Pesti Hírlap, 1910. február (32. évfolyam, 39-49. szám)
1910-02-16 / 39. szám
2 PESTI HÍRLAP 1910. február 16., széria forrongása közepette, gróf Tisza István, a tranzformáció legjelentősebb faktora, a mindenek békés összeműködésének szózatos heroldja, ezzel a lehetetlen, gyűlöletes és az ország természetes, modern haladására könnyen végzetessé váló liga-kötözéssel szaporítsa az aktuális politika, a békés kibontakozás amúgy is szép számú nehézségeit. A helyzet. Kossuth kritikája. Harmincegy alkotmánypárti csatlakozó. Az új pártalakulás. A választói reform elsikkasztása. A közvéleményt az a Felhívás foglalkoztatja, melylyel a „Nemzeti munkapárt“ az országhoz fordult s melynek illetéktelen önteltségére, egyébként pedig tátongó ürességére a magunk részéről rásujtottunk már a jogos bírálattal. Konstatálhatjuk, hogy Khuenék Felhívása országszerte csalódást okozott. Ez az irásmű a parvenü hangján beszél, aki váratlanul főnyereményhez jutott. Abból, hogy a király ismét odaadta a kormányhatalmat a volt szabadelvű párt embereinek, még nem lehet azt következtetni, hogy a lejárt rendszer foglalja magában a nemzet minden üdvösségét, nem lehet annál kevésbbé, mert most már a Felhívás is csak azt igazolja, hogy ez a lejárt rendszer feltámadásával a nemzetnek nem hoz semmit, ami nemzeti és — amint Kossuth Ferenc találóan mondja, — a lemondás rezignációja útján a megadás látszólagos békéjét akarja hozni, ahelyett, hogy biztosítaná a megelégedés békéjét, melyet a nemzeti vágyódások legalább minimumának teljesülése keltene. Kossuth Ferenc mondja ki ezt a nagy igazságot a „Nemzeti munkapárt“ felhívásáról szóló kritikájában, melyet alább egész terjedelmében közlünk és amely megérdemelt szatírával szedi szét az új pártnak már a címében rejlő hazugságát, de amely a meggyőző argumentumok, a tiszta logika fegyverével rombolja le azokat a ráfogásokat is, amiket a Felhívás a 48-asok ellen tartalmaz. Épületes, színigaz fejtegetései végén Kossuth Ferenc szűri le a helyzet valódi tanulságéit, azt, hogy nem kiábrándulás kerekedett felül a közvéleményben a nemzet eddigi vezéreivel szemben, hanem apathia következett be a majdnem egy esztendeig húzódó válság folytán, amelyet a király idézett elő, azzal, hogy elzárkózott a többségnek 67-es alapon is lehetséges jogos követelései elől és sem a többségnek nem tette lehetővé a kormányzat vitelét, sem a Házat föl nem oszlatta, hanem feltámasztotta, ime, az a-szabadelvűeket, akik vállalkoznak arra, hogy a korona és a parlament közti egyensúlyt ismét a parlament rovására csökkentsék. " Ez az apathia, — amire Kossuth Ferenc találóan rámutat, — ideig-óráig kelthet olyan csalóka látszatot, mintha a lejárt rendszer egyszerű feltámasztása elégséges volna a helyzet tisztázására. De az apathia nem tarthat sokáig és ahogy mi a Khuen-kormány céljait látjuk, melyek arra irányulnak, hogy Ausztriával a békét a teljes megadás alapján biztosítsák, s biztosra veszszük, hogy az alvó közvélemény hamarosan fölébred tespedéséből, amelybe most hazug frázisok ópiumával belemélyesztik. Lehetséges ugyan, hogy az új választáson elég szépen kerül be a Házba az alakulandó új párt, de hogy aztán a Házban hogyan állja meg helyét az ellenzékkel szemben, amelyet mégsem lehet majd egyszerűen eltüntetni a föld színéről, az nemzet kétséges. Ám különben is, addig is fog ez az új alakulás mámoros önteltségében elég okot adni a közvélemény felzúdulására. Nem mutatunk rá egyébre, mint arra a vakmerő játékra, amelyet a választói reformmal űznek. A választói reformot egyszerűen el akarják sikkasztani a programútjakból is. A híres-nevezetes Felhívás például, mint már megírtuk, hallgat a választói reformról, mert az előkészítő bizottság tanácskozásán nem lehetett összeegyeztetni Tisza konzervativizmusát Kimen könnyed választójogi felfogásával. Úgy halljuk, hogy ez a komédia megismétlődik a párt programmjának megszerkesztésénél is, amely célra csütörtökön ülnek össze konferenciázni. úgy halljuk, hogy mivel Tisza és Kimen választójogi felfogása nem egyeztethető össze, az új párt programmja egyszerű nyitva fogja hagyni a választójog kérdését vagy legfölebb semmitmondó frázisokkal próbál majd port hinteni a világ szemébe. Ha ennek kapcsán tekintetbe veszszük azt a konzervatív irányú mozgalmat, melyben Tisza is szerepel s melyről elsőnek a Pesti Hírlap adott hírt keddi számában (— ma vezércikkünk foglalkozik vele —), ha tekintetbe veszszük, hogy az alakuló új párt hallgatásával szemben egy tekintélyes „liga“ tevékenyen kezd működni a liberális választói reform ellen, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Khuen-kormány, mely azért jött, mert a koalíció nem teljesíthette a választói reform ügyében vállalt paktumos kötelességét, — ez a Khuen-kormány nem is gondol egyelőre a választói reform megvalósítására, hanem szabad teret enged a választójogi reform konzervatív ellenségeinek. Egyelőre persze még dühöng a mámor, mert — sajnos, de úgy van, — Magyarországon a puszta kormányhatalom elég bizonyos rétegek támogatásának megnyerésére. A Nemzeti Társaskörben csak úgy tolonganak a „hívek“. A feloszlott alkotmánypártból gr. Zichy János prezumtív kultuszminiszternek és Návay Lajosnak meg Szilassy Zoltánnak vezetésével eddig harmincegyen csatlakoznak az új 67-es párthoz, sőt Nagy Ferenc és Mikszáth Kálmán egyenesen mindjárt bevonultak a Nemzeti Társaskörbe. A néppártban szintén megindult a bomlás s onnan is többen Khuenhoz készülnek csatlakozni. Mindez azonban nem tévesztheti meg az egészséges józanlátást. Ha még oly bengáli fény mellett történik meg szombaton délután az új pártalakulás: — a bengáli tűz hamar kialszik s a tűz nyomában csak — bűz keletkezik. Kossuth Ferenc a „Nemzeti munkapárt“ szózatáról. * — Milyen szép ez a kert! Nem sajnálod itt hagyni? — kérdezte a kisebbik leány. — Nem. Béláéknál még szebb kert van — mondta Irma. A kisebbik nyugtalanul tekintett az út felé. Piros lett és szólt. — Itt van. — Béla? — kérdezte nyugodtan a nagyobbik. — Igen — mondta Emma és hirtelen leugrott a hintáról és hátrasimította a haját. A fiú, mintegy huszonkét éves nap barnított, nyúlánk, leugrott a lóról és feléjük sietett. — Jó napot, Irmácska! — mondta örvendezően és kék gyermekszemei, mint két élénk pillangó, keresték a menyasszonya szemeit. A kisebbik leány szíve erősen dobogott, szégyenkezve állt ott és várta, hogy rákerüljön a köszöntés sora. — Hogy van, Emma kisasszony? — kérdezte a fiú és kezet nyújtott a leánynak, közömbösen, pajtásosan. — Köszönöm, jól, — mondta a leány, akinek egész karján, mint a tűz, futott végig a fiú kézszorítása. — Hintáztak? — kérdezte tovább. — No, én akarok magával egyszer hintázni, Emma, majd meglátja, milyen magasra szállunk! Akar? — Igen, igen, — mondta lelkesedve Irma — én most úgyis terítek az uzsonnához. Addig maguk hintázhatnak. Elfutott a ház felé, ahonnan épen az anyja hangját hallotta, aki hívta. Amazok egyedül maradtak. — No Emma — mondta a fiú — most lássuk, mekkora bátorság van magában! Előbb gondosan megnézte a köteleket, a csavarokat, aztán, mikor látta, hogy minden rendben van, fölállt a hintára, ahova Emma már előbb fölugrott. Ahogy az imént Irma, úgy most a fiú karolta át a derekát, ő pedig a fiúét és így, oldalt a kötelekbe kapaszkodva, lassan megindultak. Eleinte a lassú, megszokott tempókat csinálták. Mikor indultak, a térdüket behajlították, aztán kifeszített lábakkal dobták magukat előre. — Nem fél, Emma? — kérdezte a fiú, mikor már jó magasan szálltak. — Nem — mondta az szinte hang nélkül. — Az a fő, hogy szorosan fogja a derekamat, mert ha elereszt, leesik és — leesik, Emma és — Lihegve beszélt kipirult arccal és izmos kezével erősen tartotta magánál a leányt. — Leesem és mi lesz, ha leesem? — kérdezte az csillogó szemekkel és egészen megmárosodva. — Kitöri a nyakát — mondta egyszerűen a fiú. — Bánom is én! Hát bánom is én? Nevetett el olyan különös hangon, hogy a fiú meglepetve bámult az arcába. — De én bánom, Emmácska, én bánom. A hinta fönn repült az akácok tetején. Már oly szédítő sebesen mentek, hogy Kossuth Ferenc a következőkben mondta el véleményét az alakuló új hatvanhetes párt felhívásáról : — Se nem „nemzetit", se nem „munka“-párt. — — Az elnevezés szerintem nem szerencsés. A Szózat az új párt elé semmi oly célt nem tűz ki, szinte zsibbadtá tette őket a repülés. Nem érezték, hogy a kötelet fogják, nem érezték, hogy egymást fogják, nem éreztek semmit, csak a fiatal izmaik játékos erejét, egymás testének tüzelő melegét és a repülés szilaj gyönyörűségét. — Milyen bátor maga, Emma! — mondta a fiú, aki e pillanatban a fejét egészen odaszorította a leány tüzelő fejéhez. — És maga is, Béla . . . A hangja olyan meleg volt, mint egy aszszonyé. És ekkor — nyilván egyik sem gondolt rá egy pillanattal előbb és egyik sem akarta komolyan — egymás felé fordították a szájukat és megcsókolták egymást, futva, de erősen, ösztönszerűleg, de forrón. — Állítsa meg a hintát, le akarok szállni! — mondta most a leány egy kész nő parancsoló hangján. A fiú bódultan engedelmeskedett. Leszálltak mindketten és zavartan néztek egymásra. — Emma! Béla! — hangzott a ház felől — jöjjeneik uzsonnázni. Irma volt. — Ne szóljon, Emmácska — mondta reszkető hangon, kínos gyámoltalansággal a fiú. A leány, a tizenöt éves, egy gőgös és haragvó pillantással vetette hátra a fejét. — Ne féljen! — mondta megvetőleg. És elkezdett futni a ház felé. A fiú, a vőlegény, egész testében remegve, lassan, megtörve követte ...— •