Pesti Hírlap, 1894. január (16. évfolyam, 1-31. szám)
1894-01-07 / 7. szám
4 PESTI HÍRLAP 1894. január 7. i rangfokozata, élő tanúbizonysága annak, hogy ez a nemzet a legnagyobb eszményben, a haza fentartásában egyetért. Azok a díszes oklevelek, amelyek egymásra halmoztattak, többet jelentenek, mint egy írónak a megtiszteltetését, ezek a záloglevelei a magyar nemzet egyetértésének, a közös haza iránti szeretetének. Adja az ég, hogy ez az egyetértés soha se érje végét, találja folytatását a napok végtelenjéig a honfiak kölcsönös szeretetében. Engedje isten, hogy ezért a babérágért, amelyet a magyar nemzet összessége mai nap felém nyújtott, én a béke és a testvéri szeretet olajágát nyújthatom vissza. Éljen az egyetértő Magyarország! (Élénk éljenzés.) A magyar nők küldöttsége. Ha az eddig megjelent küldöttségeknél a közönség bevárta az üdvözlő szónoklat végét, hogy érzelmeinek kifejezést adjon, a nők küldöttségét már előre is lelkes éljenzéssel fogadta. Ennek nevében dr. Csiky Kálmánné a következő szavakat intézte Jókaihoz: „Hazánk nagy költője ! Midőn a királyi felség, az ország, a nemzet, sőt a külföld üdvözleteinek ünnepélyes hangjai közé mi, magyar nők is vegyítjük gyenge szavunkat, csak az elfogadás érzelmeivel tehetjük ezt. Elfogódva az ön lángelméjének varázslata alatt állunk itt és mégis azt érezzük, hogy e fényes ünnep harmóniájából hiányoznék egy hang, ha mi is kifejezést nem adnánk hódolatunknak az isten szerette költő iránt, ki hazai történelmünk annyi hős asszonyát elevenítette meg előttünk; a költő iránt, a ki képzeletének dús tárházából a szerető, az feláldozó, a lemondó, a lelkes és bátor, a gyengéd és nemes nőalakoknak annyi eszményképét örökítette meg ; a költő iránt, kinek szellemi hatása alatt nőttünk fel és kinek e hatását átörökítjük gyermekeinkre. (Éljenzés.) A gyönyört, a melyet az ön müveiből merítettünk ; a hálát, melyet ezért nyilvánítunk, érezni fogja a műveit női társadalom századokról-századokra. Mi a jelenkor nemzedéke azzal a kívánsággal rójjuk le tiszteletünk adóját, hogy isten engedje még sokáig szeretett költőnknek folytatni dicsőséges munkálkodását. A hosszantartó és lelkes éljenzés lecsillapulta után, Jókai következőleg válaszolt a magyar nők küldöttségének: „Mély tisztelettel hajtom meg fejemet a magyar hölgyek üdvözlő küldöttsége előtt. Ez a jelenet elveszi tőlem az öregség előjogát s kényszerű ifjúkori hódolatot éreznem életem napplanétája iránt. Igenis, a hölgyvilág a nemzet napplanétája. Ez az éltető, a világító az újjá teremtő. Én láttam a fényét, éreztem a melegét a sugárnak s érezte velem együtt a magyar nemzet. Más nagy hatalmas nemzetek írói tehetik azt, hogy a maguk napjában a napfoltokat keressék, én a napfáklyákat kerestem a mienkben. Más nagy hatalmas nemzetek írói, akiknek létjogát nem fenyegeti semmi rész, tehetik azt, hogy a nőben csak a játszótársat keressék, nekünk magyaroknak, kik szüntelen a létért küzdünk, a nő fegyvertárs, ki jóban-rosszban osztozik velünk. S nem rakhat a balsors annyi jéghegyet egy nemzetre, hogy azt a nőszivek melege el ne olvaszsza. Fényes példa erre hazánk közel múlt félszázada. Vajha felírhatnám minden magyar szívbe e mondást, vajha oda írhatnám a tíz parancsolat közé: „Tiszteljed a nőket, hogy sokáig ifjan maradhass e földön.“ Üdv, áldás legyen a magyar nővilágon. A Petőfi-társaság üdvözlete. A Petőfi-társaság nevében Komócsy József a következőket mondta: „Szeretett mesterünk! A Petőfi-társaság nevében üdvözöllek. Petőfi a te szellemi testvéred. A magyar géniusz lobogóját senki se emelte oly magasra, mint Petőfi és Jókai, hogy meglátta azt az egész világ a ti kezeitekben. Mi a legnagyobb lyrikus nevét viselő irodalmi társaság nevében jöttünk hozzád, a legnagyobb elbeszélőhöz azon a napon, midőn dicsőséged szédítő magaslatára tekintünk fel, midőn mindenki elhozza szivét és hódolatát. Kérjük Istentől a te életed megtartását. Élj sokáig ! (Éljenzés.) Jókai a beszédre így válaszolt: „Szeretett barátom, kedves tagtársaim! A ti üdvözléstek családi ünnepélylyé édesíti e mai örömünnepet. A Petőfi-társaság már rokonaim közé tartozik. Te, kedves elnöktársam, költői szépségű ódádban saját homlokod babérait fűzted koszorúvá, hogy azt nekem nyújtsad. Minket a szeretet kapcsol össze s kapcsol azokhoz a nagy ideálokhoz, amelyekért társaságunk vezércsillaga, Petőfi élt és meghalt. Tartsátok meg az irántam való szeretetet ezentúl, ahogy én megtartom az irántatok érzettet mindhalálig.“ A hírlapírók tisztelgése. A hírlapírók két csoportban tisztelegtek Jókai Mórnál. Az első küldöttség a hírlapírók nyugdíjintézetéé volt, melyet Molnár Antal országgyűlési képviselő vezetett, a másik az „Otthon“-é, melynek szónoka Rákosi Jenő volt. Molnár Antal a következő beszédet intézte Jókaihoz: A magyar hírlapirodalom munkásai meg szokták tisztelni magukat azzal, hogy Jókait atyamesterüknek nevezik. A mai napon ketté választjuk e címet és külön fordulunk hozzád, mint atyánkhoz és mint mesterünkhez. Atyánkat üdvözöljük, kinek jósága, nemes szive mindig nyitva állott előttünk s mesterünket az érzés és forma tiszta harmóniájának keresésében, a mindent átfogó gondolatnak kultuszában. Atyánk és mesterünk, áldjon meg az Isten. (Éljenzés.) Jókai a küldöttségnek következőképen válaszolt : „Szeretett barátaim! Tisztelt pályatársaim! Köszönöm, hogy most is soraitok közé számítotok, amidőn az én szerkesztői állapotom nem egyéb, mint a boltcímeren levő vademberé. Hírlapírói működésem csaknem olyan régi keletű, mint költői pályám. Csakhogy a régi időkben lehetett a hírlapírónak még költészettel is foglalkozni. A hirlapirás akkor egy kis patakocska volt, a a melyen kedélyesen elcsónakáztunk, a merre a hullám vitt s a cenzúra eresztett helylyel-közzel kikötöttünk virágokat szedni, poétázni. Ma azonban a hírlapirodalom egy tenger, a mely gályákat hord s azoknak a szolgálata egész embert követel. A nagyközönségnek nincs tudomása róla, de én látom, minő áldozatokba kerül ez a tenger, hány gazdagon folyó költői évnek kell abban elveszni! Ha végignézitek munkáim megjelenési lajstromát, találni fogtok abban két egymásutáni évet, amelyben semmi új költői mű nem jelent meg tőlem. E két évben komolyan hírlapíró voltam. S ha szétnézek a mostani hírlapírói nagyságok között, csaknem ugyanannyi költői tehetséget találok köztük, akik elcserélték a lantot a kürttel. A poézis vesztett, de nyert bennük az élet. A magyar hírlapirodalmon meglátszik, hogy azt érző szívek, költői szellemek alkotják. A haza köszönettel tartozik nekik azon áldozatért, amelyet a közügynek önmagukban hoztak. De senki a földön nem tartozik annyi hálával a magyar hírlapíróknak, mint az én ősz fejem. E mai napnak fénysugarait ti gyújtottátok meg , szívembe zárva maradtok holtomig, kedves pályatársaim. Ezután Rákosi Jenő az „Otthon“ küldöttségét vezette Jókai elé, üdvözlő beszédében egyebek közt ezeket mondva: Itt állunk, hogy téged üdvözöljünk atyánk, testvérünk, tanítómesterünk, hogy hódoljunk előtted, mert mi a te közeledben nem leszünk kisebbek, hanem általad nagyobbak. Te pazar kézzel dobtad a gyöngyöket a tengerbe, mely tenger a nép. És a nép eljött, hogy miként a fejedelmeknek, átadja neked a hála, a szeretet, a tisztelet, a köszönet, szóval minden szép érzésnek gyöngyeit. Engedtessék meg e napon, hogy egy hasonlattal éljek és hogy téged Mózeshez hasonlítsunk, kinek az Úr megmutatta az Ígéret földjét. A költőnek a halhatatlanság az Ígéret földje. Mózesnek ugyan nem adatott meg, hogy az ígéret földjére juthasson, de neked meg lesz adva, mert téged mindig körül fog venni a nép sokaságának lelkesedése. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Jókai Rákosi üdvözlő szavaira az Otthon küldöttjeinek így válaszolt: „Régi közmondás az, hogy „nehéz valakit úgy megdicsérni, hogy az a megdicsértnek jól essék.“ Én ebben a ritka élvezetben már napokon át részesültem. Ti készítettétek elő a mai örömünnepet. Igaz, szívből jövő szeretet volt mindaz, amivel engemet elhalmoztatok, úgy szóltatok rólam, mint apáról, édes testvérről lehet szólni. Egyetlen visszatetsző hang se vegyült üdvözlő szavaitok közé. Fogadjátok soha el nem halaványuló, hálámat és atyai áldásomat. Én ti nektek ezt a szép, magyar közönséget hagyom örökségül. A magyar művészek hódolata. A magyar művészek hódolatát Zala György tolmácsolta küldöttség élén. A költő szavaival kezdte beszédét : „Áll egy szobor magas hegy tetején“, melyet — úgymond — a költő Jókainak hagyott örökül, hogy” azt a szobort tovább munkálja és fényesítse ; s a szobor ma ékesen áll, s annak munkálásában az oroszlánrész Jókaié. Ezután beszédét Jókai éltetésével fejezi be, miközben átnyújtotta neki a művészek ajándékát. Jókai következőleg válaszolt: „Kedves barátom! Tisztelt művésztársak! Nagy örömömre szolgál, hogy még az a múzsa is eljött örömünnepemet felköszönteni, akihez hitelen lettem. Festőnek készültem egykor én is. A festő az az istenihlette próféta, a kinek a költeményét minden nemzet megérti. Az ecsetben van a világnyelv. De a magyar festő és a magyar költő nincs egymástól különválva. A magyar költőnek legerősebb oldala a festés s a magyar festőnek, szobrásznak és építésznek alkotásaiban végig vonul a költészet ihlete. Ez a közös ihlet tartson bennünket jövőre is össze. Gyönyörű ajándékotokat, amelynek művészi becsét az azokat alkotó szeretet kifejezhetlenné sokszorozza, mint legdrágább ereklyémet fogom őrizni mindenkor. A nemzet elismerése kísérje ragyogó pályátok nehéz küzdelmeit. Viruljon és hirdesse a magyar szellemerőt, a magyar szépművészet !“ A magyar ifjúság hódolata. A magyar ifjúság küldöttségének szónoka Farcsetich László volt, aki következő szavakat intézte Jókaihoz: „Nemzetünk legnagyobb írója. Meghatva állunk mi magas színed előtt. Nem üdvözölni óhajtunk mi e pillanatban, mert mit mondhatnánk az ékesszólástól ragyogó nagy szónoklatok után, hanem eljöttünk mi ide, hogy fogadást tegyünk előtted. Mi fogadjuk, hogy azon kultuszt, melyet a múlt és jelen emelt a legnagyobb magyar író géniuszának, mi a jövőre is meg fogjuk óvni s át fogjuk ruházni — ha lehet hatványozva — nemzedékről nemzedékre. Teszszük ezt nem csak mert határtalan tisztelettel viseltetünk kiváló személyed iránt, de mert érezzük azt, hogy a nemzet még nem érte el küldetése végcélját, melynek még nagyot kell tenni, s mely nagyot fog tenni, s ennek a nemzetnek szüksége van a mai kor rideg realizmusában az idealizmus termékenyítő melegére. S ezen idealizmustól áthatva, melynek te vagy nagy mesterünk mintaképe, legyen szabad nekem egy hasonlatot tennem. Ezer éve, hogy eljött a nagy honalkotó Árpád s elfoglalta e földet s diadalt hozott a magyar népnek fegyvere által az egész világ előtt. S most, hogy a millennium megünneplése előtt állunk ezer év után eljött egy nagy költő, kinek művei az egész világon vannak elterjedve, s ez kivívta a magyar név dicsőségét a szellem fegyverével. Te nagy magyar géniusz, előtted meghajol az egész ifjúság s kívánja, hogy árasszon lángoló lelked még megmérhetetlen fényt a magyar névre, s hogy még sokáig mondhasd nemzetednek: Magyar emelkedj, törj nagyra Elxelsior! (Élénk éljenzés.) Jókai válasza igy szólt: Légy üdvös hazám reménye, ifjú Magyarország ! Öt évtized alatt ugyanannyi uj nemzedéket láttam magam előtt felsarjadni. Mert tiz év alatt bizony megvénülünk. Mind a régi pálmaerdő lett az uj gesztből. Te is az fogsz lenni legifjabb nemzedék. Vedd a munkát komolyan s az életet derülten. Ne pazarold el, de ne is tagadd meg érzéseidet. Tanulj a külföld tudományától, de ne utánozd az idegent. Hagyd el a régiek hibáit , de tartsd meg az ősi erényeket. Ne „arany fiatalsága“, de acél fiatalsága légy nemzetednek. A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe