Pesti Hírlap, 1907. január (29. évfolyam, 1-27. szám)
1907-01-27 / 24. szám
1907. január 27., vasárnap. PESTI HÍRLAP 33 Egy diplomata feljegyzéseiből. •— A sajtóról. — Istenben boldogult Mezey Sándor, ki mint washingtoni követ hunyt el túl korán, a nyolcvanas évek elején követségi titkár volt Bukarestben. Nagy műveltségű, széles látkörű és alapos tudásu ember volt s mint ilyen szeretett a dolgok mélyére hatolni s az egyes jelenségek inkái után fürkészni. Kevés diplomatát tudok, aki nagyobb figyelemmel és odaadással tanulmányozta volna a terepet, melyen működnie kellett s aki nála jobban lett volna informálva azon országok viszonyai felől, hova hivatása rendelte. Egy alkalommal, Romániáról lévén szó, élesen kifakadt azon hallatlan támadásokkal szemben, melyekkel egyik szélső román hírlap az új monarchia uralkodóját nap-nap után traktálta. A tiszteletreméltó Hohenzollern-sarjat oly injuriákkal és invektívákkal halmozta el szüntelen ama lap, melyek, különösen akkoriban, minden képzeletet felülmúltak. E vádak sorában első helyen állott az a ráfogás, hogy az uralkodó e minőségét jogtalan vagyonszerzésre és anyagi gyarapodásra használja ki, miért is a tönk szélére fogja juttatni Romániát s ha az ország majd csődbe jut, a Hohenzollern-ivadék óriási rablott vagyonnal, tele zsebekkel fog Sigmaringenbe visszatérni. A nevezetes lap, azt hiszem, az Adverul volt, még különbet is produkált. Az uralkodó születésnapján gyászkeretben jelent meg, címlapján ezen egyetlen mondattal: Carol király ma ünnepli születésnapját. Mezey Sándor ezen esetből kifolyólag a féktelen sajtószabadságot kárhoztatta, melyet másként értelmez a Times és másként az Adverul szerkesztője, aki talán tudatában sem volt annak, hogy mily vakmerő visszaélést követ el a sajtószabadság szent nevével. Jó ideig azt hittem,hogy a ma piszkolódó román lapot injuriák tekintetében tényleg lehetetlen túllicitálni. A pálmát habozás nélkül neki ítélem oda, ha véletlenül nem kerül kezembe egyik budapesti esti újságnak legutóbbi száma, mely a gyalázás terén olyan világrekordot teremtett, melyet túlszárnyalni akkor sem lesz lehetséges, ha majdan bakakáplárok írnak lapot bakakáplárok számára. A párhuzamért előre is bocsánatot kérek a tisztelt káplár uraktól, akiket legtávolabbról sem akartam megsérteni. De hogy milyen nagy lehet az undor és felháborodás, mely minden jóizlésű embert elfog, ha azon lapnak néhány sorát végigfutja, annak illusztrálására az illető lap szókincséből a leggyakrabban előforduló kifejezéseket ideigtátom: csirkefogó, kerítő, bordélyház-tulajdonos, vagabond, gazember, panamista, rothadt test, férges rész, fegyenc, bandita, züllött kalandor, klerikális betyár, utálatos lókötő, jellemtelen pimasz fráter, haszontalan pernahajder, bitang. Szörnyül Hallatlan és hihetetlen, hogy akadjon magyar lap, mely igy ir. Az ember nem tudja, kire vessen követ? A lapra-e vagy a közönségre, mely ezen irásmodort eltűri? Ezer szerencse, hogy a magyar nem világnyelv s hogy csak önönmagunk előtt kell szégyenkeznünk s nem egyszersmind a külföld előtt is, mely talán nem szerez tudomást egyes lapjaink választékos stílusáról. Egy másik fővárosi esti lap méltó társa az előbbinek. Ez ő felsége magánéletéből tálal szenzációs részleteket olvasóközönsége elé, melyeknek hitelessége iránt táplált minden esetleges kételyt eleve eloszlat azon kijelentésével, hogy tudósítójának sikerült az ide vonatkozó adatokat közvetlen személyes tapasztalatai alapján összegyűjteni. Ehhez, persze, nem férhet többé kétség s ilyen alakban lancitozni lehet azt a cualifikálhatatlan monstruozitást, hogy ő felsége, a mértékletesség klasszikus mintaképe, naponta két-három palack tokaji aszút fogyaszt. Látni való, hogy az az irányzat, mely nem kíméli az egyéni integritást, mely térdig gázol mások becsületében, mely előtt semmi, de semmi sem szent, még attól sem retten vissza, hogy a király főnként személyét rágalmazó ajkaira vegye. Livesof the English Poets című művében Johnson, Milton Areopagiticájáról szólva, többek között ezeket, mondja: A korlátlan sajtószabadság veszélye egyrészt s a megszorítás és korlátozás veszélye másrészt egy oly államtudományi problémát eredményezett, melynek megfejtésére az emberi ész eddigelé nemi bizonyult képesnek. Valóban, ha a durvaságnak oly mérvű tobzódását tapasztaljuk, mely a fővárosi sajtó egyes orgánumaiban napirenden van, hogy megbotránkoztassa a tudót s megtéveszsze a tudatlanokat, önkéntelenül is azt kell kérdenünk: vajon nem volna-e kívánatos és helyénvaló, hogy a nagy veszélyekkel terhes féktelen szabadságnak észszerű korlátokat vonjunk? Nem azon időkre gondolunk természetesen, midőn királyi privilégiumra volt szükség, hogy egy lap híreket közölhessen s melyre Macaulay céloz, módon a Stuartok korában létezett Londoni Újságról igy ír. A lap hetenként kétszer, hétfőn és csütörtökön jelent meg. Tartalma rendesen a következő volt: Egy királyi proklamáció, a toryknak többrendbeli feliratai, előléptetések közlése, hiradás valamely a Duna mentén császári hadak és janicsárok között történt összeütközésről, leírása egy rettegett utánállónak, serievei élénkítették. Ennek a mintájára alakultak azután a későbbi irodalmi salonok. Talán nem is az utánzás, hanem az életszükség teremtette meg nálunk is az irodalom újjászületésének már hajnalán azokat a litteratus társaságokat, amelyek minden tudákos színezet nélkül a háziasszony kedves, meleg „nappali“-jában, vagy a fehér asztal mellett, poharazás közben és pipa szóval tárgyalták az irodalo, művészet, társasélet minden kérdését. Nem a vagyon, rang tartotta fenn ezen társasösszejöveteleket. Nem is igen tanyáztak már a XVIII. században a főúri kastélyokban. Azok nagyobbrészt elnémetesedtek, elfranciásodtak már akkor. A nemzetfentartó és alkotó középnemesség volt azok megteremtője. Szülőjük pedig többnyire: a szerelem. Nem fér meg a lángoló érzés az írószívében. Kitör és rokonlelket keres, amely őt megértse, viszontszeresse, amelyet ő felvirágozzon, glóriával övezzen, felruházzon saját lelke minden ábrándjával. Érdekes, hogy első irodalmi salonjainak egyikét a tiroli származású Markovics grófné létesítette, aki maga egy kukkot sem tudott még akkor magyarul. Nála találkoztak az Urániakor tagjai, a contractsocial elveit valló aufkláristák, a tudósok s mindezt azért tette, hogy imádott Kánaánjának kört teremtsen, ahol az érvényesülhessen. Örök kára irodalmunknak, hogy Markovicsné szerelme csak szalmaláng volt. Fellobbant, elhamvadt s vele kialudt Kármán nemes lelkének szikrája. Kevésbbé elegáns, de nem kevésbbé érdekes volt Bédyné irodalmi köre Komáromban, bejelentése egy kakasviadalnak, melyet két előkelő gentleman rendez s végül egy felhívás, mely tisztességes jutalmat ígér a becsületes megtalálónak, aki mrs Jones elveszett öletét megkerüti. Azon kor sem lebeg előttem követendő példa gyanánt, midőn Sir Roger L’Estrange, aki a két utolsó Stuart idejében sajtócenzor volt, a parlamenthez intézett egyik beadványában a sajtó megrendszabályozására a büntetés következő nemeit ajánlotta: pelengérre állítás, megkorbácsolás, megcsonkítás, kényszermunka, gályarabság, börtön s végezetül halál. Ez utóbbi alatt ne holmi egyszerű akasztást vagy lefejezést méltóztassék gondolni. Korántsem. Hogy mit kell alatta érteni, azt megtudjuk egy Wilke nevű író esetéből, aki elég vakmerő volt, hogy az akkori kormányzati rendszerrel szemben táplált elégedetlenségének nyílt kifejezést adjon. Ezért pörbe fogták, elítélték s a következő módon végezték ki: hóna alá kötelet erősítettek s azon akasztották fel, majd kitépték beleit s azokat szeme láttára elégették, azután felnégyelték, fejét pedig „az uralkodó tetszésére" bízták. Mondom, nem ezekre gondolok, midőn azon vélekedésemet tolmácsolom, hogy a sajtó túlkapásaival szemben valamely orvoslatra sürgős szükség van, ha csak azt nem akarjuk, hogy megszűnjék s romba dűljön minden tekintély s a legteljesebb anarchia kapjon lábra minden téren. A sajtószabadságot a zsarnokság, az abszolutisztikus államrend és az egyház elleni védekezés szükte s lényege abban áll, hogy gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti. Más szóval: a sajtószabadság a gondolatnyilvánítás szabadságában áll, de semmi esetre sem abban, hogy gondolatok cégére alatt ocsmányságokat lehessen büntetlenül terjeszteni s hogy ily módon állandóan szabadjon visszaélni oly jogokkal, melyeket a törvényhozók bölcsesége kizárólag a gondolat számára biztosított. Igazán nem hiszem, hogy Széchenyi, Kossuth, Beöthy Ödön vagy bárki azon neves férfiak közül, akik hazánkban a sajtószabadság úttörői voltak, valaha gondolatoknak minősítették volna azon alantjáró förmedvényeket, melyeknek szókincséből előbb egyes szemelvényeket idéztem. Ezekkel szemben az intézményekkel biztosított, védekezés oly parancsoló szükség, mely elől többé kitérni nem lehet; és oly szükség, mint az, melyből annak idején maga a sajtószabadság fakadt. De kétszeres szükség oly viszonyok között, hol az elvek harcát s a pártok tusáját ádáz személyeskedés váltotta, fel s ahol már nem a különböző nézetek és meggyőződések, hanem csupán a különböző személyek állnak egymással szemben. Innen a teljes züllésig már csak egy lépés. Talán any ■BBBgiagw i tnr»iir.ai»naw»m~iiiírr' i rTwraaMBraiBBB 11 \ Irodalmi szalonok. <— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Nem szeretem a nagy társaságot. Legfeljebb én petit cornito érzem jól magam, akkor is főkép asszonyok, mégpedig szellemes asszonyok közt. A múlt napokban részt vettem ilyen társaságban. Kellemes volt a milien is, ami magamfajta poetás embernek életszükség, mint a levegő. Ódon, kényelmes bútorok, a falon ismerős, kedves arcok, pálmák, virágok minden sarokban. Illatos, enyhe meleg a levegő. Elmúlt ködös századokba szállt vissza képzeletem, midőn a társaság egyik élénk, kedves tagja rám szólt: — Legyen a mi Bocacciónk. Meséljen valamit. Könnyű s nehéz volt feladatom egyszerre. Érdekelte a hölgyeket minden s hozzá tudtak szólni az irodalom, a művészet minden kérdéséhez, otthon voltak azok minden ágában. Legfeljebb még a részletek iránt érdeklődtek. A nagyok apró élményei, szerelmei felől tudakozódtak tőlem, a szív-krónikástól. Azt vitattam, minden nagy alkotás, főkép irodalmi, művészi munka rugója az asszony. Általa él, miatta pusztul minden. Ő a középpont, amely körül forog a világ. Hogy a főrangú francia leányok komolyabb iránytű nevelésben részesülhettek, azt XIV. Lajos és Maintenon asszony szerelmének köszönhetjük. Órákig elüldögélt a Bői solerta műveit, nagyeszű nő saint-cyri salonjában, ahol a remekművek felolvasását szellemes canocska krónikák szerint Juliána asszony lelkesedését Csokonai Vitéz Mihály iránti gerjedelme táplálta. Délutánonként a Bédy szenátor kertjében gyűlt össze a társaság. Bédyné leginkább a fiatal lányokat vonta kerébe. Csokonai elhozta verseit vagy egy új könyvet; kevés akadt akkoriban. A szebb részeket felolvasták, elszavalták. Nótákat csináltak s gitár mellett el is énekelték. Verses charade-okat rögtönöztek, a háziasszony... házigazda nevenapján ünnepi játékokat rendeztek. Ittismerkedett meg Csokonai Lillájával. Milyen érzésekkel viseltetett a költő Bédyné iránt, még ma sincs egészen felderítve. De az tény, hogy Bédynét emésztette a féltékenység. S véget értek az idilek, mikor a trillák és Lillák dalnoka elment a messze Somogyba professzornak. A Dunántúl irodalmi életének,a helikoni ünnepeknek benső indító oka szintén ti szerelem volt. Itt hódolt Festetich László, a nagy György fia, szive hölgyének, Dukál Takács Juditnak. A múlt század húszas-harmincas éveiben számos irodalmi salonja volt Pestnek. Első helyen állt gróf Teleki Lászlóé. Neje, Mészáros Johanna, részt vett az akkor megindult feminista mozgalmakban. Ezt a kört — kivételképen — nem a szerelem hozta létre. Nem is anynyira a vidám múzsákat ápolták itt, mint komoly társadalmi és tudományos kérdéseket, vitattak. Nagyon kedélyes kör volt a Vitkoviché, a „jó kis szerb", amint nőtársai hívták — zöldfú-Utcai háza kapuját mindig nyitva tartotta. Ide szállt Kazinczy, Szemere Pál, Döbrentei, aki mikor a gróf Gyulaiéinál volt nevelő, Erdélyből Pestre jövet igy jelenté érkezését: ...Jó