Pesti Hírlap, 1894. január (16. évfolyam, 1-31. szám)

1894-01-07 / 7. szám

4 PESTI HÍRLAP 1894. január 7. i rangfokozata, élő tanúbizonysága annak, hogy ez a nemzet a legnagyobb eszményben, a haza fentar­­tásában egyetért. Azok a díszes oklevelek, amelyek egymásra halmoztattak, többet jelentenek, mint egy írónak a megtiszteltetését, ezek a záloglevelei a magyar nem­zet egyetértésének, a közös haza iránti szeretetének. Adja az ég, hogy ez az egyetértés soha se érje vé­gét, találja folytatását a napok végtelenjéig a honfiak kölcsönös szeretetében. Engedje isten, hogy ezért a babérágért, amelyet a magyar nemzet összessége mai nap felém nyújtott, én a béke és a testvéri szeretet olajágát nyújthatom vissza. Éljen az egyetértő Magyarország! (Élénk él­jenzés.) A magyar nők küldöttsége. Ha az eddig megjelent küldöttségeknél a kö­zönség bevárta az üdvözlő szónoklat végét, hogy érzelmeinek kifejezést adjon, a nők küldöttségét már előre is lelkes éljenzéssel fogadta. Ennek nevében dr. Csiky Kálmánné a követ­kező szavakat intézte Jókaihoz: „Hazánk nagy költője ! Midőn a királyi felség, az ország, a nemzet, sőt a külföld üdvözleteinek ünnepélyes hangjai közé mi, magyar nők is vegyítjük gyenge szavunkat, csak az elfogadás érzelmeivel te­hetjük ezt. Elfogódva az ön lángelméjének varázs­lata alatt állunk itt és mégis azt érezzük, hogy e fényes ünnep harmóniájából hiányoznék egy hang, ha mi is kifejezést nem adnánk hódolatunknak az isten­ szerette költő iránt, ki hazai történelmünk annyi hős asszonyát elevenítette meg előttünk; a költő iránt, a ki képzeletének dús tárházából a sze­rető, az feláldozó, a lemondó, a lelkes és bátor, a gyengéd és nemes nőalakoknak annyi eszményképét örökítette meg ; a költő iránt, kinek szellemi hatása alatt nőttünk fel és kinek e hatását átörökítjük gyer­mekeinkre. (Éljenzés.) A gyönyört, a melyet az ön müveiből merí­tettünk ; a hálát, melyet ezért nyilvánítunk, érezni fogja a műveit női társadalom századokról-száza­­dokra. Mi a jelenkor nemzedéke azzal a kívánság­gal rójjuk le tiszteletünk adóját, hogy isten engedje még sokáig szeretett költőnknek folytatni dicsőséges munkálkodását. A hosszantartó és lelkes éljenzés lecsillapulta után, Jókai következőleg válaszolt a magyar nők küldöttségének: „Mély tisztelettel hajtom meg fejemet a ma­gyar hölgyek üdvözlő küldöttsége előtt. Ez a jelenet elveszi tőlem az öregség előjogát s kényszerű­ ifjúkori hódolatot éreznem életem nap­planétája iránt. Igenis, a hölgyvilág a nemzet napplanétája. Ez az éltető, a világító az újjá teremtő. Én láttam a fényét, éreztem a melegét a su­gárnak s érezte velem együtt a magyar nemzet. Más nagy hatalmas nemzetek írói tehetik azt, hogy a maguk napjában a napfoltokat keressék, én a napfáklyákat kerestem a mienkben. Más nagy hatalmas nemzetek írói, a­kiknek létjogát nem fenyegeti semmi rész, tehetik azt, hogy a nőben csak a játszótársat keressék, nekünk ma­gyaroknak, kik szüntelen a létért küzdünk, a nő fegyvertárs, ki jóban-rosszban osztozik velünk. S nem rakhat a balsors annyi jéghegyet egy nemzetre, hogy azt a nőszivek melege el ne olvaszsza. Fényes példa erre hazánk közel múlt fél­százada. Vajha felírhatnám minden magyar szívbe e mondást, vajha oda írhatnám a tíz parancsolat közé: „Tiszteljed a nőket, hogy sokáig ifjan maradhass e földön.“ Üdv, áldás legyen a magyar nővilágon. A Petőfi-társaság üdvözlete. A Petőfi-társaság nevében Komócsy József a következőket mondta: „Szeretett mesterünk! A Petőfi-társaság nevé­ben üdvözöllek. Petőfi a te szellemi testvéred. A ma­gyar géniusz lobogóját senki se emelte oly magasra, mint Petőfi és Jókai, hogy meglátta azt az egész vi­lág a ti kezeitekben. Mi a legnagyobb lyrikus nevét viselő irodalmi társaság nevében jöttünk hozzád, a legnagyobb elbeszélőhöz azon a napon, midőn dicső­séged szédítő magaslatára tekintünk fel, midőn min­denki elhozza szivét és hódolatát. Kérjük Istentől a te életed megtartását. Élj so­káig ! (Éljenzés.) Jókai a beszédre­ így válaszolt: „Szeretett barátom, kedves tagtársaim! A ti üdvözléstek családi ünnepélylyé édesíti e mai örömünnepet. A Petőfi-társaság már rokonaim közé tarto­zik. Te, kedves elnöktársam, költői szépségű ódád­ban saját homlokod babérait fűzted koszorúvá, hogy azt nekem nyújtsad. Minket a szeretet kapcsol össze s kapcsol azokhoz a nagy ideálokhoz, amelyekért társaságunk vezércsillaga, Petőfi élt és meghalt. Tart­sátok meg az irántam való szeretetet ezentúl, a­hogy én megtartom az irántatok érzettet mind­halálig.“ A hírlapírók tisztelgése. A hírlapírók két csoportban tisztelegtek Jókai Mórnál. Az első küldöttség a hírlapírók nyugdíjinté­zetéé volt, melyet Molnár Antal országgyűlési képvi­selő vezetett, a másik az „Otthon“-é, melynek szónoka Rákosi Jenő volt. Molnár Antal a következő beszédet intézte Jókaihoz: A magyar hírlapirodalom munkásai meg szok­ták tisztelni magukat azzal, hogy Jókait atyameste­rüknek nevezik. A mai napon ketté választjuk e cí­met és külön fordulunk hozzád, mint atyánkhoz és mint mesterünkhez. Atyánkat üdvözöljük, kinek jó­sága, nemes szive mindig nyitva állott előttünk s mesterünket az érzés és forma tiszta harmóniájának keresésében, a mindent átfogó gondolatnak kultuszá­ban. Atyánk és mesterünk, áldjon meg az Isten. (Él­jenzés.) Jókai a küldöttségnek következőképen vá­laszolt : „Szeretett barátaim! Tisztelt pályatársaim! Köszönöm, hogy most is soraitok közé számítotok, a­midőn az én szerkesztői állapotom nem egyéb, mint a boltcímeren levő vademberé. Hírlapírói működésem csaknem olyan régi keletű, mint költői pályám. Csak­hogy a régi időkben lehetett a hírlapírónak még költészettel is foglalkozni. A hirlapirás akkor egy kis patakocska volt, a a melyen kedélyesen elcsónakáz­tunk, a merre a hullám vitt s a cenzúra eresztett­ helylyel-közzel kikötöttünk virágokat szedni, poé­­tázni. Ma azonban a hírlapirodalom egy tenger, a mely gályákat hord s azoknak a szolgálata egész embert követel. A nagy­közönségnek nincs tudo­mása róla, de én látom, minő áldozatokba kerül ez a tenger, hány gazdagon folyó költői évnek kell abban elveszni! Ha végig­nézitek munkáim megjelenési laj­stromát, találni fogtok abban két egymásutáni évet, a­melyben semmi új költői mű nem jelent meg tőlem. E két évben komolyan hírlapíró voltam. S ha szét­nézek a mostani hírlapírói nagyságok között, csak­nem ugyanannyi költői tehetséget találok köztük, a­kik elcserélték a lantot a kürttel. A poézis vesztett, de nyert bennük az élet. A magyar hírlapirodalmon meglátszik, hogy azt érző szívek, költői szellemek alkotják. A haza köszönettel tartozik nekik azon áldozatért, a­melyet a közügynek önmagukban hoztak. De senki a földön nem tartozik annyi hálával a magyar hírlapíróknak, mint az én ősz fejem. E mai napnak fénysugarait ti gyújtottátok meg , szívembe zárva maradtok holtomig, kedves pálya­társaim. Ezután Rákosi Jenő az „Otthon“ küldöttsé­gét vezette Jókai elé, üdvözlő beszédében egyebek közt ezeket mondva: Itt állunk, hogy téged üdvözöljünk atyánk, test­vérünk, tanítómesterünk, hogy hódoljunk előtted, mert mi a te közeledben nem leszünk kisebbek, hanem általad nagyobbak. Te pazar kézzel dob­tad a gyöngyöket a tengerbe, mely tenger a nép. És a nép eljött, hogy miként a fejedel­meknek, átadja neked a hála, a szeretet, a tisztelet, a köszönet, szóval minden szép ér­zésnek gyöngyeit. Engedtessék meg e napon, hogy egy hasonlattal éljek és hogy téged Mózeshez ha­sonlítsunk, kinek az Úr megmutatta az Ígéret földjét. A költőnek a halhatatlanság az Ígéret földje. Mó­zesnek ugyan nem adatott meg, hogy az ígéret föld­jére juthasson, de neked meg lesz adva, mert téged mindig körül fog venni a nép sokaságának lelkese­dése. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Jókai Rákosi üdvözlő szavaira az Otthon kül­döttjeinek így válaszolt: „Régi közmondás az, hogy „nehéz valakit úgy megdicsérni, hogy az a megdicsértnek jól essék.“ Én ebben a ritka élvezetben már napokon át részesültem. Ti készítettétek elő a mai örömünnepet. Igaz, szívből jövő szeretet volt­ mindaz, a­mivel engemet elhal­moztatok, úgy szóltatok rólam, mint apáról, édes testvérről lehet szólni. Egyetlen visszatetsző hang se vegyült üdvözlő szavaitok közé. Fogadjátok soha el nem halaványuló, hálámat és atyai áldásomat. Én ti nektek ezt a szép, magyar közönséget hagyom örökségül. A magyar művészek hódolata. A magyar művészek hódolatát Zala György tolmácsolta küldöttség élén. A költő szavaival kezdte beszédét : „Áll egy szobor magas hegy tetején“, me­lyet — úgymond — a költő Jókainak hagyott örö­kül, hogy” azt a szobort tovább munkálja és fénye­sítse ; s a szobor ma ékesen áll, s annak munkálásá­­ban az oroszlánrész Jókaié. Ezután beszédét Jókai éltetésével fejezi be, miközben átnyújtotta neki a mű­vészek ajándékát. Jókai következőleg válaszolt: „Kedves barátom! Tisztelt művésztársak! Nagy örömömre szolgál, hogy még az a múzsa is el­jött örömünnepemet felköszönteni, a­kihez hitelen lettem. Festőnek készültem egykor én is. A festő az az istenihlette próféta, a kinek a költeményét minden nemzet megérti. Az ecsetben van a világnyelv. De a magyar festő és a magyar költő nincs egymástól kü­lönválva. A magyar költőnek legerősebb oldala a festés s a magyar festőnek, szobrásznak és építész­nek alkotásaiban végig vonul a költészet ihlete. Ez a közös ihlet tartson bennünket jövőre is össze. Gyönyörű ajándékotokat, a­melynek művészi becsét az azokat alkotó szeretet kifejezhetlenné sok­szorozza, mint legdrágább ereklyémet fogom őrizni mindenkor. A nemzet elismerése kísérje ragyogó pá­lyátok nehéz küzdelmeit. Viruljon és hirdesse a ma­gyar szellemerőt, a magyar szépművészet !“ A magyar ifjúság hódolata. A magyar ifjúság küldöttségének szónoka Far­­csetich László volt, a­ki következő szavakat intézte Jókaihoz: „Nemzetünk legnagyobb írója. Meghatva állunk mi magas színed előtt. Nem üdvözölni óhajtunk mi e pillanatban, mert mit mondhatnánk az ékesszólás­tól ragyogó nagy szónoklatok után, hanem eljöttünk mi ide, hogy fogadást tegyünk előtted. Mi fogadjuk, hogy azon kultuszt, melyet a múlt és jelen emelt a legnagyobb magyar író géniuszának, mi a jövőre is meg fogjuk óvni s át fogjuk ruházni — ha lehet hat­ványozva — nemzedékről nemzedékre. Teszszük ezt nem csak mert határtalan tisztelet­tel viseltetünk kiváló személyed iránt, de mert érez­zük azt, hogy a nemzet még nem érte el küldetése végcélját, melynek még nagyot kell tenni, s mely na­gyot fog tenni, s ennek a nemzetnek szüksége van a mai kor rideg realizmusában az idealizmus terméke­nyítő melegére. S ezen idealizmustól áthatva, melynek te vagy nagy mesterünk mintaképe, legyen szabad nekem egy hasonlatot tennem. Ezer éve, hogy eljött a nagy hon­alkotó Árpád s elfoglalta e földet s diadalt hozott a magyar népnek fegyvere által az egész világ előtt. S most, hogy a millennium megünneplése előtt állunk ezer év után eljött egy nagy költő, kinek művei az egész világon vannak elterjedve, s ez kivívta a magyar név dicsőségét a szellem fegyverével. Te nagy magyar géniusz, előtted meghajol az egész ifjúság s kívánja, hogy árasszon lángoló lel­ked még megmérhetetlen fényt a magyar névre, s hogy még sokáig mondhasd nemzetednek: Magyar emelkedj, törj nagyra Elxelsior! (Élénk éljenzés.) Jókai válasza igy szólt: Légy üdvös hazám reménye, ifjú Magyar­­ország ! Öt évtized alatt ugyanannyi uj nemzedéket lát­tam magam előtt felsarjadni. Mert tiz év alatt bizony megvénülünk. Mind a régi pálmaerdő lett az uj gesztből. Te is az fogsz lenni legifjabb nemzedék. Vedd a munkát komolyan s az életet derülten. Ne pazarold el, de ne is tagadd meg érzé­seidet. Tanulj a külföld tudomány­át­ól, de ne utánozd az idegent. Hagyd el a régiek hibáit , de tartsd meg az ősi erényeket. Ne „arany fiatalsága“, de acél fiatalsága légy nemzetednek. A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örök­ségbe

Next