Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 259-270. szám)
1909-11-07 / 264. szám
1909. november 7., vasárnap. PESTI HÍRLAP 33 A Petőfi-házban. — Vernissage előtt. — Nem szeretek semmiféle sokadalmat. Se nászt. Se gyászt. Azért is az ünnepies megnyitás, sőt még a vernissage előtt is, zarándokoltam ki a Bajza-utcai Petőfi-házhoz. Mert zarándoklat ez. Minden magyar embernek el kell oda menni. Minden magyar gyereket el kell oda vezetni. Hadd lássák szinről-szinte, milyen dicsőség osztályrészese lesz a magyar iró, milyen becsben tartják — halála után. Nézze meg a magyar fiú a Petőfi posthumus házát, és vésse jól az emlékezetébe, hogy a magyar iró csak a halála után lesz háziúr, ha lesz:. Némelyiknek jó az I-ső osztályú temetés is! Vésse ezt emlékezetébe, és ne vegyen soha irótollat a kezébe. Legyen inkább varga, asztalos, lakatos. Hiszen mindenből jobban megélend ezen a könyáztatta földön, mint a litteraturából. Az embernek már nem sokat használ ez az oktatás. Olyan a litteratura is, mint a színpad. Aki egyszer beleharapott ebbe a koldus kenyérbe, nem tágít mellőle. Imhol néhai való jó Bartók Lajos is, aki életében ezer gonddal küzdött — a maga bajával nem igen törődve, — lángoló lelkesedéssel karolta fel a Petőfi-ház eszméjét. Később dr Ferenczi Zoltán egyetemi tanár, majd Herczeg Ferenc és Endrődi Sándor, a kitűnő poéta, buzgólkodtak lankadatlan kitartással a szent eszme megvalósításán. Herczeg Ferenc 1906-ban már a testté vált igéről számol be. Veszünk házat Petőfinek! Két év múlva, rügyfakasztó tavasz évadján, meg is kezdik a mai Petőfi-ház átalakítását. Azét a házét, amelyben egykor Jókai is egy évtizednél tovább lakott, s amely Feszty Árpád festőművésznek volt kedves, szép otthona. Novemberi ködben, őszi hervadásban jártam a félisten hajlékában. Az ablakokhoz oda-oda csapódott egy-egy sárgult levél, de a kertben itt-ott még nyíltak az „őszi virágok“ ,s halkan, áhitatosan mentem teremről-teremre. Akárcsak templomisan jártam volna. Nagy, gazdag nemzeteknek számtalan múzeumát láttam már én. A frankfurti Goethe-házat, Heine düsseldorfi, hajlékát, Voltaire kastélyát Ferney-ben, de több gonddal, több szeretettel sehol sem láttam egy isten kegyelméből való írónak az emlékeit összegyűjtöttem Igazi hangyaszorgalommal, bámulatos kitartással szedte össze Kéry Gyula, a társaság titkára, jeles dalköltőnk, azt az ezerfelé szerteszőrt apróságot, ami Petőfi szétdúlt otthonából megmaradt, s az ország minden sarkában széjjel szóródott. De nemcsak hangyaszorgalom, ízlés, ihlet, lelkesedés is kellett ennek a munkának a végrehajtásához. Én, aki emlékezem arra, amikor alig tíz év előtt az első kéziratokat kapta Kéry Gyula — Dömsödről, Keresztes Teréz küldte be őket — tudom leginkább értékelni, micsoda törhetlen energia kellett ahhoz, hogy legyen Petőfinek ez a hajlék olyan hű emléke, aminőnek azt minden magyar lelke elképzelte, s most színről-szinte látja. Mint diák áll előttünk, míg olvassuk a Pápán írt Lenke sírján című ifjúkori versét. Látjuk a dacos, könnyen fellobbanó, borzasfejű fiút, akit megihlet egy szép, szomorú kislány halála. Bánata a rimekben csendül meg a virágos hant felett. Német nyelvű autobiográfiájából élénkbe tűnik a halovány, „zöld hajtókás, sárga pitykés közlegény“, aki a kaszárnya pislákoló mécse mellett Béranger-t olvassa. Leveleiből mindenütt a dacos, hajthatatlan, megalkuvást, középutat, taktikázást nem ismerő Petőfi Sándor szól hozzánk. Kovács Pálhoz intézett levelében lepocskondiázza a „rózsavízzel“ író poetaszereket. Olyan Kraftausdruckokat■ használ néha, amelyek reprodukálhatatlanok. Hűenek vannak még abban a levelében is, amelyet Jókai anyjának ír, amikor ez, dühösen fia házassága miatt, hozzá fordul fölvilágosításért: „engem ne is kérdezzen többet asszonynéném, mit csinál Laborfalvy Móric. Célzás arra, mennyire papucs alatt nyögött a gyönge, energiátlan iró s a halhatatlan tragika mennyire fején tartotta erős kezét. Erről még nekem is sokat meséltek gyermekkoromban, így elmondta Vasziljevicsné Bognár Adél, aki szomszédjuk volt a Svábhegyen, hogy Jókainé, ha észrevette, hogy férje a kerítésen keresztül velük beszél, rögtön rászólt: „Móric, dolgozni!“ S akart, vagy nem akart Jókai, azonnal le kellett ülni az Íróasztalhoz s róni kutyanyelvet kutyanyelvre. Igaz, hogy csak ennek a páratlan energiának köszönhető, hogy a nemzet legnagyobb írója lett Jókai Móricból. Mert bizony Laborfalvy Róza nélkül örökkétig csak álmodozott és patópáloskodott volna a komáromi nemes úr. Chaque’ malheur est bon à quelque chose. Jókainak valósággal jobbik, erősebbik énje volt ez a férfi lelkű, csupa energia, csupa ész asszony. Akinek a halála után úgy maradt a géniusza, mint a koldus bot nélkül. Érdekes a Hazatértem című vers kéziratának a története. Évek előtt, egyik belvárosi háznak a lebontásakor bukkant rá a pallér! A Bach-korszak idejében oda rejtette el tulajdonosa, nehogy a spiclik kezébe kerüljön, akik mindig ott ólálkodtak egy Sebestyén-utcai Durchhaus sörkorcsmájában. A Piszkos Józsefnek hívták ezt a sörkorcsmát s a régi írók, Tóth Kálmán, Lisznyay Kálmán, Bernáth Gazsi, mind megfordultak benne. Sajátságos szomorú véletlene a sorsnak, hogy épen most hunyta örök ólomra szemeit özvegy Telepi Károlyné, Egressy Etelka — a nagy Egressy leánya — aki gyermekkorának legszebb, legkedvesebb emlékét ajándékozta oda a Petőfi-Háznak. Az „Egressy Etelka“ című költemény kéziratát. Nem érhette meg a ház ünnepi megnyitását. Csak bűbájosan szép arcképe, — Barabás Miklós műve — mosolyog le immár az ünneplőkre. Nagy érdekű levelek mellett néhány futó, odavetett sor. Ma mind reliquia már. Hűen a nagy költőnek egy 1846-ból való vizitkártyája: PETŐFI. Alatta pár szó: „Légy este pontban 8 órakor a Három rózsánál." A Három rózsa egy rimaszombati vendégfogadó címere volt. A kártyát pedig Győry Dánielnek irta Petőfi, amikor megválasztották Gömörmegye táblabirájává. Számtalan, Kovács Pálhoz, Pákh Alberthez intézett levél van ott. Egyik levél címe: Amália- Johanna és Wilhelminához. Pákh nővérei voltak ezek, akikkel a felső vidéken, otthonukban, sok kedves, vidám órát töltött Petőfi. Akkor még nem írta meg versét az „elpártolt baráthoz és annyira szerette Bercikéjét, hogy minden óhajtását teljesítette, így egy ízben, Budán, valami kirándulás alkalmával, beleegyezett, hogy Pákh Albert bemutassa egy gyönyörű szép, szellemes leánykának, akinek akkor barátja udvarolt. A legnagyobb kegy volt ez Petőfitől, mert ő, a „természet vadvirága“ként irtózott minden nagyobb társaságtól, új ismeretségtől. Kivált, ahol nagyon etikettesen kellett viselkedni, mint azon a budai mulatságon. A szép, fiatal leány nem lett Pákhnak a felesége. Szülei mást szántak neki s akkor még engedelmeskedtek a gyermekek. A sors szeszélye folytán azonban később megismerkedett Petőfinél Szendrey Júliával s mikor Pesten lak- A karín esier úr. I. a tóparton gyerekek játszottak. A deszkából összerótt kikötőhidon serdültebb fiuk állottak : hosszú bot volt a kezükben, halásztak. De látszott, hogy unják ezt a mesterséget. A tó cigányhalacskáit sem megenni, sem mutogatni nem lehetett. (A halak mutogatása : ez az igazi halászdicsőség) így, ha valami zsákmányt kaparitottak maguknak, tudomásul vették a tólakók fölött való erkölcsi fensőbbségüket és a halat visszadobták a vízbe. Most már a nap is teljes erejéből sütött, a falevelek árnyéka ott vibrált, rezgett a fehér kavicson. Egy kis árnyékos zugban két aszszony horgolt egy padon ; a napon egy öreg úr sütkérezett, tolószékben járt napközben; ilyenkor, korán reggel, mikor kevesen látták, felkelt a székből, néhány lépést tett és nem nagyon szégyelte, hogy nem tud járni, mint a többi emberek. A gyerekek kiabáltak, örültek a szép nyári vasárnapnak, a játéknak, a víznek, és lelkesedéssel és pajkosan csapkodták a nagy dobot és a réztányért, amit a zenekar aranyfeliratú sapkás szolgája óvatosan, jó előre elhelyezett a zenepavilonba. Derűs nap ígérkezett, a tó másik partján, a hegyek fölött eloszlott a reggeli pára és most a két asszony is letette a horgolást, körülnézett és szippantott a jó friss nyári levegőből, az öreg úr vidáman ült a székében, egészségesnek és rugalmasnak érezte magát és most már járni sem akart, mert még egészen fiatal korától meg volt benne a körülmények összehangolása iránt való érzés, amelyet nem akart megsérteni avval, hogy ő ezt a világos, nyájas és finom hangulatú nyári délelőttöt a saját öreg és sorvadásos lábainak vánszorgására használja fel. A parti kávéházból most egy fiatalember lépett ki, fekete ruhába volt öltözve és hogy a vele korban, viseletben egyenrangúak közül a gyerekek, öregek és asszonyok közé került, határozottabb lépésekkel tartott a zenepavillon felé. A külső falon már kinnlógott a zenekar mai, első hangversenyének a műsora és a fiatalember, aki a kávéház vendégei közt oly idegenül és a többieknél sokkal kevesebbnek érezte magát, a nyomtatott cédula előtt föllélegzett, a szorongó érzése elmúlt, mint annak, aki hosszú-hosszú egyedüllét után, az idegenben, ismerős, meghitt, otthoni barátra talál. A kisember előbb körülnézett, vajon nem hallja-e valaki, azután hangosan, öntelten és megelégedéssel olvasta a céduláról: a hangversenyt Som karmester úr vezeti. (Én, én vagyok Som karmester úr!) Még egyszer: a hangversenyt Som karmester úr vezeti. Elszégyelte magát. Végre is már nem olyan éretlen ő, hogy örüljön, ha a nevét nyomtatásban látja ! Ő . . . ő huszonhat éves, ő . . . ő (és akármennyire restelte, a szeme csak odatévedt a műsorra) ő Som karmester úr. Most állást kapott. Most alkalma nyílik, megmutatni, mit tud. És híres lesz. Beszélni fognak róla. És az arcképét képeslapokon fogják árusítani. Innen egy opera-színházhoz megy, Wagner-karmesternek. Vagy inkább egy hangverseny-körútra. Szép frakkja lesz és gyémántgombokat tűz az ingplasztronba. Hajlongani fog, mélyen. Vagy talán hatásosabb a könnyed, leereszkedő fejbólintás. Ma megpróbálja. Ma. Ez egy kicsit elvette a kedvét, ez a gondolat: ma egy fürdőhely közönségének muzsikál majd valcereket és indulókat. Ma kicicomázott gyerekek nevelőkisasszonyaik örömére bizonyítgatják, milyen jó hallásúk van és a taktust fogják ütni, a zenéhez. És csak az egész működése arra jó, hogy a száj ruhák felvonuljanak, az emberek cseveghessenek és Sauer úrnak, a vállalkozónak jó vasárnapi üzlete legyen. Mindegy ! Mindegy ! Ms fiatalságot, ambíciót, lelkesedést és szeretetet hoz magával . . . egy idő múlva csak frakkot és gyémántgombokat. A vízre nézett. A kék ég világosan tükröződött vissza, a nap vitorláshajók fehér vásznát vetítette a tóra, egy nagy komp is evezett arra, deszkaszállító parasztok tüzel rajta és nézték a partot. A karmester úr lélegzetet vett, erősnek érezte magát és elégedettséggel gondolt arra a zenekari előjátékra, amit a mai alkalomra írt. Tetszett neki a zene, örült, hogy állást kapott, nagy-nagy közösséget érzett az emberekkel, akik körülötte jártak, megrészegedett a napfényes látványtól, és mikor ezt a sok ritka és boldogító érzést felhalmozva érezte, ekkor egész fantáziájával és a derűs nyári délelőtt örömének minden melegségével a szerelmese felé fordultak a gondolatai, a szíve zakatolt, a homlokában egy ér lüktetett, megjelent előtte az Elza képe, most úgy érezte, ha őt mindig látni fogja, — nagyot, igazán hatalmasat fog alkotni tudni, — és csöndesen mondta maga elé : boldog vagyok. A parton gyerekek futkároztak. Az örömük, élvezeteik és lelkesedésük lármába fúltak össze és a karmester úr, aki elhaladt közöttük, tűnődött azon, hogy vajon miért okoz már a gyermeknek is nagyobb örömet, a lárma, ha avval túlkiálthat egy másikat? A szülő a gyermekben a maga vérét, ösztöneit, hajlandóságát látja, az oktató a maga munkájának eredményét becsüli meg benne. a