Pesti Hírlap, 1891. május (13. évfolyam, 119-148. szám)
1891-05-01 / 119. szám
18&L’ mftstta ti PESTI HÍRLAP Tisza István a „tiszti főügyész“ elnevezés használatát pártolja. Tibád indítványát figyelemreméltónak tartja ugyan, de maga is osztja azon felfogást, hogy e kérdés csak a kihágási ügyek általános szabályozásánál lesz helyesen megoldható. Szederkényi, Justh és Dárday előadó felszólalása után Tibád kijelenti, hogy megnyugszik a miniszterelnök nyilatkozatában és nem kívánja indítványát szavazás alá bocsátani. A bizottság mellőzvén gr. Apponyi indítványát elhatározza, hogy a jogtanácsos helyett „tiszti főügyész“ elnevezés használtassák. A 129. §-nál (tiszti ügyész hatásköre) Tibád szükségesnek tartja fölemlíteni azon teendőket is, melyeket a veszélyeztetett községi vagyon megmentésére nézve a községi törvény 114—117. §§-ai a tiszti ügyész kötelességévé tesznek. A bizottság elfogadja a §-t a Tibád által javasolt pont fölvételével s a c) pontnak akként való szövegezésével, hogy a tiszti ügyész „ellátja az ügyviteli szabályzatban kijelölt teendőket.“ Ezzel a tárgyalás folytatása holnap d. e. 10 órára halasztatván, az ülés véget ért. Fővárosi ügyek. A főváros közgyűlése. — Második nap. — A zsidó városatyák, kiknek ma nagy ünnepük volt, bátran elmaradhattak a folytatólagos közgyűlésről, melynek főtárgya kevéssé érinthette őket; a lutheránusoknak már több közük volt hozzá, amint később ki fog tűnni; leginkább azonban a katholikusok érdeklődtek az ügy iránt, mégpedig joggal, mert ma határoztak abban, kinek a terve szerint épüljön az erzsébetvárosi új templom. Tulajdonképen senki sem kételkedett már benne, hogy Steindl Imre terve lesz a győztes. Bogisich tollnoka mint előadta a tanács javaslatát, s mly néhány szóval tette, akárcsak valami kis utcarész kiköveztetéséről, vagy egy dijnok alkalmaztatásáról lett volna szó. Egész előadása ez volt: — A VII. ker. róm. kath. templom építési terveire hirdetett pályázat kedvező eredményéhez képest mind a három jutalmazott pályamű alkalmas a kivitelre. Minthogy azonban a jutalmazott pályaművek közül Steindl Imréé az, melynek kivitelével a legnagyobb befogadási képességű, igen díszes és e mellett nem is a legköltségesebb templom épülne, a középítési bizottság és a tanács azt javasolja, hogy kivitelre Steindl Imre terve fogadtassák el. — Elfogadjuk! hangzott mindenfelől. El ám, ha az oly könnyen menne. De Preyer Hugó nem azért jött, hogy elhallgassa a nagy beszédjét, melyet el akart mondani a Petz Samu érdekében. Meg kell adni neki, hogy elég szépen védte a vesztett ügyet. Elmondta, hogy őt fölkérték, pártolná a Steindl tervét; ez föltűnt neki. Tanulmányozta a dolgot és arra az eredményre jutott, hogy Petz mellett kell nyilatkoznia. Ráutalt a sok korteskedésre, majd arra, hogy sokan elfogultságból becsülik többre a Steindl tervét. Még azt is érintette, hogy vannak, kik Petznerc lutheránus voltát használják föl a derék építész ellen. Még sok-sok egyebet is mondott és nem csoda, ha a bizottsági tag urak nyugtalanul fészkelődni kezdtek. Ráth Károly megkönyörül rajtuk. — Talán mégis jó volna, ha rövidebbre fogná szavait, mondja gyöngéden a szónoknak. És a közgyűlés ezt a szelid intést — tapssal és éljenzéssel fogadta, ami persze nem esett jól Preyernek. — A közjónak szentelem a magam idejét, méltatlankodik. — Mi is! kiáltják a türelmetlen városatyák. — Míg a tárgyhoz szólok, kérhetem, hogy félbe ne szakítsanak. — No de csak rövidebben, kérleli az elnök. Az intésnek mégis volt foganatja és Preyer Hugó végre befejezte mondókáját; miután Schule Frigyes szakvéleményéből is azt olvasta ki, hogy Pelzet illeti a babér, átadta a szót Bobula Jánosnak. Bobula azzal az ironikus megjegyzéssel kezdte, hogy őt Petz pártfogolására kérték, azért kell a Steindl mellett adott szavazatát indokolnia. Majd arra figyelmeztetett, hogy sehol a világon oly nagy testület, mint a főváros közgyűlése nem dönt a szőnyegen levőhöz hasonló ügyekben. A bíráló bizottságra kell bízni a döntést. Hiszen ha itt szakszerű vita indulna meg, két hétig kellene tanácskozni. Ez a veszély szerencsére nem állt be. Sőt a Bobálát követő egyetlen szónok, Mezei Péter is megelégedett azzal, hogy egyszerűen hozzájárult a tanács indítványához. Még a szavazás előtt is volt egy kis bibi. Ráth Károly a kérdés föltételekor emlegette, hogy a főváros templomot és nem mauzóleumot akar. — Csak nem mondja méltóságod Pelz templomát mauzóleumnak? riad fel Preyer. Aztán szavaztak. Néhány városatya kivételével mindenki a Steindl terve mellett szavazott. Másik fontosabb ügy is volt: Lampl Hugó főszámvevő indítványozta, hogy minden kórházi alap megfelelő, mégpedig három havi szükségletével fölérő forgalmi tőkével láttassák el. Ebből kifolyólag a létesítendő forgalmi tőke kitenne: a Rókus-kórháznál 104.000 frtot; az üllői-úti kórháznál 68.000 frtot; a Szent János-kórháznál 28.000 frtot, összesen tehát 200.000 frtot. E 200.000 frt ö°/0 kamatra a főváros kezelése alatt álló alapok és alapítványok tőkésítést igénylő pénzkészleteiből lenne előlegezendő s az előlegező alapoknak az 1892-ik évtől számítandó 10 év alatt lenne visszatérítendő. A főszámvevő továbbá azt javasolja, keressék föl a belügyminiszter, hogy a törvényhatóságokat az ápolási díjak azonnali megtérítésére s illetve a jövőben legpontosabb beküldésére szorítsa. Dezsényi József ellene nyilatkozott ugyan az ilyen „előre megszavazandó póthitelnek“, de Lampl Hugó sikeresen megvédte javaslatát, mit el is fogadtak. •— Sohasem látjuk a kinn levő kórházi tartozásokat, dörmögi Dezsényi. Jó volna a belügyminiszternek eladni — ötven percentért. A közmunkatanácscsal ma is volt baj. A Baross-ellenes testület ugyanis „helytelenítette“ a közgyűlés határozatát, melylyel a városliget egy részét átengedte a tenyészállatkiállítás céljaira. Az erre vonatkozó átirattal szemben a tanácsi előterjesztés így hangzott: Minthogy ezen átirat sem hangja, sem jogi alapja tekintetében nem indokolt, amennyiben az 1870. X. t.-cikk 17. §-ának h) pontja értelmében az építési tervek a közmunkatanácscsal előlegesen közöltettek : a tanács a tárgyat oly javaslattal terjeszti a közgyűlés elé, hogy egy közmutatóhely csekély részének fontos nemzetgazdasági érdekből a magas kormány kivonatára is történt ideiglenes átengedésére vonatkozó közgyűlési határozat ellen történt eme támadást visszautasítani s erről a közmunkatanácsot értesíteni méltóztassék. Hát vissza is utasították, mégpedig az előterjesztés általános helyeslése közepette. Az I. ker. polgári kör azt kérte, hogy az egyleti mesterséges korcsolyapályához szükséges víz díját leszállítsák. A tanács nem akarta a kérelmet egészben teljesíteni, de Rémi Róbert ez egyszer józsefvárosiak hiányában a budaikat vette magas pártfogásába, és csakugyan keresztül vitte, hogy 36 szavazattal 26 ellenében megadtak a körnek mindent, amit kért. A tegnapi kudarc után ez nagyon jól eshetett Réminek. Gergely Kálmán indítványára a közgyűlés a tanácsot odautasította, hogy tegyen előterjesztést az iránt, mennyiben van szükség egy uj gyermekkórházra. Egyéb fontosabb ügyet nem tárgyaltak. — Küldöttség Csáky miniszternél. Az V VI. és VII. kerületi polgárokból álló nagyszámú küldöttség tisztelgett ma Csáky Albin gróf miniszternél Busbach Péter orsz. képviselő vezetése alatt, aki egyszersmind tolmácsa is volt a küldöttségnek. Arra kérte a minisztert, hogy erősítse meg a fővárosi közgyűlésnek azt a határozatát, melylyel a VI. kerületi kereskedelmi iskolának ezentúl „kereskedelmi akadémia” legyen a címe. Indokolta e kérést azzal, hogy az iskola tanterve teljesen azonos a kereskedelmi akadémiával és hogy tanárainak képesítése is ugyanaz. A miniszter szívesen fogadta a küldöttséget s megígérte, hogy nem fog akadályokat gördíteni az indokolt kérelem elé. — A nagykörúti villamos vasút kiágazázásául a király-utcán és a városligeti fasoron át vezetendő villamos szárnyvonal kiépítéséhez szükséges — Épen jókor jön Lippert igazgatóhoz, kitől megszöktem. — Én ugyan nem szöktem meg Regensburgből, de megugrottak, feleltem, úgy volt, mint Heinrich mondta, jan. 1-én Augsburgba érkeztem és az igazgató tárt karokkal fogadott. Délben már megegyeztünk s ugyanazt a fizetést kaptam, melyet Regensburgban. Jan. 1-től fogva tehát Augsburgban működtem mint tenorista. Ismét egyedüli tenorista lévén, nagyon el voltam foglalva ; az egész műsor az én vállaimon nyugodott. Márciusban a direktor megkérdezett, hajlandó vagyok-e május 1-től kezdve vele vendégszereplésekre utazni; egyúttal közölte velem, hogy a színház valamennyi tagjával már megegyezett ez iránt. Beleegyeztem annak dacára, hogy Lippert a nyári időre hivatkozva felére szállította le fizetésemet. Egyszersmind tudtomra adta, ne képzeljem, hogy csak hőstenor vagyok, mert minden darabban kell majd közreműködnöm. Nem tehettem mást, mint beleharapni a savanyu almába s igy megkezdtem a társasággal az utat, mely Kempenen át Breganzbe vitt. Fölléptem „Stradella“, „Martha“, „Portréi néma“, „Lukrécia“, „Don Juan“ stb. operákban, s mindezt 30 írt fizetésért. Karmesterünk a hannoveri királyról elnevezett ezred egy hadnagya, Schubert úr volt; rendkívül tehetséges zenésznek bizonyult. A Don Juan éjjeli zenéjét egész művészi pályámon nem hallottam szebben kísérni, mint ahogy ő kísérte a mandolinán. Schubert karmester ritkította párját; kitűnően zongorázott és művészileg kezelte a hegedűt s a mandolinét; ezenkívül minden fúvóhangszerhez értett. Bregenzből Lindauba, onnan Feldkirchbe mentünk. Itt élelmes direktorunk fészerben állította föl a színpadot, közvetlen közelében a tehénistállónak. Vitágítást néhány faggyúgyertya szolgáltatott. A tisztelt olvasó, ha van kis fantáziája, elképzelheti, milyen volt a publikum, mely ezeket az istállóbeli produkciókat végig nézte . . . így tartott ez július végéig ; aug. elején elrendelte a takarékos igazgató, hogy az egész trupp, negyven személy, díszletekkel és requizitumokkal együtt tutajon utazzék a Badeni tón Lindauba. Véletlenül zivataros idő volt; féltettem egészségemet, hangomat s vele jövőmet; megkértem az igazgatót, hogy zárt kocsiban utazhassam. A direktor vállat vonva szólt: — Ha nem akar vizen utazni, maradjon csak itt, nincs önre többé szükségem; el van bocsátva. S így történt; a kis rabszolga-karaván szél és vihar dacára elevezett Lindauba, az én szerződésemnek pedig vége volt. Elutazásom előtt hangversenyt rendeztem Bregenzben, még pedig fényes sikerrel. Elbúcsúztam barátaimtól és jóakaróimtól, aztán Münchenbe utaztam. Minthogy ajánlólevelem volt Schönichen udvari színházi zenészhez, fölkerestem ezt és kértem pártfogását. A jó öreg úr ajánlatára a zeneegylet meghívott, működtem közre egy hangversenyben. Csekély produkciómat meg nem érdemelt tetszéssel fogadták s csakhamar fölhívtak, rendezzek saját hangversenyt, meg is tettem. Minthogy nem voltam oly szerencsés, hogy koncert-öltözettel rendelkezzem, ismét a temesvári kabátnak, régi hű barátomnak kellett segítenie. Sajátkezüleg szabtam szakszerűre s azzal egészítettem, ki öltözékemet, hogy a mellényből nyakravalót készítettem. Kár, hogy a fényképezés akkoriban nem volt divatos, pompás alak lettem volna szalonruhámban. A koncert 80 fotot hajtott, ami rengeteg pénz volt abban az időben. Időközben Innsbruckba hívtak havi nyolcvan forint gázsival. Boldogan írtam alá a szerződést és azonnal elutaztam. Az innsbukci színház igazgatóságában egykori kollegámra, Bexner Alajos, a pesti német opera volt basszistájára akadtam. Büszkén emlékszem vissza innsbrucki működésemre. Minden este megújuló diadalmaam volt, miben a kedves innsbruckiak részesítettek. 1850. február havában Thomé, a gráci városi színház igazgatója, hívott meg, elfogadtam ajánlatát. Mindenféle rejtélyes hírek szárnyaltak az első előadásról, melyben be kellett mutatkoznom. Egy színházi ügynök Adi . . . kisasszonyt ajánlotta primadonnának. Szép hangú, de kissé visszataszító külsejű hölgy. Hosszú nyakán valóságos halálfő nyugodott és nagy pap tette tökéletessé alakját. A kisasszonynak Leonórát kellett volna énekelnie Stadellában; az igazgató és az egész személyzet megrémült, mikor próba alkalmával megjelent a színpadon. Szép hangja bámulatot, ő maga szánakozást keltett. Megérkezett az előadás estéje. Be kell ugyan vallanom, hogy nem voltam épen Adonisz, de nem szép arcomat jól tudtam kendőzni. Belépő dalom alatt a közönség körében élénk mozgás uralkodott. Tetszés, vagy elégületlenség okozta-e, nem tudtam kivenni. Mikor azonban bevégeztem az áriát, olyan tetszésvihar tört ki, mely nem mondható közönségesnek. Azt a benyomást tette, mintha az emberek szét akarnák rombolni a színházat, akkora dorombolás és zsivaj kísérte ezt a föllépésemet. Ne vádoljanak engem öreg embert hiúsággal, ha a nagyszerű estére ma is a legbensőb elégtétel érzetével gondolok vissza. Az előadás jól folyt és a női főszerep alakítója ügyesen oldotta meg feladatát, amiért meg is feledkeztek külsejéről. Két évig működtem a gráci városi színháznál és ez idő alatt elhalmoztak kitüntetésekkel. 1850-ben énekeltem először Eleazárt a zsidónőben, mely később, mint mondják, díszszerepem volt. 1851-ben Bécsben vendégszerepeltem és a színpadon kézbesítették a szerződést, mely azontúl a bécsi operához kötött. 1852. április havában léptem be a bécsi udvari opera kötelékébe. Működési köröm nagyon tág volt, egy idényben 52—53-szor énekeltem. 3