Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 259-270. szám)

1909-11-07 / 264. szám

1909. november 7., vasárnap. PESTI HÍRLAP 33 A Petőfi-h­ázban. — Vernissage előtt. — Nem szeretek semmiféle sokad­alm­at. Se nászt. Se gyászt. Azért is az ünnepies megnyitás, sőt még a vernissage előtt is, zarándokoltam ki a Bajza-utcai Petőfi-házhoz. Mert zarándoklat ez. Minden magyar em­bernek el kell oda menni. Minden magyar gyere­ket el kell oda vezetni. Hadd lássák szinről-szinte, milyen dicsőség osztályrészese lesz a magyar iró, milyen becsben tartják — halála után. Nézze meg a magyar fiú a Petőfi posthumus házát, és vésse jól az emlékezetébe, hogy a magyar iró csak a ha­lála után lesz háziúr, ha lesz:. Némelyiknek jó az I-ső osztályú temetés is! Vésse ezt emlékezetébe, és ne vegyen soha irótollat a kezébe. Legyen in­kább varga, asztalos, lakatos. Hiszen mindenből jobban megélend ezen a könyáztatta földön, mint a litteraturából. Az embernek már nem sokat használ ez az oktatás. Olyan a litteratura is, mint a színpad. Aki egyszer beleharapott ebbe a koldus­ kenyérbe, nem tágít mellőle. Imhol néhai való jó Bartók Lajos is, aki éle­tében ezer gonddal küzdött — a maga bajával nem igen törődve, — lángoló lelkesedéssel karolta fel a Petőfi-ház eszméjét. Később dr Ferenczi Zoltán egyetemi tanár, majd Herczeg Ferenc és Endrődi Sándor, a kitűnő poéta, buzgólkodtak lankadatlan kitartással a szent eszme megvalósításán. Herczeg Ferenc 1906-ban már a testté vált igéről számol be. Veszünk házat Petőfinek! Két év múlva, rügyfakasztó tavasz évadján, meg is kezdik a mai Petőfi-ház átalakítását. Azét a házét, amely­ben egykor Jókai is egy évtizednél tovább lakott, s amely Feszty Árpád festőművésznek volt ked­ves,­ szép otthona. Novemberi ködben, őszi hervadásban jártam a félisten hajlékában. Az ablakokhoz oda-oda csa­pódott egy-egy sárgult levél, de a kertben itt-ott még nyíltak az „őszi virágok“ ,­s halkan, áhita­­tosan­ mentem teremről-teremre. Akárcsak tem­­plom­i­san jártam volna. Nagy, gazdag nemzeteknek számtalan mú­zeumát láttam már én. A frankfurti Goethe-házat, Heine düsseldorfi, hajlékát, Voltaire kastélyát Fer­­ney-ben, de több gonddal, több szeretettel sehol sem láttam egy isten kegyelméből való írónak az emlékeit összegyűjtöttem Igazi hangyaszorgalom­mal, bámulatos kitartással szedte össze Kéry Gyula, a társaság titkára, jeles dalköltőnk, azt az ezerfelé szerteszőrt apróságot, ami Petőfi szétdúlt otthonából megmaradt, s az ország minden sarká­ban széjjel szóródott. De nemcsak hangyaszorgalom, ízlés, ihlet, lelkesedés is kellett ennek a munkának a végrehaj­tásához. Én, aki emlékezem arra, amikor alig tíz év előtt az első kéziratokat kapta Kéry Gyula — Dömsödről, Keresztes Teréz küldte be őket — tu­dom leginkább értékelni, micsoda törhetlen ener­gia kellett ahhoz, hogy legyen Petőfinek ez a haj­lék olyan hű emléke, aminőnek azt minden magyar lelke elképzelte, s most színről-szinte látja. Mint diák áll előttünk, míg olvassuk­ a Pá­pán írt Lenke sírján című ifjúkori versét. Látjuk a dacos, könnyen fellobbanó, borzasfejű fiút, akit megihlet egy szép, szomorú kis­lány halála. Bá­nata a rimekben csendül meg a virágos hant felett. Német nyelvű autobiográfiájából élénkbe tűnik a halovány, „zöld hajtókás, sárga pitykés közlegény“, aki a kaszárnya pislákoló mécse mellett Béranger-t olvassa. Leveleiből mindenütt a dacos, hajthatatlan, megalkuvást, középutat, taktikázást nem ismerő Petőfi Sándor szól hozzánk. Kovács Pálhoz inté­zett levelében lepocskondiázza a „rózsavízzel“ író poetaszereket. Olyan Kraftausdruckokat■ használ néha, amelyek reprodukálhatatlanok. Hűenek vannak még abban a levelében is, amelyet Jókai anyjának ír, amikor ez, dühösen fia házassága miatt, hozzá for­dul fölvilágosításért: „engem ne is kérdezzen töb­bet asszonynéném, mit csinál Laborfalvy Móric. Célzás arra, mennyire papucs alatt nyögött a gyönge, energiátlan iró s a halhatatlan tragika mennyire fején tartotta erős kezét. Erről még ne­kem is sokat meséltek gyermekkoromban, így el­mondta Vasziljevicsné­ Bognár Adél, aki szomszéd­juk volt a Svábhegyen, hogy Jókainé, ha észrevet­te, hogy férje a kerítésen keresztül velük beszél, rögtön rászólt: „Móric, dolgozni!“ S akart, vagy nem akart Jókai, azonnal le kellett ülni az Író­asztalhoz s róni kutyanyelvet kutyanyelvre. Igaz, hogy csak ennek a páratlan energiának köszönhető, hogy a nemzet legnagyobb írója lett Jókai Móricból. Mert bizony Laborfalvy Róza nél­kül örökkétig csak álmodozott és patópáloskodott volna a komáromi nemes úr. Chaque’ malheur est bon à quelque chose. Jókainak valósággal jobbik, erősebbik én­je volt ez a férfi lelkű, csupa energia, csupa ész asszony. Akinek a halála után úgy maradt a géniusza, mint a koldus bot nélkül. Érdekes a Hazatértem című vers kéziratá­nak a története. Évek előtt, egyik belvárosi háznak a lebontásakor bukkant rá a pallér! A Bach-kor­­szak idejében oda rejtette el tulajdonosa, nehogy a spiclik kezébe kerüljön, akik mindig ott ólál­kodtak egy Sebestyén-utcai Durchhaus sörkorcsmá­jában. A Piszkos József­nek hívták ezt a sörkorcs­­mát s a régi írók, Tóth Kálmán, Lisznyay Kálmán, Bernáth Gazsi, mind megfordultak benne. Sajátságos szomorú véletlene a sorsnak, hogy épen most hunyta örök ólomra szemeit özvegy Te­lepi Károlyné, Egressy Etelka — a nagy Egressy leánya — aki gyermekkorának legszebb, legkedve­sebb emlékét ajándékozta oda a Petőfi-Háznak. Az „Egressy Etelka“ című költemény kéziratát. Nem érhette meg a ház ünnepi megnyitását. Csak bű­bájosan szép arcképe, — Barabás Miklós műve — mosolyog le immár az ünneplőkre. Nagy érdekű levelek mellett néhány futó, odavetett sor. Ma mind reliquia már. Hűen a nagy költőnek egy 1846-ból való vizitkártyája: PETŐFI. Alatta pár szó: „Légy este pontban 8 órakor a Három rózsánál." A Három rózsa egy rimaszom­bati vendégfogadó címere volt. A kártyát pedig Győry Dánielnek irta Petőfi, amikor megválasz­tották Gömörmegye táblabirájává. Számtalan, Kovács Pálhoz, Pákh Alberthez intézett levél van ott. Egyik levél címe: Amália- Johanna és Wilhelminához. Pákh nővérei voltak ezek, akikkel a felső vidéken, otthonukban, sok­ kedves, vidám órát töltött Petőfi. Akkor még nem írta meg versét az „elpártolt baráthoz é­s annyira szerette Bercikéjét, hogy minden óhajtását telje­­sítette, így egy ízben, Budán, valami kirándulás alkalmával, beleegyezett, hogy Pákh Albert bemu­tassa egy gyönyörű szép, szellemes leánykának, akinek akkor barátja udvarolt. A legnagyobb kegy volt ez Petőfitől, mert ő, a „természet vadvirága“­­ként irtózott minden nagyobb társaságtól, új isme­retségtől. Kivált, ahol nagyon etikettesen kellett viselkedni, mint azon a budai mulatságon. A szép, fiatal leány nem lett Pákh­­nak a felesége. Szülei mást szántak neki s akkor még engedelmeskedtek a gyermekek. A sors sze­szélye folytán azonban később megismerkedett Pe­tőfiné­l Szendrey Júliával s mikor Pesten lak- A karín esi­er úr. I. a tóparton gyerekek játszottak. A desz­kából összerótt kikötőhidon serdültebb fiuk állottak : hosszú bot volt a kezükben, halásztak. De látszott, hogy unják ezt a mesterséget. A tó cigányhalacskáit sem megenni, sem mutogatni nem lehetett. (A halak mutogatása : ez az igazi halászdicsőség) így, ha­­ valami zsákmányt kaparitottak maguknak, tudomá­sul vették a tólakók fölött való erkölcsi fen­­sőbbségüket és a halat visszadobták a vízbe. Most már a nap is teljes erejéből sütött, a fa­levelek árnyéka ott vibrált, rezgett a fehér kavicson. Egy kis árnyékos zugban két asz­­szony horgolt egy padon ; a napon egy öreg úr sütkérezett, tolószékben járt napközben; ilyenkor, korán reggel, mikor kevesen látták, felkelt a székből, néhány lépést tett és nem nagyon szégyelte, hogy nem tud járni, mint a többi emberek. A gyerekek kiabáltak, örül­tek a szép nyári vasárnapnak, a játéknak, a víznek, és lelkesedéssel és pajkosan csap­kodták a nagy dobot és a réztányért, amit a zenekar aranyfeliratú­ sapkás szolgája óva­tosan, jó előre elhelyezett a zenepavilonba. Derűs nap ígérkezett, a tó másik partján, a hegyek fölött eloszlott a reggeli pára és most a két asszony is letette a horgolást, körül­nézett és szippantott a jó friss nyári levegőből, az öreg úr vidáman ült a székében, egészsé­gesnek és rugalmasnak érezte magát és most már járni sem akart, mert még egészen fiatal korától meg volt benne a körülmények össze­hangolása iránt való érzés, amelyet nem akart megsérteni avval, hogy ő ezt a világos, nyájas és finom hangulatú nyári délelőttöt a saját öreg és sorvadásos lábainak vánszorgására használja fel. A parti kávéházból most egy fiatal­ember lépett ki, fekete ruhába volt öltözve és hogy a vele korban, viseletben egyenrangúak közül a gyerekek, öregek és asszonyok közé került, határozottabb lépésekkel tartott a zenepavillon felé. A külső falon már kinnlógott a zenekar mai, első hangversenyének a mű­sora és a fiatalember, aki a kávéház vendégei közt oly idegenül és a többieknél sokkal keve­sebbnek érezte magát, a nyomtatott cédula előtt föllélegzett, a szorongó érzése elmúlt, mint annak, aki hosszú-hosszú egyedüllét után, az idegenben, ismerős, meghitt, otthoni ba­rátra talál. A kis­ember előbb körülnézett, vajon nem hallja-e valaki, azután hangosan, öntelten és megelégedéssel olvasta a céduláról: a hangversenyt Som karmester úr vezeti. (Én, én vagyok Som karmester úr!) Még egyszer: a hangversenyt Som karmester úr vezeti. Elszégyelte magát. Végre is már nem olyan éretlen ő, hogy örüljön, ha a nevét nyomtatásban látja ! Ő . . . ő huszonhat éves, ő . . . ő (és akármennyire restelte, a szeme csak odatévedt a műsorra) ő Som karmester úr. Most állást kapott. Most alkalma nyílik, megmutatni, mit tud. És híres lesz. Beszélni fognak róla. És az arcképét képeslapokon fogják árusítani. Innen egy opera-színházhoz megy, Wagner-karmesternek. Vagy inkább egy hangverseny-körútra. Szép frakkja lesz és gyémántgombokat tűz az ingplasztronba. Haj­­longani fog, mélyen. Vagy talán hatásosabb a könnyed, leereszkedő fejbólintás. Ma meg­próbálja. Ma. Ez egy kicsit elvette a kedvét, ez a gondolat: ma­ egy fürdőhely közönségé­nek muzsikál majd valcereket és indulókat. Ma kicicomázott gyerekek nevelőkisasszonyaik örömére bizonyítgatják, milyen jó hallásúk van és a taktust fogják ütni, a zenéhez. És csak az egész működése arra jó, hogy a száj ruhák felvonuljanak, az emberek cseveghesse­­nek és Sauer úrnak, a vállalkozónak jó vasár­napi üzlete legyen. Mindegy ! Mindegy ! Ms fiatalságot, ambíciót, lelkesedést és szeretetet hoz magával . . . egy idő múlva csak frakkot és gyémántgombokat. A vízre nézett. A kék ég világosan tük­röződött vissza, a nap vitorláshajók fehér vásznát vetítette a tóra, egy nagy komp is evezett arra, deszkaszállító parasztok tüzel rajta és nézték a partot. A karmester úr léleg­zetet vett, erősnek érezte magát és elégedett­­séggel gondolt arra a zenekari előjátékra, amit a mai alkalomra írt. Tetszett neki a zene, örült, hogy állást kapott, nagy-nagy közös­séget érzett az emberekkel, akik körülötte jártak, megrészegedett a napfényes látványtól, és mikor ezt a sok ritka és boldogító érzést felhalmozva érezte, ekkor egész fantáziájával és a derűs nyári délelőtt örömének minden melegségével a szerelmese felé fordultak a gondolatai, a szíve zakatolt, a homlokában egy ér lüktetett, megjelent előtte az Elza képe, most úgy érezte, ha őt mindig látni fogja, — nagyot, igazán hatalmasat fog al­kotni tudni, — és csöndesen mondta maga elé : boldog vagyok. A parton gyerekek futkároztak. Az­­ örömük, élvezeteik és lelkesedésük lármába fúltak össze és a karmester úr, aki elhaladt közöttük, tűnődött azon, hogy vajon miért okoz már a gyermeknek is nagyobb örömet, a lárma, ha avval túlkiálthat egy másikat? A szülő a gyermekben a maga vérét, ösztöneit, hajlandóságát látja, az oktató a maga mun­kájának eredményét becsüli meg benne. a

Next