Pesti Hírlap, 1907. január (29. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-27 / 24. szám

1907. január 27., vasárnap. PESTI HÍRLAP 33 Egy diplomata feljegyzéseiből. •— A saj­tóról. — Istenben boldogult Mezey Sándor, ki mint washingtoni követ hunyt el túl korán, a nyolc­vanas évek elején követségi titkár volt Buka­restben. Nagy műveltségű, széles látkörű és ala­pos tudásu ember volt s mint ilyen szeretett a d­olgok mélyére hatolni s az egyes jelenségek inkái után fürkészni. Kevés diplomatát tudok, aki nagyobb figyelemmel és odaadással tanulmá­nyozta volna a terepet, melyen működnie kel­lett s aki nála jobban lett volna informálva azon országok viszonyai felől, hova hivatása ren­delte. Egy alkalommal, Romániáról lévén szó, éle­sen kifakadt azon hallatlan támadásokkal szem­ben, melyekkel egyik szélső román hírlap az új monarchia uralkodóját nap-nap után trak­­tálta. A tiszteletreméltó Hohenzollern-sarjat oly injuriákkal és invektívákkal halmozta el szün­telen ama lap, melyek, különösen akkoriban, minden képzeletet felülmúltak. E vádak sorá­ban első helyen állott az a ráfogás, hogy az uralkodó e minőségét jogtalan vagyonszerzésre és anyagi gyarapodásra használja ki, miért is a tönk szélére fogja juttatni Romániát s ha az ország majd csődbe jut, a Hohenzollern-ivadék óriási rablott vagyonnal, tele zsebekkel fog Sigmaringenbe visszatérni. A nevezetes lap, azt hiszem, az Adverul volt, még különbet is produ­kált. Az uralkodó születésnapján gyászkeret­­ben jelent meg, címlapján ezen egyetlen mon­dattal: Carol király ma ünnepli születésnapját. M­ezey Sándor ezen esetből kifolyólag a fékte­len sajtószabadságot kárhoztatta, melyet más­ként­ értelmez a Times és­ másként az Adverul szerkesztője, aki talán tudatában sem volt an­nak, hogy mily vakmerő visszaélést követ el a sajtószabadság szent nevével. Jó ideig azt hittem,­­hogy a ma piszkolódó román lapot injuriák tekin­tetében tényleg lehetetlen túllicitálni. A pálmát habozás nélkül neki ítélem oda, ha véletlenül nem kerül kezembe egyik budapesti esti újságnak legutóbbi száma, mely a gyalázás terén olyan világrekordot te­remtett, melyet túlszárnyalni akkor sem lesz le­hetséges, ha­ majdan bakakáplárok írnak lapot bakakáplárok számára. A párhuzamért előre is bocsánatot kérek a tisztelt káplár uraktól, aki­ket legtávolabbról sem akartam megsérteni. De hogy milyen nagy lehet az undor és felháboro­dás, mely minden jóizlésű embert elfog, ha azon lapnak néhány sorát végigfutja, annak illusz­­trálására az illető lap szókincséből a leggyak­rabban előforduló kifejezéseket ideigtátom: csirkefogó, kerítő, bordélyház-tulajdonos, vaga­bond, gazember, panamista, rothadt test, férges rész, fegyenc, bandita, züllött kalandor, kleri­kális betyár, utálatos lókötő, jellemtelen pimasz fráter, haszontalan pernahajder, bitang. Szörnyül Hallatlan és hihetetlen, hogy akadjon magyar lap, mely igy ir. Az ember nem tudja, kire vessen követ? A lapra-e vagy a közönségre, mely ezen irásmodort eltűri? Ezer szerencse, hogy a magyar nem világnyelv s hogy csak önönmagunk előtt kell szégyenkez­nünk s nem egyszersmind a külföld előtt is, mely talán nem szerez tudomást egyes lapjaink választékos stílusáról. Egy másik fővárosi esti lap méltó társa az előbbinek. Ez ő felsége magánéletéből tálal szenzációs részleteket olvasóközönsége elé, me­lyeknek hitelessége iránt táplált m­inden esetle­ges kételyt eleve eloszlat azon kijelentésével, hogy tudósítójának sikerült az ide vonatkozó adatokat közvetlen személyes tapasztalatai alapján összegyűjteni. Ehhez, persze, nem fér­het többé kétség s ilyen alakban lancitozni lehet azt a c­ualifikálhatatlan monstruozitást, hogy ő felsége, a mértékletesség klasszikus mintaképe, naponta két-három palack tokaji aszút fo­gyaszt. Látni való, hogy az az irányzat, mely nem kíméli az egyéni integritást, mely térdig gázol mások becsületében, mely előtt sem­mi, de semmi sem szent, még attól sem retten vissza, hogy a király főnként személyét rágalmazó aj­kaira­ vegye. Lives­­of the English Poets című művében Johnson, Milton Areopagiticájáról szólva, többek között ezeket, mondja: A korlátlan sajtószabad­ság veszélye egyrészt s a megszorítás és korlá­tozás veszélye másrészt egy oly államtudomá­nyi problémát eredményezett, melynek megfej­tésére az emberi ész edd­igelé nemi bizonyult ké­pesnek. Valóban, ha a durvaságnak oly mérvű tobzódását tapasztaljuk, mely­­ a fővárosi sajtó egyes orgánumaiban napirenden van, hogy megbotránkoztassa a tudót s megtéveszsze a tu­datlanokat,­ önkéntelenül is azt kell kérdenünk: vajon nem volna-e kívánatos és helyén­való, hogy a­ nagy veszélyekkel terhes féktelen sza­badságnak észszerű korlátokat vonjunk? Nem azon időkre gondolunk természetesen, midőn királyi privilégiumra volt szükség, hogy egy lap híreket közölhessen s melyre Macaulay cé­loz, módon a Stuartok korában létezett Londoni Újságról igy ír. A lap hetenként kétszer, hétfőn és csütörtökön jelent meg. Tartalma rendesen a következő volt: Egy királyi proklamáció, a toryknak többrendbeli feliratai, előléptetések közlése, hiradás valamely a Duna mentén csá­szári hadak és janicsárok között történt össze­ütközésről, leírása egy rettegett utánállónak, serievei élénkítették. Ennek a mintájára alakul­tak azután a későbbi irodalmi salonok. Talán nem is az utánzás, hanem az élet­szükség teremtette meg nálunk is az irodalom újjászületésének már hajnalán azokat a litte­­ratus társaságokat, amelyek minden tudákos színezet nélkül a háziasszony kedves, meleg „nappali“-jában, vagy a fehér asztal mellett, poharazás közben és pipa­ szóval tárgyalták az irodalo­­, művészet, társasélet minden kér­dését. Nem a vagyon, rang tartotta fenn ezen társasösszejöveteleket. Nem is igen tanyáztak már a XVIII. században a főúri kastélyokban. Azok nagyobbrészt elnémetesedtek, elfranciá­­sodtak már akkor. A nemzetfentartó és alkotó középnemesség volt azok megteremtője. Szülő­jük pedig többnyire: a szerelem. Nem fér meg a lángoló érzés az író­­szívé­ben. Kitör és rokonlelket keres, amely őt meg­értse, viszontszeresse, amelyet ő fel­virágozzon, glóriával övezzen, felruházzon saját lelke min­den ábrándjával. Érdekes, hogy első irodalmi salonjainak egyikét a tiroli származású Markovics grófné létesítette, aki maga egy kukkot sem tudott még akkor magyarul. Nála találkoztak az Uránia­kor tagjai, a contractsocial elveit valló aufklá­­risták, a tudósok s mindezt azért tette, hogy imádott Kánaánjának kört teremtsen, ahol az érvényesülhessen. Örök kára irodalmunknak, hogy Markovicsné szerelme csak szalmaláng volt. Fellobbant, elhamvadt s vele kialudt Kár­mán nemes lelkének szikrája. Kevésbbé elegáns, de nem kevésbbé érde­kes volt Bédyné irodalmi köre Komáromban, bejelentése egy kakasviadalnak, melyet két elő­kelő gentleman rendez s végül egy felhívás, mely tisztességes jutalmat ígér a becsületes megtalálónak, aki mrs Jones elveszett öletét megkerüti. Azon kor sem lebeg előttem követen­dő példa gyanánt, midőn Sir Roger L’Estrange, aki a két utolsó Stuart idejében sajtócenzor volt, a parlamenthez intézett egyik beadványában a sajtó megrendszabályozására a büntetés követ­kező nemeit ajánlotta: pelengérre állítás, meg­korbácsolás, megcsonkítás, kényszermunka, gá­lyarabság, börtön s végezetül halál. Ez utóbbi alatt ne holmi egyszerű akasztást vagy lefeje­zést méltóztassék gondolni. Korántsem. Hogy mit kell alatta érteni, azt megtudjuk egy Wilke nevű író esetéből, aki elég vakmerő volt, hogy az akkori kormányzati rendszerrel szemben táp­lált elégedetlenségének nyílt kifejezést adjon. Ezért pörbe fogták, elítélték s a következő mó­don végezték ki: hóna alá kötelet erősítettek s azon akasztották fel, majd kitépték beleit s azo­kat szeme láttára elégették, az­után felnégyelték, fejét pedig „az uralkodó tetszésére" bízták. Mon­dom, nem ezekre gondolok, midőn azon véleke­désemet tolmácsolom, hogy a sajtó túlkapá­saival szemben valamely orvoslatra sürgős szükség van, ha csak azt nem akarjuk, hogy megszűnjék s romba dűljön minden tekintély s a legteljesebb anarchia kapjon lábra minden téren. A sajtószabadságot a zsarnokság, az ab­szolutisztikus államrend és az egyház elleni vé­dekezés szükte s lényege abban áll, hogy gondo­latait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti. Más szóval: a sajtószabadság a gondolatnyilvánítás szabadságában áll, de sem­mi esetre sem abban, hogy gondolatok cégére a­latt ocsmányságokat lehessen büntetlenül ter­jeszteni s hogy ily módon állandóan szabadjon visszaélni oly jogokkal, melyeket a törvényho­zók bölcsesége kizárólag a gondolat számára biztosított. Igazán nem hiszem, hogy Széchenyi, Kossuth, Beöthy Ödön vagy bárki azon neves férfiak­­ közül, akik hazánkban a sajtószabadság úttörői voltak, valaha gondolatoknak minősí­tették volna azon alantjáró förmed­vényeket, melyeknek szókincséből előbb egyes szemelvé­nyeket idéztem. Ezekkel szemben az intézmé­nyekkel biztosított, védekezés oly parancsoló szükség, mely elől többé kitérni nem lehet; és oly szükség, mint az, melyből annak idején maga a sajtószabadság fakadt. De kétszeres szükség oly viszonyok között, hol az elvek har­cát s a pártok tusáját ádáz személyeskedés vál­totta, fel s ahol már nem a különböző nézetek és meggyőződések, hanem csupán a különböző személyek állnak egymással szemben. Innen a teljes züllésig már csak egy lépés. Talán any­ ■BBBgiagw i tnr»iir.ai»naw»m~iiiírr' i rTwraaMBraiBBB 11 \ Irodalmi szalonok. <— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Nem szeretem a nagy társaságot. Legfel­jebb én petit cornito érzem jól magam, akkor is főkép asszonyok, még­pedig szellemes asszo­nyok közt. A múlt napokban részt vettem ilyen társaságban. Kellemes volt a milien is, ami ma­gamfajta poetás embernek életszükség, mint a levegő. Ódon, kényelmes bútorok, a falon isme­rős, kedves arcok, pálmák, virágok minden sa­rokban. Illatos, enyhe meleg a levegő. Elmúlt ködös századokba szállt vissza képzeletem, midőn a társaság egyik élénk, ked­ves tagja rám szólt: — Legyen a mi Bocacciónk. Meséljen va­lamit. Könnyű s nehéz volt feladatom egyszerre. Érdekelte a hölgyeket minden s hozzá tudtak szólni az irodalom, a művészet minden kérdé­séhez, otthon voltak azok minden ágában. Leg­feljebb még a részletek iránt érdeklődtek. A na­gyok apró élményei, szerelmei felől tudakozód­tak tőlem, a szív-krónikástól. Azt vitattam, minden nagy alkotás, főkép irodalmi, művészi munka rugója az asszony. Általa él, miatta pusztul minden. Ő a közép­pont, amely körül forog a világ. Hogy a főrangú francia leányok komo­lyabb iránytű nevelésben részesülhettek, azt XIV. Lajos és Maintenon asszony szerelmének köszönhetjük. Órákig elüldögélt a Bői solert­a műveit, nagyeszű nő saint-cyri salonjában, ahol a remek­művek felolvasását szellemes can­ocska krónikák szerint Juliána asszony lelke­sedését Csokonai Vitéz Mihály iránti gerjedel­­me táplálta. Délutánonként a Bédy szenátor kertjében gyűlt össze a társaság. Bédyné legin­kább a fiatal lányokat vonta kerébe. Csokonai elhozta verseit vagy egy új könyvet; kevés akadt akkoriban. A szebb részeket felolvasták, elszavalták. Nótákat csináltak s gitár mellett el is énekelték. Verses charade-okat rögtönöztek, a háziasszony... házigazda nevenapján ünnepi játékokat rendeztek. Itt­­ismerkedett meg Cso­konai Lillájával. Milyen érzésekkel viseltetett a költő Bédyné iránt, még ma sincs egészen felde­rítve. De az tény, hogy Bédynét emésztette a fél­tékenység. S véget értek az id­ilek, mikor a tril­lák és Lillák dalnoka elment a messze Somogy­ba professzornak. A Dunántúl irodalmi életének,­a helikoni ünnepeknek benső indító oka szintén ti szerelem volt. Itt hódolt Festetich László, a nagy György fia, szive hölgyének, Dukál Takács Juditnak. A múlt század húszas-harmincas éveiben számos irodalmi salonja volt Pestnek. Első he­lyen állt gróf Teleki Lászlóé. Neje, Mészáros Johanna, részt vett az akkor megindult femi­nista mozgalmakban. Ezt a kört — kivételképen — nem a szerelem hozta létre. Nem is any­­nyira a vidám múzsákat ápolták itt, mint ko­moly társadalmi és­ tudományos kérdéseket, vi­tattak. Nagyon kedélyes kör volt a Vitkoviché, a „jó kis szerb", amint nőtársai hívták — zöld­­f­ú-Utcai háza kapuját mindig nyitva tartotta. Ide szállt Kazinczy, Szemere Pál, Döbrentei, aki mikor a gróf Gyulaiéinál volt nevelő, Er­délyből Pestre jövet igy jelenté érkezését: ...Jó­

Next