Pesti Hírlap, 1899. január (21. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

s jogtalan és­ törvénysértő lenni. Ámbár, amint mondottuk, igenis vatk­a állam jog, hogy a korona és kormány a feldúlt közállapotokat, ha kell, még erőszakkal is helyreállítsa. És ha jól meggondoljuk, ugyanezen állami szükségjoggal élt, — csakhogy a másik oldalon, — az 1848. évi magyar kormány is, amikor az akkori királynak az alkotmányba ütköző aktusait (s ez is csak egy neme az obstructiónak) nem fo­gadta el s a »salus reipublicae suprema lex« elve alapján, a mostaninál bizonyosan messzebb­menő jogok igénybevételével megalakította az ideiglenes kormányt, m­ajd a közjóléti bizott­ságot, ami szintén nem volt ugyan alkotmány­­szerű, de azért jogos volt, mivel az államot meg kellett menteni. Íme, tehát a szükségjog alkalmazására még hatalmas pr­ecedens is van alkotmányunk rövid történetében és ezt épen maga Kossuth Lajos alkalmazta. Ugyanezért ne vegye senki valahogyan komolyan a magyar alkotmány megsértéséről s az effélékről szóló egetverő sirámokat. A mos­tani állapot, ha szomorú is, de egyáltalán nem jogtalan állapot. Az alkotmányos király rendel­kezése alatt a vezető magyar államférfiak a le­hetőségek legszélső határáig fogják tartani az alkotmányosság princípiumait, az ellenzék min­den lázadási és lázítási törekvéseivel szem­ben is. Hanem az az egy már előre le van mérve és a legmagasabb helyen is jól meg van fontolva, hogy a kisebbség ■parancsainak a köz­hatalom alkotr­ányos kezelői engedni nem fognak, mert nem engedhetnek. Mindaddig, amíg az országban a parlamentáris többség megvan s így a törvényszerű parlamenti kormányzás föl­tétele is készen áll, a korona nem léphet le és nem is fog lelépni az alkotmányosság útjáról, amire megesküdött. Tehát Bánffy b. sem fog távozni helyéről, ahol már rég nem a maga kedve és gyönyörűsége tartja vissza, hanem az alkotmányos király és az alkotmányos rend iránt tartozó kötelesség. Annyira megfontolt, oly szilárd és megingathatatlan ez az elhatározás, de egyben annyira természetes is, hogy szinte mosolyra késztet az, amikor az ember minden­nap legalább tízszer olvas olyan ,,kompromisz­­szumról“, ami Bánff­y b. távozására megy ki, ami tehát nem kompromisszum, hanem tökéletes kapituláció volna s mint ilyen egészen lehe­tetlen. Valamely tény vagy helyzet igazi értelmét egyébiránt csak az fogja helyesen fölfogni, aki nemcsak azt vizsgálja meg, ami van, hanem annak ellenkezőjét is átkutatja, t. i. ami lehetne. Ha Bánffy b. csakugyan megtette volna azt, h°így gyötrelmes székét ott hagyja, mi történt volna akkor, vagy mi történne azután ? Csak kettő lehetséges. Az első és valószínűbb az, hogy a szabadelvű párt, melynek már most is két darabja van, három-négyfelé esnék szét s mindegyik a maga kedvenc miniszterelnökjelölt­jét támogatva, többé nem forrna össze soha. S ebben az esetben a korona egy szanaszét-civa­­kodó parlamenttel állana szemben, melyben több­ség nincs többé , mely kiejtette kezéből a nem­zeti politikát s az osztrák mintát követi, mint ahogyan az obstructió is csak mása az osztrák­nak. Vagy pedig meg lehetne ugyan őrizni valahogyan a többséget — esetleg idegen alkat­részek hozzácsikizetése által,­­ de abban az esetben nem a többség, hanem a vért szagolt obstructió parancsolna ; ez ráncigálná ide-oda a közhatalmat és Polonyi Géza lenne Magyarország dictátorává bizonytalan időre. Mind a két eset­ben meg lenne sértve az alkotmányosság leglényegesebb princípiuma s Magyarország szétdarabolt pártjaival a nemzetiségi f­ede­­ralizmusnak ugyanazon politikájába csúszna be, amelybe Ausztria — épen a német több­ség összetörése következtében — elég tanul­ságos módon kínlódik. Bánffy ide, Bánffy oda, hát kívánhatja ezt a jövendőt csak egy jóra való magyar is a maga megcibált hazájának ? Isten nevében, legyen tehát szükségjog, ha jobb nem lehet. Inkább legyen ez, mint az, hogy az alkotmányos élet belső rendje Ma­gyarországban megsemmisüljön s a pillanatnyi gyöngeséget egy egész nemzedék nyomorúsága sirassa meg. A szükségállapot külső szabályta­lanságaiból ki fog vezetni minket a nemzet jó­zansága és királyunk Hű alkotmányos érzülete; de ha egyszer belső politikai és parlamentáris­­ életünknek lelkét öltük meg, a legalkotmányosabb­­ frázisok tengerén át sem jutunk ki többé sor- i­vasztó betegségünkből. Álljuk ki inkább kemény tejjel ezt a megpróbáltatást is, hogysem politi­kai jövőnket vessük oda egy pillanatnyi ellágyu­­­­lásnak. Békés kibontakozás ilyen áron nem lehet­séges. Akik akarják, kevesebb dölyfösséggel­­ szabjanak kisebb, tisztes arat neki. A század utolsó éve. A Festi Hírlap eredeti tárcája. A század utolsó éve kezdődik ez új esz­tendővel. „Azaz, hogy az utolsóelőtti“, vág közbe dr­ámok, és megint vígan folyik a régi vita: 1900., vagy 1901-e a XX. század első éve? Egyébiránt ez a vita nem is igen régi. Csak száz esztendős. Mert a századok megszámozása új dolog. Azt hiszem, az encyclopédisteok kezd­ték elsőben emlegetni a XVIIIe siedet. Mátyás királynak még nem jutott az eszébe, hogy ő a XV. században él,­ sőt Rákóczi sem osztotta ha­zájának jövendőjét ilyen záros századokra, a tengernek gyakran nagy zúgását hallván, s lát­ván hánykolódását. Mondom, most száz eszten­deje kaptak hajba először, honnan kell számí­tani az új fogalom, a század kezdetét. Voltak, akik azzal erősködtek, hogy a Krisztus Krisztus születésének évében született, ergo anna­k ; tehát a Krisztus születése után való első év akkor kez­dődött, mikor Jézus egy,.esztendős lett; követ­kezésképen Jézus 1799. karácsonyán már 1800 éves volt; világos ennél fogva, hogy a XIX. század 1800-al kezdődik. Mások viszont azt mondták: ■ „Tessék végigszámlálni a Krisztus születése után való esztendőket a kezek és lá­bak ujjain és meg méltóztatnak győződni, hogy minden évszáz a bal kezök kis ujján, vagyis az 1-gyel kezdődik. Tehát a XIX. század is 1801-gyel kezdődik.“ Ez a vita is ép olyan meddő, mint az a másik, a még régibb; vajon tyúk volt-e elsőb­bed vagy tojás ? Legokosabb úgy gondolkoz­nunk, hogy a század fogalmát azért gondolták ki az emberek, mert kerek számra volt szüksé­gek. A század tehát kerek számmal kezdődik és végződik. Bohóság ez is, mint minden kategória­­csinálás. Az emberiség legnagyobb­­ része nem tud róla. 1899 az iszlám száz­­millióinak a hedsza­bele­ ik és 1317-ik évének töredéke. A buzgó Seiffensteiner Salamon meg azt mondja, hogy most 1659-ben járunk. S hogy mit mond a buddhistaság és mit a fekete Afrika, én bi­zony nem tudom. A század fogalma a keresz­ténység között is csak a magunkfajta stilizált, a szokott szóval mondva : művelt emberekben él. És hazug egy kicsit. A történetnek e fiókokra való osztása kényelmes, kevés szóval sokat mond, s ha a XVI., XVII, XVIII. századot emlegetik, mindjárt föltárnád bennünk a korszakok erős képzete. Abba az együ­gyűségbe esünk, hogy azt hiszszük, hogy a világ eseményeit,­­ az eszmék nagy küzdelmeit ezek a kerek számok rendezik valamely törvényszerű sorba. Vagyis a történet van a kalendáriumért, s nem a ka­­lendárium a történetért. Holott az idők folyamának még partja sincsen, nemhogy zsilipjei volnának. Én rossz poéta lelkemnek szerelmes áhítatával vágyódom vissza a XVIII. századba. Magam sem tudom, mi vonz. Az emberész romboló­ diadala? A csöndes tespedés? A nagy gondolkodók? Vagy a nagy szélhámosak ? Voltaire ? Rousseau ? Casanova? Cagliostro? A feltámadó új világ? A hanyatló a világ? A fény? Az árnyék? Danton-e vagy a magyar nemes­­­ember, ki fájdalmasan és ostobán pipál a kúriájá­ban? Vagy csak a haj­port szeretem ? A haj­port, a tarka selymet, a pillangós cipellőt, a gyiklosot, a legyezőt, és mindent, amit nem gyárt, ami nem vasutas, ami nem új? Mégis csak ez lesz az igaz ok. Este, mikor házam népe már alszik... fejem fölött ég az Auer-lámpás a zsoboki márvány oszlopon. Kezemben egy vén könyv — oly kedves a sima borjúbőr fo­gása — és szemem gyönyörködik Bai-bou itatós papirosra nyomtatott finom, éles t­etszésü be­­tűiben. És míg olvasom ezt a­­ régi írást csupa connortre és tenoil — plajmégséssé válik a nyugodt gázláng, lobbanó és serceg, a villamos vasút­ csengetése meg amott a kerten túl, szép fehérre mosott, sütővassal göndörített, kékszala­gos báránykák ezüst kolompja. „1l pleut, il pleut, bergere.“ A tollat fogó kezemet nem bádog­ vászon fogja körül, hanem­ csipke, és tollam se aluminium, hanem fodros ■ fehér ma­dártól­. Ott vagyok, otthon, az én XVIII. szá­zadomban. A fiatal Kazinczy Ferencnek írok levelet (betűit soha semmi rotációs gép nem fogja megszentségteleníteni) és álmodozom jobb világról, holott nincsen ennél jobb világ. Ki ki mondja, hogy mindez csak a kép­zelet játéka? Hát nem vagyok én is XVIII. századbeli ember ? Róma, Byzánc, a Cinque­cento mind olyan messze, mind olyan idegem Nem bírom érezni. Csak az eszem dolgozik, mikor rekonstruálni akarom magamban. Histó­riai kritika és más efféle haszontalanság nyug­talanít. Bölcselkedésem azt vallja, hogy az em­ber mindig azon egy. Érteni akarom és talán tudom is őket. De a physikai érintkezés nincs még, nélküle pedig nem támad érzés. Viszont ami ezen a potom kétszáz esztendőn belül ese­tt meg, bennem van ; láttam, hallottam, él­tem. A nagyapám jelen volt Martinovicsék lefe­jezésén s elmesélte nekem az egész vörös ceremó­niát. Ez nagy dolog, igen nagy dolog. A szili, a skag, a hang, minden száz esztendővel öregbít meg, és igen sokat ért­ek. De még nagyobb dolog a nagyapám kabátja. Az angliai tubák­­színü posztókabát, melyet a huszas évek végén építettek. Bizony építették, mert arra szánták, hogy ötven esztendeig szolgáljon, mint valami jó kis ház. Ezen a kabáton m­ég volt egy kis­. Napóleon, sőt Vergniaud is. Ilyen kabátot do­­­bott le magáról a vérpad lépcsőjénél a nagy girondéi, ifjú álmaim szent jelenése. És ez a kabát közelebb hozta hozzám a múlt századot minden képnél,•­minden írásnál. És a nagyapám füle mögött*'az"a­ kondor fehér fürt! Megszokta.'. hogy: csigába süssék, és nem engedelmeskedett PESTI H­I­R­L­A­P 1999. január 1.

Next