Pesti Hírlap, 1898. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-07 / 7. szám

l­eg átváltoztatva II. Rákóczy Ferenc felséges urunknak­­egyik állítólagos fiatalkori mondását ! »Hacsak egy ideg volna bennem, amelyik nem demokrata, kimetszetném a testemből ! Akkoriban még más világ volt a parlamentben. Mi, mamelukok, jó lábon állottunk a függetlenségi párttal, én nem is tudtam másutt lenni, mint ő köz­tük. Ők képviselték a magyar politika poézisét. Mi termesztettük a gabonát. Ők a virágjaikat öntözték. Az én szivem a virágokhoz húzott. Ott üldögéltem velük a folyosón s igen sokszor érintkeztem Kállay Ákossal, ki Thalyt hallgatta áhí­tattal, amint II. Rákóczy Ferencet mesélte. Szemei csillogtak, emelkedett a lelke, s türelmetlenül sodor­­gatta a deres bajuszát, miközben fölsóhajtott: — Hej, ha én még egyszer felülhetnék a fa­kóra ! Mondják, hogy egy fakó kancán harcolta végig a negyvennyolcat.­­ Akkor még igen gazdag volt, de azóta sokat költött demokrata és humanitárius célokra. Mikor én­­ismertem, már nem volt nagy birtoka, de volt ahe­lyett olyan nagy bajusza, hogy kétszer csavarhatta volna a füle körül s általános feltűnést okozott vele a Házban, ahol sok a léhaság, gyerekesség — és egy nagy hst vagy egy nagy szakáll miatt épen olyan hamar válik híressé valaki, mint a nagy ész­me nagy birtok által. Az öreg urat ennélfogva hamar megismerték. S m­iért könnyű volt a nagy bajusza miatt karrikirözni, az élclaprajzolók fölhasználták az arcképét, a laptu­­dósítók mint szint alkalmazták a sláz leírásánál az ő jólzó alakját, egyszóval: gyorsan lett ismeretes az országban, mint nagy demokrata és nagy Rákóczyános. És jön, hogy ezekben az időkben, a nyolcva­nas évek közepe táján, nemes Zemplén vármegyének eszébe jutott II. Rákóczy Ferenc szülőházát a szo­kásos márványtáblával megjelölni. — Jó későn jutott eszébe, de hát nem csoda. Annyi nagy embert haji­gált ki Zemplén egyházamban, hogy az ördög győzze azokat emléktáblázni. Denique: a márványlap leleplezése volt Borsi-­ ban, ahol még áll felséges urunk szülőháza és meg­van a szoba is, ahol a világra hozta vitéz anyja. No isten, csak ez kellett Kállay Ákosnak, hogy minden dolgát félretéve, felüljön a »füstösre« (így nevezte nagy megvetéssel a vasutat) és elzarándo­koljon a szent helyre. Mint a Kisfaludy-társaság kül­döttje, magam is ezen a vonaton utaztam s volt mit hallgatnom az egyenlőségről, a demokráciáról, úgy, hogy be kellett esmennem (bár én magam nem me­gyek el ilyen szélsőségig), hogy végre megtaláltam azt a fenkölt gondolkozásu embert, aki komolyan érzi, amit mond. Egész átszellemült lényén a jóság és valami krisztusi szelídség ömlött el, így képzelem el magamban Tolsztoj Leót. De hát az éhség a demokráciánál is nagyobb erő és egy idő múlva, miután kisopánkodta magát, hogy még messze van Magyarország a helyes irány­tól, az kezdett égetőbb kérdéssé lenni, hogy Szerencs meg tőlünk van még messze. Végre odaértünk. A vonat több mint egy óráig áll Szerencsen, kényelmesen lehetett megebédelni. Le­szálltunk valamennyien (még vagy három képviselő volt rajtunk kívül a kupéban,) s mint a farkasok ro­hantunk az előre kirakott ételeknek. Egyébiránt a vonat többi utasai se voltak res­tek, csakhamar megteltek a tágas étterem asztalai tarka-barka utassereggel . . . főispánok, deputációk, egy útközben eső városka nőnevelő intézetének ösz­­szes növendékei, «tanügyi nénikék» vezetése alatt. Csinos asszony-palánták voltak köztük, de nem ér­tünk rá jobban szemügyre venni. Mindeniknek a ke­zében volt egy ciprus-ágacska. Azt holnap oda rakják az emléktábla alá. Az egyik félreeső asztalnál két lefátyolozott hölgy volt Egyszer csak intett az egyik Kállay Ákos­nak , mire ruganyosan fölugrott az­ öreg, lecsap­ván kést és villát, amint illik egy gavallértól, ro­hant oda. Egy kis ideig ott­ beszélgetett. Kérdeztük a pin­­cértől, kik a hölgyek ? — Egy grófné innen a szomszéd faluból és a 8.társalkodónéja. — Hogy hívják ? —­Bizony nem emlékszem — felelte a pin­cér. — Az ember nem tarthat meg az eszében min­denféle nevet. Mihelyt visszakerült Ákos bácsi, elkezdtük boszantani. — Hát ilyen demokrata vagy te. Itt hagyod a barátaidat egy grófnéért? Kállay nem értett a tréfákhoz, mindent komo­lyan vett a világon. — Fiatalkori ismerősöm — mentegette magát — még mikor gouvernante volt. Egy gróf vette el, ez az egész. — Talán udvaroltál neki, vén selyma, valaha ? Az öreg elpirult. Olyan kedves volt a zavarában, amint a nyakában lógó asztalkendőn babrált, mint egy csínyeken ért gyerek. — Mi tagadás benne, tetszett nekem. — Pedig nem szép — jegyzé meg egyikünk. — Hja barátom — monda az öreg úr — az asszony kétszer hal meg. Egyszer, amikor megöreg­szik, és másodszor, mikor a lélek elszáll belőle. De csak az első halál nehéz neki. ’**­— Ő már hulla — szóltam közbe. — De a lelke szép — felelte csöndesen — most is egy karperec van a kezén, gyerekek, csupa ezüst Libertásokból. Az ember szinte átmelegszik, ha a hangját hallja ... Az még a régi ... És semmi az, hogy grófné . . . Tényleg át volt melegedve, visszatért kedvenc thémájához, a demokráciához, amelytől csak percekre tudott távozni s szidta a magyar demokratákat, akik abban a jelszóban látják a demokráciát, hogy a mág­nást szidni kell s játszani vele szemben a kevélyet, ők azt hiszik, hogy azért már demokraták, pedig csak dupla arisztokraták. Amint így fejtegetné az­­ideáit, egyszerre csak besompolyog a nyitott ajtón két szerencsi paraszt em­ber és megállanak Kállay előtt. — Adj isten jó napot, teni uram — mondja az öregebbik. Kállaynak örömet okozott, hogy a nép meg­érzi, ki az ő emberük s nyájasan nyújtja kezét a két parasztnak. . — Engem keresnek ? — Uhum, — felelte a fiatalabb paraszt, a fe­jével is bólintva. — Hát kik maguk, édes barátom ? — Én vagyok a Boroszló József, ez meg a ke­resztkomám nekem, a Varga Mihály. — No és mit kivonnak tőlem Boroszló József és Varga Mihály? Varga Mihály a füle tövét vakargatta, mintha onnan keresné a szavakat, amelyekkel illendően ki­fejezte a dolgot. — Mivelhogy hát a bajusz mivoltjában lévén néminémü fönnakadás. — Világosabban beszéljen kend — nógatta Kállay. Mire Varga Mihály oldalba lökte Boroszló Jó­zsefet. — Köhögje hát ki kelmed, egy évvel tovább szolgált kend a papnál. Ez a jogcím arra, hogy Boroszló legyen az oko­sabb, el is mondta aztán értelmesen, miként fogadtak a komájával, hogy igazi-e a Kállay bajusza, vagy nem igazi — hát már most szeretnék megnézni — ennyi az egész. Engedje az úr megtapogatni a bajuszát. Kállay mosolygott. Talán boszantotta is egy ki­csit, de mosolygott. Mit is tehetne egyebet a nép ba­rátja? Mosolyog és valami kompromisszumra gondol. — És mibe fogadtak? Sokba? — Sokba — feleli Varga Mihály, meggyőző­déssel. — Mibe? — Öt literába — feleli Boroszló diadalmasan. — Mit szólnának — veté föl a nagy demo­krata szívélyes hangon — ha kifizetném az öt liter bort és abban hagynák az egész dolgot. Egyszerre fölpattant mind a kettő. — Az nem lehet. Ez már becsület dolga, hogy ki ért­ jobban a bajuszokhoz. Nem kell nekünk az úr bora. — Helyes — jegyzé meg Kállay láthatólag kel­letlenül — szeretem a népben az önérzetet. Nos lás­suk, mit állított kend Boroszló ? —­Hogy nem igazi a bajusz, — Vesztett kend, mert igazi — bizonyítja Kállay. Varga Mihály vidáman kurjantott föl. — No, ugy­e mondtam kendnek, hogy a kávé­­tól ekkorára is megnőhet. Boroszló József a fejét rázta: — Hohó, komám ! Még fele se táncolt a haj­dúknak ! Miért higgyek én ennek az urnák ? Hiszen nem is ismerem. Mutassa előbb ! — Hát nézze meg, atyafi — hagyta rá Kállay, egy bárány szelídségével hajlítván fejét a paraszt felé, hogy könnyebben férhessen a bajuszához. A jelenet kezdett már feltűnést kelteni és ko­mikussá válni, az étteremben sokan odanéztek, néme­lyek föl is keltek, hogy jobban lássák, mi magunk jóízűen nevetgéltünk. Kállay lopva, de bizonyos ítél­lénkséggel pislogatott át a sarokasztalhoz, ahol a grófnő ült, hogy idenéz-e, (a régi ideát még most­ is feszélyezte), titokban forrt benne a méreg, de* ha valaki híres demokrata, hát éreznie kell, hogy min­denekelőtt demokrata és annak is kell maradni.­*. Boroszló József hozzálátott a bajusz m­egvizs­­gálásához lelkiismeretes alapossággal: először megdör­zsölte a két ujja közt, mint a kelmét szokták az asz­­szonyok, aztán megdörzsölte a szakállt, nemre van annak a sustorgása ? Aztán megint visszatért a ba­juszhoz, meghuzgálta az egyik mókusfarkat, (mert a mókusfarkhoz hasonlított rőt színével és bozontos­ságával). Aztán meghuzgálta a másik szárnyát, hogy igazán a bőrből gyökerezik-e, vagy csak valami ragasztók ? A nagy demokrata fölsziszszent: — Ejnye! Ne húzza olyan nagyon atyámfia! S aztán összeszorította az ajkait és tűrt. Boroszló most már külön vette az egyes ba­juszszálakat, nincsenek-e útközben megtoldva idegen halakkal, megnyálazta az ujját és végig húzogatta ha­­lántékosan, majd rálehelt, de semmi gyanúsat nem tapasztalt. . — Az isten verje meg — dadogta elkeseredve. — Hogy tudott így megnőni ! ■ Fejét csóválta és káromkodott, mi majd megful­­tunk a nevetéstől. Kállaynak pedig forogtak a szemei, remegett az ajka és dagadt a halántéka. . Boroszló most eleresztette a bajuszt és hát­ralépett. — Forduljon csak az ura napfény irányában! Két-három lépésnyi távolságról vizsgálta, féloldalt görbítvén a fejét, lehunyta egyik szemét és úgy nézte, nagy figyelemmel, végre kifakadt morgó hangon: — Vesztettem. Fizetek, koma. Azt a katu­­stékját! . . . Nagy kő esett le hősünk szívéről, mikor látta, hogy mennek az ajtó felé. De Boroszló komának sehogy se fért a fejébe, hogy ő vesztett és az ajtónál az a gondolata támadt, hátha az oldalfszsikálból van a bajusz egy része furfangosan kiformálva .... ez­ nem nézte meg jól. Nosza, visszasomfordál azon melegiben s rácsap hátulról a nagy durva tenyerével a már gyanútlanul beszélgető Kállay vállára. Az öreg ur fölrezzen és visszanéz. Hát szegeit elfutja a vér. Boroszló áll mögötte. — Mit akar ? — rivall rá mérgesen. Boroszló koma bemosolyog a képibe, — Rájöttem ám a turpisságra . . . tudok ám mindent. A szakálból van a­­bajusz, — Ugyan, kotródjék innen, már eluntam, — De bizony megnézem, ha itt vagyok. S ezzel se szó, se beszéd, mind a két kezével neki kapott a Kállay bajuszának, szakállának, hogy elkülönítvén őket, szemlét tartson a határmesgyén — ha nem tévedtek-e át szálak a gránitról? De Kállay türelme is elszakadt, elhalványodék az arca, mint a kréta, egyenelyre futott a kevély vére, kivágta vén csontjai alól a széket s megragadván a Boroszló koma nyakát, elkezdte fojtogatni, miközben az indu­­­lattól reszketve hörgő : — No nézd, a kutya parasztját ! Te mersz velem szemtelenkedni ?• Hát tudod te, ki vagyok én? — Pif, paf, pif, paf. Nesze neked, kutya paraszt! A­ képviselők fölugráltak, reszelve a kifejlett bot­rányt, elkezdték csillapítani, kérlelgetni. — Ákos ! Ugyan, Ákos! Ne okoskodj, Ákos, Ereszd el azt az embert! Megfojtod, gondold meg, nagy demokrata vagy, Ákos. PESTI H­Í­R Ír A P 1898. január 7.­ 4

Next