Pesti Hírlap, 1891. április (13. évfolyam, 89-118. szám)

1891-04-01 / 89. szám

Budapest, 1891. XIII. évf. 89. (4404.) szám. Szerda, április 1. Előfizetési árak: Egész évre . . . leírt — kr. Félévre .... V » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik Kiadóhivatal: Budapest, a Maor-utca 7. sí, lálissi hová az előfizetések és a szétküldésére vonatkozó felszamlások intézendője.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. nonnnnm 5twa9 Szerkesztési Iroda, Bidapesten. aadar-utca 7. t, L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones 4 Cib. Parisiin, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Tisztelt olvasóinkat az előfizetési dijak idejekorán való beküldésére kérjük, hogy a lap folytatólagos megküldésében fennakadás ne történjék. A vármegye és Kossuth. A municipalisták erősen dolgoznak az országban mindenfelé. Sietnek, mivel múlik az idő. A képviselőház közigazgatási bizottsága már április 2-án belefog a részletekbe. Ha nem praeparálják a maguk közvéleményét, elkésnek vele s nyakukra nő a reform. Tudják és sietnek. Kikből állanak a municipalisták ? Állanak a vármegye gyökeres és lombos embereiből. És állanak a szélsőbaloldalból, mégpedig annak mind a két árnyalatából. Másból nem. Ugron Gábortól Csatár Zsigmondig minden szélsőbaloldali embernek vármegyeistának kell most lennie. Van ugyan néhány államosító ember köztük, de ezek a szó szoros értelmében le vannak fülelve. Nem beszélhetnek a többiek ellen, mivel a pártlobogó ki van bontva a vármegye mellett. A vármegyében sincsen különben. A szolgabírák közt, de a székhelyeken is sok az államosító tisztviselő , de a vármegyei tónus nem tűri a hitehagyott „lateinert“ és „européert“. Mint ott a pártérdek, itt az osztályérdek nyomja agyon az ellenvéleményt. Hallgatni kell és várni az eldöntést, ami nem tarthat soká. Érdekes a dologban az, hogy a szélsőbal és vármegye külön csinálja a maga dolgát. A vármegye irányadó urai többnyire szabadelvű pártiak lévén, az ad hoc kérdésen kívül mi közösségük sincsen a szélsőballal. Nem is vegyülnek velük, bár jól esik látniok, amint a tűzből a gesztenyét kapargatják. Az is jó lesz, ha kikaparják , az is jó lesz, ha elégetik a körmüket. A szélsőbal pedig erősen kapargatja. Az orthodoxok jónak látták Kossuth Lajoshoz fordulni „responsumért“, hogy jó-e a vármegye vagy nem jó? Kossuth azt mondotta, hogy megigazítva jó. A turini remete nyilatkozatait husvétkor publikálták s igy bizonyos ünnepies szint adtak neki. Kossuth nézetei iránt, mint minden magyar ember, mi is kellő tisztelettel vagyunk. Látjuk Iratainak előreküldött részéből, hogy a nagy száműzött 1848-ban a vármegyei intézményt népképviseleti formába akarta átöltöztetni s a nemesség előjogának eltörlését itt is kieszközölte. Ma ennek más színe van , akkor forradalmi jellegű intézmény volt ez is. S örök titok marad, mit tett volna Kossuth a vármegyével, ha a forradalom már akkor győz és a régi intézmények teljes eltörlésére került volna sor ? Nem tudjuk , de a francia példa után azt hiszszük, hogy a forradalmi törvényhozás első dolga lett volna az ország fölosztása departementekre s a régi nemesi vármegye nyomainak és impériumának teljes eltörlése, meglehet választott tisztviselők és tiszta népképviseleti departementális tanácsok helyébe állítása által, de eltörlése minden esetre. Kossuth Lajos ma heves municipalista. A „védbástya“ álláspontján áll. Hallatlan merényletnek tartja az államosítást, mi több : reakcionárius ténynek. Mindenesetre pedig oly lépésnek, mely Ausztriával szemben függetlenségünket legerősebb támaszától fosztja meg. Ez politikai nézet és Kossuth 1849-es álláspontjának kifolyása. Ezt tudjuk. De azt hiszszük, hogy ha 1867. óta a nagy száműzött tiszteletet érdemlő hazafias aggodalmai és Cassandra-jóslatai csak felében is beváltak volna, ma nem volna Magyarország többé, legfölebb csak egy „osztrák koronatartomány“, melynek Magyarország a provinciális neve. Ebből látszik, hogy a nagy száműzött, aki 1849. óta nem él Magyarország és a magyarok közt, nem ítél helyesen viszonyaink fölött, ő még mindig az 1848. év élő magyar társadalmát látja maga előtt. A reakciós Ausztriát a maga Metternicheivel, Jellasicsaival, „Reichseinheim javai“, sőt hadseregeivel és szövetségeivel. És az 1848. évi lelkes demokráciában úszó Magyarorországot emelkedett gondolkozása nemességével, kevés, de kitűnő intelligenciájával és fölszabadult parasztságával. Milyen más itt ma minden ! Ujságlapok hideg betűiből az életet kiolvasni nem lehet, különösen ha azok egyoldalúak. Sem Magyarország állami erejét, sem kultúráját, sem Ausztria átalakulását s ezt az ezernyi és milliónyi tapasztalatot, ami a gyakorlati politikának bázisát képezi. Kossuth Lajos kevésre becsüli a mai Magyarország társadalmát és sokra, túl sokra becsüli a vármegyét. Ha köztünk élne, látná és tudná, hogy az arányok tekintetében a távolság fölötte csalóka. Tudná, hogy az ő politikai szel- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Álmodozás. Viskmajin-Leander Richárd meséi. 1. A mesteri orgona. Régen, nagyon régen élt egyszer egy nagyon ügyes fiatal orgonakészítő, aki már sok orgonát készített és minél több került ki műhelyéből, azok mind remekebbek voltak. Utoljára már olyan westeri orgonát csinált, mely magától megrendült akkor, mikor olyan vőlegény és menyasszony lépett a templomba, kikben istennek kedve telt. Hogy ezzel az orgonával elkészült, szétnézett a környék leányai közt, kiválasztotta a legszelídebbet, és a legszebbet közülök és maga is megházasodot. Mikor menyaszonyával átlépte a diiplom küszöbét és hosszú menetben követtél be.Srálai, rokonai, kinek kezében, kinek gomblyuka van bokrétával, szive tele volt büszkeséggel és hiúsággal. Nem gondolt e percben menyasszonyára és nem gondolt istenre, hanem csak arra, hogy mily ügyes mester ő, akit senki se közelít meg és hogy fog csodálkozni, hogy fogja őt bámulni mindenki, mikor az orgona önmagától megszólal zengve-zúgva. Így lépett be szép menyasszonyával a templomba - de az orgona némán fogadta őket. Ezt az orgonakészítő nagyon szivére vette, mert kevélységében úgy gondolkozott, hogy csak a menyasszony lehet a bűnös és hogy az hitelen hozzá. Az egész áldott nap egy szót se szólt arájához, éjszaka pedig titkon összekötözte bugyrát és elhagyta otthonát, ifju nejét. Sok száz mértföldnyire vándorolt tűzhelyétől s végül egy idegen országban telepedett le, a hol senki se ismerte, a hol senki se tudakozódott felőle. Itt élt csöndben, magányban teljes tiz esztendeig, ekkor kimondhatlan sóvárgás lepte meg, valami remegő vágy az elhagyott szülőföld és az elhagyott menyasszony látására. Untalan arra gondolt, mily szelíd és mily szép volt arája és, hogy ő mily gonoszul hagyta el. Hasztalan törekedett arra, hogy honvágyát leküzdje és végül eltökélte, hogy hazamegy s bocsánatot kér az elhagyottól. Éjjel- nappal vándorolt, a lábai kisebesedtek s minél közelebb ért szülőföldéhez, annál jobban nőtt vágya, hogy feleségét lássa s annál jobban aggódott, várjon megint oly jó és oly barátságos lesz-e iránta, mit akkor, mikor menyasszonya volt. Végre megpillantotta a totóiból szülővárosának a nap fényében ragyogó tornyait. Ekkor futni kezdett, ahogy csak tudott, úgy, hogy az emberek mögötte a fejüket rázták és azt mondták: — No ez vagy bolond, vagy tolvaj. Mikor azonban befordult a város kapuján, egy hosszú halottas menettel találkozott. Nagy tömeg ember ment a koporsó után, akik sírtak. — Kit temettek jó emberek, hogy így sírtok ? — Annak az orgonakészítőnek a szép feleségét, a kit a gonosz ura elhagyott. Annyi jót tett szegényke mindnyájunkkal, hogy a templom kriptájába viszszük örök nyugalomra. Mikor a jövevény ezt hallotta, nem szólt semmit, csak levette a kalapját, csak oda szegődött a koporsó mellé és segített hordani a szent Mihály lovát. Senki se ismerte meg, de mert folyton sírt, zokogott, senki se háborgatta kérdéssel, azt gondolták a gyászolók magukban, bizonyosan ennek is sok oka van sírásra, bizonyosan ezzel is sok jót tett a boldogult. Így érkezett a menet a templomba s mikor a koporsóval átléptek a templom küszöbén, az orgona magától megrendült és úgy búgott, úgy zengett, oly szépen, oly fölségesen, mint még soha orgona ezen a világon. A koporsót az oltár elé helyezték és az orgonakészítő közelében csöndesen az oszlopnak támaszkodott és hallgatta a hangokat, melyek mind hatalmasabban dagadoztak, oly hatalmasan, hogy a templom minden izében rengett. Szempillái lecsuklottak, mert nagyon elfáradt a hosszú után ; de szive vidám volt, mert tudta, hogy isten megbocsátott neki, s mikor az orgona utolsó hangja elrezgett, holtan esett a templom kövezetére. A gyászolók fölemelték a holttestet, kinyitották a koporsót és menyasszonya mellé fektették. S mikor a koporsó födelét újra leszögezték, az orgona még egyszer elkezdett zengeni, lágyan, halkan. Aztán elnémult s ettől fogva magától sohasem szólalt meg többé. II. mennyei zene. Mikor még oly aranyidők jártak, hogy az angyalok homokbuckákon játszadoztak a parasztgyerekekkel, tárva-nyitva voltak az ég kapui és a földre özönlött ki belőlük az aranyos mennyei fény, akár az eső. Az emberek a földről benézhettek a nyitott égbe, látták odafenn az üdvözülteket, amint a csillagok közt sétáltak, és az emberek felköszöntek, az üdvözöltek pedig nyájasan viszonozták a köszöntést. A legszebb volt azonban a bűvös zene, mely akkoriban a Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.