Pesti Hírlap, 1891. május (13. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

18&L’ mftstta ti P­ES­TI HÍRLAP Tisza István a „tiszti főügyész“ elnevezés hasz­nálatát pártolja. Tibád indítványát figyelemreméltónak tartja ugyan, de maga is osztja azon felfogást, hogy e kérdés csak a kihágási ügyek általános szabályozá­sánál lesz helyesen megold­ható. Szederkényi, Justh és Dárday előadó fel­szólalása után Tibád kijelenti, hogy megnyugszik a miniszterelnök nyilatkozatában és nem kívánja indít­ványát szavazás alá bocsátani. A bizottság mellőzvén gr. Apponyi indítványát elhatározza, hogy a jogtanácsos helyett „tiszti fő­ügyész“ elnevezés használtassák. A 129. §-nál (tiszti ügyész hatásköre) Tibád szükségesnek tartja fölemlíteni azon teendőket is, me­lyeket a veszélyeztetett községi vagyon megmentésére nézve a községi törvény 114—117. §§-ai a tiszti ügyész kötelességévé tesznek. A bizottság elfogadja a §-t a Tibád által java­solt pont fölvételével s a c) pontnak akként való szö­vegezésével, hogy a tiszti ügyész „ellátja az ügyviteli szabályzatban kijelölt teendőket.“ Ezzel a tárgyalás folytatása holnap d. e. 10 órára halasztatván, az ülés véget ért. Fővárosi ügyek. A főváros közgyűlése. — Második nap. — A zsidó városatyák, kiknek ma nagy ünnepük volt, bátran elmaradhattak a folytatólagos közgyűlés­ről, melynek főtárgya kevéssé érinthette őket; a luthe­ránusoknak már több közük volt hozzá, amint később ki fog tűnni; leginkább azonban a katholikusok ér­deklődtek az ügy iránt, még­pedig joggal, mert ma határoztak abban, kinek a terve szerint épüljön az erzsébetvárosi új templom. Tulajdonképen senki sem kételkedett már benne, hogy Steindl Imre terve lesz a győztes. Bogisich tollnok­a mint előadta a tanács javaslatát, s mly né­hány szóval tette, akárcsak valami kis utcarész kikö­­veztetéséről, vagy egy dijnok alkalmaztatásáról lett volna szó. Egész előadása ez volt: — A VII. ker. róm. kath. templom építési ter­veire hirdetett pályázat kedvező eredményéhez képest mind a három jutalmazott pályamű alkalmas a kivi­telre. Minthogy azonban a jutalmazott pályaművek közül Steindl Imréé az, melynek kivitelével a leg­nagyobb befogadási képességű, igen díszes és e mel­lett nem is a legköltségesebb templom épülne, a köz­­építési bizottság és a tanács azt javasolja, hogy kivi­telre Steindl Imre terve fogadtassák el. — Elfogadjuk! hangzott mindenfelől. El ám, ha az oly könnyen menne. De Preyer Hugó nem azért jött, hogy elhallgassa a nagy be­szédjét, melyet el akart mondani a Petz Samu ér­dekében. Meg kell adni neki, hogy elég szépen védte a vesztett ügyet. Elmondta, hogy őt fölkérték, pártolná a Steindl tervét; ez föltűnt neki. Tanulmányozta a dolgot és arra az eredményre jutott, hogy Petz mellett kell nyilatkoznia. Ráutalt a sok korteskedésre, majd arra, hogy sokan elfogultságból becsülik többre a Steindl tervét. Még azt is érintette, hogy vannak, kik Petznerc lutheránus voltát használják föl a derék építész ellen. Még sok-sok egyebet is mondott és nem csoda, ha a bizottsági tag urak nyugtalanul fészkelődni kezdtek. Ráth Károly megkönyörül rajtuk. — Talán mégis jó volna, ha rövidebbre fogná szavait, mondja gyöngéden a szónoknak. És a közgyűlés ezt a szelid intést — tapssal és éljenzéssel fogadta, ami persze nem esett jól Preyernek. — A közjónak szentelem a magam idejét, méltatlankodik. — Mi is! kiáltják a türelmetlen városatyák. — Míg a tárgyhoz szólok, kérhetem, hogy félbe ne szakítsanak. — No de csak rövidebben, kérleli az elnök. Az intésnek mégis volt foganatja és Preyer Hugó végre befejezte mondókáját; miután Schule­­ Frigyes szakvéleményéből is azt olvasta ki, hogy Pelzet illeti a babér, átadta a szót Bobula Jánosnak. Bobula azzal az ironikus megjegyzéssel kezdte, hogy őt Petz pártfogolására kérték, azért kell a Steindl mellett adott szavazatát indokolnia. Majd arra figyelmeztetett, hogy sehol a világon oly nagy testület, mint a főváros közgyűlése nem dönt a szőnyegen levőhöz hasonló ügyekben. A bíráló bi­zottságra kell bízni a döntést. Hiszen ha itt szakszerű vita indulna meg, két hétig kellene tanácskozni. Ez a veszély szerencsére nem állt be. Sőt a Bobálát követő egyetlen szónok, Mezei Péter is meg­elégedett azzal, hogy egyszerűen hozzájárult a tanács indítványához. Még a szavazás előtt is volt egy kis bibi. Ráth Károly a kérdés föltételekor emlegette, hogy a fővá­ros templomot és nem mauzóleumot akar. — Csak nem mondja méltóságod Pelz templo­mát mauzóleumnak? riad fel Preyer. Aztán szavaztak. Néhány városatya kivételével mindenki a Steindl terve mellett szavazott. Másik fontosabb ügy is volt: Lampl Hugó főszámvevő indítványozta, hogy minden kórházi alap megfelelő, még­pedig három havi szükségletével föl­érő forgalmi tőkével láttassák el. Ebből kifolyólag a létesítendő forgalmi tőke kitenne: a Rókus-kórház­­nál 104.000 frtot; az ü­llői-úti kórháznál 68.000 frtot; a Szent János-kórháznál 28.000 frtot, összesen tehát 200.000 frtot. E 200.000 frt ö°/0 kamatra a fővá­ros kezelése alatt álló alapok és alapítványok tőké­sítést igénylő pénzkészleteiből lenne előlegezendő s az előlegező alapoknak az 1892-ik évtől számítandó 10 év alatt lenne visszatérítendő. A főszámvevő továbbá azt javasolja, keressék föl a belügyminiszter, hogy a törvényhatóságokat az ápolási díjak azonnali megtérí­tésére s illetve a jövőben legpontosabb beküldésére szorítsa. Dezsényi József ellene nyilatkozott ugyan az ilyen „előre megszavazandó póthitelnek“, de Lampl Hugó sikeresen megvédte javaslatát, mit el is fo­gadtak. •— Sohasem látjuk a kinn levő kórházi tarto­zásokat, dörmögi Dezsényi. Jó volna a belügyminisz­ternek eladni — ötven percentért. A közmunkatanácscsal ma is volt baj. A Ba­­ross-ellenes testület ugyanis „helytelenítette“ a köz­gyűlés határozatát, melylyel a városliget egy részét átengedte a tenyészállatkiállítás céljaira. Az erre vo­natkozó átirattal szemben a tanácsi előterjesztés így hangzott:­ Minthogy ezen átirat sem hangja, sem jogi alapja tekintetében nem indokolt, a­mennyiben az 1870. X. t.-cikk 17. §-ának h) pontja értelmében az építési tervek a közmunkatanácscsal előlegesen közöl­tettek : a tanács a tárgyat oly javaslattal terjeszti a közgyűlés elé, hogy egy közmutatóhely csekély részé­nek fontos nemzetgazdasági érdekből a magas kor­mány kivonatára is történt ideiglenes átengedésére vo­natkozó közgyűlési határozat ellen történt eme táma­dást visszautasítani s erről a közmunkatanácsot értesíteni méltóztassék. Hát vissza is utasították, még­pedig az előter­jesztés általános helyeslése közepette. Az I. ker. polgári kör azt kérte, hogy az egy­leti mesterséges korcsolyapályához szükséges víz dí­ját leszállítsák. A tanács nem akarta a kérelmet egészben teljesíteni, de Rémi Róbert ez egyszer jó­zsefvárosiak hiányában a budaikat vette magas párt­fogásába, és csakugyan keresztül vitte, hogy 36 sza­vazattal 26 ellenében megadtak a körnek mindent, a­mit kért. A tegnapi kudarc után ez nagyon jól eshe­tett Réminek. Gergely Kálmán indítványára a közgyűlés a tanácsot odautasította, hogy tegyen előterjesztést az iránt, mennyiben van szükség egy uj gyermekkór­házra. Egyéb fontosabb ügyet nem tárgyaltak. — Küldöttség Csáky miniszternél. Az V VI. és VII. kerületi polgárokból álló nagyszámú kül­döttség tisztelgett ma Csáky Albin gróf miniszternél Busbach Péter orsz. képviselő vezetése alatt, a­ki egyszersmind tolmácsa is volt a küldöttségnek. Arra kérte a minisztert, hogy erősítse meg a fővárosi köz­gyűlésnek azt a határozatát, melylyel a VI. kerületi kereskedelmi iskolának ezentúl „kereskedelmi ak­a­­démia” legyen a címe. Indokolta e kérést azzal, hogy az iskola tanterve teljesen azonos a kereskedelmi akadémiával és hogy tanárainak képesítése is ugyan­az. A miniszter szívesen fogadta a küldöttséget s megígérte, hogy nem fog akadályokat gördíteni az in­dokolt kérelem elé. — A nagy­körúti villamos vasút kiágazá­zásául a király-utcán és a városligeti fasoron át ve­zetendő villamos szárnyvonal kiépítéséhez szükséges — Épen jókor jön Lippert igazgatóhoz, kitől megszöktem. — Én ugyan nem szöktem meg Regensburg­­ből, de megugrottak, feleltem, úgy volt, mint Heinrich mondta, jan. 1-én Augsburgba érkeztem és az igazgató tárt karokkal fogadott. Délben már megegyeztünk s ugyanazt a fizetést kaptam, melyet Regensburgban. Jan. 1-től fogva tehát Augsburgban működtem mint tenorista. Ismét egyedüli tenorista lévén, nagyon el voltam fog­lalva ; az egész műsor az én vállaimon nyugodott. Márciusban a direktor megkérdezett, hajlandó vagyok-e május 1-től kezdve vele vendégszereplésekre utazni; egyúttal közölte velem, hogy a színház vala­mennyi tagjával már megegyezett ez iránt. Beleegyeztem annak dacára, hogy Lippert a nyári időre hivatkozva felére szállította le fizetésemet. Egy­szersmind tudtomra adta, ne képzeljem, hogy csak hőstenor vagyok, mert minden darabban kell majd közreműködnöm. Nem tehettem mást, mint beleha­rapni a savanyu almába s igy megkezdtem a társa­sággal az utat, mely Kempenen át Breganzbe vitt. Fölléptem „Stradella“, „Martha“, „Portréi néma“, „Lukrécia“, „Don Juan“ stb. operákban, s mindezt 30 írt fizetésért. Karmesterünk a hannoveri királyról elnevezett ezred egy hadnagya, Schubert úr volt; rendkívül tehetséges zenésznek bizonyult. A Don Juan éjjeli zenéjét egész művészi pályámon nem hallottam szebben kísérni, mint a­hogy ő kísérte a mandolinán. Schubert karmester ritkította párját; kitűnően zongo­rázott és művészileg kezelte a hegedűt s a mando­linét; ezenkívül minden fúvóhangszerhez értett. Bre­­genzből Lindauba, onnan Feldkirchbe mentünk. Itt élelmes direktorunk fészerben állította föl a színpadot, közvetlen közelében a tehénistállónak. Vitágítást né­hány faggyúgyertya szolgáltatott. A tisztelt olvasó, ha van kis fantáziája, elképzelheti, milyen volt a pub­likum, mely ezeket az istállóbeli produkciókat végig nézte . . . így tartott ez július végéig ; aug. elején elren­delte a takarékos igazgató, hogy az egész trupp, negy­ven személy, díszletekkel és requizitumokkal együtt tutajon utazzék a Badeni tón Lindauba. Véletlenül zivataros idő volt; féltettem egészségemet, hangomat s vele jövőmet; megkértem az igazgatót, hogy zárt ko­csiban utazhassam. A direktor vállat vonva szólt: — Ha nem akar vizen utazni, maradjon csak itt, nincs önre többé szükségem; el van bocsátva. S így történt; a kis rabszolga-karaván szél és vihar dacára elevezett Lindauba, az én szerződésemnek pedig vége volt. Elutazásom előtt hangversenyt rendeztem Bre­­genzben, még pedig fényes sikerrel. Elbúcsúztam ba­rátaimtól és jóakaróimtól, aztán Münchenbe utaztam. Minthogy ajánlólevelem volt Schönichen udvari szín­házi zenészhez, fölkerestem ezt és kértem pártfogását. A jó öreg úr ajánlatára a zeneegylet meghívott, mű­ködtem közre egy hangversenyben. Csekély produkciómat meg nem érdemelt tet­széssel fogadták s csakhamar fölhívtak, rendezzek saját hangversenyt, meg is tettem. Minthogy nem voltam oly szerencsés, hogy koncert-öltözettel rendel­kezzem, ismét a temesvári kabátnak, régi hű bará­tomnak kellett segítenie. Sajátkezüleg szabtam szak­­szerűre s azzal egészítettem, ki öltözékemet, hogy a mellényből nyakravalót készítettem. Kár, hogy a fény­képezés akkoriban nem volt divatos, pompás alak lettem volna szalonruhámban. A koncert 80 fotot hajtott, a­mi rengeteg pénz volt abban az időben. Időközben Innsbruckba hívtak havi nyolcvan forint gázsival. Boldogan írtam alá a szerződést és azon­nal elutaztam. Az innsbukci színház igazgatóságában egykori kollegámra, Bexner Alajos, a pesti német opera volt basszistájára akadtam. Büszkén emlékszem vissza innsbrucki működésemre. Minden este megújuló diadalmaam volt, miben a kedves innsbruckiak része­sítettek. 1850. február havában Thomé, a gráci városi színház igazgatója, hívott meg, elfogadtam ajánlatát. Mindenféle rejtélyes hírek szárnyaltak az első előa­dásról, melyben be kellett mutatkoznom. Egy színhá­zi ügynök Adi . . . kisasszonyt ajánlotta primadon­nának. Szép hangú, de kissé visszataszító külsejű hölgy. Hosszú nyakán valóságos halálfő nyugodott és nagy pap tette tökéletessé alakját. A kisasszonynak Leonórát kellett volna énekelnie St­adellában; az igazgató és az egész személyzet megrémült, mikor próba al­kalmával megjelent a színpadon. Szép hangja bámu­latot, ő maga szánakozást keltett. Megérkezett az előadás estéje. Be kell ugyan vallanom, hogy nem voltam épen Adonisz, de nem szép arcomat jól tudtam kendőzni. Belépő dalom alatt a közönség körében élénk mozgás uralkodott. Tetszés, vagy elégületlenség okozta-e, nem tudtam kivenni. Mi­kor azonban bevégeztem az áriát, olyan tetszésvihar tört ki, mely nem mondható közönségesnek. Azt a benyomást tette, mintha az emberek szét akarnák rombolni a színházat, akkora dorombolás és zsivaj kísérte ezt a föllépésemet. Ne vádoljanak engem öreg embert hiúsággal, ha a nagyszerű estére ma is a leg­­bensőb elégtétel érzetével gondolok vissza. Az előadás jól folyt és a női főszerep alakít­ója ügyesen oldotta meg feladatát, a­miért meg is feled­keztek külsejéről. Két évig működtem a gráci városi színháznál és ez idő alatt elhalmoztak kitüntetésekkel. 1850-ben énekeltem először Eleazárt a zsidó­­nőben, mely később, mint mondják, díszszerepem volt. 1851-ben Bécsben vendégszerepeltem és a szín­padon kézbesítették a szerződést, mely azontúl a bé­csi operához kötött. 1852. április havában léptem be a bécsi udvari opera kötelékébe. Működési köröm na­gyon tág volt, egy idényben 52—53-szor énekeltem. 3

Next