tisztán kis olvasóival diskurál e könyvekben; joviális, keresetlen, kedves hangon nevetkérezik velük s csupa játszi, derült történettel tölti meg emlékezetüket és szivüket. Tavaszi napfény — otthon és zöld a mezőben. Mikszáth e két könyvének kiállítása rendkívül díszes. Meglepően szép színes képek követik egymást lapról-lapra, szinte a pazarlásig gazdagon. Nagy nyereségnek tartjuk, hogy két ily előkelő magyar író vonul be karácsonyra a gyermekszobákba. Az ő szeretetre méltó kedélyük, zamatos tiszta magyar nyelvük ki fogja űzni innen a romlott nyelvű, idegen szellemű gyermekirodalmi mentorok hadának végső maradványait is. PESTI HÍRLAP 1889. december 17. Muszka infámiák. Bécs, dec. Hetek óta az osztrák-magyar monarchia dolgai képezik az orosz lapok cikkeinek legfőbb, csaknem kizárólagos tárgyát. Azelőtte nagyon kétséges értékű kitüntetésben testvériesen osztoztunk Németországgal, de úgy látszik, egy idő óta a muszka lapok szigorú parancsot kaptak, a német birodalomról minél kevesebbet és mindenesetre kíméletesen írni, ennélfogva a németek iránti engesztelhette!! gyűlöletüket kénytelenek fékezni és csak egyes odavetett megjegyzésekkel árulhatják el; miután azonban belügyi dolgokról még kevésbbé szabad írniok, minthogy Oroszországban nem szabad senkinek „a saját háza előtt söpörni“, nekünk jut a szerencse, hogy a muszka lapok hasábtöltelékeiül szolgálhatunk. Akármilyen politikai tárgyról kezd el írni az orosz publicista, a végén mindig oda lyukad ki a dolog, hogy Ausztria-Magyarország mindennek az oka. Scipio Africanus nem ismételte oly makacsul híres szójárását: „Charthaginem delendam esse censeo“, mint amilyen makacsul követeli az orosz sajtó monarchiánk szétrobbantását. Természetes, hogy e mellett nem feledkezik meg Magyarországról se és Magyarországon nem ismer nagyobb ellenséget Tisza Kálmánnál, „a szlávok elnyomójánál“. Tisza Kálmán politikai és főleg személyes ellenfelei a „magyar hazafias párt“, „magyar nemzeti párt“, „valódi hazafiak“ stb. jelzőkkel tüntettetnek ki, noha nem hiszszük, hogy e kitüntetést nagyon hízelgőnek tartják, de annyi bizonyos, hogy főleg a magyar miniszterelnök személyes ellenségei becsületesen rászolgáltak, teljes tizenegy hónap óta minden módon igyekezvén az ország legelső tisztviselőjének és a pánszláv lapok gyűlölete főtárgyának nemcsak állását aláásni, de ha ez általában lehetséges volna, egyéni jó hírnevét is elhomályosítani. Tisza Kálmán személyes ellenségei méltó és hű szövetségesekre találtak a muszka sajtóban, amely hogy egyenesen kimondjuk, gaz lelkiismeretlenséggel iparkodik szítani Magyarországon az egyenetlenséget nemcsak a politikai pártok, hanem a hitfelekezetek közt is, — elsősorban azért, hogy a gyűlölt miniszterelnöknek ártson, akinek nem tudja megbocsátani, hogy erős kézzel meg bírta fékezni ama nemzetiségi reszkelődéseket, amelyekkel Magyarországon 1875-ig oly kemény harcot kellett vívnunk. Az orosz belügyi minisztériumhoz közel álló ,,S. Petersburgskija Vjedomosti“ mai számában a következőket írja: „Tisza Kálmán várható bukása új életre fogja ébreszteni Magyarországon egyebek közt a „zsidókérdést“ is, amelynek kifejlődésében a magyar miniszterelnöknek nagy része van. Tisza Kálmán választási rendszere, egyéb nem kiválóan méltányos eszközöktől eltekintve, a szemiták közreműködésére van alapítva, akik Magyarországon szoros nemzetgazdászati és politikai organizációt képeznek. Mikor a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék a magyar miniszterelnököt a kabinet újjáalakítására kényszerítette, Tisza Kálmán nem tudott jobb módot kigondolni megrázkódtatott hatalmának megerősítésére, mint hogy az igazságügyi tárcát egy szenvedélyes zsidóbarátra, a zsidó eredetű Szilágyi Dezsőre bízta.— Az az elviselhetlen rabság, amelyben a magyarországi zsidók Magyarország gabonatermelő vidékeit tartják, már régóta legkedvezőbb talaját képezi az antiszemitizmus fejlődésének. Csakis Tisza Kálmán hatalmas pártfogása mentette meg eddigelé az „Alliance Israélite“ magyarországi fiókját a megsemmisíttetéstől. Ha Tisza bukik, lehetséges, hogy utóda nem fog intim összeköttetéseket fentartani ezzel az egyetemes zsidó-,'-.'.vetkezettel, annál kevésbé, mert a wadovvncei per következtében már egész Ausztriában kezdenek hangok emelkedni, amelyek nyílt harcra szólítanak a zsidóság ellen.“ Ahány szó, annyi hazugság, ahány sor, annyi infámia. A cikkíró jóhiszeműségét és jólértesültségét különben eléggé tanúsítja ama paszszus, amelyben Szilágyi Dezső igazságügyminisztert zsidó eredetűnek mondja. Az eféle ocsmány heccelődések káros hatása, véleményünk szerint, legcélszerűbben úgy ellensúlyozható, ha nem engedjük, hogy azok a hazai szláv lapok útján csupán a szt. István koronája területén lakó szlávok tudomására hozassanak, hanem ha minden ilynemű rágalmat, mint itt Tisza Kálmán ellen fesrozalitt és heccelést, amilyen e cikkben a vallásfelekezetek közt szándékoltatok, a józanul ítélő magyar nagyközönség előtt nyilvánosságra hozunk. És ezt következetesen meg is fogjuk tenni: ítéljen a magyar nép józansága felettük és azok felett, akiknek a pánszlávok, mint szövetségeseiknek, ezáltal a kezükre akarnak játszani. * * * Bécs, december 15. Minden valószínűség szerint a pánszláv körök és pánszláv sajtó pressziójának tulajdonítandó, hogy a félhivatalos „Journal de St.-Petersbourg“ is szót emelt a bolgár kölcsönnek a bécsi tőzsdén való jegyeztetése ügyében. A pánszláv sajtó már napok óta annyit foglalatoskodott ezzel a kérdéssel és a hevesnél hevesebb kifakadások az osztrák-magyar monarchia ellen oly sorűn érték egymást, hogy nem csodálkozhatunk rajta, ha a sz.-pétervári külügyi minisztérium félhivatalosa is beleszólt a dologba, egy communiqué alakjában. E communiqé szövege még nem fekszik előttünk és csak a mai esti postával fog ideérkezni, de a távirati rövid kivonatból is látható, hogy Horn Antal, oroszszá lett hazánkfia lapja sokkal óvatosabban tárgyalja félhivatalos minőségéből kifolyólag a kérdést, mint az orosz sajtó többi orgánumai. Az egész communiqué látszólag a bolgár fejedelem és kormánya ellen van intézve (ha ugyan a távirati közlemény épen a „punctum salienst“ nem hallgatta el készakarva), azonban mégis kiérzik belőle, hogy sokkal nagyobb a harag a bécsi, mintsem a szófiai kormány ellen. Igaz, hogy a harag méltatlan és úgy az egyik, mint a másik irányban. A bolgár kölcsönt a bécsi Länderbankkal nem Ferdinánd fejedelem kötötte, akire nézve nem lehet tagadnunk, hogy eddig még nem ismertetett el Bulgária törvényes fejedelméül az európai hatalmak által, hanem kötötte a bolgár kormány, amelynek törvényességéhez szó se tér és a melylyel az összes államok Bulgáriában székelő képviselői hivatalosan érintkeznek is mint tényleges és törvényes kormánynyal. A berlini szerződés csakis azt köti ki, hogy az autonóm Bulgáriának „keresztény kormánya legyen.“ (I. cikk.) Midőn tehát az osztrák pénzügyi kincstár abba a helyzetbe jött, hogy egy külállam törvényes kormánya által kötött kölcsönnek a bécsi tőzsdén való jegyeztethetése iránt határozzon; az illető miniszternek teljességgel nem állott jogában a kérdés politikai és nemzetközi oldalait latolgatni, amelyekkel egyébiránt e kérdés nem is bírt, hanem csupán a pénzügyi, közgazdászati és adminisztratív szempontok lehettek rá nézve mérvadók. Ha különféle török kölcsönök, az olasz járadék és a szerb sorsjegy-kölcsönkötvényeire nézve megadatott annak idején a jegyezhetési engedély, vájjon mily alapon lehetett volna azt megtagadni a bolgár kölcsöntől, amely mindenesetre sokkal szolidabb műveletnek látszik például a szerb kölcsönnél, mert hiszen a legutóbbi példák világosan mutatják, mily könnyedén szoktak a szerbek elbánni elvállalt kötelezettségeikkel. A bolgár föld termékeny, a bolgár nép józan, szorgalmas és becsületes, a bolgár kormány pedig nagy dolgot bizonyított be, mikor megmutatta, hogy dacára a legutóbbi nehéz évek válságainak, viszontagságainak és a folytonos orosz fenyegetőzéseknek és üzelmeknek, fenn tudta tartani háztartásában az egyensúlyt. A bolgár kölcsön kötvényei kétségkívül igen jó és célszerű befektetési, értékpapírok lesznek és az osztrák pénzügyminiszter vétett volna a kötelessége ellen, ha máskép határoz e kérdésben mint ahogy határozott. Miután megbízható hírek szerint az orosz kormánykörök eddig a dolognak csak nagyon másodrendű fontosságot tulajdonítottak, azt kell feltételeznünk, hogy a „Journal de St. Petersburg“ említett communiquéje csupán azért tétetett közzé, hogy valami formai enunciációnak nyoma legyen. Remélhetőleg azonban a pánszláv grló által megindított agitáció mielőbb el fog csöndesülni annyival inkább, mert hiszen kétségtelen, hogy nincs olyan eszeveszett muszka vezérdiplomata, aki casus bellit csinálna belőle, mint ahogy az egyik pétervári pánszláv lap (a legjavából) fenyegetőzött.