Pesti Hírlap, 1906. november (28. évfolyam, 301-315. szám)
1906-11-01 / 301. szám
x' E S T I HIR L A P 2 1906. november 1., csütörtök. a kifejezést, hogy „a munka kizsákmányolója“ s nem azt, hogy „munkaadó“ mert a munkaadók igen nagy része tulajdonképen áldás a munkásra, mert hiszen munkát s kenyeret adnak. És ha a munkaadó rizikót is vállal s a vállalat föntartásának s bukásának esélyeit saját vagyonával fedezi, akkor nemcsak az államtól, hanem a munkásoktól is joggal várhatja a védelmet. A „munka kizsákmányolói“ között a magánvállalkozók mellett igen nagy szerepet játszanak a közkereseti társaságok, a részvénytársaságok. De nem annyira a részvényeseket illeti itt a szemrehányás, mint inkább az igazgatóságokat. Ezek igen gyakran a részvényesek érdekeivel takargatják az alkalmazottak kizsákmányolását, pedig csak inkább a saját óriási jövedelmeiket akarják növelni. Igen sok részvénytársaságnál az igazgatóság tagjai s különösen az elnökök és vezérigazgatók oly horribilis összegeket kapnak fizetésül s mindenféle mellékes címen, hogy emiatt lehetetlen a tisztviselőknek és munkásoknak megfelelő javadalmazása. A szociális törvényhozásnak itt is volna hivatása. Törvényben kell szabályozni a részvénytársaság mérlegkészítését s nyereményfelosztási kulcsát. Ezzel meg lehet védeni a részvényesek érdekeit is s az alkalmazottakét is. Bizonyos maximális határt kell szabni a részvénytársasági igazgatók nyerészkedése elé. Gazdaságilag s kulturális tekintetben is kis és szegény ország vagyunk és nem jogosult, hogy egyes részvénytársaságok vezetőinek s igazgatósági tagjainak miniszteri fizetése s egyeseknek a miniszteri fizetésnél négyszerre is több javadalma legyen. Ezt nem bírja meg még a magyar közgazdaság. S nem szabad ily óriási különbségnek lenni a vezetők javadalma s az alkalmazottak nyomora között. Személyekről nem szólunk. Hisz nem irigyeljük egyetlen úrtól sem a nagy jövedelmét. Mi rendszerről és szellemről beszélünk, amelyen javítani kell. Mert a legutóbbi sztrájkok nagy részének is ez volt a tulajdonképeni oka s ezért nem segíthettek a szegény munkások nyomorán. Maholnap a szegény villamos vasúti munkások sztrájkja is véget ér. Ezeknek a nyomora juttatja eszünkbe ezeket az igazságokat. De másoknak is szólnak azok. A helyzet. Báró Aehrenthal, az új külügyminiszter, egy napi látogatása után, Budapestről elutazott. Most az az idő, ami az új külügyminiszter elutazása és báró Schönaighnak, az új hadügyminiszternek, az érkezése közé esik, visszaemlékezésekkel, helyreigazításokkal és a hangulat irányítására szánt közlemények szárnyra bocsátásával telik el. A kormányhoz közelálló helyről már a megszokott sablonos módon hirdetik ki, hogy báró Aehrenthal látogatása kedvező benyomást keltett. Óhajtanák, hogy ez a benyomás oly elhatározásokon alapuló legyen és az elhatározásokat oly tények kövessék, amelyek ne adjanak okot csalódásokra. Emlékezünk például, hogy annak idején Hohenlohe herceg osztrák miniszterelnökről is igen erősen publikálták, hogy látogatása a legkedvezőbb benyomást keltette s íme, rövid idő múlva Hohenlohenak le kellett mondania, mert Magyarországnak legeminensebb joga ellen, az önálló magyar vámtarifa benyújtása ellen tiltakozott s igy a kedves vendégből a legádázabb ellenség lett. Ezért a hirdetéseket sablonoknak tekintjük, amelyek a látogató államférfiakat ép úgy megilletik az elutazás után, mint a barátságos üdvözlések az érkezés alkalmával. Jobb biztatás gyanánt azonban megismertetnek bennünket a báró Aehrenthallal való tanácskozások egyes részleteivel. A miniszterelnöki ebéd után Wekerle miniszterelnök még folytatólagosan tanácskozott báró Aehrenthal külügyminiszterrel. A két és fél órai tanácskozáson kívül ekkor még másfél órás konferencia volt és itt megvitattak több részletkérdést. El is árultak belőle egyet-mást. Nem túlságosan sokat, nehogy megártson. Hanem annyit igenis, hogy Wekerle megegyezésre jutott báró Aehrenthallal a delegacionális határozatok közül a külképviseletre vonatkozóknak a végrehajtására. E szerint gondoskodik a külügyminiszter arról, hogy az összes külügyi hivataloknál legyenek magyarul tudó tisztviselők s így a magyar állampolgárok panaszaikat és kívánságaikat a magyar állam nyelvén adhassák elő és így egyúttal a magyar nyelvű beadványok is elintézhetők legyenek. Megállapodtak a jelvény- és címerkérdés dolgában is. Igen fontos az a hír, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök báró Aehrenthal külügyminiszterrel konferált a szerb vámkonfliktus dolga— Lehetetlen! És csak úgy kapta, semmiért? — Hát persze, hogy semmiért! — Azt meséld a feleségednek, aki mindent elhisz neked ... de én ismerem a fiatal báró Szipkayt, az nem ad úgy, bele a világba, ötszáz koronás gyűrűket . . . — Először is te nem ismered a fiatal báró Szipkayt, másodszor a fiatal báró sem ismeri Erzsikét. Négy nap előtt látta először. — És ma már gyűrűt küld neki! Nyíltan, röstelkedés nélkül, hogy az egész színház tudjon róla. — A színház akkor is tudná, ha titokban küldte volna. — Mondhatom, szép színház. Micsoda erkölcsök! Ezt az érdekes eszmecserét az ügyelő szakította félbe, kituszkolván a marathoni rózsalányt a színpadra. A primadonna a következő pillanatban már elfogulatlanul és a meggyőződés hevével énekelte a darab „slágerét“: „Van egy parányi kis egérfogóm. Tódulnak bele az egerek Mohónyban és hogy vele ebben a kérdésben is egyetértő megállapodásra jutott. Annak idején a magyar kormány Goluchowski ténykedéseivel szemben jórészt passzív szerepre volt kárhoztatva és kétségtelen, hogy az a sok gazdasági kár, amit Magyarországnak a szerb vámháború okozott, nem volt a magyar kormány kedve szerint való és nem is igen emelte a kormány népszerűségét.Ha tehát most Wekerle Aehrenthallal a Szerbiával való viszony dolgában is tárgyalt és megegyezésre jutott, ez azt jelenti, hogy az eddigi állapotokon változtatni fognak s ez a változtatás Magyarországnak csak előnyére válhatik. Goluchowski elment, hát már nincs ok arra, hogy a Skoda-ágyúk utóhangjai megrázkódtassák a gazdasági élet, talpazatát. Viszsza lehet állítani a normális viszonyokat, ha báró Aehrenthal is úgy akarja, ahogy a magyar kormány akarja. De félhivatalosan is kijelentik a Bud. Tud. című első osztályú félhivatalos laptudósító útján, hogy az ebéd utáni tanácskozás a két álkim férfiúnak (Wekerle és Aehrenthal) valamennyi kérdésben való teljes egyetértését eredményezte. Más részletek is vannak. Az ebéd után és a miniszterelnökkel való tanácskozás után Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár és Popovics pénzügyminiszteri államtitkár konferáltak báró Aehrenthal külügyminiszterrel és őt tájékoztatták Magyarország közgazdasági és pénzügyi helyzete felől ama vonatkozásokban, amelyek a külügyi politikát érintik. És miután mindez megtörtént, összegyűltek a magyar miniszterek és Wekerle Sándor miniszterelnök elnöklése mellett formális miniszteri tanácskozást tartottak. Ekkor referálhatott Wekerle miniszterelnök mindarról, amiben báró Aehrenthallal megállapodott és ezen a tanácskozáson lehetett konstatálni még báró Schönaich megérkezése előtt is azt, hogy semmiféle kormányválságról nem lehet szó és válságra jelenleg abszolúte nincs kilátás, bármennyire óhajtanák is ama körökben, ahol a zavarkeltés a legfőbb gond és a lefontosabb cél. A miniszteri tanácskozáson történhetett továbbá megállapodás ama nyilatkozatokba amelyeket Wekerle ma a pénzügyi bizottsá ülésén tett és amelyek leginkább hivatott, hogy a parlamenti pártokban a nyugalom érzését keltsék fel és az aggodalmakat eloszlassál A magyar kormány a királylyal kötött paktum alapján áll és ezen az alapon támogatja őt a parlament. E paktumtól a kormány egyáltalában nem tér el és bátran hivatkozhatik arra hogy kormányzásának rövid ideje alatt is már A bonvivant arca elborult. Mert ő volt a színház férfiprimadonnája. — Haha! A művésznőnek? — kacagat föl keserűen. — Meglátod, hogy egysze leesik a zenekarba. A kaszinósorok úgy vonzzák, mint mágnes a vasat. És azt a rongyó hatszázkoronás kis gyűrűt is irigyli attól a szegény lánytól és nem átallaná gyanúsítani . . De megint jött az ügyelő, mert most bonvivantnak kellett a színpadra mennie. A rendező gúnyosan nézett utána. Aztán odafordult a komikushoz: — Ő beszél! Hát az ő tíz ujján miből úl az az ékszerkereskedés? egy kicsit. Ijedten nézett körül. Ez a sok ember itt körülötte . . . miért tanácsolják olyan elkeseredetten, hogy fogadja el a gyűrűt? Miért vigyáznak egyszerre olyan összeesküvés-szerűen az ő tisztességére? Miért néznek rá fenyegetően, irigyen, rosszkedvűen, nyugtalanul, mintha attól tartanának, hogy a rábeszélésük dacára is el fogja fogadni a gyűrűt? Akármilyen egyszerű kis nő volt is Erzsiké, mégis csak nő volt. Nő, aki értékelni tudja, mit jelent az, hogy ő kapott gyűrűt, a többiek pedig nem kaptak gyűrűt. Vajon itt az egész társaságban akadt volna-e valaki, aki a gyűrűt nemes felháborodással visszautasítja? Végignézett az urakon is, a hölgyeken is, azután a gyűrűt, amelyet eddig zavarodottan és idegesen forgatott, határozott, sőt döntő mozdulattal az ujjára húzta — és többé nem vette le. — Okosan — mondták a többiek kényszeredett mosolylyal. És kiábrándulva, csalódottan elszéledtek. 3. A szenzáció tehát fokozódott. Erzsike nemcsak gyűrűt kapott, de el is fogadta. Aminek hire ment a felsőbb régiókba is. A bonvivant egy kis kárörömmel mondta el az esetet a primadonnának. A primadonna ezen az estén a marathoni rózsaleányt ábrázolta, tehát a szokottnál is erkölcsösebb volt. — Ne beszélj — mondta könnyed sápadtsággal. — Ha mondom! Megér vagy négyszáz koronát. Nagyon mohón! . . A bonvivant széles mosolylyal nézett utána. Aztán odafordult a rendezőhöz: — Hallod? Azt mondta: micsoda erkölcsök! Nem mondanád meg, miből hordja a tíz ujján meg a két fülében azt az ékszerkereskedést? — Az más, lelkem, — szólt a rendező kenetteljes hangon, — az a művésznőnek szól. 4. A komikus felelni akart, de torkának a szó. Mert a színpad homályában hirtelen tűnt az igazgató, a titkárral. Halkan beszélgettek. — ... és ma megint itt ül ugyanabi páholyban és majd kinézi a szemét — mi a titkár. — Nem rossz! — szólt az igazgatás a gyűrű? . — Egészen szenzációs. Testvérek közöt is megér hétszáz koronát . . . láttam. Az igazgató elgondolkozott. — Ez az Erzsike úgy látszik egészen tehetséges leány — mondta aztán. — Hogyne! — helyeselt a titkár. A legközelebbi darabban talán lehetne neki valmi kis szerepet adni . . . — De mennyire! Ön tudja legjobb, hogy mindig az volt az elvem: helyet a fialoknak! Az első csatasorba a fiatalokkal! Ha mutassák meg, hogy mit tudnak!. . .