Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-17 / 347. szám

2 megyének a szomszédjárása se bánja. Hát legyen az, a­kit a járás akar, így csinálják meg a tranzakciókat a kotteh­ák s dominálnak a helyi és személyi érdekek és szövetkezeteik, mint ős­idők előtt, azonképen ma is. És ne kecsegtessük magunkat azzal a re­ménynyel, hogy adminisztrációnknak ezernyi baján a kinevezési rendszer egymagában majd radikálisan segít. Sok egyéb is kell még ehez s a kinevezés rendszere maga is fog járni elég bajjal, melyeket ma még nem is ismerünk. Egyen azonban remélhetőleg segíteni fog s ez az, hogy eltünteti a közigazgatásnak helyi és személyi jellegét, föloldja a talentumnak, hogy úgy mondjuk, röghöz kötöttségét s arányosabban fogja megosztani az ország részei között a köz­­igazgatásban is a jóra való munkaerőt. Belpolitikai hírek,­ ­ dec. 16. Gróf Keglevich Béla lemondásának oka. Hevesmegye volt főispánjának lemondása a főis­­páni állásról és ideiglenes helyettesítése gróf Czi­­ráky Béla főispán által, élénkebb figyelmet keltett politikai körökben, a nélkül, hogy e lemondás­nak tulajdonképi oka nyilvánosságra került volna. A mint megbízható forrásból értesülünk, gróf Keglevich Béla lemondása közvetlen össze­függésben áll azon magatartással, melyet mint az osztrák-magyar államvasuttár­­saság budapesti igazgatótanácsá­nak tagja, a magyar kormány által a neve­zett társasággal szemben emelt követelések ügyében tanúsított. Az osztr.-magyar államvas­­uttársaság f. hó elején Bécsben "tartott közös igazgatótanácsi ülésén gróf Keglevich Béla ugyanis nem követte azon magyar igazgatótanácsosok példáját, kik tartózkodtak a szavazástól, midőn az együttes igazgatótanács elhatározta, hogy Baross Gábor keresk. miniszter óhajával szem­ben föntartandónak véli a társaság uradalmai igazgatásának közös jellegét, hanem a kor­mán­y ál­ta­l k­ép­v­ise­lt álláspont el­len szavazott. Hogy e magatartása követ­keztében gróf Keglevich Béla lemondott főispáni állásáról, az csak természetesnek látszik azon kollizióból kifolyólag, melybe benne a főispán az igazgatótanácsossal jutott. A mádi kerületből. Mádon tegnap a válasz­tók nagy részvétele mellett megtartott értekezleten a választók tekintélyes része Wiczmándy Ödön, má­sik része pedig Bernáth Béla személye körül cso­portosult. Minthogy egyhangú megállapodás nem jött létre és az ott jelenlevő Bernáth kinyilatkoztatta, hogy a jelöltségtől visszalépni nem fog, ennélfogva Viczmándy, kit távirati uton szólítottak fel a jelöltség elfogadására, tekintettel arra, hogy Bernáth is a mér­sékelt ellenzéki párt programmjával lépett fel, ne­hogy az ellenzék ereje megoszoljon, táviratilag kije­lentette, hogy a jelöltséget nem fogadja el. Mikszáth Kálmán egyik (új) könyvének címe: „Tavaszi napfény“, a másiké, mely új kiadás: „Otthon és a zöld mező­­b­e­n“. A közönség ismeri Mikszáth tollát, kinél gyöngédebben s melegebben alig tud valaki a szívhez szólni. Rajzaiban annyi megkapó és gyöngéd gyermek­történettel találkozunk (az „Alispán kisasszonyok“, „Lapaj, a vén dudás“ stb.),hogy az olvasó bizonyára érdeklődni fog az iránt, mint beszél Mikszáth közvetlenül, szé­pen folyó versekben a gyermekekhez. Mikszáth tisztán kis olvasóival diskurál e könyvekben; joviális, keresetlen, kedves hangon nevetkérezik velük s csupa játszi, derült történettel tölti meg emlékezetüket és szivüket. Tavaszi napfény — otthon és zöld a mezőben. Mikszáth e két könyvének kiállítása rend­kívül díszes. Meglepően szép színes képek kö­vetik egymást lapról-lapra, szinte a pazarlásig gazdagon. Nagy nyereségnek tartjuk, hogy két ily előkelő magyar író vonul be karácsonyra a gyermekszobákba. Az ő szeretetre méltó kedé­lyük, zamatos tiszta magyar nyelvük ki fogja űzni innen a romlott nyelvű, idegen szellemű gyermekirodalmi mentorok hadának végső ma­radványait is. PESTI HÍRLAP 1889. december 17.­ Muszka infámiák. Bécs, dec. Hetek óta az osztrák-magyar monarchia dolgai képezik az orosz lapok cikkeinek legfőbb, csaknem kizárólagos tárgyát. Azelőtt­e nagyon kétséges értékű kitüntetésben testvériesen osz­toztunk Németországgal, de úgy látszik, egy idő óta a muszka lapok szigorú parancsot kaptak, a német birodalomról minél kevesebbet és min­denesetre kíméletesen írni, ennélfogva a néme­tek iránti engesztelhette!! gyűlöletüket kénytele­nek fékezni és csak egyes odavetett megjegyzé­sekkel árulhatják el; miután azonban belügyi dol­gokról még kevésbbé szabad írniok, minthogy Oroszországban nem szabad senkinek „a saját háza előtt söpörni“, nekünk jut a szerencse, hogy a muszka lapok hasáb­töltelékeiül szolgál­hatunk. Akár­milyen politikai tárgyról kezd el írni az orosz publicista, a végén mindig oda lyukad ki a dolog, hogy Ausztria-Magyarország mindennek az oka. Scipio Africanus nem ismé­telte oly makacsul híres szójárását: „Charthagi­­nem delendam esse censeo“, mint a­milyen ma­kacsul követeli az orosz sajtó monarchiánk szét­­robbantását. Természetes, hogy e mellett nem feledkezik meg Magyarországról se és Magyaror­szágon nem ismer nagyobb ellenséget Tisza Kál­mánnál, „a szlávok elnyomójánál“. Tisza Kál­mán politikai és főleg személyes ellenfelei a „magyar hazafias párt“, „magyar nemzeti párt“, „valódi hazafiak“ stb. jelzőkkel tüntettetnek ki, noha nem hiszszü­k, hogy e kitüntetést nagyon hízelgőnek tartják, de annyi bizonyos, hogy fő­leg a magyar miniszterelnök személyes ellensé­gei becsületesen rászolgáltak, teljes tizenegy hó­nap óta minden módon igyekezvén az ország legelső tisztviselőjének és a pánszláv la­pok gyűlölete főtárgyának nemcsak állását aláásni, de ha ez általában lehetséges volna, egyéni jó hírnevét is elhomályosítani. Tisza Kálmán személyes ellenségei méltó és hű szövetségesekre találtak a muszka sajtóban, a­mely hogy egyenesen kimondjuk, gaz lelkiisme­retlenséggel iparkodik szítani Magyarországon az egyenetlenséget nemcsak a politikai pártok, hanem a hitfelekezetek közt is, — első­sorban azért, hogy a gyűlölt miniszterelnöknek ártson, a­kinek nem tudja megbocsátani, hogy erős kéz­zel meg bírta fékezni ama nemzetiségi reszkelő­­déseket, a­melyekkel Magyarországon 1875-ig oly kemény harcot kellett vívnunk. Az orosz belügyi minisztériumhoz közel álló ,,S. Petersburgskija Vjedomosti“ mai szá­mában a következőket írja: „Tisza Kálmán várható bukása új életre fogja ébreszteni Ma­gyarországon egyebek közt a „zsidókér­dést“ is, a­melynek kifejlődésében a magyar miniszterelnöknek nagy része van. Tisza Kál­mán választási rendszere, egyéb nem kiválóan méltányos eszközöktől eltekintve, a szemiták közreműködésére van alapítva, a­kik Magyaror­szágon szoros nemzetgazdászati és politikai or­ganizációt képeznek. Mikor a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék a magyar miniszter­­elnököt a kabinet újjáalakítására kényszerítette, Tisza Kálmán nem tudott jobb módot kigondolni megrázkódtatott hatalmának megerősítésére, mint hogy az igazságügyi tárcát egy szenvedélyes zsidóbarátra, a zsidó eredetű Szilágyi Dezsőre bízta.— Az az elviselhetlen rabság, a­melyben a magyarországi zsidók Magyarország gabonatermelő vidékeit tartják, már régóta leg­kedvezőbb talaját képezi az antiszemitizmus fej­lődésének. Csakis Tisza Kálmán hatalmas párt­fogása mentette meg eddigelé az „Alliance Israélite“ magyarországi fiókját a megsemmisít­­tetéstől. Ha Tisza bukik, lehetséges, hogy utóda nem fog intim összeköttetéseket fentartani ezzel az egyetemes zsidó-,'-.'.­vetkezettel, annál kevésbé, mert a wadovvncei per következtében már egész Ausztriában kezdenek hangok emelkedni, a­me­lyek nyílt harcra szólítanak a zsidóság ellen.“ A­hány szó, annyi hazugság, a­hány sor, annyi infámia. A cikkíró jóhiszeműségét és jól­­értesültségét különben eléggé tanúsítja ama pasz­­szus, a­melyben Szilágyi Dezső igazságügy­­minisztert zsidó eredetűnek mondja. Az eféle ocsmány heccelődések káros hatása, véleményünk szerint, legcélszerűbben úgy ellensúlyozható, ha nem engedjük, hogy azok a hazai szláv lapok útján csupán a szt. István koronája területén lakó szlávok tudomására hozassanak, hanem ha­­ minden ilynemű rágalmat, mint itt Tisza Kál­mán ellen fesrozalitt és h­eccelést, a­milyen e cikkben a vallásfelekezetek közt szándékoltatok, a józanul ítélő magyar nagy­közönség előtt nyil­vánosságra hozunk. És ezt következete­sen meg is fogjuk tenni: ítéljen a ma­gyar nép józansága felettük és azok felett, a­kiknek a pánszlávok, mint szövetségese­iknek, ezáltal a kezükre akarnak játszani. * * * Bécs, december 15. Minden valószínűség szerint a pánszláv körök és pánszláv sajtó pressziójának tulajdoní­tandó, hogy a félhivatalos „Journal de St.-Pe­­tersbourg“ is szót emelt a bolgár kölcsönnek a bécsi tőzsdén való jegyeztetése ügyében. A pán­szláv sajtó már napok óta annyit foglalatosko­dott ezzel a kérdéssel és a hevesnél hevesebb kifakadások az osztrák-magyar monarchia ellen oly sorű­n érték egymást, hogy nem csodálkoz­hatunk rajta, ha a sz.-pétervári külügyi minisz­térium félhivatalosa is beleszólt a dologba, egy communiqué alakjában. E communiqé szövege még nem fekszik előttünk és csak a mai esti postával fog ideér­kezni, de a távirati rövid kivonatból is látható, hogy Horn Antal, oroszszá lett hazánkfia lapja sokkal óvatosabban tárgyalja félhivatalos minő­ségéből kifolyólag a kérdést, mint az orosz sajtó többi orgánumai. Az egész communiqué látszólag a bolgár fejedelem és kormánya ellen van intézve (ha ugyan a távirati közlemény épen a „punctum salienst“ nem hallgatta el kész­akarva), azonban mégis kiérzik belőle, hogy sokkal nagyobb a harag a bécsi, mintsem a szófiai kormány ellen. Igaz, hogy a harag mél­tatlan és úgy az egyik, mint a másik irány­ban. A bolgár kölcsönt a bécsi Länderbankkal nem Ferdinánd fejedelem kötötte, a­kire nézve nem lehet tagadnunk, hogy eddig még nem is­mertetett el Bulgária törvényes fejedelméül az európai hatalmak által, hanem kötötte a bolgár kormány, a­melynek törvényességé­hez szó se tér és a melylyel az összes ál­lamok Bulgáriában székelő képviselői hivatalo­san érintkeznek is mint tényleges és törvényes kormánynyal. A berlini szerződés csakis azt köti ki, hogy az autonóm Bulgáriának „keresz­tény kormánya legyen.“ (I. cikk.) Midőn tehát az osztrák pénzügyi kincstár abba a helyzetbe jött, hogy egy külállam törvé­nyes kormánya által kötött kölcsönnek a bécsi tőzsdén való jegyeztethetése iránt határozzon; az illető miniszternek teljességgel nem állott jo­gában a kérdés politikai és nemzetközi oldalait latolgatni, a­melyekkel egyébiránt e kérdés nem is bírt, hanem csupán a pénzügyi, közgazdászati és adminisztratív szempontok lehettek rá nézve mérvadók. Ha különféle török kölcsönök, az olasz járadék és a szerb sorsjegy-kölcsön­­kötvényeire nézve megadatott annak idején a jegyezhetési engedély, vájjon mily alapon lehetett volna azt megtagadni a bolgár kölcsöntől, a­mely min­denesetre sokkal szolidabb műveletnek látszik például a szerb kölcsönnél, mert hiszen a leg­utóbbi példák világosan mutatják, mily könnye­dén szoktak a szerbek elbánni elvállalt kötele­zettségeikkel. A bolgár föld termékeny, a bolgár nép józan, szorgalmas és becsületes, a bolgár kormány pedig nagy dolgot bizonyított be, mi­kor megmutatta, hogy dacára a legutóbbi ne­héz évek válságainak, viszontagságainak és a folytonos orosz fenyegetőzéseknek és üzelmek­­nek, fenn tudta tartani háztartásában az egyen­súlyt. A bolgár kölcsön kötvényei kétségkívül igen jó és célszerű befektetési, értékpapírok lesznek és az osztrák pénzügyminiszter vétett volna a kötelessége ellen, ha máskép határoz e kérdésben mint a­hogy határozott. Miután megbízható hírek szerint az orosz kormánykörök eddig a dolognak csak nagyon másodrendű fontosságot tulajdonítottak, azt kell feltételeznünk, hogy a „Journal de St. Peters­burg“ említett communiquéje csupán azért téte­tett közzé, hogy valami formai enunciációnak nyoma legyen. Remélhetőleg azonban a pán­szláv gr­ló által megindított agitáció mielőbb el fog csöndesülni annyival inkább, mert hiszen kétségtelen, hogy nincs olyan eszeveszett muszka vezérdiplomata, a­ki casus bellit csinálna belőle, mint a­hogy az egyik pétervári pánszláv lap (a legjavából) fenyegetőzött.

Next