Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 167-179. szám)
1911-07-16 / 167. szám
1911. július 16., vasárnap. _____Pesti Hírlap_____ Fölvetése válságos természetű, hanem ahol a nacionalizmus antimilitarista, holott a világ minden országában militarista a nacionalizmus, oka az a belső meghasonlás, amely minden magyar képviselőt abba a kényszerhelyzetbe hoz, hogy ilyen kérdések felvetésekor az ő hazafiságának kétfelé szétfutó irányai közt válaszszon. És ha ez így van, akkor mi lehet más feladat, mint hogy a diszharmóniát, a benső meghasonlást, amely a hazafias érzések mélyében van, szüntessük meg, teremtsünk véderőnkben olyan állapotokat, melyek itt is lehetővé fogják tenni, hogy a hazafias érzésnek azzal a harmóniájával, melylyel tárgyalhatnak más nemzetek hasonló kérdéseket, a magyarok is megadhassanak az ország védelmére mindent, ami szükséges! Sajnálatat tapasztalom, hogy a kormány által a Ház elé terjesztett törvényjavaslatok nem ezt a helyreállítását a benső harmóniának célozzák, hanem egyszerűen kettévágják a gordiusi csomót és appellálnak a hazafiságnak csak azon megnyilvánulására, amely áldozatokat hozni kész és azt követelik, hogy gázolt el a hazafiság azon másik megnyilvánulását, mely csak nemzeti jellegű, csak nemzeti érdekeket szolgáló intézmények számára mutatkozik. De ezen a szemponton kívül azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kormány előterjesztése arányban van-e gazdasági erőnkkel? Feltűnő, hogy épen a legtakarékosabb, sőt legzsugoribb pénzügyminiszterünk járult hozzá a katonai terhek rohamos emeléséhez. Nemcsak jövedelmünk szaporodását emészti meg a hadsereg, hanem egyre nagyobb összegeket vesz el az egyéb állami szükségleteinkre fordított költségből , emellett nem engednek bennünket kimenekülni a gazdasági egyoldalúságból, nem engedik meg az ipar megteremtését és kifejlesztését. Ha a javaslat nemzeti szempontból teljesen kielégítő volna is, a katonai terhek ily óriási mértékű emelését nyugodt lélekkel akkor sem tudná megszavazni. •— önálló nemzeti hadsereg. — A gyár hadsereg létesítésének útját állja, csak a király és a nemzet egyetértésével lehet megváltoztatni és tudjuk azt is, hogy ilyen irányban az egyetértést elérni ő felségével nem lesz könnyű dolog és nem lesz rövid idő kérdése. Azon hosszú időn át, amely addig lefolyhat, nem engedhetjük katonai téren stagnálni a nemzeti ügyet. Foglalkoznunk kell tehát azzal és kritikánkat arra is kell irányítanunk, vajon a fennálló törvények által adott keretben, az azok által teremtett lehetőségek körében történik-e valami és ami történik, kielégítő-e az a magyar nemzet érdekeinek a katonai téren való teljesítésére. Az 1867: XII. t.-c.-ben a katonai ügynek elrendezése nem egészen világos. Világos benne az, hogy a 11. §. szerint a belszervezet, vezérlet és vezénylet őfelségének alkotmányos jogai közé soroltatik, tehát csak alkotmányosan, a nemzettel egyetértőleg gyakorolható és pedig egységesen gyakorolható az egész hadseregre, tehát a magyar hadseregre is, mint az egész hadsereg kiegészítő részére. Az aztán szintén világos, hogy a törvényhozás a maga intézkedési körének fentartott minden egyebet, így a hadseregnek időnkénti kiegészítését stb., úgy, hogy az a fejedelmi jogkör, amelyet a közös hadügyminiszter útján gyakorol a fejedelem, csak a készen kiállított hadseregre vonatkozik, nem pedig azokra, akik még nem katonák és akikből a hadsereg kiegészíttetik, legyenek azok akár egyszerű polgárok, akár tanoncok, akik különleges tanulás útján akarnak a hadseregben mindjárt magasabb rangot elérni. De az 1868-iki véderőtörvény, melyet ugyanazok a férfiak alkottak, akik az 1867: XII. t.-c.-t alkották, magyarázatát adja a 67-es törvényhozásnak. — Történeti fejleményeié. — A rabigából felszabadult nemzeti lélek természetes illúzióval telitett e légkörre esett az 1868. évi véderőtörvény alkotása s e törvény megalkotásának egyik tényezőjétől, Kerkápolytól hallottam, aki államtitkár volt a honvédelmi minisztériumban, hogy mikor egy baloldali képviselővel vitatkozott, aki az önálló hadsereget akarta, azt mondta neki: Én azért nem akarom az önálló magyar hadsereget, mert nekem nem elég az a fél, én egész hadsereget akarok; az egész hadseregben a magyar szellem fog dominálni, ha együttes hadsereg lesz. (Zaj és derültség a szélsőbaloldalon.) Én nem akarom most mindezeknek az illúzióknak visszályát egymásután a Ház elé tárni, de gondolkozzék mindenki és meg fogja találni saját benyomása képeiből a szomorú valóságot. Az 1879-iki véderőtörvénynek prolongációja teljesen simán ment végbe. Másként történt a dolog 181111-ben. Azok a körök, amelyek a militarizmus érdekeit a magyar nemzeti és alkotmányos érdekek fölé helyezték, megtették az első agresszív lépést. Az 1889-iki törvényben benn volt az a két nagy lapis offensionis, amely körül az akkori nagy véderővita forgott, a 14. amely elesett még a vita folyamán és a 25. §., amelyről most mondja az indokolás, hogy az ahoz kötött remények be nem váltak s hogy az egy elhibázott lépés volt. E két nagy kérdés körüli vitában az akkori ellenzék nem eléggé emelte ki az ezen törvényben levő egyéb, nem annyira kirívó, de mégis nagyon életbevágó, becsúszott sérelmeket. Az 1889-iki törvény, az előbbiek szisztematikájához képest, egy óriási horderejű változást létesített: nem azt, hogy a hadi létszám helyett az újonclétszámot állapította meg, hanem azt, hogy míg az 1868-iki véderő-koncesszióban a közös hadsereg állománya egy numerus clausust képezett, 800,000 embert mint hadilétszám és 20,000 póttartalékost, ami, koncedálom, hogy kevés volt s lehetett volna ezt a létszámot szaporítani, az elv fentartása mellett, amíg a közös hadsereg egy numerus clausust képezett, az összes többi védkötelezett pedig a magyar nemzeti jellegű véderőbe, a honvédségbe utaltatott be, addig az 1899-iki törvény a honvédségre nézve állapította meg a numerus clausust s a meg nem számlálható összes védkötelezettek tömegét átadta a közös hadseregnek. Ezt egybevetve, a sokszor emlegetett 1888: XVIII. t.-cikkel, amelynél az ország alkotmányos jogaira nézve veszedelmesebb törvény még nem alkottatott, amely alkalmat és módot ad arra, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott újoncok, sőt az országgyűlés által visszautasított újoncok helyett póttartalékosokat rukkoltassanak be, mondom, ezzel egybevetve, az 1889. évi véderőtörvény igen nagy visszaesést mutat a katonaságban való nemzeti érdekek megvédése tekintetében és amint mondom, az ellenzék, fascinálva azon két nagy sérelem által, ezeket a látszólag kisebb sérelmeket nem honorálta kellő figyelemmel és kellő küzdelemmel. — A nemzet ébredése. — Azonban az 1889. évi véderővita és véderőtörvény egyszersmind fordulópontot képeznek abban a katonai quietizmusban, amely az egész nemzetet 1867. óta átjárta. Annak kapcsán, hogy a 25. §. tiszti vizsgája és az esetleg utántöltendő második szolgálati év a német nyelvet nem bíró vizsgázóra nézve megállapíthatja a magyarság bírságát, ébredt fel a nemzet arra, hogy hiszen neki tulajdonképen nemzeti katonasága nincsen, hogy tulajdonképen itt olyan katonai intézménye van, amelybe minden fiát besorozzák, amelyet nevezhet a maga hadseregének, melyet nevezhetünk a mi hadseregünknek, mert a mi fiaink abban szolgálnak, mert annak költségeit részben mi viseljük, amelyet nevezhetünk a mi hadseregünknek még abban az értelemben is, hogy ha külellenség minket megtámadna, minket is megvédene, de amelyet nem nevezhetünk a mi hadseregünknek abban az értelemben, amelyben minden más nemzet a maga hadseregét a mi hadseregünknek nevezi, hogy az a nemzeti életnek egy szerve, a nemzeti életből táplált és ismét a nemzeti létet tápláló, abba beleilleszkedő szerv. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) És most azután megindul a görgeteg. Nem akarták látni a nemzet közvéleményében való ezt az ébredést, nem akarták megérteni és próbálták is a hadsereg extenzív fejlesztését, az újonclétszám fölemelése által, anélkül, hogy ezeknek az állapotoknak bármilyen korrektúráját is eszközölték volna. És akkor azután a képviselőháznak előbbi kisebbsége emelte föl tiltakozó Szavát és folyamodott a legélesebb parlamenti fegyverekhez. De ennek a kisebbségnek háta mögött nemsokára ott állott az egész országnak közvéleménye, úgy, hogy akkor kormánypárti körökben, amikor az országgyűlésnek gondolható feloszlatáról volt szó, semmi kétség nem volt, vagy alig volt kétség az iránt, hogy az új választások minden valószínűség szerint az ellenzék győzelmére fognának vezetni. Szükségtelen előrebocsátanom, hogy az a párt, amelyhez tartozni szerencsém van, ennek a nagy kérdésnek teljesen kielégítő, radikális megoldását csak egyben látja: az önálló magyar hadseregben. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Csak ez vetne véget azoknak a dilemmáknak, azoknak a nehézségeknek, amelyekkel folytonosan küzködünk, csak ez hozna teljes harmóniát a hadseregben szolgálatot végző magyar embernek, lelkében, csak ez engedné meg Magyarország katonai erejének teljes kifejtését, csak ez engedné meg viszont, hogy a katonai erőfeszítés egyszersmind a nemzeti érzésnek és erőkifejtésnek tényezője legyen, szóval csak ez volna teljes harmóniában a független, az önálló magyar államnak eszméjével, mely független és önálló magyar államnak eszméjét létező törvényeink sem ejtették el elvileg, ámbár felfogásunk szerint több oly intézkedést tartalmaznak, amelyek annak kialakulására nézve nem kedvezőek, sőt veszélyesek. Nem is volna abból semmi veszély a pragmatika szankcióban elvállalt védelmi kötelezettségnek teljesítése tekintetében. Mi nagyon jól tudjuk, hogy azt a fennálló törvényt, amely ma az önálló mai A költő kétségbeesve ült le a billiárdmatracokra (nappal egy óra nyolcvan fillér) és mereven bámult maga elé. Mi lesz most, mi lesz most? Ilyen rettenetes csapás, épen ma, amikor este féltízkor, Herceg utca 17. szám alatt, zárt kocsiban, stb, stb. Nem várhattak a gazemberek holnapig? Pillanatig arra gondolt, hogy üzen Panninak, elhalasztja ... istenem, hát lehet üzennie, szabad a boldogságát elhalasztania, elszalasztania? És addig talán sütemény is elromlik! Nem, nem, itt cselekednie kell, gyorsan, határozottan, ahogy lovaghoz és szerelmeshez illik. Hiszen a megoldás nem volt nehéz ... be fogja vásárolni a legszükségesebb bútordarabokat és Panninak azt fogja mondani, hogy átalakítás miatt zárva, októberben sokkal díszesebben újra megnyílik, a szabó még nem kun.*fel az új selyem tapétákat, az új bútorokat most rajzolják Londonban, a szőnyegeket tegnap rakták tevére Perzsiában, stb. stb. Igen, igen, gyorsan megvesz egy pár bútordarabot, nem lesz sok, de két szerető szívnek épen elég . . . Tervébe beavatta Morgenrothot, aki nagyon helyeselte a dolgot, egyúttal azonban arra is figyelmeztette a költőt, hogy mi lesz akkor, ha valaki délután kiveszi a lakást? A költő ettől sem ijedt meg. Szerelméért minden áldozatra kész volt. — A lakást én veszem ki — mondta gőgösen és kifizette a negyedévi házbért. Nem volt sok, százötven korona. Máskor egy vagyon, de csekélység most, amikor „Lengyelke“ kegyelméből még mindig vagy kilencszáz korona volt a zsebében. Morgenroth leplezetlen tisztelettel nézett az alanyi költőre. Szó sincs róla, ez más ember volt, mint a drámairól És buzgón hozzálátott a lakás rendbehozásához, mialatt Mák István még mindig ugyanazzal a konflissal, amelylyel reggel elindult, kirobogott a Telekitérre, hogy néhány jutányos bútort vegyen magához. Azontúl késő estig népvándorlás volt a Patyolat utcában, mindenféle emberek jöttek székekkel, szekrénynyel, egy asztallal, egy pamlaggal és p last not least — egy sárgaréz-garnitúrával, amelynek fénypontja a másfél méter széles ágy volt. Mindezeket a becses műremekeket Mák István részint készpénzért vette, részint részletfizetésre, legnagyobb részint pedig egészen hitelbe, Morgenroth jótállása mellett, aki ismerős volt egy szomszéd butorkereskedésben. Este nyolc órakor a patyolat-utcai elegáns garcon-lakás (két szoba, földszint, kapu alatti bejárással) pazarul be volt rendezve és az alanyi költőnek még mindig volt háromszáz koronája. Büszkén legeltette szemét a saját, végre a saját bútorain és boldog sóhajjal mondta: — Végre otthon vagyok! Végre saját otthonom van és nem vagyok többé közönséges, szegény lakótárs. Ur vagyok! Most már örült annak, hogy így fordult a dolog és isten különös kegyelmét látta abban, hogy Csontos Szigfrid bútorait épen ma árverezték el. Értie, az ember soha sem tudhatja előre, hogy mi miről jó! Éppen csak annyi ideje volt, hogy a jó eleve megrendelt zárt kocsiba vágja magát és elrobogjon a Herceg utcába, a 17-ik számú ház elé, ahol boldog álmodozások közt várta a féltizet, a háromnegyedet, a tíz órát és a negyedtizenegyet, amikor Panni megkésve bár, de szebben és szőkébben, mint valaha, félénk rebbenéssel a kocsiban termett. A fiúk kezes minden további utasítás nélkül a Patyolatutcába vágtatott. Ez testvérek között is jó negyedóra volt és csak a statisztika kedvéért mondom el, hogy a költő Herceg-utca 17-ik szám alatt tapasztotta a száját a Panniéra és csak Patyolat-utca 3-ik szám alatt vette el róla. — Ez csók volt — mondta Panni, levegő után kapkodva — ennél jobban csak egyszer csókolt meg valaki, a víztoronytól a vámházig . . . Amikor Csontos Szigfrid ezen az éjszakán hazajött, Morgenroth bizonyos sajnálkozással mondta neki: — Nem lehet bemenni, nagyságos úr ... délután jött valaki és kivette a lakást . . . Csontos Szigfrid szive megdobbant. A lakását, a régi kedves lakását, annyi álom és szomorúság drága helyét, már kivették! Vége, mindennek vége. De az elérzékenyedése csak pillanatig tartott. Kiegyenesedett. Már megint olyan volt, mint egy főhadnagy civilben, párbajsegédi minőségben. — Jó éjszakát, Morgenroth — mondta keményen és visszafordult. Csak a kapuban kérdezte meg: — Izé . . . nem tudja, ki vette ki a lakást? — De igen, nagyságos úr — mondta a házmester könnyedén — Mák István úr! . . . (Folytatjuk.) ____________________3