Pesti Hírlap, 1910. február (32. évfolyam, 39-49. szám)

1910-02-16 / 39. szám

1910. február 16., szerda. PESTI HÍRLAP3 1­1 M...... ■ -- - ........ amelyet a nemzet közfelfogása nemzetinek tekinthetne és ilyennek nevezhetne. A nemzet felfogása szerint az nemzeti, ami a nemzet jogait fejleszti, vagy legalább a meglevő jogokat az érvényben levő törvények lap­jairól a nemzeti életbe igyekszik belevinni; más szó­­val igyekszik a törvényes jogokat érvényesíteni, a nemzet jogos és törvényes vágyódásait megvalósítani. A nemzet felfogása szerint nem nemzeti törekvés az, amely a nemzetet a megadás nyugalmába igyekszik visszavezetni. Ez lehet olyanok meggyőződéséből eredő törekvés, akik a nemzet erejében nem bízva, azt óhajtják, hogy a nemzet ne támaszszon nemzeti követeléseket, ha nincs ereje ezeket keresztül is vinni, de azt állítani, hogy nemzeti törekvés az, hogy a nem­zet rábeh­assék arra, hogy ne legyenek nemzeti követelé­sei: ez az ország nagy része előtt merész vállalkozás­nak fog feltűnni. Ami a „munkát“ illeti: a munka a huszadik században az egyének s a nemzetek boldogulásának alapja. Csakhogy a munka nem képezi és nem képez­heti semmi új párt alapját. A munkát, mint valóságos nemzeti kötelességet hirdettem én is, amióta haza­jöttem. Ezt hirdettem a miniszteri székből is és mégsem vagyok az új párt híve. Mert nagy különbség van a munka és a munka között. A szolga is dolgozik, a szabad ember is dolgozik, csakhogy az előbbi más­nak, az utóbbi magának. Ajánlanám e megkülönböz­tetés felett a meditációt azoknak, kik előtt a magyar állam s a magyar nemzet függetlensége nem képezi azt a végcélt, amely nem lehet, hogy egy szabadon élni akaró nemzet végcélja ne legyen. Mert a függet­lenségre nem törekvő nemzet­i szolganemzet. De hát lássuk a Szózat lényegét. Ebből fő­képen a következő eszmék domborodnak ki: — Miért kormányzott 67-es alapon a volt kormány ? — A Szózat abból indul ki, hogy milyen diadala a hatvanheted­iki kiegyezésnek az, hogy a felbomlott koalíció, bár többségét a függetlenségi párt alkotta, mégis a hatvanhetes alapon kormányzott. Erre nézve elég megjegyeznem azt, hogy bármilyen kormányzás­nak, ha nem forradalmi jellegű, a meglevő alapból kell kiindulni, a megle­vőt kell tiszteletben tartania, mindaddig, amíg azt alkotmányosan meg nem vál­toztatta. E megváltoztatásra békés és törvényes uton törekedni kell. Midőn a függetlenségi párt kormányt vállalt, a leghatározottabban fentartotta azt, hogy programm­­ja mellett megáll és azt fel nem adja. De mivel több­ség volt, a többségnek pedig feltétlen alkotmányos kötelessége az alkotás, alkotni pedig csakis a lehető­­ségek keretein belül lehet, ennek folytán igen ter­mészetes volt az, hogy a függetlenségi többség elvei közül, amelyeknek fentartását paktumszerűleg ki­kötötte, elsősorban azoknak a megvalósítására tö­rekedett, amelyek amellett, hogy a függetlenségi párt sarkalatos programmpontjai, nincsenek ellentétben a hatvanhetes alappal. Ennek folytán ha az országnak valódi alkotmányossága lenne, ezen programmpon­­toknak a meglevő alkotmányos alapon is megvalósít­­hatóknak kellene lenniök, mert a parlamentarizmus­nak elengedhetetlen alapfeltétele, hogy amit a parla­ment többsége akar és ami a meglevő törvényekbe nem ütközik, az tényleg megvalósítható is legyen. A függetlenségi párt mérsékelt és kormányképes magatartásával tehát nem a hatvanhetes alap dia­dalát dokumentálja, hanem az igenis bebizonyult,­­­ amit egyébiránt senki sem vont kétségbe, hogy a Deák Ferenc által lerakott alapnak is vannak olyan részei, amelyeken a magyar államiságot függetlenségi irányban tovább lehet építeni. S bebizonyult, hogy ha a hatvanhetes és negyvennyolcas pártok mélységes hazafias érzéssel varnnak eltelve, e továbbépítésben összefoghatnának s a magyar államiság ügyét együt­tesen vihetnék előre. És nem a hatvanhetes alap jó vagy rossz volta, hanem a koalícióhoz tartozó hat­vanhetes pártok merev és megváltozhatatlan maga­tartása hiúsította meg azt, hogy a gazdasági függet­lenség, amely úgy a hatvanhetes mint a negyven­nyolcas alapon egyaránt meg volna valósítható, a koalíció működése alatt nem volt megvalósítható, vagy legalább nagy mértékben megközelíthető. Abból amit mondottam, kitűnik, hogy szó sem­­ volt arról, hogy mi függetlenségiek, midőn a kormány­­­­zásban részt vettünk, a 67-es alapot elfogadtuk volna. Ezt kiindulási alapnak tekintettük és csak természetes volt, hogy a függetlenségi elvek 67-es alapon is meg­valósítható részét toltuk előtérbe. Ez azonban nem jelenti a 67-es alap diadalát. m, í-é?' ’■*“ — A katonai kérdések és a bank — Szerencsétlen gondolatnak találom azt az állí­tást, hogy a nemzetnek tekintélyes része előbb a ka­tonai kérdésekben foglalt igen erős állást, azután pedig ezektől eltekintett és a bankkérdésre csapott át. Ez az állítás azért szerencsétlen, mert a magyar nemzetet nemcsak a külföld előtt, de ami fontosabb, az uralkodó előtt úgy tünteti fel, mintha vágyódásai­ban ingatag, felbuzdulásaiban szeszélyes és változé­kony lenne, ami — ha igaz volna — a nemzetre nézve nagy csapást jelentene. De a valóság az, hogy magának a koalíciós alapnak egyik sarkalatos képződési föl­tétele volt az, hogy a katonai kérdések kikapcsoltas­sanak. Ezekről tehát annál kevésbé lehetett szó, mert akkor is, amikor a katonai kérdésekre nézve a nemzeti ellenállás a leghatalmasabban lángolt, ez a katonai létszámemeléssel volt kapcsolatban, a koalí­ciós időszak alatt pedig a létszámemelésről szó sem létetett. Am­i viszont a bankkérdést illeti, azt nem a nemzet szeszélye hozta előtérbe, hanem a bank­szabadalom lejárásának ideje, amely szükségszerűleg téve aktuálissá a bankkérdést, a pártok kötelességévé vált, hogy e kérdésben állást foglaljanak. Fájdalom igaz, hogy, amint a Szózat magát ki­fejezi, a képviselőházban anarchia állott be, helye­sebben a képviselőház munkaképtelenné vált. De ez megtörtént volna a világ minden parlamentjében, ha hasonló eset adta volna magát elő, hogy tudniillik az alkotmányos uralkodó nem lett volna hajlandó sem a többségnek a törvények keretén belül mozgó óhajtását teljesíteni és a többségből nevezni ki a kor­mányt, sem pedig, ha ezt tenni nem akarta, a kép­­viselőházat azonnal feloszlatni. Magában Angliában, a parlamentarizmus mintahazájában, a parlamen­táris elveknek ily teljes figyelmen kívül hagyása nem­csak a parlamentben idézett volna elő munkaképte­lenséget, hanem magában az országban is óriási izgal­mat keltett volna. Magyarországon nem annyira izgalmat, mint egy bizonyos fokú apathiát szült annak a ténynek a megbizonyosodása, hogy amikor a nemzet többsége világosan kifejez valamely törvényes óhajtást, ennek még azok a férfiak sem képesek érvényt szerozni, akik abban az időben általánosan elismert vezérei voltak a nemzetnek. Az a hanyatlás a közügyek terén, amely­ről a Szózat megemlékezik, mind a koalíciós kor­mányzás utolsó évében volt csak tapasztalható, amely év alatt az állandósított válság teljesen lehetetlenné tette nemcsak a parlamentnek a tanácskozását és törvény­­alkotását, hanem a kormánynak rendes és hathatós működését is. Sőt ez a legutóbbi év úgyszólván köd­fátyollal borította el a megelőző évek nagyon jelen­tékeny eredményeit, amelyek remélhetőleg később megtisztult világításban fognak állani a nemzet előtt. Ha van feladata egy pártnak abban az értelemben, hogy a király és a nemzet között az egyetértést elő­mozdítsa, ennek a feladatnak nemzeti értelemben nem annak kell lennie, hogy a nemzetet a teljes akarat­­nélküliségre hangolja, hanem inkább arra kell irá­nyulnia, hogy az uralkodót meggyőzze arról a nagy igazságról, hogy a magyar nemzet erőteljes fejlődése a legnagyobb dinasztikus érdek. Ennek is érdeke, hogy a magyar nemzet fejlődjék, mert a nemzetek éli testek, amelyeknél a fejlődés lehetősége életfolté­­tol, olyan, amely nélkül a nemzeti élet elsorvad , már­pedig egy elsorvadt nemzet a legrégibb királyi szék­nek is mindenkor csak gyenge támasza. Megemlíti a Szózat az 1867 : XII. t.-c.-ben fog­lalt felségjogokat. Senki Magyarországon a felség­jogokat kétségbevonni, vagy csorbítani nem akarja. Da kétségtelenül él a magyar nemzet széles rétegeiben az a hit, hogy a magyar királynak vezérleti és vezény­leti felségjoga, bár korlátlan, mégis, mivel a magyar király vezényel és vezérel, a törvény pedig Magyar­­országon a magyar nyelvet tette kötelezővé, a vezér­letnek 63 vezényletnek is magyarnak kellene lennie. Vitatkozik továbbá a Szózat a felett, hogy az önálló bank hasznos-e, vagy sem. De bármilyen tiszteletre méltó is az a nézet, amelyet nem osztok, hogy a közös bank ez idő szerint hasznosabb, e véle­mény nem volt a nemzeti akaratot kifejező képviselő­ház nagy többségének véleménye. Már pedig a gaz­dasági kér­dések nem k­épezvén felségjogot, a nemzet többségének ez idő szerinti fölfogása szerint e kérdé­sekre nézve a többség véleménye méltán tarthatott volna igényt arra, hogy a legfelsőbb helyen jóváhagyó figyelemben részesüljön. — Az igazi tanulság. — A Szózat vége felhívás a nemzethez, hogy okul­jon a múltak tanulságain és egyesüljön a haza védel­mében. Ha van a múltakban tanulság, az kétségte­lenül az, hogy nem volt tanácsos a törvényhozás két faktora között azt az egyensúlyt, amelyet az 1867-iki törvények megteremtettek és amely egyensúly úgy sem kedvezett túlságosan a parlamentnek, fokozato­san és mindig a parlament rovására csökkenteni. Ha összehasonlítjuk a Deák-párt legelső éveinek alkotmá­nyos felfogását avval, amely később kifejlődött, akkor lehetetlen fel nem ismernünk az erős visszah­anyatlást és a szabadelvű párt hosszú uralmán, lehetetlen észre nem venni azt az erőfeszítést, hogy a királyi akarat folytonosan úgy legyen feltüntetve, mint hogyha a képviselőház többségének akarata lenn­e. Ezzel az ó szabadelvű párt, amely most feltámadt, magának a dinasztiának sem­ tett jó szolgálatot, mert ez a rend­szerré vált tendencia előbb-utóbb reakciót szül és lehetetlen, hogy meg ne zavarja a törvényhozás két Éjféli tizenkét óra volt és még nem alud­tak. — Irma — mondta a kisebbik leány — hallgass ide. A nagyobbik már álmos volt, de azért készséggel könyökölt fel az ágyon és kíváncsian nézett a társára. — Irma, szeretsz te engem? — kérdezte a kisebbik csaknem siró hangon. — Nagyon szeretlek! Hisz tudod. Min­denkinél jobban a világon. — Akkor hallgas ide, mondok valamit! De ígérd meg, hogy nem haragszol! Meg kell ígérned. — Esküszöm, hogy nem haragszom. — Te azt mondtad, hogy nem szereted Bélát. Igaz ez? — Igaz. Miért? A nagyobbik leány kissé nyugtalan lett. — Azért — felelte a másik — mert én — én szeretem — én szeretem . — Te? — Igen. Ugye, milyen különös? Mi sze­retjük egymást. A nagyobbik leány szemei kerekre tágul­tak. — Ti — ő is? Hogy tudod? Mondta ne­ked? — Nem mondta, de mi — mi megcsókol­tuk egymást. — Ti — megeső — hol? Mikor? — Ma délután, a hintán, mikor hintáz­tunk. — Miért? Ő akarta? Ő kért, hogy csókold meg? — Nem kért. — Hát te kérted őt? — Egyik sem kérte a másikat. Minden úgy jött hirtelen, mint a regényekben. Nem is­­ vettük észre, nem is akartuk — egyszer csak ott volt. — Úgy — mondta kissé hűvösen a na­­­­gyobbik — és most mit akarsz? — Semmit, csak azt gondoltam — hogy mivel te úgy sem szereted és mivel — mivel­ ez történt — hogy — így — hogy te beszélj vele és mondd neki, hogy én szívesen leszek a felesége, ha még egy évig vár, mert akkor ti­zenhat éves leszek. — Én mondjam neki? — Te. Te olyan okos vagy, te tudsz vele­m beszélni. Én nem merném ezt neki megmon­dani. — Jó, ha azt akarod, hogy én mondjam meg neki, megteszem. Miután szeretitek egy­mást. De ez — ez mégis, nem jobb volna, ha a mama mondaná meg? Ő jobban ért az ilyesmi­hez. — Nem, nem! A világért se im gon­dolsz! Ennek az egész dolognak titokban kell­­ maradni. Nem érted? — De értem — mondta a nagyobbik min- i den meggyőződés nélkül és kissé elszomoro- I dott.­­ — De te beszélsz vele! És megmondod­­ neki, hogy imádom. Érted? Ezekkel a szavak­­­­kal, hogy imádom. Hogy minden gondolatom az övé. Hogy most sem tudok aludni, hanem mindig rágondolok és az ő csókjára . . . A nagyobbik leány összerázkódott. S — Ilyeneket mondjak neki? — Igen. Hiszen te szeretsz engem! Vagy már nem szeretsz? — De igen. — Nos jó, akkor hát aludjunk. Nem akarsz átjönni az ágyamba? — De igen. A nagyobbik leány átment a kicsihez és összebújtak, átölelték egymás fejét. — Mit fog a mama szólni, ha megtudja, hogy már nem vagyok menyasszony! — mond­ta egy kis sóhajjal. — Hja, ilyen az élet! Ki gondolta volna! — filozofált a kicsi. Aztán ásított mélyen és komolyan és csak- s hamar elaludt. A másik leány egy ideig még nyitott sze­mekkel nézett a sötétbe; azon gondolkodott, hogy lehet, hogy egy leány megcsókoljon egy férfit, aki nem a férje? Hogy nem szégyenül És hogy el meri mondani! És ez az ő kis ro­­kona, akit ő úgy szeret! Mert hiába, szereti ■ ezt az idegenszerű, különös teremtést, még , ezek után is szereti. És képes volna érte min­­­­den áldozatra.! De hol van itt az áldozat? Mi­­t kér a fiú még úgy sem a férje! De ha az vol­­t na is és ha Emma jönne és kérné, hogy mond­­j jon le róla, bizton lemondana. Neki úgy is­­ mindegy! Amig gyermekek nincsenek!­­ Mert mama azt mondta, hogy a szere­­t­lem csak azután jön . . . A következő nap látszólag nyugodtan­­ telt el.­­ A házban senki sem sejtette, micsoda

Next