Pesti Hírlap, 1898. április (20. évfolyam, 91-119. szám)

1898-04-25 / 114. szám

1898. Budapest, XX. évf. 114 (6353.) szám. Hétfő, április 25. Előfizetési árak: Egész évre . . 14 frt — kr. Félévre..... 7 „ — „ Negyedévre . . 3 „ 50 „ Egy héra ... 1 , 20 ( Egyes szám ára 4 kr. Vidéken fi kr. Megjelenik minden nap, fnnep és vasárnap után is. Pesti Hirlap Szerkesztőség: Budapest, v&ei-körut 7fit I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal, Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Ergo. (bp.) Némelyek a szélső ellenzékről, élükön az ő vezérpublicistájuk egy esti lapban, a kongrua-vita alkalmából kimondták nemzeti ideálnak az egyház és állam teljes különválasztását, s a javaslat ellen tragikus hangon kelnek ki, amiért ez ideálhoz nemcsak nem közeledik, de sőt nagy lépéseket tesz visszafelé. Meglep minket, hogy a »szabad egyház a szabad államban« elméletnek oly férfiak lettek híveivé, akik a polgári házasság kötelező formáját elvileg ellenezték s a házassági kánon-jognak voltak részint abszolút, részint fakultativ hivei. De ez végre is az ő dolguk, melylyel annál kevésbé foglalkozunk, mert a kongruakérdés inkább csak ürügyet, mint alkalmat szolgáltatott nekik, hogy ellenzéki érdekből ilyen meglepő konfessziót tegyenek. De lássuk azt a kérdést közelebbről, vajon az egyházi és állami hatásköröknek az egész vonalon való teljes szétválasztása csakugyan nemzeti ideál-e Magyarországon? Nemzeti történetünk s hagyományaink mást bizonyítanak. S ha valaki azt állítaná, hogy az új kor változott szelleme és követelései teljesen paralizálják a múlt századok tanulságait, a közjogi törvényekre, alapvető intézményekre hivatkozunk, melyek az egyház és állam teljes szeparációja esetén összeomlanának, pedig nélkülözhetetlenek. Ez a nélkülözhetetlenség zárja ki a szeparációt. A magyar törvény s a törvényes gyakorlat századok óta egyházi férfiakat tett az ország első dignitáriusaivá , sőt a korona őrzését, magát a koronázást is egyházi férfiakra bízta. A koronázási hitlevelet s az esküt az egyházi rituálé formái tették hagyományosságukkal ünnepiesebbé és hathatósabbá. Kérdés, vajon az ország történelmi életében oly fontos aktusnál, amilyen a király-koronázás, tudná-e a radikalizmus méltón pótolni vagy helyettesítni azt, amit a hagyományban közmegnyugvásra bízunk! Állam és egyház teljes szétválasztása esetén a magyar király többé nem a templomban koronáztatnék, az ősi szokás kénytelen volna helyet engedni ridegebb modern szokásnak. Az első apostoli király koronája tán a palotában tétetnék a várományos fejére vagy épen a szabad ég alatt, tán egy városligeti sátorban. Elmaradna a királylyá kenés, mert a civilis szertartás nem ismeri a szent kenetet. Elmaradnának az intronizáció hagyományos formái is, melyekben az egyházi rítusra a magyar közjog mindenka súlyt helyezett. Régi törvényeink előbb az esztergomi érsekben, majd vele együtt a nádor személyében jelölték meg a férfiakat, akik a nemzet nevében koronázhatnak. Királyok, kiket nem ezek koronáztak meg, a nemzet öszszesége előtt nem voltak törvényes szuverének, kénytelenek is voltak a formahibát utóbb megigazítani s a mulasztást kipótolni. • Maga a szertartás nemcsak esztétikai szépségénél fogva, de azért is méltó arra, hogy tőle soha el ne térjünk, mert századok szentesítette formában fejezi ki a koronázás alkalmával a jogelvet, hogy a koronával a koronázottra a nemzet ruházza rá a saját szuverenitását. Sokan nem tudják, sokan már elfeledték, azért ide iktatunk néhány fontos részletet a rituáléból. A kalocsai érseket illeti az első szó. A A két férfi lehajolva keresett nyom után és mindent kikutatott a közelben, de a lámpás fénye legkisebb nyomot sem világított meg. A fasorban simán terült el a hó, s hiába kutatták át a kertet is. A kerítés falán is érintetlenül feküdt a hó, ami biztos jele volt annak, hogy semmi idegen nem hatolhatott a kertbe. — Maga csalódott, Péter — szólt az orvos. A kertész a fejét rázta. Biztosan állította, hogy jól látott. Visszatért a fészerhez és megvilágította annak egyik oszlopát. A lövés ezt találta , a serét átfúródott a fán és szerte hevert a földön. — Látja, hogy igazam volt! — monda Louvet. De Péter a sörétek által okozott lyukakra mutatva, fölkiáltott: — Itt... itt... vér van! És csakugyan, a faoszlopon végig vöröses folyadék szivárgott alá és vérfoltot képezett a földön. Az orvos meg volt rendülve. De egy föltevés még nem volt kizárva. Péter talán valami madárra lőtt, és a gyöngén megsebesített szárnyas tova repült ? Tisztába akart jönni a dologgal és összeszedve kevés vért, azt azonnal mikroskoppal megvizsgálta a szobájában. Elámult, az elemezés emberi vérre mutatott, prímáshoz fordul, s a menyezetes imazsámolyhoz vezetett várományosra mutatva, igy szól latinul: »Főtisztelendő atya! Az egyház szokásánál fogva ezennel fölhívlak téged, hogy Magyarország apostoli királyává kend föl ezt az itt jelenlevő feddhetetlen lovagot.« Ferenc József király 1867-ben 19 év óta tettleges uralkodó, Európában elsőrendű nagyhatalom, császári felség s Magyarország szuverén birtoklója volt. S a koronázás reggelén, a templomba belépvén, a szertartás értelmében s a nemzet jogainak erejénél fogva, nem neveztetett máskép, mint »feddhetetlen lovagnak.« Jelen volt az egész uralkodóház, a külföldi diplomácia, a hadsereg valamennyi oszlopos tagja, szóval mindaz, akik által a tettleges hatalom érvényesülhet. S a magyar főpap, egyháza szolgája, nemzetének megbízottja, nem adott más címet a minden címek eredő forrásának, csak ezt: »feddhetetlen lovag.« Nem volt világi hatalom, mely a magyar papot rákényszerithette volna, hogy a rituálét megcsonkítsa vagy meghamisítsa. A feddhetetlen lovagból csak a fölkenés, megkoronázás, trónjába beültetés után lehetett Magyarország apostoli királya s az összes felségjogok biztalója. Ilyen a hagyományokban megrögződött erőhatalom, melyet semmi uj forma nem képes helyettesitni vagy épen kifejteni. Ennél is meginditóbb a rítus ama része, mikor a már fölkenetett »lovag« maga olvassa a szertartásos könyvből, a főpap felé fordulva, a következőket: »Fötisztelendő atya! kérlek téged, hogy az egyház szokása szerint kend föl ez itt jelenlevő tisztes asszony személyt, nekem törvényes feleségemet, Magyarország királynéjává.« Nem glosszáljuk tovább a koronázási Csudálatos történet. Irta: Jean Relbrach. A hosszú, hideg éjszakákon, folytonosan fölhangzott egy-egy házőrző eb csaholása, valahányszor az országúton léptek nesze kongott, szél süvöltött a fák között, vagy egy eledelt kereső macska szökdécselve zajt csinált. Ilyenkor aztán az egész negyedben egymásután megszólaltak a házi komondorok, épen úgy, mint hajnalban egyik kakas kukorikálása a másikét követi. De ezen az éjen Louvet doktort, úgy három óra felé, puskalövés riasztotta föl álmából. Az ablakhoz szaladt. — Maga az, Péter ? — Én vagyok, uram. Az orvos gyorsan leszaladt és a kertészt mélyen benn a villa kertjében egy fészer mellett találta. Valami idegenszerű zajra ébredt Péter. Mintha egy farakás omlott volna össze, amint valaki végig futott rajta és a kertész, megpillantva valami emberi alakot, lőtt. A lövést azonban nem követte emberi test esése, szökés nyomai sem látszottak sehol és a fészer üres volt. A dühösen neki iramodott eb eszeveszetten ugatott, de nem talált nyomra. Egész este és fél éjjel esett a hó és csudálatos fehér fénybe burkolt mindent, ami még jobban elősegítette a képzelőtehetség működését, s így nem volt lehetetlen, hogy eme titokzatos éjben a fészer oszlopát nézte Péter embernek. II. Másnap reggel hét órakor becsöngettek az orvosnál. Egy asszony hívta Louvet doktort sebesült férjéhez, Valami Ravand nevű gyanús életű emberhez. Az asszony állítása szerint az eset nagyon különös volt. A férje az éjjel mellette feküdt és hirtelen arra ébredt, hogy oldala meg van sebesítve és vérzik. Louvet azonnal gyanakodni kezdett. Ravand sebe bizonyára Péter puskájától eredt, így, fényes nappal, az eset nagyon világos volt. Csak egy fölött csodálkozott: hogyan jöhetett az asszony épen hozzá, a farkas torkába, miért nem hívott más orvost ? De aztán gondolta, hogy a seb bizonyára nagyon komoly és az ájult férfi, ki előbb sokáig a mezőkön bolyongott, valószínűleg nem világosíthatta fel őt kellőleg. De mielőtt a sebesültet fölkereste, értesítette a rendőrséget. A rendőrtiszt egy véleményen volt vele és azonnal egyik ügynökét küldte a villába, hogy ott a nyomokat kutassa, ő maga pedig az orvossal ment. Úgy vélte, hogy a sebesült, hazatérve, kénytelen volt véres kezeivel tapogatódzni és ujjainak nyomát majd föltalálja az ajtón és egyéb tárgyakon. És mivel éjfél felé a hóesés megszűnt volt, a lábnyomokat könnyen meg fogják találni. Az orvos belépett a beteghez. A seb a férfi oldalbordáján volt s tagadhatlanul puskalövéstől eredt. Ravand lázban volt, bambán nézett maga elé és feleségével együtt esküdözött, hogy tíz óra felé lefeküdtek és anélkül, hogy tudnák, mi történt, három óra felé a férfi meglőve ébredett föl. Louvet kétkedőleg rázta a fejét, amidőn egy sajátszerű fölfedezést tett. A sörétek hátulról fúródtak a sebesült testébe, keresztül hatoltak rajta, de egy sem maradt a sebben. És ami A Pesti Hírlap mai száma 8 oldal.