Pesti Hírlap, 1910. november (32. évfolyam, 273-285. szám)

1910-11-16 / 273. szám

2__________________ gyár állam nyelvének jogát. És hogy a biro­dalmi kancellár úrnak és a horvát várnak ezt a megegyezését Khuen úr, mint rendeletet, mint parancsot átvegye, magához citálta Aehrenthal Khuen miniszterelnököt is és ma már bécsi rendeletre megjelentek a félhivata­los közlemények,, hogy készül a törvényjavas­lat az 1907-ik évi 49-ik törvénycikk megvál­toztatásáról és az új vasúti pragmatikáról. S még bejelentik a magyar törvényhozásnak azt a készülő arculcsapását is, hogy ezt a tör­vényjavaslatot, amely tisztán a magyar tör­vényhozásra tartozik, benyújtás előtt a kor­mány kegyes jóváhagyás végeit be fogja mu­tatni a horvát kormelijuk. Az Aokrenthal—Tomasics—Khuen-féle új magyar közjog szerint tehát a magyar törvényeket ezentúl nem az országgyűlés és a király közösen hozzák, hanem szükséges ehez a birodalmi kancellárnak és a horvát­ bánnak hozzájárulása is. A szegény magyar vasutas sza­kközegek­­nek pedig kiadják az utasítást, hogy a kor­mány magyartalanságáért és közjogi tudat­lanságáért viseljék ők a felelősséget s felsőbb parancsra találják ők is az általuk szerkesz­tett szolgálati rendtartást végrehajthatatlan­­nak és hibásnak. Mintha a magyar közvéle­mény oly buta volna, hogy az újságok híreit is huszonnégy óra alatt elfelejti és elfelejtette volna azt is, hogy Tomasics bán és a túlzó horvátiak mondották Horvátországban végre­hajtható b­ánnak a szolgálati pragmatikát és Tomasics bán követelte a magyar kormány­nak, az új parlamenti többségnek és az egész magyar államnak megalázkodását és megreti­­rálását a vasúti pragmatika dolgában. Hallatlan merényletnek kell bélyegez­nünk a Khuen-kabinetnek azt a tervét, hogy még azt az egyetlen törvényes paragrafust is el akarja törölni, amely kimondotta, hogy csak az lehet vasutas a magyar állam terüle­tén, aki a magyar nyelvet bírja. S mivel ezt király által szentesített törvény mondotta, ki, m­eg kell védelmezni a királynak ezt a törvé­nyét minden eszközzel, ha kell, még parla­menti obstrukcióval is a Khuen-kabinettel szemben. Ha van parányi magyar érzés és becsü­letesség a nemzeti munkapártban, akkor nem engedi, hogy a magyar állam nyelvének eme joga, amelyet ez előtt három esztendővel a király törvényben szentesített, most eltöröltes­sék. És ha van még erő a letörpült ellenzék­ben, akkor talpára áll és megakadályozza a magyar nyelv ellen bejelentett merénylet végrehajtását. Soha sem tartoztunk azok közé, akik a politikában a szélsőségeket védelmezik. A legviharosabb politikai napokban is mérsék­letre intettünk mindenkit. De midőn azt lát­juk, hogy e drága pénzen összevásárolt több­ségnek kormánya most már mindenre mer vállalkozni és fel akarja forgatni azt a tör­vényt, amelyet az államnyelv érdekében csak az imént hoztak és kedvezést akar nyújtani — a közös külügyminiszternek és horvát bánnak kedvéért, akiknek semmi közük sincs Magyar­­ország­ bel­ügyeihez. — a horvát­ agitátoroknak s amikor azt látjuk, hogy az elfásult közvéle­mény sivár közönynyel tekint a fórumon tör­téntek felé, s amikor elszomorodva látjuk, hogy a sajtó is kezd napról-napra érzéketle­nebb lenni a magyarság érdekei s közjogunk védelme iránt, amikor egyaránt pusztul a nemzeti érzés és a közjogi érzék, akkor köte­lességünk a hazafias elkeseredés egész erejé­vel, tele tüdővel megfújni a harci riadót, hogy álljanak ismét, csatasorba azok, akik magya­roknak tartják magukat, akik még nem akar­ják eladni a magyar nyelvet és a nemzeti érzést sem a politikában, sem az irodalomban. Sokszor hirdettük, hogy az obstrukció­­nak csak kivételes esetekben van jogosultsága, csak oly esetekben, midőn alkotmányosságun­kat, magyarságunkat, intézményeinket vagy nyelvünket fenyegeti veszedelem. Most ez az eset bekövetkezett. Támadás készül közjogunk ellen. Mert abból, ami a magyar törvényho­zás kizárólagos joga, új közös ügyet, akarnak csinálni Magyarország és Horvátország kö­zött. S e közjogi sérelem mellett támadás ké­szül a magyar állam hivatalos nyelve ellen­, amelynek jogát 1907-ben törvénybe iktatták. Még a kormánypárt gondolkozó elemei is megrémülhetnek ettől a készülő merénylet­től, mert meg kell gondolniok, hogy ezzel a rendszerrel teljesen tönkre teszik a parla­mentarizmust és a magyar törvényhozást ne­vetségessé teszik. Ha minden parlamenti többség megvál­toztatja a korábbi többség által hozott és a király által szentesített törvényeket, akkor nemsokára törvényünk sem lesz egyáltalán. Akkor megszűnik a törvényes rend, sőt az államrend stabilitása. És a legnagyobb felségsértés beleránci­­gálni a királyt abba, hogy a folyton változó kormányok érdekei szerint, ő is folyton változ­tassa a maga álláspontját és az egyik évben szentesítsen egy törvényt, a másik évben pedig eltöröltesse azt. Amely kormlány ilyen előter­jesztéseket­ tesz, az­ nem­ tiszteli sem a­ nem­zetet, sem a parlamentet, sem a királyt. Az a törvényhozókból kócfejü bábokat és a koroná­ból csörgő sapkát akar csinálni­­­ról. Meglökte lábával a paplant s hidegen rá­nézett fiára. — Nem, — mondta, határozottan, a ke­rítő szerepre nem vállalkozom. Felőlem te­hetsz, amit akarsz, dolgaidba nem avatkozom, cselekedeteidet nem bírálom felül, se mora­lista nem vagyok,­­ felőlem akár azt teheted, amit Báthory Erzsébet, mindennap szűzleá­­nyok vérében törődhetsz meg, de nem rajtam keresztül. Engem hagyj ki az ilyesmiből. — Mindent elmondtál? — kérdezte a fia olyan gúnyosan, hogy az asszony elsápadt belé. — Még elmondhatom­ azt is, — felelte az asszony komoran s a szeme sötéten égett, — hogy nagyobb rabszolgatartó vagy az apád­nál is. Hogy . . . De a fia egy kézmozdulattal elhallgat­tatta. — Hagyjuk ezt. Maradjunk csak a tárgynál, mama. Szükségem van reád, hogy­an célra, vagy mi célból, reád­ bízom megha­tározását. Te úgy sem ,szoktál távol járni az igazsághoz, még­sem érsz el hozzá soha sem. Tehát számíthatok reád. Ez utóbbi nem kérdés, állítás volt. Pa­rancs. Határozott, megtagadhatatlan parancs. Frinc. János felállt s az asszony érezte, hogy a fia tekintete rajta függ és keresztül-kasul járja minden gondolatát, még a legtitkosab­­bat is. És megadta magát. Fölvetette szemét s igyekezett mosolyt csalni ajkára. Sikerült. És egyszerre kérdő és szemrehányó negédes­séggel kérdezte: —­ Hát nem komoly dolog? Nem szere­lem és semmi olyan? ... Frinc vállat vont­— De hisz azt mondod, hogy szép leány, — faggatta most már kíváncsian az anyja. Vagy csak látszólagos kíváncsisággal, hogy megaláztatását és keserű dühét leplezze. — Sőt több a szépnél, — felelte a fiatal­ember közönyösen. — Gyönyörű. — És ha belészeretnél? Frinc János végignézett anyján s ez a tekintet többet sejtetett lelkének titkából, mint amennyit valaha is elárult belőle. Nem szólt egy szót sem, de ez a tekintet azt mondta: — Beleszeretni egy nőbe?! S az anyja lesütötte szemét. * Raáb mérnök, mielőtt még az orvos meg­érkezett volna, magához tért. Bágyadt tekin­tete Helént kereste, ki könnyes szemmel, ijed­ten állt mellette és ecetes vízzel dörzsölte hom­lokát. — Helnét jösz? — kérdezte szokott re­kedt, de váratlanul szilárd hangon s arrább taszította Helent magától, hogy jobban a sze­mébe nézhessen. — Csakhogy jobban vagy, — mosoly­gott Helen boldogan s nem is vigyázva a kérdésre, apjának kiszáradt, pergamenszerü kezeit csókolgatta. A mérnök kutatva nézett leánya szemé­be, de nem látva benne egyebet a legtisztább örömnél, megnyugodva simogatta szép haját. —­ Apus, apus, — ismételgette Helén boldogan s anélkül, hogy eszébe jutott volna megkérdezni apjától az ájulás okát, egyszer­re felkacagott s az apja mindkét kezét hosz­­szan kinyújtva maga előtt, szemét kacéran hunyorgatta. — Soha sem találnád ki, mi történt ve­lem, veled és hogy ez az egész ház itt, az öreg gazdasszonyával, szolgálóval, kutyával, macs­kákkal micsoda megtiszteltetésben részesült. Az öreg gazdasszony most jött be egy csésze friss ecettel s Helén tréfásan rákiáltott: — Mari néni, álljon meg! Apus, hall­gass ide. Az úr, mindannnyiunk ura és paran­csolja, Frinc János fejedelem, császár, ki­rály vagy cár, anyja, az anyacárné nevében meghívott a várba és holnap értem jön azzal a nagyszerű autóval, melyen haza­­hozott az iskolából. És most még egyszer ájuljatok el. Az öreg asszony csakugyan közel volt az elájuláshoz. A nagy meglepetéstől majd ki­ejtette kezéből az ecetes csészét s leült, mialatt szolid kis öreg szemét kerekre nyitotta ki. — No de ilyet! — áhnélkodott. — Ti­zenöt esztendeje vagyok a telepen, de még ilyet nem értem meg. — Annál rosszabb! — kiáltott a mér­nök ingerülten s mintha semmi baja sem lett volna még pár perccel előbb, dühösen kia­bálni kezdett. — Valami célja lehet annak a sátán ivadéknak, de itt senki sem fog neki kö­télnek állni! Senki, senki. Érted? — S olyan hangon kiáltott Helénre, hogy ez belésápadt. Valósággal üvöltött, mint egy állat. Helén reszketve nézett reá, de az öreg asszony, aki máskor meg se mert mozdulni s a száját se merte kinyitni, ha a beteg dü­höngött, most hirtelen felállt s merészen oda­ment a gazdája elé. — Én meg azt mondom, — szólt indu­latosan, ami annyira meglepte a mérnököt, hogy eszébe se jutott elhallgattat­ni az öreg asszonyt, — hogy egy apa először is legyen apa és csak azután beszéljen össze-vissza Mi Pesti Hírlap______ 1910. november 16., szerda. A helyzet Megindul a nemzeti munka. Újabb engedmények a tortátoknak a vasúti prag­matika terén. A bank­egyezmény. A polgári perrendtartás. Csaknem egy hónapi szünetelés után szerdán újra megkezdi működését, a magyar parlament. Július vége óta, nem ülésezett rendszeresen a Ház.­­Szeptember végére ugyan egybeült a parlament, de nem volt számára nemzeti munka. Október elején megint ösz­­szeült a­ Ház, de ekkor sem volt még nem­zeti munka idehaza, hanem csak Bécsben. A nemzeti munkát Bécsben hősiesen el is végez­ték: a delegáció megszavazott mindent, amit csak kellett. Ezek után most már hozzá lehet fogni Budapesten is a nemzeti munkához. A szerdai ülés napirendje szerint hu­szonhat vicinális javaslat nyitja, meg a nem­zeti munka sorát. Ezt követi a polgári per­rendtartás tárgyalása. A javaslattal a külön­böző pártok már kedden este foglalkoztak ér­tekezleteiken, melyek lefolyásából nyilvánva­ló, hogy a perrendtartás semmiesetre sem fog

Next