Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 167-179. szám)

1911-07-16 / 167. szám

1911. július 16., vasárnap. _____Pesti Hírlap_____ Fölvetése válságos természetű, hanem ahol a nacio­­nalizmus antimilitarista, holott a világ minden­­ országában militarista a nacionalizmus, oka az a belső meghasonlás, amely minden magyar képvis­előt abba a kényszerhelyzetbe hoz, hogy ilyen kér­­dések felvetésekor az ő hazafiságának kétfelé szét­­futó irányai közt válaszszon. És ha ez így van, akkor mi lehet más fel­­adat, mint hogy a diszharmóniát, a benső meg­­hasonlást, amely a hazafias érzések mélyében van, szüntessük meg, teremtsünk véderőnkben olyan állapotokat, melyek itt is lehetővé fogják tenni, hogy a hazafias érzésnek azzal a harmóniájával, mely­­lyel tárgyalhatnak más nemzetek hasonló kérdése­ket, a magyarok is megadhassanak az ország vé­delmére mindent, ami szükséges! Sajnálatat ta­pasztalom, hogy a kormány által a Ház elé ter­jesztett törvényjavaslatok nem ezt a helyreállítását a benső harmóniának célozzák, hanem egyszerűen kettévágják a gordiusi csomót és appellálnak a ha­­zafiságnak csak azon megnyilvánulására, amely ál­dozatokat hozni kész és azt követelik, hogy gázol­­­­t el a hazafiság azon másik megnyilvánulását, mely csak nemzeti jellegű, csak nemzeti érdekeket szolgáló intézmények számára mutatkozik. De ezen­­ a szemponton kívül azt is figyelembe kell vennünk,­­ hogy a kormány előterjesztése arányban van-e­­ gazdasági erőnkkel? Feltűnő, hogy épen a legtaka­rékosabb, sőt legzsugoribb pénzügyminiszterünk járult hozzá a katonai terhek rohamos emeléséhez. Nemcsak jövedelmünk szaporodását emészti meg a hadsereg, hanem egyre nagyobb összegeket vesz el az egyéb állami szükségleteinkre fordított költ­ségből , emellett nem engednek bennünket kime­nekülni a gazdasági egyoldalúságból, nem engedik meg az ipar megteremtését és kifejlesztését. Ha a javaslat nemzeti szempontból teljesen kielégítő volna is, a katonai terhek ily óriási mértékű eme­lését nyugodt lélekkel akkor sem tudná megsza­vazni. •— önálló nemzeti hadsereg. — A gyár hadsereg létesítésének útját állja, csak a ki­rály és a nemzet egyetértésével lehet megváltoztat­ni és tudjuk azt is, hogy ilyen irányban az egyet­értést elérni ő felségével nem lesz könnyű dolog és nem lesz rövid idő kérdése. Azon hosszú időn át, a­mely addig lefolyhat, nem engedhetjük katonai téren stagnálni a nemzeti ügyet. Foglalkoznunk kell te­hát azzal és kritikánkat arra is kell irányítanunk, vajon a fennálló törvények által adott keretben, az azok által teremtett lehetőségek körében törté­nik-e valami és ami történik, kielégítő-e az a ma­gyar nemzet érdekeinek a katonai téren való telje­sítésére. Az 1867: XII. t.-c.-ben a katonai ügynek elrendezése nem egészen világos. Világos benne az, hogy a 11. §. szerint a belszervezet, vezérlet és ve­zénylet ő­felségének alkotmányos jogai közé sorol­­tatik, tehát csak alkotmányosan, a nemzettel egyet­­értőleg gyakorolható és pedig egységesen gyakorol­ható az egész hadseregre, tehát a magyar hadsereg­re is, mint az egész hadsereg kiegészítő részére. Az aztán szintén világos, hogy a törvényhozás a maga intézkedési körének fentartott minden egyebet, így a hadseregnek időnkénti kiegészítését stb., úgy, hogy az a fejedelmi jogkör, amelyet a közös had­ügyminiszter útján gyakorol a fejedelem, csak a készen kiállított hadseregre vonatkozik, nem pedig azokra, akik még nem katonák és akikből a hadse­reg kiegészíttetik, legyenek azok akár egyszerű polgárok, akár tanoncok, akik különleges tanulás útján akarnak a hadseregben mindjárt magasabb rangot elérni. De az 1868-iki véderőtörvény, melyet ugyanazok a férfiak alkottak, akik az 1867: XII. t.-c.-t alkották, magyarázatát adja a 67-es törvény­­hozásnak. — Történeti fejleményeié. — A rabigából felszabadult nemzeti lélek termé­szetes illúzióval telitett e légkörre esett az 1868. évi véderőtörvény alkotása s e törvény megalkotá­sának egyik tényezőjétől, Kerkápolytól hallottam, aki államtitkár volt a honvédelmi minisztériumban, hogy mikor egy baloldali képviselővel vitatkozott, aki az önálló hadsereget akarta, azt mondta neki: Én azért nem akarom az önálló magyar hadsereget, mert nekem nem elég az a fél, én egész hadsereget akarok; az egész hadseregben a magyar szellem fog dominálni, ha együttes hadsereg lesz. (Zaj és de­rültség a szélsőbaloldalon.) Én­ nem akarom most mindezeknek az illúzióknak visszályát egymásután a Ház elé tárni, de gondolkozzék mindenki és meg fogja találni saját benyomása képeiből a szomorú valóságot. Az 1879-iki véderőtörvénynek prolongációja teljesen simán ment végbe. Másként történt a dolog 181111-ben. Azok a körök, amelyek a militarizmus érdekeit a magyar nemzeti és alkotmányos érdekek fölé helyezték, megtették az első agresszív lépést. Az 1889-iki törvényben benn volt az a két nagy lapis offensionis, amely körül az akkori nagy véd­erővita forgott, a 14. amely elesett még a vita folyamán és a 25. §., amelyről most mondja az in­dokolás, hogy az ahoz kötött remények be nem vál­tak s hogy az egy elhibázott lépés volt. E két nagy kérdés körüli vitában az akkori ellenzék nem eléggé emelte ki az ezen törvényben levő egyéb, nem annyira kirívó, de mégis nagyon életbevágó, becsú­szott sérelmeket. Az 1889-iki törvény, az előbbiek szisztematikájához képest, egy óriási horderejű vál­tozást létesített­: nem azt, hogy a hadi létszám helyett az újonclétszámot állapította meg, hanem azt, hogy m­íg az 1868-iki véderő-koncesszióban a közös hadsereg állománya egy numerus clausust képezett, 800,000 embert mint hadilétszám és 20,000 póttartalékost, ami, koncedálom, hogy kevés volt s lehetett volna ezt a létszámot szaporítani, az elv fentartása mellett, amíg a közös hadsereg egy numerus clausust képezett, az összes többi védkö­telezett pedig a magyar nemzeti jellegű véderőbe, a honvédségbe utaltatott be, addig az 1899-iki tör­vény a honvédségre nézve állapította meg a nume­rus clausust s a meg nem számlálható összes védkö­telezettek tömegét átadta a közös hadseregnek. Ezt egybevetve, a sokszor emlegetett 1888: XVIII. t.-cikkel, amelynél az ország alkotmányos jogaira nézve veszedelmesebb törvény még nem alkottatott, amely alkalmat és módot ad arra, hogy az ország­gyűlés által meg nem­ szavazott újoncok, sőt az or­szággyűlés által visszautasított újoncok helyett póttartalékosokat rukkoltassanak be, mondom, ez­zel egybevetve, az 1889. évi véderőtörvény igen nagy visszaesést mutat a katonaságban való nem­zeti érdekek megvédése tekintetében és amint mon­dom, az ellenzék, fascinálva azon két nagy sérelem által, ezeket a látszólag kisebb sérelmeket nem ho­norálta kellő figyelemmel és kellő küzdelemmel. — A nemzet ébredése. — Azonban az 1889. évi véderővita és véderőtör­vény egyszersmind fordulópontot képeznek abban a katonai quietizmusban, amely az egész nemzetet 1867. óta átjárta. Annak kapcsán, hogy a 25.­­ §. tiszti vizsgája és az esetleg utántöltendő második szolgálati év a német nyelvet nem bíró vizsgázóra nézve megállapíthatja a magyarság bírságát, ébredt fel a nemzet arra, hogy hiszen neki tulajdonképen nemzeti katonasága nincsen, hogy tulajdonképen itt olyan katonai intézménye van, amelybe minden fiát besorozzák, amelyet nevezhet a maga hadsere­gének, melyet nevezhetünk a mi hadseregünknek, mert a mi fiaink abban szolgálnak, mert annak költségeit részben mi viseljük, amelyet nevezhetünk a mi hadseregünknek még abban az értelemben is, hogy ha külellenség minket megtámadna, minket is megvédene, de amelyet nem nevezhetünk a mi hadseregünknek abban az értelemben, amelyben minden más nemzet a maga hadseregét a mi had­seregünknek nevezi, hogy az a nemzeti életnek egy szerve, a nemzeti életből táplált és ismét a nemzeti létet tápláló, abba beleilleszkedő szerv. (Élénk he­lyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) És most azután megindul a görgeteg. Nem akarták látni a nemzet közvéleményében való ezt az ébredést, nem akarták megérteni és próbálták is a hadsereg extenzív fej­lesztését, az újonclétszám fölemelése által, a­nélkül, hogy ezeknek az állapotoknak bármilyen korrektú­ráját is eszközölték volna. És akkor azután a képvi­selőháznak előbbi kisebbsége emelte föl tiltakozó Szavát és folyamodott a legélesebb parlamenti fegy­verekhez. De ennek a kisebbségnek háta mögött nemsokára ott állott az egész országnak közvélemé­nye, úgy, hogy akkor kormánypárti körökben, ami­kor az országgyűlésnek gondolható feloszlat­­áról volt szó, semmi kétség nem volt, vagy alig volt két­ség az iránt, hogy az új választások minden való­színűség szerint az ellenzék győzelmére fognának vezetni. Szükségtelen előrebocsátanom, hogy az a párt, amelyhez tartozni szerencsém van, ennek a nagy kérdésnek teljesen kielégítő, radikális meg­oldását csak egyben látja: az önálló magyar had­seregben. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Csak ez vetne véget azoknak a dilemmáknak, azoknak a nehéz­ségeknek, amelyekkel folytonosan küzködünk, csak ez hozna teljes harmóniát a hadseregben szolgála­to­t végző magyar embernek, lelkében, csak ez en­gedné meg Magyarország katonai erejének teljes kifejtését, csak ez engedné meg viszont, hogy a katonai erőfeszítés egyszersmind a nemzeti érzés­nek és erőkifejtésnek tényezője legyen, szóval csak ez volna teljes harmóniában a független, az önálló magyar államnak eszméjével, mely független és ön­álló magyar államnak eszméjét létező törvényeink sem ejtették el elvileg, ámbár felfogásunk szerint több oly intézkedést tartalmaznak, amelyek annak kialakulására nézve nem kedvezőek, sőt veszélyesek. Nem is volna abból semmi veszély a pragmatika szankcióban elvállalt védelmi kötelezettségnek tel­jesítése tekintetében. Mi nagyon jól tudjuk, hogy azt a fennálló törvényt, amely ma az önálló ma­­i A költő kétségbeesve ült le a billiárd­­matracokra (nappal egy óra nyolcvan fillér) és mereven bámult maga elé. Mi lesz most, mi lesz most? Ilyen rettenetes csapás, épen ma, amikor este féltízkor, Herceg­ utca 17. szám alatt, zárt kocsiban, stb, stb. Nem várhattak a gazemberek holnapig? Pillanatig arra gon­dolt, hogy üzen Panninak, elhalasztja ... is­tenem, hát lehet üzennie, szabad a boldogsá­gát elhalasztania, elszalasztania? És addig ta­lán­­ sütemény is elromlik! Nem, nem, itt cse­lekednie kell, gyorsan, határozottan, ahogy lo­vaghoz és szerelmeshez illik. Hiszen a megol­dás nem volt nehéz ... be fogja vásárolni a legszükségesebb bútordarabokat és Panninak azt fogja mondani, hogy átalakítás miatt zár­va, októberben sokkal díszesebben újra meg­nyílik, a szabó még nem kun.*f­el az új se­lyem­ tapétákat, az új bútorokat most rajzol­ják Londonban, a szőnyegeket tegnap rakták tevére Perzsiában, stb. stb. Igen, igen, gyor­san megvesz egy pár bútordarabot, nem lesz sok, de két szerető szívnek épen elég . . . Tervébe beavatta Morgenrothot, aki na­gyon helyeselte a dolgot, egyúttal azonban arra is figyelmeztette a költőt, hogy mi lesz akkor, ha valaki délután kiveszi a lakást? A költő ettől sem ijedt meg. Szerelméért minden áldozatra kész volt. — A lakást én veszem ki — mondta gő­gösen és kifizette a negyedévi házbért. Nem volt sok, százötven korona. Máskor egy va­gyon, de csekélység most, amikor „Lengyelke“ kegyelméből még mindig vagy kilencszáz ko­rona volt a zsebében. Morgenroth leplezetlen tisztelettel nézett az alanyi költőre. Szó sincs róla, ez más em­ber volt, mint a drámairól És buzgón hozzálá­tott a lakás rendbehozásához, mialatt Mák István még mindig ugyanazzal a konflissal, amelylyel reggel elindult, kirobogott a Teleki­térre, hogy néhány jutányos bútort vegyen magához. Azontúl késő estig népvándorlás volt a Patyolat­ utcában, mindenféle emberek jöttek székekkel, szekrénynyel, egy asztallal, egy pamlaggal és p last not least — egy sár­garéz-garnitúrával, amelynek fénypontja a másfél méter széles ágy volt. Mindezeket a be­cses műremekeket Mák István részint kész­pénzért vette, részint részletfizetésre, legna­gyobb részint pedig egészen hitelbe, Morgen­roth jótállása mellett, aki ismerős volt egy szomszéd butorkereskedésben. Este nyolc óra­kor a patyolat-utcai elegáns garcon-lakás (két szoba, földszint, kapu alatti bejárással) pazarul be volt rendezve és az alanyi költőnek még mindig volt háromszáz koronája. Büsz­kén legeltette szemét a saját, végre a saját bú­torain és boldog sóhajjal mondta: — Végre otthon vagyok! Végre saját ott­honom van és nem vagyok többé közönséges, szegény lakótárs. Ur vagyok! Most már örült annak, hogy így fordult­­ a dolog és isten különös kegyelmét látta abban,­­ hogy Csontos Szigfrid bútorait épen ma árve­rezték el. Értie, az ember soha sem tudhatja előre, hogy mi miről jó! Éppen csak annyi ideje volt, hogy a jó eleve megrendelt zárt kocsiba vágja magát és elrobogjon a Herceg­ utcába, a 17-ik számú ház elé, ahol boldog álmodozások közt várta a féltizet, a háromnegyedet, a tíz órát és a ne­gyedtizenegyet, amikor Panni megkésve bár, de szebben és szőkébben, mint valaha, félénk rebbenéssel a kocsiban termett. A fiúk kezes minden további utasítás nélkül a Patyolat­utcába vágtatott. Ez testvérek között is jó ne­gyedóra volt és csak a statisztika kedvéért mondom el, hogy a költő Herceg-utca 17-ik szám alatt tapasztotta a száját a Panniéra és csak Patyolat-utca 3-ik szám alatt vette el róla. — Ez csók volt — mondta Panni, leve­gő után kapkodva — ennél jobban csak egy­­szer csókolt meg valaki, a víztoronytól a vám­házig . . . Amikor Csontos Szigfrid ezen az éjsza­kán hazajött, Morgenroth bizonyos sajnálko­zással mondta neki: — Nem lehet bemenni, nagyságos úr ... délután jött valaki és kivette a lakást . . . Csontos Szigfrid szive megdobbant. A lakását, a régi kedves lakását, annyi álom és szomorúság drága helyét, már kivették! Vége, mindennek vége. De az elérzékenyedése csak pillanatig tartott. Kiegyenesedett. Már megint olyan volt, mint egy főhadnagy civilben, pár­­bajsegédi minőségben. — Jó éjszakát, Morgenroth — mondta keményen és visszafordult. Csak a kapuban kérdezte meg: — Izé . . . nem tudja, ki vette ki a la­kást? — De igen, nagyságos úr — mondta a házmester könnyedén — Mák István úr! . . . (Folytatjuk.) ____________________3

Next