Pesti Hírlap, 1904. május (26. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-08 / 128. szám

1904. május 8., vasárnap­: 33 PESTI HÍRLAP történelemből. Ámde abban a lázas, izzó han­gulatban, amely e nagy történelmi napot kö­vette, a két ifjú szellemóriás között nagy űr támadt, amit a kölcsönös szeretet és tisztelet már csak rövid ideig leplezhetett.­­ Petőfi, aki már 1847-ben azt mondta Csen­­gerynek: úgy érzem a forradalmat, mint a ku­tya a földrengést­­ most már elemében volt; látta közelegni a viharfelhőket, amelyekből véreső izúdul az országra s ez el fogja seperni a ka­­m­arillát, a trónt, az évszázados zsarnokságot, szabad lesz a magyar s megvalósulhat lelke merész álma: a respublika. Mert Petőfi az volt a republikánus testestől lelkestől. Jókai dinaszti­kus érzelmű volt, de barátjának hatása alatt ő is mennydörögni kezdett a királyok ellen. Ez azonban csak színpadi mennydörgés volt, mint a későbbi események mutatták. Petőfi népszerűt­­lenné vált „A királyokhoz“ című verséért s nagyon sokan megtámadták érte. Ő nyugodt hangon vé­delmezte elveit. „A republikánusok — úgy­mond — nem lázítottak és nem is fognak, mert tudják, hogy aminek meg kell lennie, az meglesz .” Jókai tehát még ekkor is vele tartott, az ő sze­líd, engedékeny és békülékeny természetével sehogy se volt összhangban az a vulkanikus ki­törés, amely tollából ez időtájt a trónokra áradt. Sokkal több volt ebben a páthosz s a zabolátlan ifjúi szenvedély, mint a szilárd meg­győződés. Amikor Petőfi Szabadszálláson megbu­kott s a durva erőszak ellenfelének, Nagy Károlynak juttatta a mandátumot, Petőfi úgy őt, mint a választást megtámadta. Nagy Károly nyilatkozatát egy lap se adta ki s végre a Pesti Hírlap hirdető rovatában jelent meg. A szerkesztők, Csengery és Kemény Zsigmond kijelentették, hogy ez tudtuk nélkül került a lapba, mire Petőfi Jókai és Pálffy által provo­­káltatta az újdonsült képviselőt, de ez kitért a párbaj elől. Pár hét múlva ezután történt a meghason­­lás és szakítás Jókai és Petőfi között. Az újon­­cozási törvényjavaslat tárgyalásakor ugyanis a központi bizottság azt akarta, hogy a magyar­­országi ezredek 3-ik zászlóaljait egészítsék ki az újoncokkal s maradjanak meg a német ve­zényszó alatt, a radikálisok pedig egészen ma­gyar szervezetű és vezénynyelvű katonaságot követeltek. Kossuth és Szemere ez utóbbiaknak élén volt s velők érzett Petőfi is. Mészáros tárcáját kötötte a javaslathoz s Kossuth végre a köz­ponti bizottság javaslata alapján oly közvetítő indítványt tett, hogy csak az újonan alakí­tandó honvédzászlóaljak szervezete és nyelve legyen magyar, amit aztán viharos ülés után aug. 22-én éjjel 222 szóval 117 ellen elfo­gadtak. A kormánynyal szavazott Vörösmarty Mihály is. Petőfi, aki már előbb felháborodással irt Mészáros tervéről, haragjában most atyai jóaka­rója, Vörösmarty ellen fordult s elegikus hangú költeményében igy korholja: Azért hagyád el a múzsákat, Azért tevéd le lajtodat, Hogy földre szállván az egekből Tüstént besározd magadat. Sarat, sarat kell látnom rajtad, Inkább szeretnék látni vért! . . . A költeményt legelőször Jókainak és Emődy Dánielnek, a Pesti Hírlap akkori segéd­­szerkesztőjének mutatta meg. Jókai igyekezett lebeszélni e vers kiadásáról. Petőfi ezt Jókai szerint meg is ígérte neki. ) Pár nap múlva Jókai vidékre utazott, hogy megtartsa esküvőjét Laborfalvy Benke Rózával. Petőfi meg ezt a házasságot ellenezte,­­sőt lehet, hogy Jókai édes­anyjának is ő írt­­levelet, mert tény, hogy az öreg Jókainé is el­lenezte fia házasságát. Emiatt kissé neheztelt is Jókai, bár nem mutatta.­­ Amikor azonban elutazott s az Életképek szerkesztését Petőfire bizta, ez mégis kiadta Vörösmartyhoz címzett korholó költeményét. Vörösmarty epésen válaszolt s a vitába beleszólt Jókai is, aki a vers kiadatását rosz­szalta s kijelenté, hogy az akarata ellen és tá­­vollétében jelent meg. Petőfi erre nyers hangon válaszolt ugyan­csak az Életképekben. .Skandalosus dolog — írja többek közt — két szerkesztőnek a napilapokban egymás ellen síkra kelni, de ő dobta le a kéz­­tyűt s én morális kötelességemnek tartottam azt felvenni; van azon nyilatkozatban öt imperti­­nentia, mit nem hagyhatok szó nélkül. 1-ső. Azt mondja Jókai, nem ismerem el, hogy költőnek joga legyen költőtársa felett íté­letet hozni s épen azon cikkében, melyben ezt mondja, megítél é­s pelengérre állít engemet. Vagy ez holmi Petőfi-féle kicsinységeknek nem szabad, de a Jókai-féle nagyságok kivételek e szabályok alól? Majd felemlítve azt, hogy őt Jókai hálát­lansággal vádolja, így folytatja: .Én nem tudom, mennyi hálával tartozom Vörösmartynak, de azt tudom, hogy mennyivel tartozik Vörösmartynak Jókai, ha egyébért nem, már csak azért a több mint baráti, több mint testvéri, több mint atyai szeretetért is, melyet reá hosszú éveken paza­roltam. Majd szemére veti, hogy oly kategorice, oly leckéztetőleg beszél vele s elfelejti, hogy Jókai az ő tanítványa, az ő kisöcscse volt, aki az ő szárnyai alatt nőtt fel. Végül kijelentette, hogy újévtől megszűnik az Életképek szerkesztő- és dolgozótársa lenni. Ez az éles hangú s épen nem férfias hangú levél örökre elválasztotta őket. Jókai soha többé, Petőfi is csak egyetlen egyszer szólott még hozzá. Ez már a keresztes háború kihirdetése után történt, amidőn Kossuth népgyűlések tartására szólította fel őket, de az általános rémület és zűrzavarban csak néhány szál ember jelent m­eg a népgyűlésen. A kormánynak ismét menekül­nie kellett s a fiatal írók bucsulakomáján talál­koztak. Nem üdvözölték egymást, de amikor Jókai poharat emelt azokra, akik ezután fognak meg­halni a hazáért, Petőfi jóslelkét megragadta a halálsejtelem, kezet nyújtott neki és szomorúan monda: Köszönöm, hogy értem ,is ittál. Ezután ment Petőfi Mezőberénybe, onnan Bemhez és a végzetes segesvári csatába. Jókainak nagyon fájt a kettőjük közti meghasonlás s amikor a nemzet újra fellélegzett, műveiben és emlékbeszédeiben a kiengesztelő­­désnek egész pálma­erdejét rakta le Petőfi szel­leme és emléke előtt. A szabadságharcban, Jókainak a szabadságharc idejében irt hír­lapi cikkein forradalmi láz ömlik el. A szélzú­gás érzékeny lelkében viharrá tömörült s or­kánként tört ki belőle. Teljesen az események hatása alatt állott s nem ő játszott azokkal, ha­nem ezek a tollával. Innen van az a gyakori és feltűnő változás cikkeiben. A közvélemény szava harsogott cikkeiben. Ha azt csüggedés szállta meg, láza csillapodott, ha azt heve elragadta, ő állt tollával a torlaszok élére s mint a villám, úgy vágott és sújtott vele. A békülékeny hangot ezért váltotta föl nála a korbács pattogása, az engesztelő jobbot a gyűlölet vakító villámlása. Nyáry Pál sugalma­­zására a Közlönynek febr. 3-iki számában az alábbi hang szólalt meg: „A király — úgymond —­ minket nevez pártütőknek s mi mégsem neveztük annak soha. Nem akartuk elzárni a kibékülhetés útját. Mi még most is azt mondjuk : mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk,­ tel­jesítse kötelességét. Mi a harcot nem kezdtük, mi a megtámadott alkotmányt, jogainkat védni fogtunk fegyvert s mihelyt azok biztosítva leendőnek, megszűnik áldozni a nemzet vérével. S legyen bárki, aki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogitni tudja, helyt adunk neki az ország kormányán. Még békülékenyebb febr. 8-iki cikke, mely­ben így szól: »Mentül beljebb megyünk a harci moz­galmakba, annál több adatunk van arról meg­győződni, hogy sem a császár, sem a praeten­­dens, sem tán maga az egész császári család nem faktor a mostani eseményekben. Jelenleg is a császár Prágában, a praeten­­dens és István herceg Hradzsinban, mind a hár­man hihetőleg orvosi felügyelet alatt vannak, Zsófia hercegasszony ezalatt Münchenben, János herceg Frankfurtban mulat. Mindannyian távol e mozgalmak színhelyé­től, talán még hitétől is . . . Itt vitágosan lát­ható, hogy nem a dinasztia, hanem egyesek ér­deke dolgozik.“ Ilyen mentegető cikket írt az általános iz­galom és gyűlölet csillapítására. Az ő tollát tehát nem a meggyőződés, ha­nem a forradalmi láz csillapítása vezette ekkor, s a 24 éves ifjú eme higgadtsága és józansága szinte megdöbbentő volt. Mennyivel más volt e tekintetben Petőfi, aki nem ingadozott, hanem csak lelkesített­ Ugyanekkor írt a Vízaknáról, hogy „Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsó szigten. Akkor azután megyünk vezéres­tül, seregestül a Tisza partjára, hogy a rózsák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóin­kat. Megyünk folyamok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Thökölyek, Rákócziak s hullá­mainkon viszik a szabadság bárkáját.“ Azonban nagy tévedés az, hogy e józan és békülékeny szellemű cikkek a kormány tudta nélkül kerültek volna hiva­talos lapjába, a Közlönybe. Azt naponta át­nézte báró Jósika Miklós, így Jókai cikkei csupán a kormány ingadozásának voltak hű kifejezői. Kossuthot a mindig ellenzéki Madarász József meg is interpellálta Jókai említett cikke miatt, de ő kijelentette, hogy a védelem közben semm­i utat nem akar elzárni, hogy Magyaror­szág ügyei, a nemzet jogai, becsülete és sza­­badsága alapján egyenlíttessenek ki. A branyiszkói győzelem híre felvilla­nyozta a kormányt s ennek hatása legjobban meglátszott Jókai febr. 11-iki cikkén, amelyben már villámokból font ostorral vág végig a ka­­marillán: „Ki minket, ki alkotmányunkat fegyve­res kézzel támadja meg, az ellenség, az párt­ütő, az nem király. Ki az ellenséggel cimborázik, nem király­­párt a neve, hanem hazaáruló. Minden eddig kibocsátott úgynevezett ki­rályi manifesztumokban úgy van nemzetünk prostituálva, mint Kossuth és pártütő társai. Nem úgy király! Nem egy ember, nem pártütők, egy egész nemzet az, kit te a csata­térre , hittál számadásra, egy ország mindene az, melyért az élet-halálharc felidéztetett. Nem Kos­suth Lajos pártja az, egész Magyarország az, kit te pusztítani jöttél, nem Kossuth pártja, egy egész nemzet áll a zászlók alatt vérrel fizetni a vérért . . . e nemzet minden szentségei ellen indítottál háborút, Kossuth a vezér, de a nem­zet a souverains“ Ezt kétségtelenül Kossuth sugalmazta és sokkal jobban megfelel az idők szellemének, mint előbbi cikkei. De a legőszintébben tárta ki lelkét február 13-iki cikkében, amelyben lá­zas, szalgatott mondatokban százados keserű­ségeket vág Ausztria arcába. »Magyar nép, ne higgj az ellenségnek ! Ellenséged volt 300 esztendő óta, gyilkolta, ra­­bolta országodat, mióta lábát beletette; minden magyar vér, ami 300 év óta folyt, érte folyt ki, minden nyomor, keserűség , tőle jött rád. Mennyi szent esküvés, írott törvény, mi­ket királyi sző, királyi név biztosított, lett egy év alatt meghazudtolva, elfelejtve, kicsúfolva, gondolj rá és ne higyj neki. Ne higyj neki, ha ígér, ne higyj neki, ha fenyeget, ne higyj neki, ha imádkozik. Ellen­séged ő, az ő élete a te halálod, véredből él. Gon­dolj azokra, akiket már megölt és vigyázz ma­gadra, mert téged is megölni készül.* Később az Esti lapok-st indította meg, ame­lyet a radikális Március 15-ike ellensúlyozására alapítottak. Ebben kavarta föl a gyémántport.

Next