Pesti Hírlap, 1911. október (33. évfolyam, 233-245. szám)

1911-10-01 / 233. szám

A Pesti Hírlap 1911. október 1., vasárnap­ megnyugtatja az országot, hogy gondol ennek vitális érdekeivel. A magunk részéről az állami költségvetés megszavazását még nem tartjuk komoly nem­zeti munkának, pedig a nemzeti munkapárt ilyet hirdetett. A budget csak „folyó ügy“, amelynek elintézése szükséges. Legfölebb a bud­get egyes tételeiben le lehet rakni bizonyos re­­formmunlkáknak alapját. És ha csakugyan nyomát lehet ennek látni a jövő évi budgetben, akkor a kormány saját érdekét is szolgálja és népszerűségét növeli, ha a budgetet korábban tárgyaltatja. Újabb időben nagy idegesség uralkodik a munkapárton és nyílt titok, hogy Khuent va­lamely erőszakos lépésbe akarják beleugratni azok, akik barátainak tüntetik fel magukat. Figyelmeztetjük, ne üljön fel ennek az ugra­tásnak, amelynek titkos célja talán az, hogy őt a miniszterelnöki székből kiugrassák. Nemcsak az országnak, hanem önmagának is sokkal töb­bet fog használni, ha most a véderőjavaslatok tárgyalásának megszakításával megkezdi a rendes törvényhozási munkát, a budget tárgya­lását, mert ezzel a konciliáns eljárással sokkal mélyebb hatást fog tenni a közvéleményre, mint valami Tisza-féle erőszakos lépéssel, am­elylyel mindent kockáztat. Országgyűlés. I. II. A kép­viselőház ülése szeptember 30-án. Elnök Návay Lajos. Az elnök bemutatja Hódmezővásárhely, Szombathely, Mezőtúr városok és­ Kisbér község polgárságának a köbölkúti kerület és a kőbányai szocialistáknak kérvényeit az általános titkos vá­lasztói jog mellett és a katonai túlkövetelések ellen. Kun Béla ellenindítványa folytán az ellenzék a kérvények bizottsági tárgyalására nézve névsze­rinti szavazást kért. Rakovszky Iván bemutatja a kérvények hetedik sorjegyzékét. Egy név szerinti szavazás után áttér a Ház a véderőjavaslat tárgyalására. Preszly Elemér: Az önálló magyar hadsereg­hez való föltétlen, jogunkat hangoztatja. Ez elvi álláspont mellett átmeneti megoldásként megelé­gednék azzal, ha a dualizmus élő valósággá válnék. Tisza István a vivrmánypolitikát veszedelmesnek mondotta, azonban arról nem szólt, hogy a dok­ut des elve miért veszedelmes. Ha idősb gróf And­­rássy Gyula is Tisza István álláspontján lett volna, akkor ma nem volna ujonc megajánlási jogunk, nem volna honvédtisztképzésünk. Andrássy után azon­ban olyan kormányok következtek, amelyeknek nem volt érzékük a nemzet kívánságai és vágyai iránt. Tisza Kálmán tizenötesztendős, mindent el­sorvasztó politikája nagyban hozzájárult, hogy a­ nemzet jogai elhomályosodtak. Ma már még a leg­­konzervatívebb 67-eknek is el kell ismernie, hogy a nemzet kívánságai el nem némíthatók. A magyar faj, a magyar tiszt vajon érvényesülheti-e faji eré­nyeit a közös hadseregben ? Lovászy Márton : Sajnos, nem! Preszly Elemér: A magyar hazafiság vajon jól érzi-e magát a közös hadseregben? Ábrahám Dezső: Hány magyar tábornok van? Eitner Zsigmond: Harmadmagával van a mi­niszter úr! Preszly Elemér: Ismerteti Pitreieh könyvét a hadseregről. Pitreieh elveit a szóló is elfogadja. Sümegi Vilmos: El is csapták érte Bécsben. Preszly Elemér kifogásolja ezután, hogy a javaslatiban a flottáról egy árva szó sincs, hanem a haditengerészet ezentúl is megmarad abszolutisz­tikus kezelésben. Idézi gróf Andrássy Gyulát, aki azt mondta, hogy a katonatiszti pályán szükség van mindig motívumokra, amelyek lelkesítenek és áldozatkészségre serkentenek. A közös hadseregbe a magyar tiszt beleviszi-e mindazokat a motívumo­kat, amelyekre gróf Artdrás­y Gyula rámutat? Hazai Samu honvédelmi miniszter: Igenis, beleviszi! Preszly Elemér: Ez a hadsereg valami nagy eredményekre, valami nagy múltra nem tekinthet vissza. Nem hivatkozom az orosz-japán háborúra, mert hiszen azt nem mi vívtuk meg, hanem ennek a hadseregnek utolsó nagy csatájára, a königgrätzi viadalra. Osztrák történetírónak, Friedjungnak, a munkáját veszem, azt hiszem tehát, az elfogultság vádja engem nem érhet. Ennek a csatárnak elvesz­tését nagy részben a vezetés fogyatékossága okozta. Hazai Samu honvédelmi miniszter: A puska isi Preszly Elemér: Azért mondtam, hogy nagy részben. Hiszen kétségtelen­, hogy pl a hadvezér, Benedek, nem állt a helyzet magaslatán, ő nagyon jó katona volt, aki Olaszországban megállta a he­lyét és ott ismerte is a terepet, azonban elméleti tudása abszolúte nem volt. Hazai Samu honvédemi miniszter: Dehogy­nem ! Preszly Elemér: Engedelmet kérek, ezt a történelem állapítja meg; egyetlen egy katonai könyvet nem olvasott, hiszen nem is akart hadve­zér lenni. Albrecht főhercegnek felfedte, hogy fél és nem akarja a hadvezérséget elfogadni; Albrecht főherceg kényszerítette rá. És mikor aztán a csata elveszett, Albrecht főherceg volt az első, aki Bene­dek felett pálcát tört. Először becsületszavát tette, hogy a háború lefolyásáról egyáltalán soha és se­hol nyilatkozni nem fog és mikor ez megtörtént, akkor megjelent a bécsi katonai hivatalos lapban egy közlemény, amely mindenért szegény Benede­ket tette felelőssé, úg­y hogy ezt az embert teljesen elkeserítették és azért nem akart ez az izig-vérig katona mint katona meghalni. Ha ennek a tábor­noknak tragikus sorsát látjuk, akkor feltétlenül eszünkbe jut a nemez,­ azzal a magyar katonával szemben, aki első diadalait nemzete elleni csatában szerezte. (Felkiáltások a jobboldalon: Ki volt az?) Benedek, 1818—49-ben. Ha vizsgáljuk a közös had­sereg taktikáját, azt fogjuk tapasztalni, hogy ez soha sem volt eredeti és önálló. Hazai Samu honvédelmi miniszter: Nem is lehet eredeti! Hiszen egy törvény alatt van világ­szerte ! Preszly Elemér: Egy igazi nemzeti hadsereg nagy egyéniségeket, nagy hadvezéreket nevel. Ez­zel szemben az osztrák hadseregnek nagy hadve­zérei sohasem voltak, mert hiszen Savoyay Eugen idegen volt. Károly főherceg értett valamit a had­vezetéshez (Derültség jobbfelől.), nagy hadvezér volt, de épen a dinasztia részéről találkozott bi­zalmatlansággal és ennek következtében nem fejt­hette ki minden tudását és képességét. Nálunk a Hofkriegsrald neveli az u. n. Heeres-Werderbere­­ket, a csatavesztőket.. Hazai Samu honvédelmi miniszter: " Atv nincsen! Preszly Elemér: Ismerjük a polgári életből­ az u. n. sémás hivatalnokot. Ha valami aktát kap elintézésre, belenyúl az Íróasztalába, kivesz egy sé­mát, és nem önállóan intézi el az aktát, hanem ar­ról írja le. Tudjuk, hogy ezek a sémás hivatalno­kok sohasem lesznek jó hivatalnokok. Az osztrák hadsereg tele volt ilyen sémás hadvezérekkel, akik sémák után dolgoztak, sőt úgy olvasom, hogy a mostani hadügyminiszter úr is ilyen sémás had­vezér és győri parancsnok korában Napóleont utá­nozta. (Derültség bal felől.) Hazai Samu honvédelmi miniszter: Ilyeneket s talán mégse lehetne mondani! Beszédes napja volt ma is a képviselőház­nak. Egy név szerinti szavazás elintézése után folytatták a véderővitát, amelyben Preszly Ele­mér pártonkívüli negyvennyolcas szólalt fel és hosszabb beszédben bírálta a katonai javasla­­­­tokat. A nemzeti jelleg érvényesülését sürgette a hadseregben uralkodó magyarellenes irány­zattal szemben és érdekes pikantériákat mesélt el a had­vezetőség kulisszatitkaiból. Hazai Sa­mu honvédelmi miniszter is végighallgatta a beszédet, sok helyütt közbeszólott, másutt pe­dig csak egy-egy mosolylyal felelt a nem min­dig „szakszerű“ kritikára. Fél egyk­or az interpellációkra került a sor. Katlan Ubul a közös hadügyminiszter mi­napi nyilatkozatát tette szóvá, amely a hadse­reg terheinek újabb emelkedését helyezi­ kilá­tásba. Janzkó Pál az érmelléki és krasznamenti kisgazdák érdekében szólott. Ticsy Zoltán pedi­g­­ nagy tetszéssel fogadott beszédben azzal a kér­­­­déssel fordult a pénzügyminiszterhez, hogy — Ő nem tudja, — mondta ravaszai Zsófiának. — Semmit se gyanít, — folytatta rejtel­­­­mes arccal a másik leány. — Mit nem gyanítok? Mit kellene tud­nom, amit nem tudok? — szólott elképedve a képviselő. Josephine szeme csak úgy ragyogott a jó­kedvtől. — Tetszett már valaha hírét hallani Moz­­gay Sándornak? — kérdezte alamuszi pillan­tással. — A híres színésznek? A legnagyobb ma­gyar szerelmes színésznek? A boldog férfinak, akibe Budapesten minden leány szerelmes? Csak talán nincsenek Nagysádék rokonságban Mozgay Sándorral? A két öreg dáma megint lopva összene­vetett egymással. — Mozgay Sándor az öcsénk, — mondta bizonyos hatásvadászattal Josephine. — A testvér öcsénk, — folytatta Zsófia. — Mi neveltük, mi taníttattuk, mi fizet­tük érte az iskolapénzt a színésziskolában. Ad­dig, míg a diplomát meg nem kapta, a másik szobát is kiadtuk, s magunk a konyhában lak­tunk, mert a tanulás nagyon sok pénzbe került. Jelenleg persze már nem szorul ránk, mert tizenkétezer forintot úgy megkeres évenként, mint tizenkét krajcárt . . . — És most természetesen ő segíti Nagy­­sádékat? Josephine megrázta a fejét. — Mi hála istennek nem szorultunk rá, mert m­i a kézimunkánkból is fejedelmileg megélünk. — De különben sincs abban a helyzetben, hogy bennünket segíthessen, — folytatta Zsófia, í) minden fölössleges pénzét ruhára, cipőre, ka­lapra és nyakkendőre adja ki, mert tetszik tudni úgy-e, hogy ő a legelegánsabb férfi Buda­pesten? Az utcán mindenki megfordul utána, a Belváros minden kirakata az ő arcképével van tele, s olyan hölgyektől kap leveleket, akik az udvarnál is megfordulnak. — És ez magukat boldogokká teszi? — Na hallja! — kiáltott föl Josephine. — Hát mi tegyen boldogokká bennünket? — folytatta Zsófia. — Sírunk örömünkben, ha olykor messziről meglátjuk, s néha órákig utána sompolygunk, hogy a hölgyeket nézzük, akik az utcán csillogó szemmel kacérkodnak vele. — És csak messziről látják? — Oh nem, a színpadon is látjuk, hiszen minden este a színházba megyünk, mikor ő valamelyik szerepét eljátszsza . . . .— Ide sohase jön­? Nagysádókat sohase látogatja meg? A két leány összecsapta a kezét. — Jó isten, hogy jutna ideje ahoz, hogy bennünket minduntalan meglátogasson? Tudja, hogy egészségesek vagyunk és hogy nekünk még a jégeső se árt meg, — mit keresne hát itt ebben az unalmas fészekben? Nem, ezt mi nem is kívánjuk tőle, elég, ha minden áldott estén ott p­irulunk-pirulunk boldogságunkban a má­sodemeleti zártszéken . . . . Hálása­n emelték szemüket a téglaszínű plafond felé, melynek irányában a jó istennét képzelték, de a képviselő nem osztozott elragad­tatásukban, hanem komolyan megcsóválta a fejét és így szólott a rajongó vén kisasszonyok­hoz: — Tőlem igen nagy művész lehet, mert az ilyesmihez én nem értek, de hogy gonosz és szívtelen ember, arról már határozottan bizto­síthatom­ Nagysádékat . . . Én úgy képzelem, hogy­ minden reggel lóhalálában kellene ide­jönnie, hogy Nagysádéknnak ezt a dolgos kezét megcsókolja ... De különben nem rám tarto­zik, hát nincsen is hozzá semmi közöm . . . A két leány duzzogva vonult vissza e sértő kijelentés után, s kétszer huszonnégy óráig rideg közönbösséggel fogadta az új lakó köszöntését, de harmadnap mégis csak megbé­kítitek vele, mert belátták, hogy — bár mélyen alatta áll bátyjuknak — utóvégre kétségtelen jóindulatból kritizálta meg ily csúnyán a leg­nagyobb magyar színészt. Josephine-nak­­ volt a véleménye, hogy a falusi embertől nem szabad rossz néven venni bizonyos szellemi korlátoltságot, Zsófia pedig elismerőleg tette hozzá, hogy a szája ugyan rossz, de a jelleme kifogástalan, mert mindenesetre fenkölt jel­lemre mutat, hogy egy országgyűlési képviselő minden este hideget vacsorázik, s kilenc óra­kor, akár csillagok ragyognak, akár záporeső esik, pontosan hazatér a hónapos szobájába. — Tudod, hogy tegnap az egész petróleum kiégett nála a lámpából? — szólott a derék Zsófia, aki a szobát délelőttönként tisztogatni szokta. — Megint hajnalig olvasott? olyan időben fogja-e a költségvetést a parla­ment elé terjeszteni, amikor annak letárgyalá­­sára elegendő idő lesz? Kijelentette egyben, hogy az ellenzék a budget megszavazása elé nem gördít akadályokat..

Next