Pesti Hírlap, 1891. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1891-01-08 / 8. szám

, majd a jelzett alaptörvény meghozatala után köny­­nyű lesz megtenni. A kormány rövid idő múlva a közigazgatási bíráskodást illető törvényjavaslatot is be fogja nyújtani. Apponyi pártja a Pol. Corr. sze­rint vezére kijelentései után, egyes részletek körül felmerülő véleménykülönbségektől eltekintve, nem foglalhat állást a közigazgatási reform kérdésében a kormány ellen. A párt túlzó híveinek ama kísérletei pedig, hogy személyes intrikákkal viszály csíráit hint­sék el a kormány táborában, mint a múltban, a jövő­ben is siker nélkül maradnak. A kulisszák mögül. A sajtó egy részében egy idő óta divatba jött a kormánypárt kulisszatitkaiból úgynevezett leleplezé­seket közölni. Hogy efféléket az ellenzék körében is lehetne bőven publikálni, ha valaki arra adná a fejét, hogy ezeket összeszedje, — ezt talán bizonyítani is felesleges. Az egészben a tréfa abból áll, hogy valaki apró indiskréciókat kövessen el és időről időre a ka­bátnak külszínével szemben a kabátnak bélését is megmutogassa. Mert még olyan politikai párt nem volt, nem is lesz, melynek bizalmas beszélgetései tel­jesen egybehangzók lennének a pártnak külső maga­viseletével. Erre nézve — hogy a kormánypárttól nagyon messze ne menjünk — a mérsékelt ellenzék körében is találnánk elég példát. S így talán nem érdektelen leleplezés volna az sem, ha kimutatnánk, hogy míg a mérsékelt ellenzék sajtója a legújabban elfoglalt nem­zeti iránynak zászlaja alatt kemény csapásokat mért gróf Szapáry Gyula miniszterelnökre annak még új­évi beszélgetése alkalmából is, — ugyanezen újévi beszédről hogyan gondolkozik és nyilatkozott egy bi­zalmas levélben a mérsékelt ellenzék vezére, Apponyi Albert gróf. És miután ez a leleplezés valóban nem lehet érdektelen, ez az oka, hogy nem tudunk ellentállani, hogy mi is el ne kövessük azt az apró indiskréciót. Apponyi Albert gróf levelének erre vonatkozó passzusa a következő: „Különben a milyen kihívó a Tisza Lajos beszéde, és oly tisztességes és tapintatos a Szapárvé. Az inszinuációkat agyonhallgatja, a gyűlölködésre nem ad viszhangot és csak a kor­mány objektív céljairól beszél, — no meg a kormánypárt egységéről, a­mi talán hiba. Qui s’excuse s’accuse, ezt mindenki így fogja fel. De a beszéd maga komoly és elismerésre méltó.“ Így szól Apponyi Albert gróf levelének említett része, melyre nézve kiváncsiak vagyunk, hogy az ellen­zéki sajtó hogyan egyeztetheti össze azt az eddig gya­korolt heves kritikával ? De ezt csak szek­te gyanánt, alkalmilag többet is tréfálhatunk. Most még csak arra nézve, hogy értesü­lésünk valóban alapos, és hogy Apponyi levele nem fantázia szüleménye, idézni akarjuk Apponyi levelének végét, mely ha politikai szempontból nem fontos is, de érdekes azért, mert Apponyi kedélyvilágát tükrözi. Az illető levél vége így hangzik: „Nekem atyám miatt minél tovább itt (Eberhardon) kell maradnom. Az öreg úr na­gyon le van sújtva bátyjának elvesztése által; gondozást és szórakozást igényel az első időben. Január 17. előtt tehát ne számítsatok reám. Isten veled, legyen küzdelmes, lelkesítő, ered­­ménydús újéved. Nekünk ez a boldogság, egyebekből kiestünk.“ Nos, azt hiszszük, e boldogságból ki fog jutni Apponyinak is, pártjának is az új esztendőben, de csak akkor, ha a kulisszák közt minél kevesebb marad. ben : „olyan három hetet töltöttem itt, mely testvé­rek között is fölér három mennyországgal.“ Nászna­gyul is meghívtál. — De már nem Júliát veszem el. Megtudtam, hogy volt neki egy német katonatiszt gróf udvarlója. Német­­ Katonatiszt ! Gróf / Három gyűlölet egy alakban. Elfelejtettem örökre. — Hát ellenben kit fogsz elvenni? — Prielle Cornéliát. És aztán elmondta az egész idillt, hogy ismer­kedett meg az ifjú művésznővel Debrecenben, hogy kérte meg rögtön a kezét; ha pap lett volna, a ki vállalkozik rá, rögtön megesküdött volna vele. Most ki vannak egymással jegyezve s mihelyt itthon az ügyeit rendbe hozta, siet vissza a menyasszonyához 6 vezeti oltár elé. — Nos, mit szólsz hozzá ? Valami nagyon okosat akartam mondani. — Barátom : „a szerelem a nap, a barát­ság az árnyék; az árnyékod követ minde­nüvé, a merre jársz; de élejbéd nem áll, a mig napoddal szemben állsz." — Ne mondj rá itt nekem dodonai orákulu­mokat, hanem felelj magyarán: eljösz-e nászna­gyomnak ? — Násznagyod leszek, de ismétlem: szív­ügyében, szerelemben tanácsot se ne kérj, se ne adj. Egész jólélekkel mondhattam ezt Petőfinek. Én Júliát nem ismertem, de ott láttam őt, a­hová Petőfi helyezte előttem: egyszer az Olympon, másszor a Phlegetonban. Hanem Cornéliáról tudtam valamit. Azt, hogy ábrándokkal teljes, naiv kedélyű, kedves teremtés, olyan átlátszó alak, a­min keresztül süt a nap, hogy még az árnyéka is fényes, a­kinél a hiba és az erény nem ellentét, hanem ikertestvér, egy­máshoz hasonló. Csupa szív az egész lény, önfelál­dozó szív. Színészek között éltem, soha sem mon­dott róla senki egy gúnyolódó példálózást sem. Ha­nem egy igen szép jelenetet hallottam felőle. Egy év­vel előbb egy másik magyar költő kérte meg kezét: Kuthy Lajos. Ő is hajlott hozzá. Nem is lehet csodálni. Kuthy a legszebb férfialak volt, a­kit va­laha láttam, a magyar jellegnek az eszményítése, egy hortobágyi csikós, bársonyruhában. A szép arc, a nagy tüzes szemek elárulák a lángészt, mely mun­káit alkotá. S e mellett a társalgásban is elragadó, rendkívüli, meghódító volt, ötleteiben őshumor és rajongó fantázia. Nem csoda, ha a fiatal, gyermeteg művészkedély hozzátapadt. Jegyesek lettek, ki volt tűzve a menyegzőjük. A megelőző napon Kuthy rajongó fantáziájával elkábíta a menyasszonyát, — hogy esküvő helyett — haljanak meg együtt. S a kö­zös megválást oly csábító szép színekkel tudta előtte lefesteni, hogy a fiatal leány beleszeretett a halálba. Másnap reggel együtt kimentek a Zugligetbe, onnan fel a Vajdabércre, mely toronymagasságban válik ki az erdős sziklák közül Innen fognak a szédítő mély­ségbe alárohanni. Ott térdre borultak egymás mellé, kezeiket egymáséba kulcsolva, imádkozának. Kuthy elszavalta utolsó költeményét, s aztán átkarolta meny­asszonyát, ki átszellemülten borult keblére s azzal a szédítő meredély párkányára lépett vele: „Nézz szét még egyszer a földi világon! Fejünk felett a kiter­jesztett ég, repülő vadludaival. Lábunk alatt a köd­­boritotta völgy, nyüzsgő hangyabolyával, melynek em­beri társaság a neve. A mélységben egy ház, mely­nek kéménye füstöl.-------Ezóta megsütötték a ros­télyost,­­ már most menjünk le reggelizni.“ Ez a kegyetlen tréfa egészen beleillik Kuthy Lajos jellemébe. Az eszményi alakban, a gazdag szellemi kincsek között egy fukar, önző, frivol lélek lakott. Cornéliát e rossz játék űzte el a fővárosból. Hogy milyen jó szíve volt, bizonyítja az, hogy még másodszor is tudott hinni egy költőnek. Nem lett volna-e jobb, ha Petőfi megtartotta volna az új jegygyűrűjét? Akkor tán még most is élne ? S azóta fölépí­tette volna dicsőségének egész templomcsarnokát, melyből most csak egy óriási oszlopot látunk fenn­­állani! Az a nagy, repkény befutott a sziklatömb ott a kerepesi temetőben, mely soha sincs friss koszorú nélkül, hirdeti, hogy „a szerelem túléli az örö­möket“, s hogy „a­kik játszani tudják a fáj­dalmat, azok érezni is tudják.“ Ez Cornelia férjének sírköve. Hát Petőfiét ki koszorúzza meg? Én bizonyára igaz jó lélekkel, mondom Petőfi­nek ez órában : „Szív dolgában tanácsot tőlem ne kérj, nekem se adj! Ha te rád a te napod süt, árnyékod, a ba­rátság, szembe nem fordul soha!“ Petőfi, visszament az Alföldre megint, de nem Cornéliához. Csak boszú volt az, csak gyűlölet! S szeretők között a gyűlölet nem egyéb, mint megköve­­sülése a szerelemnek. — Ha már gyűlölünk is, ak­kor már nem tudunk felejteni ! Petőfi, mint Julia férje, tért vissza a fővárosba. Egy szállást fogadtunk, s közös háztartást vittünk. Ez is egyike a legnagyobb képtelenségeknek, a­mi valaha poéták fejében megfogamzott, „Egy“ szép fiatal nő, és „két“ fiatal férfi egy közös lakásban, a­kik mindennap együtt reggeliznek, ebédelnek, vacso­rálnak.. És hát hol van az a jogerőre emelkedett bírói ítélet, a­melyben én rám kimondatik, hogy nekem erényesnek kell lennem ? És Julia, mondhatom hogy nem csak a saját erényét őrizte szigorúan, hanem még az enyémet is. Ha egyszer egy vacsoráról elmaradtam, másnap olyan keresztvallatás alá fogott, hogy azt sem tudtam a sok igazság közül, melyiket adjam elő védekezésül. Bizony papucs alatt voltunk mi mind a ketten, Sándor is, meg én is. S ugyan meg kellett gondol­nunk, hogy asztal fölött hogyan járjon el a szánk. Egyszer odajött hozzánk Orlai Petrich Soma, PESTI HÍRLAP 1891. január 8. Fővárosi ügyek. A főváros közgyűlése. (Saját tudósítónktól.) — Még­sem Abdera! Kevélyen mondta egyik városatya, a mint gyű­lés után lehaladt az új városháza szőnyeggel borí­tott lépcsőjén. Csakugyan kiállíthatjuk a közgyűlés mai több­ségének a bizonyítványt, hogy nem volt abdek­ta, erélyesen visszautasította a két javaslatot, melyeknél szörnyűbbeket a tanács régen tálalt a törvényható­sági bizottság elé, és ez sokat mond. Hatalmas leckét kapott ma a magisztrátus, jó lesz megszívlelnie. Ha már maga belemászik minden­féle sületlen dologba, ne akarja beleugratni a köz­gyűlést is. Mert „mégsem Abdera. . . .“ Ideges volt a városatyák gyülekezete ; folyto­nos forrongás, zaj, mozgás uralkodott; alig akarták meghallgatni az előadókat és az egyes szónokok alig tudták magukat megértetni a nagy zsibongásban. Sű­rűn hangzott fel a türelmetlen kiáltás : — Szavazzunk, szavazzunk! Persze feleslegesnek tartották a sok beszédet oly ügyek körül, melyeknek sorsa úgy is el volt döntve. Hogyan is szavazhatták volna meg az első ja­vaslatot, melybe, — mint Kamermayer polgármester mondta — „maga a tanács sem szerelmes.“ Arról volt szó, hogy a Tököly-féle intézet tel­kének és a vele szomszédos ingatlannak megszer­zése által hat-hétszázezer, esetleg egy millió forint árán lehetővé tegyék, hogy a szétszórt fővárosi hiva­taloknak legalább jó részét központosítsák. Dezsényi József küzdött első­sorban a javas­lat ellen. Különösen azt hangsúlyozta, hogy először is a teljes központosítás még az óriási áldozatok árán sem létesíthető, aztán meg a toldás-foldással emelt ideiglenes városháza hosszú időre tönkre tenné a fővároshoz méltó végleges központi városház eme­lését. Dezsényi mindenképen azt akarja, hogy miha­marább építsék fel azt az új városházat, melyet a Károlykaszárnya helyére terveznek. Ha a hadügyi kormánynyal nem lehet boldogulni, hát el kell menni a­­ királyhoz, ki a bécsieket is sok ha­sonló ügyben támogatta. Észrevette a szóló, hogy ez az út nem nagyon tetszik; már hiába, sehogysem szeretünk alkalmat­lankodni odafenn. Ha nem is mindig legrövidebb után, csak boldogulunk a magunk emberségéből. — De mi kifogása is lehet a hadügyi kormány­nak, folytatja Dezsényi, ügyesen elhagyva a megpen­dített thémát. Az ódon kaszárnya helyett modernt, minden igénynek megfelelőt kap. Bizonyára fog ha­jolni a főváros ajánlatára és a­mint az országgyűlés épen nem rózsás pénzügyi viszonyok közt megsza­vazta a milliókat az új országházra, a főváros is meg fogja szavazni a költségeket most, mikor a viszo­nyok a lehető legkedvezőbbek. Indítványozza tehát, utasíttassék a tanács, hogy a végleges városháza fel­építtetése iránt tegyen meg minden előkészületet. Zajos helyesléssel fogadták a felszólalást, a­mi azonban nem akadályozta meg Preyer drt. abban, hogy a tanács mellett tartott hosszadalmas speechben tegye próbára a közgyűlés türelmét. Rosszul sikerült a próba, mert minduntalan félbe szakították. Az „el­áll“ és „szavazzunk“ kiáltások „derültséggel“ vál­takoztak. — Megkapjuk a kaszárnyát könnyen, csak le­gyen pénzünk, hogy megfizethessük, biztatott a szó­nok. Ölünkbe esik majd a Károly-kaszárnya. Minden igyekezete mellett sem tudott szeren­csésen érvelni a boldogtalan indítvány mellett. És az­zal a kijelentéssel, hogy egyelőre ne adjon ki a fő­város 10—12 milliót monumentális városházára, ha­nem az Andrássy­ út, körút és Kerepesi út tőszomszéd­ságában levő „piszkos rongyos viskókra“ fordítsa gondját, zajos ellenmondásokat provokált. Radócza János mindenekelőtt arra utalt, hogy a nagy utak környékének gyors fejlődése elismerésre méltó és kár épen a közgyűlési teremben oly hangon szólni, mint Preyer teszi. A tanács javaslatát nem fogadja el. Császár Jenő a tanács javaslatával szemben indítványt terjeszt be az iránt, hogy ha a Károly­­kaszárnya telke meg nem szerezhető, más alkalmas hely hozassák javaslatba. A városatyák idegessége tetőpontra hágott és Kaas Ivor csak nagy nehezen juthatott szóhoz, hogy a tanács mellett beszéljen. Még Vitava József is beszélt, röviden azt ajánlva, hogy építsen a főváros a sóház-telken egy 300.000 frtos ideiglenes városházat. Márkus József tanácsnok szólalt fel ezután a javaslat védelmére, de bármily ügyesen állította is össze érveit, nem tudott hatást kelteni.

Next