Pesti Hírlap, 1899. január (21. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

A politikai helyzet. Az újév tehát beköszöntött. És pedig be­köszöntött anélkül, hogy »peccatur intra et extra murose valami történt volna abból az ér­dekből, hogy az országot fenyegető veszedel­mek, a­miket a magyar parlament obstrukciója okozott, elháríttattak volna. A szabadelvű párt­nak megvan az a mentsége, hogy az utolsó pillanatig várta az ellenzéki pártok közeledését. Tudatában volt annak az elvi álláspontnak, hogy a többség az ország értelmisége álláspont­ját képviseli. Tudatában volt annak, hogy az ellenzéki pártok érzik az ország közhangulatát és meggyőződnek afelől, hogy ebben az esetben a zűrzavarokért csak ők lehetnek felelősek. A szabadelvű párt ezenkívül az obstrukció kez­dete óta látta, hogy a parlamentben oly ádáz személyi harc dúl, amelynek következménye csak az alkotmányosság lényegének megtaga­dása lehet, ha a többség az ellenzék kí­vánságára engedékenységgel felel. Békealkudozások történtek minden oldal­ról. Nem tagadjuk, észre lehetett venni, hogy a szabadelvű pártban is vannak, akik a béke biztosítása érdekében hajlandók voltak oly kon­cessziókra, amik az ellenzéki pártok jogosulat­lan törekvéseire adják meg a szankciót. Mit bi­zonyít ez ? Hogy a magyar politika magas színvonalon áll. Hogy mindig vannak, akik re­mélik, hogy kölcsönös engedmények árán békét lehet teremteni. De az engedmények nem ter­jedhetnek az alkotmányosság legfőbb föltételei­nek megtagadásáig. Ezt a szabadelvű párt min­den tagja tudja. A kilépetteknek a szabadelvű párttal való alkudozásairól sokat lehet olvasni a lapokban. Már pontonként is föl vannak sorolva a fölté­telek. Már olyan híreket lehet olvasni, hogy Bánffy báró a maga állására nézve alkudo­zott, hogy odahagyja az állását különböző fel­tételek mellett alkalmas időben, amikor a mi­niszterelnöki szék elhagyása tényleg nem fog vereség színezetével bírni. Azt sem tagadjuk, akkor sem, mikor már mindenek a mai módon nyilatkoztak. Hát a nagyanyám! Kijelentette, hogy a férfi csak akkor hódító, ha copfja van és harisnyát visel. Mert ő még ilyen emberekbe volt szerelmes, most nyolcvan esztendeje. Hát lehetnek-e másformák a szép ifjak ? Aztán csöndes, őszi délutánokon, mikor nem volt egyéb dolog, elővett régi, pántos kocsiládákból mindenféle lakó selymet, keshedt szalagot, ron­gyos csipkét. A mádi bálok emlékei! A mádi báloké, mikor Bihari húzta a minétet! Még viola di gamba és tárogató is volt a bandájá­ban. De a tárogató hallgatott, mikor ilyen finom francia muzsika szólt. Mert a tárogató szava kemény magyar harsogás. Most már csak koronázáson és püspökök installációján szól. Azt fújják rajta, hogy »piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél.« Makacs szomorúság. Hej, mikor az ónodi gyűlésen riadozott! Fújta pedig Keresztúri János, a Trézsi apja. A Trézsi pedig vala egy vén cseléd, aki nagyanyámat a karján ringatta és tizenöt esztendő múlva a fejére tűzte a menyasszonykoszorút. Amaz alakok egyike, akik beleforrnak még az unoka életébe is. Mert igazsággal teljesek. Hogy a vitéz öreg Trézsi miképen oltotta el 1812-ben a mosóházban tá­madt tüzet, családom előtt és én előttem sokkal nagyobb világtörténeti esemény volt Moszkva égésénél, mely ugyanaz időtájt esett meg. De ismerem a derék Keresztúri Jánost is, ki hű tárogatósa vala a nagyságos fejedelemnek, és még Mária Terézia uralkodását is megérte, mint ne­mes Szabolcs vármegye hajdúja. Tudva róla, hogy fölöttébb kedvelte a tormás csukát, és egyszer igen megszomorodott, mikor eltört a bajuszpeaze tükre. Ez mind az én életemből való. Mert min­dig eszembe jut Rákóczy tárogatós legénye, va­lahányszor csukát látok, és érzem, micsoda nagy fájdalma az az emberszívnek, mikor eltö­rik az ötgarasos tükör. Én, a még nem is igen hogy az ellenzéki információkat olvasva és a tényleges állapotokat tekintve, a közönségnek ez a véleménye támadhat: — A Bács­y-kormány napjai meg vannak számlálva, maradhat a hatalmon két hétig, két hónapig, vagy fél esztendeig, de azután buknia kell. A mi véleményünk azonban az ország kö­zönségének azon nézetére támaszkodik, mely higgadtan mérlegeli a történteket és belátja, hogy mindaz, amit a kormány eddig tett, az ország érdekében történt. A kiegyezést és annak előnyeit akarta biztosítani az osztrák túl­kapásokkal szemben. Az ellenzék obstrukciója útját állotta, hogy a kiegyezési javaslatokból törvény legyen. Marad egy évig a status quo. A quota ellen országos agitációkat indítottak, mert azt hitték, hogy a kormány a quotát emelni akarja. Népgyűlések voltak és quota­­vacsorák. És ime, kiderült, hogy a quota ki­­rályi döntéssel ugyanaz marad, ami volt s még annyival sem emelkedik, amennyibe a quota­­vacsorák kerültek annak a függetlenségi párt­nak, mely a választásokra állítólag csak bélyeget adott, holott Polonyi Géza, a mostani obstrukció vezetője, a b. Splényivel való ügyében, mint saját maga ügyvédje is többet fog költeni bélyegre, mint amennyibe azoknak a függetlenségi párti képvi­selőknek a megválasztása került, akik állítólag a kormány segélyével lettek képviselők. Pártkon­ferenciák és a kulisszák mögötti, veszekedések már semmit sem használnak. A nemzet által küldött képviselők jobb érzése megnyilatkozhatik akár a hallgatásban, akár a folyosói beszélgetések­ben, az ország már ezeknek semmi hasznát nem veheti. A szabadelvű pártból kilépett képviselők verhetik a mellüket, hogy saját becses nagy ne­veik letörlésétől hatalmasabb eredményt vártak, Szilágyi Dezső hiába tárgyal. Láng Lajos hiába sétál, Andrássy Gyula gróf hiába közvetít, az eredmény egy marad: az, hogy az uj évvel az exlex állapot köszöntött be. Most a törvényekből mindent ki lehet ma­gyarázni. Hogy nem kell adót fizetni. Hogy nem öreg ember, érintkezem a kuruc világgal. Be­szélni a nyelvén tanultam. Kis ágyam fölött meséi zsongtak. Első nádsípomról azt hittem, tárogató, magamról meg, hogy kemény magyar vitéz vagyok, és ülni szeretnék valakit. Hogy kit ? Alkalmasint a németet, mert kit üt szíve­­sebben a magyar ? Mindez tegnap történt. Har­minchárom esztendeje. Akkor meg azt éreztem, hogy tegnap történt a többi, a minden, hogy tegnap szólt a tárogató, hogy tegnap tört el a tükör. Csak azt nem értettem, minek bujdosott el Törökországba a nagyságos fejedelem ? Lelkemnek legédesebb barátja, Mikes Ke­lemen, veled is úgy társalkodom, mintha a tér­deden lovagoltam volna. Olyan közel vagy, te kedves vidám búslakodó, te legmélyebb magyar szív. Látom szép arcodat, hallom hangodat. Mi választja el az én születésemet a te halálod­tól ? Potom kilencvenhárom esztendő. S hogy te a XVIII. században éltél, én meg a XIX. szá­zadban élek ? Hát elszakíthat bennünket ilyen két szám? Bennem élsz, mert hiszek benned, mert egy vagyunk, te régi bujdosó, és én, a másik régi ember. Ósdi pennánk nehezen fog arra kanya­rodni, hogy azt írja : 1900. Száz esztendő óta megszokta, hogy írásában benne legyen a nyol­cas. És mi még látni fogunk gyermekeket, sőt tán ifjakat is, akiknek majd azt kell írni a le­velük alá: 2000. Ha ugyan addig nem tűnik el a papiros a zöld színéről, elfoglalván helyét a legigazibb írás, a beszédnek legtökéletesebb rögzítője: a fonográf. De ha el is következik a XX. század minden várt csodája, a tavaszesti égen szálló repülőgépekben a régiekről fognak álmodozni az emberek, a régiekről, rólunk, akik két századdal érintkeztünk, mint ők és sóvá­rogva fogják kutatni minden századoknak titkát, célját, erejét, szépségét­: a boldog embert, az igazi embert, az örökkévalót, kell katonát állítani. Hogy nem lehet végre­hajtást foganatosítani. Hogy semmiféle állami hivatalnok nem kaphatja meg a fizetését. Hogy a derék és becsületes 48-asok nyugdíjai meg­szűnnek. Hogy perelni nem szabad. Törvény elé idézni senkit se lehet, mert nincs törvény. Hogy olyan szabadság lett egyszerre Magyar­­országon, mint amilyet a szocialisták még ál­mukban sem remélhettek. Mindent ki lehet ma­gyarázni az exlexből s a képviselők mégis föl­veszik fizetésüket. Az ellenzéki képviselők mosolyogva jelennek meg a jobboldali pénztár­nál és mondják: — Kérem az exlex fizetést és a lakbért ! Hát az egész exlex csak komédia ! Ha a kormány azt mondaná, hogy feltétlenül minden tekintetben érvényesíteni akarja az exlexet, egyszerre megszűnnék minden obstrukció, mert az ellenzéki képviselők nagy része semmitől sem fél inkább, mint attól, hogy a fizetését nem kapja meg és hogy új választások lesznek." Innen van az ahoz való görcsös ragasz­kodás, hogy mig az exlex tart, a képviselőhöz perm­anenciában legyen. Hogy is ne ! — Az el­lenzéki képviselők híven szolgálják a hazát, amikor testi épségük veszélyeztetésével döngetik a padokat, köszvényes lábaikkal toporzékolnak, és számos lendületes beszédet mondanak. Ha az országnak egyébre sem volna szüksége, mint parlamenti heccekre és lendületes beszédekre, már nagyon boldog volna a magyar. Azonban, hogy semmi oly eredménye nem lett az obstrukciónak, mely a szabadelvű esz­méknek megrontásával járna, hogy hiúság és merész fantázia volt mindaz, ami azt jósolta, hogy január elsejével az ország lángba borul, ez igen elkeseríti az ellenzéki pártok vezetőit. Mi történik január elsején ? Az adóvégrehajtást az egész országban felfüggesztik, de mindenki tudja, hogy ezt az adót később nagyon meg kell fizetni. Eddig voltak, akik azt hitték, hogy az adófizetés nem okvetlen szükséges ahoz, hogy valaki becsületes ember legyen, most min­denki meggyőződik, hogy ez igen fontos dolog. A pénzügyminiszter a következő utasításformájú rendeletet adta ki: 3568. p. a. sz. Körrendelet valamennyi pénzügyigazgatóságnak és a fővárosi kh­. adófelügyelőnek. Utasítom a Címet, hogy jelen rendele­­tem vételétől további intézkedésig a közadók­nak, a közadók módjára beszerzendő kincs­­­­tári követeléseknek és egyéb tartozásoknak, végrehajtás útján való behajtását egész általá­nosságban szüntesse be. Ehez képest rendelem, hogy sem a főszolgabiráknak, sem azok se­gédeinek utielőlegeket ne utalványozzon, va­lamint az állami végrehajtókat további intéz­kedésemig ne foglalkoztassa. Budapest, 1898. dec. 29. Lukács, s. k. Ebből pedig az tűnik ki, hogy míg a kö­zönségnek azon része, amely az adóvégrehajtá­soktól fél, megkönnyebbülten lélegzik föl, addig mindazok, kiknek ez állapotból káruk van, szi­dalmazzák az obstrukciós ellenzéket. De a nagy­közönség is tudja, hogy a „további intézkedésig“ megjelölés csak ideiglenes állapotra vonatkozik és hogy semmi haszna sincs abból, ha most nem fizeti az adóját. Ez egyszerűen csak azokra lehet előnyös, akik a pénzüket kamatokra akar­ják elhelyezni, már­pedig akinek adófizetésre sincs pénze, az nem gondolhat a kamatokra. Ami a parlamenti helyzetet illeti, ez fölöt­tébb excentrikus. Mi fog történni a januári ülésekben? A béke­tárgyalások fogják elfog­­lalni az időt a folyosón és a klubokban, míg bent végtelen viták fognak folyni a napirendre tűzött tárgyak fölött. Az obstrukció tagjai ma azt hirdetik, hogy minisztereket nem fognak" PESTI HÍRLAP 1899. január 1. 3 Tóth Béla.

Next