Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 259-270. szám)
1909-11-07 / 264. szám
PESTI HÍRLAP 34 1909. november 7., vasárnap. tak, a kerepesi uti Marczibányi házban, meg is látogatta őket. A gyűjteménynek természetesen legérdekesebb része az, amelyek azokra a nőkre vonatkoznak, akiket a költő szeretett. Ott látjuk a Cypruslombok első kiadását: Cyprus lombok Etelke sírjára. Csapó Etelka volt ennek az ábrándnak a hősnője, Vachot Sándor alig tizenhatéves sógornője. Petőfi úgyszólván a halálos ágyon szeretett bele ebbe a leánykába s mint egyik versében meg is írja, „tetemét ő tette a koporsóba.“ Vachot Sándorné, Csapó Mária, nekem gyermekkoromban még sokat mesélt elhunyt nővéréről. Azt is mondta, Petőfiig már régebben udvarolt Etelkének, de ez mindig kinevette a neki határcertlit meg verseket hordó, rosszul öltözködő poétát. A Szerelem Gyöngyei nek azt a példányát, amelyet annak idején Petőfi Mednyánszky Bertának nyújtott át, még az egykori ideát személyesen adta át Kéry Gyulának. Hetvenegy éves volt már akkor a „szőke gyermek, kékszemű kökényfa“, aki a Szerelem Gyöngyeire inspirálta a költőt. De még karcsú, akár egy fiatal leány spirálva mondta Dérynek: — Én sohasem hittem el, hogy Petőfi komolyan szeret. Olyan szerény, félénk volt, akár egy diák . . . Istenem, ha akkor megértem, talán minden másként fordult volna. Micsoda fátuma majdnem minden írónak, művésznek, hogy ezt többnyire haláluk után mondják csak az ideálok. Vagy talán tényleg nem értik őket — mint nem értette meg soha Szendrey Julia sem az őt bálványként imádó Petőfit. — Nagyon szekirozta szegény Sándort! — mondotta Térey Mari néni nekünk sokszor gyermekkorunkban. ■-¡ Ezt a kijelentést nekem csak a napokban tette egy szatmármegyei igen művelt, szellemes asszony, aki még ismerte Kovács Edvárdné Térey Marit, s ha vele együtt volt, szinte benne élt a „Sándor—Julia cultusban.“ Szeszélyes, ideges, külsőségeken kapkodó, hiú nőnek állította Térey Mari Szendrey Júliát, s mikor vállalkozott is „szerelmük közvetítésére“ előre megjósolta a fátumot. És talán jobb, hogy ezt a fátumot Petőfi nem érte meg teljesen. Hogy legalább boldognak hitte magát, a lelke úgy röppent el a földről. Lobbant ki meteorként, vagy ment föl egyenesen Hadúrhoz, tüzes szekéren, mint Illés próféta. Garay Jánosné, a halhatatlan költő neje, Penyák karmester a gyermekben csak azt a lényt ismeri, aki a zenekart a legrosszabb időben tudja énekléssel és sikoltozással megzavarni. Som úr szitkozódott. — Csöndnek kell lenni, áhitatos csöndnek, mondta magában és lelkesen fütyölve sietett a pályaudvarra, hogy megvárja Elzát és a lány anyját, akik megígérték, hogy ma eljönnek a tó partjára, ahol olyan szépen eüt a nap. " II. A karmester úr ott állott a zenepavillon bejárójánál és a felé igyekvő embereket nézte. A tóparthoz vezető szerpentinutat zöld fenyők övezték és most szőkehajú asszonyok lépkedtek rajta, és látszott rajtuk, hogy azt remélték , ma ők lesznek itt a legszebbek. A karmester úr természetesnek találta, hogy az ő kedvéért ideözönlenek, a zene köré, hogy az ő tiszteletére kiöltözködnek és a legszebbnek akarnak látszani, a legszebbnek. Elzára nézett. Azután rögtön a mai szerzeményére gondolt. Az ő fáradságos és küzdelmes élete gondokkal volt tele. Csupán ez a két megnyugtató gondolata volt: a szerelme és a művészete. Ha elkeseredett olykor, ha megbántás érte, vagy kisebb alkalmakkor is, ha társaságban zavarba jött és nem tudott úgy viselkedni, ahogy— amint utólag mindig rájött — kellett volna, mindig elővette ezt e két nyugalmas érzését, hogy elfelejtse általuk a kellemetlent. Ilyenkor elhatározta magában: most rájuk fogok gondolni. Rájuk . Elzára és a sikerre. És ez a két gondolata együtt járt mindig: nem párhuzamosan, mint a gyönyörködtető gondolatok szoktak járni, hanem egymásután, egyik a másik nyomában. A karmester úr azt remélte, hogy a lány szemében majd nőni fog a zenei tefmó egy másik barátnője is mint „beszámíthatlan lényt“ említi Júliát. Temérdek levele volt tőle, kivált abból az időből, amikor „letette az özvegyi fátyolt“. Ezeket halála előtt elégette a nagyasszony, mert nem akarta, hogy valaha bárki is olvashassa azokat a „rettenetesen megrázó lelki busákat“, melyeket Julia magával vívott, mikor „megtette azt a lépést, amelyért a világ követ vetett rá . . .“ Mennyire exaltált volt Szendrey Júlia, mutatják már a megszólítások, aláírások. Garaynét „Szentséges Máriám"-nak aposztrofálja, s így írja alá leveleit: imádó Júliád. Azt is említik életkror, milyen nagy jelentősége volt életében a 8-iki dátumnak. Szeptember 8-án ismerkedett meg Petőfivel, 1847. szeptember 8-án esküdött neki örök hűséget, s 1868. szeptember 8-án hunyta örök álomra szemeit az a boldogtalan asszony, aki valódi prototypusa lehetett volna Feuillet későbben divatba jött femme incomprise-ának’. Pax . . . Nyugszik immár a „barna kislány“, aki a költő „mind a két életének reménye volt.“ Szentségtelen kezekkel ne szakgassunk föl régi sebeket. Ne bontogassuk olyan titkok fátyolét, amelyet halandó úgy sem ért meg. A tény az, hogy Petőfi addig-ameddig, mégis boldog volt Júlia oldalán, ő volt az egyedüli asszony, aki mellett otthont, tűzhelyet talált, aki mellett megnyugodott szenvedélyes, csapongó lelke. A legszebbet, amit Szendrey Júliáról mondani lehet, elmondta tavalyi temetésénél dr Prohászka Ottokár, a nagy pap. Ebben benne volt az ember megértése, az absolutió, a megváltás! Elérzékenyedve állunk meg a Julia szarvasbőr keztyűje előtt, amelyet egykor Petőfi elcsent s egy egész estén át csókolgatott. Megnézzük azt a puplin, tarkaszinü, 1848-iki divat után szabott ruhát, amelyet először vett Juliskájának. Akkor, amikor vizitelni ment pesti ösmerősökhöz s megnézzük az órát, amely a Marcibányi házban annyi boldog órát ütött a „Talpra magyar“ írójának. Mert csakhamar forradalmi zűrzavar, csatazaj váltja föl a boldog szerelem idylliumát. „Varrd meg azt a zászlót“ — írja jóslatszerűen Petőfi, Julia meg a Pestre érkező Tompának panaszkodik. — Sanyit sohase látom. Egész nap a Pilvaxban van. Revoluciót csinálnak! Tompával aztán átkisérteti magát Budára, ahol a piacon csirkét vásárolt, mert mtt olcsóbb. Tompa is a „Szabadság csarnokáéban — az alkotásai, a sikere révén. És olykor félretéve kételkedő, aggodalmas gondolatait, elhatározta : most Elzával fogok foglalkozni. Ilyenkor eszébe jutottak a találkozásaik, mikor a lány a fasor túlsó oldalán járt s ő mellékutcába fordult, hogy ebbe kerülhessen és köszönhessen neki, meg a csöndes sétái, este, az ablaka alatt, mikor azt próbálta eltalálni, vajon mi történik most benn, a kis szobában, a sárga lámpaernyő alatt, most, este, a finom egyenletes melegben, a fehérhuzatú, kéktakarós ágy szomszédságában. Tizenegy órát harangoztak. A zenének kellett kezdődnie. A pavilion körül Sauer úr bizalmas emberei állottak, hivatalos pofával és avval az elhatározással a szívükben, hogy ők ma, mivel zenét hallgatnak, zenét fognak érteni és kritizálni. Sauer úr volt a vállalkozó, aki a fürdőtelepet építtette. Sauer úr üzletember volt és csak most látom, hogy milyen rossz szó ez : üzletember, mert hiszen Sauer úr első-, másod-, sőt harmadsorban is üzlet volt csak, és csupán ezredsorban : ember. A karmester az emelvényre lépett. Kiterjesztette a karjait. Egy pillanatra átvillant az agyán : vajon mi történne most, ha ő az izgalomtól, a zenével való együttérzéstől, a sok színtől, az álmainak a megvalósulásától, a szerelmétől nem tudná végigvezényelni a bevezető indulót? Ekkor — egy kis pózzal — hátra is fordult, hogy Elza buzdító, aggodalmas és boldog arcát lássa, de a lány világos, szalagos, széles karimájú kalapja eltűnt a többi kalapok tömegében. (Miért van az, hogy ez a lány nem hasonlít egy nőhöz sem és a kalapja után mégis össze lehetne téveszteni, akárkivel a világon?) A zenejáték sikerült. A karmester urat megtapsolták. — Das ist ein Orchester, was? uri-utcai Pilvax, a mostani Sovanec-ben — találta a költőt, ott szónokol, lármázik, pipál s billiárdozik a tizekkel. Mellette van Jókai, Vasváry, a dadogó Litkey, aki dühösen mondja: „O ... o... okosan so.„ so ... sohase esi... csináltak még forradalmat.“ A nagy fehér márvány-asztalon körmöli verset Szegfy Mór: „Mit kérjünk a királyoktól“, amelylyel rohannak a nyomdába s csakhamar azon nedvesen osztják szét. A fiuk pedig lelkesen olvassák, hogy „nem kell se rang, se hiú fény, csak szabadság . . . szabadság . . .“ Nagybecsű a freskók vidám lelkű írójának, Bernáth Gazsinak a testamentuma. Fölirása: Végrendelet, per mopsz. Utána következik, hogy Petőfinek két hozzá intézett nagybecsű levelét a „legkedvesebb gróf-gyereknek“, Teleki Sándornak testálja. „Tanú és végrendeleti executor az isten." Nem kevésbbé becses az a pléhpersely, amelyben ezüst pénzben kapott honvédtiszti fizetését tartotta Petőfi, meg az a nagy, cifrán faragott kulacs, amelyet nyakába akasztván, vigan járt-kelt az ózdi halászbálon. És mintha csakugyan a Szabadság szentséges lehelletével volna tele ez a terem, amelyben csupa 1848—49-ből való versek, újságok, nyomtatványok vannak elhelyezve. A közepén az a Landerer-féle sajtó, amelyen az első cenzúra-mentes szellemi termék, a „Talpra magyar“ kinyomódott. Pethes István „előszedő‘‘ nyújtotta ki a példányokat a nyomda ablakán s menyasszonya,Gabnay Terézia, akkor a Prés-ben szakácsnő, kapta el az egyik első, még nedves lapot. Rendkívül nagybecsüek a költőre vonatkozó személyes reliquiák, képek. Ezek közt pompás Koppay József műve, amelyet daguerottyp után festett Becsessé teszi az is, hogy azt Neugebauer László, a kitűnő Petőfi-fordító, ajándékozta. Az a szegényes, egyszerű faágy, amelyben századának egyik legnagyobb fia született. Diákköri füzetei. Iskolai bizonyítványok. Jegyzetek. Kedves pipája. Amelyből füstölgetvén, dalolta, csak a vakságtól őrizze meg az isten, mert mit ér az élet, ha nem láthat lányt és pipafüstöt. Prielle Cornelia óratartót hímzett a költőnek; rövid szerelmük emlékének a jele ez a kis kézimunka. Ott van a gyufatartója, benne talán még egy pár akkor új módi Irinyi-masinával, gyújtófával. Ezt Julia vette már neki. A Petőfi-háznak özv. Csiky Kálmánná, a néhai nagyérdemű államtitkár Gönczy Pálnak leánya, ajándékozta. Ott pattog a csodaszép kis palóc, Liznyay. És ott füstöli finom miláreszét a mindig elegáns. Ezt Sauer kérdezte. És körülnézett, büszkén, hogy lássák és gratuláljanak neki. Általában: itt minden az ő érdeme volt. Hogy a villák fölépültek, hogy a kávéház tele volt, hogy a nap sütött, hogy a zene játszott, minden, minden. És amikor a karmester meghajolt, Sauer úr végigsimogatta a tekintetével : ezt jól játszottad nekem. Az emberek egyre jöttek ezalatt és mindjárt jókedvűek, szívélyesek és kedvesek voltak, nem várták meg, míg hangulatot hoz a nyári nap és a muzsika, hanem, hogy megérkeztek, rögtön beletalálták magukat a pletykázásba, tervezgetésbe és megbeszélésekbe. Éhez kielégítő kíséret volt a zene, de az az áhitatos csönd, amilyet a karmester úr a téli hangversenyeken észlelt, zeneakadémiai növendék korában, nem uralkodott itt. Ez fájt neki. És most nem vigasztalta meg a jövő gondolata. Most . . . most itt van Elza és látja ezt a zsivajos vásárt, a színes alsószoknyákat, teniszütőket, udvarlást és nembánomságot és ezentúl fogja tudni, hogy ő . . . hogy Som, a karmester csak nélkülözhető eszköze egy kellemes nyári délelőttnek. Ismét felállt az emelvényre , kopogott. A saját művére került a sor. Szerette ezt a munkáját. És azt akarta, hogy sikere legyen. Eredetinek tartotta, merész újításnak becsülte. Most, hogy érezte az egész hangverseny nyári jellegét, most már nemcsak meghódítani akarta a közönséget, hanem visszahódítani a pletykázástól és fecsegéstől. A kis pavilion körül csend támadt : az emberek figyelni kezdtek. A csónakokban abbahagyták az evezést. Kis hullámok ütődtek a parthoz. Nagy meleg csönd volt. A tó fordulóján kibukkant egy gőzhajó : az orrán utasok álltak, hogy gyönyörködjenek az új képben, a kéményéből