Pesti Hírlap, 1897. január (19. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-01 / 1. szám

Budapest, 1897. XIX. évf. 1. (6479.) szám____________ Péntek, január 1. Előfizetési árak; Szerkenstőság: Egész évre . . 14 írt­­ kr. Budapest, váci­ körút 7S. ITálévra 7 _ gjflaMb, am­in *• emelet, Negyedévre 13 * 60 * hová »^1a^enti^^siét m­egjelenik­ minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel, és vasárnap után is­ szólalások intézendők. T. előfizetőinket az előfizetési összegek mielőbb való szíves megküldésére kérjük, hogy a postán új év körül rendesen beálló torlódás dacára lapunk folytatólagos megküldése minden megszakítás nélkül tör­ténhessék. Új évkor belépő minden uj elő­fizető, aki negyedévre fizet elő, rend­kívüli kedvezményül Ingyen és bérmentve megkapja — mig a készlet engedi — a Pesti Hírlap Kaptárát az 1897. esztendőre. Az uj előfizetők külön lenyomat­ban kapják meg Jókai Lá­s­r uj regényé­nek (A barátfalvi lé­vita) addig megjelenő folytatásait. A magyar faj jövője. Az új év választó vonalát nemsokára ha­talmas és mély árok váltja föl, a jövő század mesgyéje. Az idők e határszélein jogosult, sőt szükséges a jövőbe pillantás. Szabad megleb­­benteni azt a fátyolt, mely befödi népek és államok fejlődésének távolabbi perspektíváit. Komoly adatok kulcsot adnak a jövő pro­blémájához s megbízható választ azon kérdésre, mi lesz sorsa a magyarnak közeli és távoli jö­vőjében . Két eszköze van konszolidációnknak , és kifejlődésünknek. Az egyik gyönge, a másik ha­talmas. Az egyik csak a lehetőség kapuját tárja föl, a másik a bizonyosságét. Az egyik az asszimiláció, a másik a fajfejlesztés. A demo­gráfiai és történeti ismeretek hiánya egészen az asszimiláció légkörébe vitte gondolkozásunkat. A nyugati államokban tényleg igen nagy fokú összeolvadás történt, sőt tulajdonkép min­den nemzet bizonyos mérvig asszimilációból támadott. Ám hogy mi történt a homályos ős­korban, ezen különben is csekély eredményű kutatás nem bír döntő hatással a jövőre s a jövőnek nemzeti politikájára. Valóságos és lé­tező tényezőkkel kell számolnunk. E tényezők közt is szerepel ugyan az asszimiláció, de már sokkal alárendeltebb jelentőséggel. Történetünk újabb korszakában az összes eredmény az, hogy­­a németség 25, a tótság 12 s az oláhság 6,95%-re tanult meg magyarul. Igaz, hogy so­kan egyáltalán beolvadtak a magyar fajba, anélkül hogy megtartották volna külön nemzeti­ségi öntudatukat. De hogy mily lassan megy előre még a magyar nyelv ismerete is a nem­zetiségek közt, mutatja ama tény, hogy egy egész évtized alatt, 1880 és 90 közt, a magya­rul beszélő tótok száma csak 2­47 s az oláhok pláne csak T24°/0-tel növekedett. Sőt egyes vidékeken, különösen a nyelvhatárokon, vissza­fejlődés történt. És arról fölösleges szólni, hogy a magyar nyelv elsajátítása, különösen a romá­noknál, még nem jelent beolvadást. Ellenben ugyanezen évtized alatt meglepő gyorsasággal bontakozott s­zámbelileg a magyar faj a nemzetiségek fölé. A specifikus magyarság 1880 és 1890 közt több mint 15°/0-tel növe­kedett Szt. István birodalmában, az oláhság ellenben nem érte el a 8u/0-et s a látság a 2 és °/0-et. Mily óriási különbség ez a magyar nyelv és a magyar faj hó­dítása közt. Fajunk kétszerre volt szaporább a múlt decenniumban, mint az oláh s több mint ötszörös szaporodást mutatott a tótság fölött. És a magyar faj sza­porodási viszonyai hatalmas fölényt mutatnak még nagyobb perspektívákban is. Az 1840— 1890-ig terjedő félszázad alatt, a magyar faj szaporodása nem kevesebb mint 54.31°/0. El­lenben a románságé csak 18°/0. Mind a két számban benne van az asszimiáció eredménye is, benne vannak a magyar faj által fölszítt elemek a magyar és az eloláhosodott magyarok, németek az oláh percentben. A különbség tehát teljesen igazságos alapon is óriási nagy a ma­gyar faj javára. íme a két tényező, az asszimiláció és a fajszaporodás. A kettő nincs ellentétben egy­mással, sőt kiegészíti egymást. E sorok írója minden munkájában és cikkében szükségesnek mondotta az asszimiláció lehető fokozását, de sokkal hatalmasabb tényezőre irányozta rá a közönség figyelemét, a fajunkban rejlő őserőkre, azon szaporodási képességre, melyhez fogható kevés fordul elő a fajok, életében. Kétségtelenül következik a mondottakból, hogy a nemzeti po­litika és a nemzeti konszolidáció súlypontja fa­junk szaporodási képességén nyugszik. Maga történelmünk erről tanúskodik. Török és tatár pusztítás gyakran a megsemmisülés széléhez vitte fajunkat és ez mégis csakhamar erőtelje­sen bontakozott ki. A török hódoltság meg­szűnte óta szemmel látható, mikép terjeszkedik fajunk a déli határszélek felé. Az asszimiláció is segíti terjeszkedésében, de a fő mégis azon nagyszabású propagativ erő, melyet nem képes megállítani az Alföld klímájával kapcsolatos A posta útja. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Az emberek egyre írják és mindegyre küldik leveleiket. A levelezőlapokat, melyekre alig pár sor fér, a zárt leveleket, amelyek örömről, fájdalom­ról, üzletről hosszan szólnak, a pénzesleveleket, amelyek öt pecsét alatt kelnek útra, az utalvá­nyokat, amelyeknek nagy a népszerűségük s a szállítóleveleket, amelyeknek kíséretében mindig ott van a csomag. És a levelek és a csomagok vad rohanással végzik a maguk útját, amerre sínpárok húzódnak végig a síkságon, amerre a vonatok nehezen kapaszkodnak fölfelé a hegye­ken, amerre hidakon s alagutakon robognak át.­­ A messze tengerekig nyúló sínpárokon futó kü­­lönféle vonatok viszik a postát, minekutána el­értek addig a kocsiig, amely magába szedi a le­velek és málhák egész raját. Országokon keresz­tül szalad a posta az ő gazdag rakományával, amely hol fogy, hol szaporodik az állomásokon, ahol suhancok és nem suhancok veszik át és adják be a postakocsi megnyíló ajtaján.­­ Az ittas emberek, akik személyvonatokon és gyorsvonatokon indulnak dolgaik után, akik az immár mindinkább kényelmesebbé váló kupékban bólintgatják fejeiket, alig vetnek egy­­egy tekintetet a postakocsikra, amelyek helyet kérnek minden személyszállító vonaton s ame­lyek nyáron elül, télen pedig hátul húzzák meg m­agukat a kocsisorban. Akik leveleket írnak, akik leveleket várnak s akik a postát igénybe veszik, épen oly kevéssé törődnek azzal a két­­részből álló postakocsival, amely az ő hivata­los mivoltában szinte rejtély a nagy­közönség előtt. Igen kevesen tudják, hogy milyen élet folyik abban s különösen, hogy milyen munka folyik annak a belsejében. Ha szárnyajtói az állomásokon kinyílnak s valami kiváncsi tekin­tet oda téved, szinte csalódik, olyan keveset lát. Egy-két szolgát, aki zsákokat s csomagokat ad le s aki zsákokat és csomagokat vesz be. A háttérben feltűnik még néhány láda, zsák és némi málha s ezzel a szem látványának vége szakad, mert az ajtók hamarosan becsukódnak s eltűnik minden, a postakocsival s a vonattal együtt, amely gyors iramlással megy bele az éjszakába, a­ virradatba, a napfénybe, a ködbe, a nyári hőségbe vagy a hóviharba, esetleg a szerencsétlenségbe. Néhányan, akiket jobban megkap a belül­ről ismeretlen postakocsi, és­ elgondolkoznak s csöndes fantáziával kifestik azt a kettős vag­­yont, amelynek ablakain át olykor postatisztet is látnak s amelynek oldalain a posta címere ragyog. A postakocsit, amely magába szedi és pazarul osztja a leveleket s a hírlapokat, amely kincseket visz és aminek a megérkezését, anél­kül, hogy jóformán tudnák is, hevülő szívvel várják a szülők­, a szerelmesek, a kalmárok és mindazok, akik a posta szívességét igénybe veszik. Az emberek nagy része a postát csak két alakban látja: a postamesterében, aki átveszi tőle a küldeményt s a levélhordó alakjában, aki átadja neki azt, amire sokszor igen szo­rongva várakozik. Hogy az átadás és az átvé­tel között mi történik, az nem nyugtalanítja ál­mát s nem köti le érdeklődését. Kíváncsisága ha támad, olyan futó az, mint a nyári homok. Pedig abban a postakocsiban, amely­ szá­zad magával nappal és éjjel rohanó utat végez s amelyek a maguk összeségü­kben Magyaror­szág területén minden áldott nap 60 ezer ki­lométernyi utat tesznek meg s amelyek bero­bognak Ausztriába és Belgrádba is, hogy ott huszonnégy óránkint még nyolcszáz kilométert fussanak meg , a folytonos, a kimerítő, a lázas munkát a maga teljességében mutatják. Az a postatiszt, aki oda bekerül s aki másod-, vagy harmadmagával végzi a teendőket, az ut tar-,­i tárnában úgyszólván mindenről lemond. A hiva­talokban nem teljesen ismeretlen unalmat és kényelmet messze elkerüli. Álmokat nem szőhet, vágyak teremtése nem jut az eszébe, bóbiskolni nincs ideje, amint a szemének sem jut alkalom arra, hogy a tájék szépségén vagy egyhangú­ságán elmerengjen. Az evést futva végzi, ha ugyan egyltalában elvégezheti. És ez a munka, amely éberséget, nyugodtságot és vasszorgalmat kivon, egyfolytában tizenkét-harminchat óráig tart. Némelyik elkezdi hajnalban, a pir­­kad­ás előtt, folytatja a nap hosszában, hogy folytassa tovább az éjszakában s az újra tá­madó virradatban. Mielőtt a vonat megindulna s a posta­kocsi megkezdené az útját, a postatisztek már két órával azelőtt megkezdik a munkát, amely­nek láttára a kezdő postatiszt nagyobb lámpa­­lázt kap, mint a legijedősebb színészkisasszony. Levélhalmok, újsághegyek és egymásra halmo­zott csomagok várnak a feldolgozásra, az első időben nagy összevisszaságban. Az egyik rész­ben három postatiszt dolgozik. Az egyik az ajánlott leveleket s a pénzes­ és értékes külde­ményeket kezeli, amikről jegyzéket vezet, amik­ről kimutatást készit, amiket állomás szerint és közbeeső postahivatal szerint külön csomagol, összeköt s amikhez kísérő jegyzéket készit. A mellette halomban heverő zsákokba­n helyezi el s ő lakatolja le a zsákokat, amelyek igen A Pesti Hírlap jelen száma 28 oldal.

Next