Pesti Hírlap, 1911. október (33. évfolyam, 233-245. szám)

1911-10-01 / 233. szám

1911. október 1., vasárnap. Pesti Hírlap Preszly Elemér: Áruikor mi a tárgyalés alatt levő javaiul eile­rt küzdilak és harcolnak és araikor a közös hadsereget mint teljesen a mi hadseregün­ket állítják oda .... Hazai Samu honvédelmi miniszter: Állítjuk és az is! (Felkiáltások a szélsőbalolda­lon: Sajnos, nem az!) Preszly Elemér: . . , akkor legyen szabad ne­kem ezzel szemben a legutóbbi delegáció tárgyalá­saira rámutatnom és azt ismertetnem, hogy abból megállapíthassuk, mennyire nem a miénk még mindig ez a hadsereg . . . (Igazi ügy vajat a szél­ső­baloldal­om.) Ri­g Béla: Csak a terhe a miénk! Preszly Elemér. . . fó és mennyi kívánnivalónk van és pedig a t. túloldal delegátusai által is elis­mert jogos kívánnivalónk van még mindig abban az irányban, hogy a hadseregben a dualizmus csak nászban is megvalósítva legyen. A delegáció pél­dául kötelezte a hadügyminiszter urat arra, hogy a hadapródiskolákban a magyar növendékeknek arányszámáról kimutatást terjeszszen be. Ezt ő be is terjesszette s ennek az eredménye volt azután az, hogy a hadapródiskolákban az 191­0­0-ik tanévre felvett összes növendékeknek csak 21 százaléka volt magyar anyanyelvű. Ha pedig az összes katonai iskolákat vizsgáljuk, ezek növendékei közül csak 918, tehát összesen csak 20 százalék volt magyar anyanyelvű. (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hallatlan!) Hol itt a paritás? Hiszen még a quótaszerű­ arány sincs meg.­­ Hazai Samu honvédelmi miniszter: Magyar honpolgárok és magyar anyanyelvűek között kü­lönbség van! Az kettő! Preszly Elemér: A túloldal szónokai azzal biztattak bennünket ennek a javaslatnak a meg­szavazására, hogy ha ezt a javaslatot megsza­vazzuk . . . Abrahám Dezső: Meggondolás nélkül! Preszly Elemér: . . . még­pedig meggondolás nélkül, akkor biztosítva vagyunk a tekintetben, hogy a legközelebbi háborúban föltétlenül győzni fogunk. (Derültség a szélsőt­aloldadon. Mozgás jobbfelől.) Pedig nemcsak a legénységtől függ a háború kimenetele, hanem legnagyobb részben függ az a helyes és jó vezetéstől. Hazai Samu honvédelmi miniszter: Sok mindentől függ ! Preszly Elemér: Hát ki tud nekünk garan­ciát nyújtani arra né­zve, tud-e a mélyen tisztelt honvédelmi miniszter úr garanciát adni arra, hogy — Isten ne adja — a legközelebb bekövet­kező háborúban ezt a mi felemért létszámú had­seregünket olyan hadvezér fogja vezetni, aki nem viszi a legénységet a vágóhídra, hanem helyesen vezeti és győzelemre viszi ? Hanti Samu honvédelmi miniszter: Erre nem lehet garanciát nyújtani, az természetes ! Preszly Elemér: Azt sem tudjuk, t. Hát, hogy tulajdonképen ki hát a mi vezérünk, ki a mi generalissimusunk. Hiszen ezt teljes abszolu­tizmussal intézik el a katonai vezető körök. Hazai Samu honvédelmi miniszter: Azt nem is szokták publikálni. Preszly Elemér: És nemcsak hogy a hadvezér személyét nem tudjuk; nemcsak hogy a hadvezetés­be beleszól­ásunk nincs, de még a hadügyminiszter úr, még maga a t. kormány is csak a hivatalos lapból szerez arról tudomást (úgy van! ügy van­ a szélsőbaloldalon. Mozgás a jobboldalon.) A javas­latot nem fogadja el, hanem ajánlja a következő határozati javaslatának elfogadását. A képviselő­ház a tárgyalás alatt levő javaslatot nem fogadja el, azt vissza­utasít­ja és utasítja a kormányt hogy oly törvényjavaslatot terjeszszen a képviselői ház elé, mely a közös hadseregben a dualizmust a maga egészében megvalósítja, a közjogellenes zászló és címer kérdését rendezi, a magyar államnyelvnek a közös hadsereg intézményében érvényt szerez. Utasítja egyúttal a képviselőház a kormányt, hogy haladéktalanul terjeszszen a Ház elé a közös had­sereg tényleges állományában szolgáló összes tá­bornokok, ezredes-dandárparancsnokok honosságát és magyar nyelv ismeretét feltüntető statisztikát. (Élénk helyeslés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Az elnök megállapítja a hétfői ülés napi­rendjét. . A Ház áttér a 3 in­tu­­pel­lsei okra. Kállay Ubul: Az ellenzéknek a véderőt­ör­­vényjavaslattal szemben épen az az egyik aggálya, hogy a hadügyi terhek költségvetése irreális, hogy a jövőben még nagyobb újabb terhekkel még na­gyobb előre nem látott hadügyi túlkiadásokkal kell számolnunk. (Igaz! ügy van­ a bal- és a szélső­baloldalon.) Ezeket az aggodalmakat a pénzügy­­miniszter a delegáció ülésén akarta csökkenteni. Ezzel szemben Auffenberg hadügyminiszter úr a katonai terhek nagyobbfokú emelkedéséről beszél s azt állítja, hogy a hadügyi túlkiadások a rendes állapotot teszik. A pénzügyminiszter és a hadügy­miniszter nyilatkozatai közt az ellentét oly kirívó, oly világos, hogy minden félön!e£es szóval csak ennek az ellentétnek hatásosságát csökkenteném; épen azért a következő interpellációt van szeren­csém intézni a pénzügy­minisz­ter úrhoz. Van-e tu­domása Ruffenberg közös hadügyminiszternek a hadügyi túlkiadásokról tett nyilatkozatáról, mely éles ellentétben áll a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottságban tett kijelentései­vel, amely nyilatkozat, ha a jövőben érvényesül­hetne, teljesen feldöntené azt a költségvetési ren­det, melyet a t. pénzügyminiszter épen a most tár­gyalás alatt levő véderőreformmal kapcsolatban kilátásba helyezett? Ha van tudomása, milyen álláspontot foglal el e nyilatkozattal szemben? (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Jaczkó Pál az érmelléki és krasznavidéki kis­gazdák szomorú helyzete tárgyában interpellálja meg a földmivelésügyi minisztert. Ezen a nemze­tiségi vidéken a kormány nembánom­sága folytán a magyarság egyre tért veszít. Az elemi csapás azonban az idén súlyosan látogatta meg, úgy hogy segítség híján kénytelen lenne kivándorolt társait követni. Kérdi a földm­­űvei érni­gyi minisztert, haj­landó-e az érmelléki és krasznavidéki kisgazdák válságos helyzetén haladéktalanul segíteni és mit szándékozik a bajok orvoslása céljából cselekedni. Désy Zoltán: Az 1867. évi XII. t.­cikk 41. szakasza világosan rendelkezik a közösügyi tárgya­lásokra kiküldött bizottságok által megállapított költségvetésekben foglalt közösügyi kiadásokra vo­natkozólag. Világosan kimondja, hogy ezeket a költségeket mennyiségileg bírálat tárgyává a kép­viselőház nem teheti, de a reánk eső összegek a ma­gyar költségvetésbe is beállítandók. Tehát a képvi­­selőháznak csak két eljárás között lehet választania: vagy a maga egészében beállítja ezt költségvetésébe, vagy nem fogadja el és nem állítja be költségveté­sébe. Ezen törvényes rendelkezés következtében a magyar pénzügyminiszter a folyó évi költségvetés­ben a közösügyi kiadásokat nagyobb összeggel sze­repelteti, mint azt előirányzatba foglalt tételek nem az egész kiadásokat teszik, hanem azok a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottságok működése foly­tán minden valószínűség szerint változásoknak fog­nak alávettetni. Ez a változás bekövetkezett, fel­emeltettek a közösügyi rendes kiadások az előirány­­zatba beállított 89 millió korona rendes kiadással szemben 97 millióra, a 10 millió beállított átmene­ti kiadások pedig 36 millióra. Az, amire én most ki akarok terjeszkedni, épen ezen átmeneti kiadá­sokban foglalt tételek, különösen az átmeneti ki­adások 1. fejezete 3. évnjében foglalt hadseregfej­­lesztés költségeire megszavazott 20 millió, amelyhez Magyarországnak a hozzájárulási arány szerint va­ló hozzájárulása kitesz 7.280.000 koronát. De, néze­tem szerint, kétségtelen tény az is, hogy az 1867. évi XII. t.-cikk rendelkezéseinek következtében a delegáció a véderőszervezet változtatásáig nem me­het­ költségeket, amelyek a hadsereg szervezetének változtatásából következnek, csak azzal az előfelté­tellel állapíthat meg, amennyiben a véd­erő szerve­zetnek ilyen módosításához mindkét állam törvény­­hozása hozzájárul. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ha ezt a felfogást nem fogadjuk el, ha ezen túlmegyü­nk, épen azt érnék el, ami ellen az 1867. évi XII. törvénycikk megalkotói tiltakoztak volna a legjobban, hogy t. i. a delegációt nagyobb hatás­körrel ruháznék fel, mint ők célozták. Én ebben a kérdésben csak jelezni akartam, hogy szükségesnek tartottuk, hogy a folyó évre vo­natkozólag, de a jövő évekre vonatkozólag is rámu­tassunk arra, hogy a delegációk sokszor kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy tekintettel a várható válto­zásokra a hadsereg szervezetében, meg kell, hogy állapítsák ezen változások költségeit, ezek azonban csak abban az esetben folyósíthatók, ha a magyar törvényhozás, illetve mindkét állam törvényhozása a hadsereg szervezetének ilyen változtatásához hoz­zájárul. (Helyeslés balfelől.) Azt hiszem, hogy a költségvetési jogot párt­különbség nélkül egyik legfontosabb nemzeti jog­nak tartjuk, annak a jognak, amely által a nemzet befolyása a kormányzatra érvényesül, így tehát a költségvetési jog minden sérelme a nemzet sérelme. Ez a szempont vezetett bennünket a múltban, ami­kor a költségvetések letárgyalása elé rendkívüli aka­dályokat nem gördítettünk. A költségvetéssel már­cius közepétől július közepéig foglalkozott a kép­viselőhöz; a miniszterelnök a pénzügyi bizottság ülésén Holló Lajos nyilatkozatára maga is úgy nyi­latkozott, hogy kívánatosnak tartja, hogy miután az 1910. évi költségvetés nem tárgyaltatott, hanem csak indemnitásokkal fedeztük a költségvetés hiá­nyát, az 1911. évi költségvetés tárgyalása huzamo­san főzött kávé illatával. És a leányok most megnyugodva ültek le a tisztára súrolt asztal mellé, s mialatt a forró kávét kanalazták, ismét meg voltak győződve róla, hogy ravaszul bele­láttak egy embertársuk veséjébe . . . Ugyan, micsoda arcot vágtak volna, ha valami látha­tatlan lény most egyszerre így szól hozzájuk: — Oh, szegény Josephine és Zsófia, — ti se fogtok ám egyest kapni az emberismeret tu­dományából! Ez a ti szürke, unalmas, száraz kis albérlőtök bizony akár el is merülhetne az eszétől, ha a vízbe esnék, mert több az esze, mint annak a sok nagy­hangúnak együttvéve, aki a miniszterek udvarában lebzsel. Fogják ennek még sok szavát hallani a képviselő urak és a hangja mindenüvé elhallatszik majd, ahol az ország dolgával törődnek. És az se egészen igaz, oh jámbor Josephine, hogy pénztelenség miatt eszi a hideg vacsorát és gyávaságból ül itthon minden este, — ez a száraz pipás nem tartozik azok közé, akik a félelmet ismerik. Ami pedig azt illeti, hogy nincs érzéke a szerelem iránt, — hát attól félek, hogy lesz még olyan idő is, mikor az összes piroskötéses regényhősök eltörpülnek mellette . . . A láthatatlan lény azonban, akinek mind­ezt mondania kellett volna, nem jelentkezett és Josephine meg Zsófia zavartalanul ihatták meg kávéjukat, miután legelső reggeli munkájukkal szerencsésen végeztek. De csak rövid ideig pi­henhettek: a képviselő úr felébredt és harsá­nyan csöngetett a ruhájáért . . . Legalább is három óra volt, m­ire le­feküdt és fél hétkor már szokása szerint ébren volt megint. Ez pedig nem kis dolog. — én leg­alább ismertem egyszer egy képviselőt, aki min­den reggel kilenc után kelt . . . Amint látnivaló, a két öreg kisasszony nem volt rossz véleménynyel s­z új lakóról, bár alapjában meg voltak győződve róla, hogy nem tartozik a lumenek közé. ők, akik huszonkét esztendő óta adtak ki hónapos szobákat a vi­dékről felkerült ifjúságnak, s akik e minősé­gükben sok mindenféle emberrel megismer­kedtek, méltán voltak büszkék arra a tudo­mányukra, hogy mindenkinek a veséjébe látnak. „Bennünket emberfia el nem bo­­londíthat!“ — mondta az őszhajú Josephine, aki még mindig egy nyolcéves kisleány lelkét hordta magában — és Zsófia helyeslőleg bólin­tott hozzá. A két öreg dáma, aki életében még a légynek se vétett, s akiktől nem egy kalandor szökött már meg a házbérrel és a készpénzköl­­csönökkel, ravaszul úgy képzelte, hogy fenékig belelát ennek a nagy, forrongó, szívtelen város­nak a lelkébe, holott még a szenesember lel­kébe se láttak, aki minden héten becsapta őket. „Mi kérem szörnyen ki vagyunk raffanálva!“ szólott bizonyos gőgger Zsófia, mikor alkonyat idején szomszéd nőjükkel, egy varrógépügynök feleségével üldögéltek a vaskorlátos folyosón. ÉS az ügynökné, akinek sokkal több esze volt az uránál, elismerőleg intett és ezt mondta: „Nem is csoda, hiszen Nagysádék a kedves mes­és­ük révén a legelőkelőbb társaságokba is be­jutnak!“ Gondolod, hogy vitat majd valamire itt Pesten? — kérdezte Zsófia hajnalonként a test­vérétől, aki bekötött fejjel főzte a kávét, míg ő­­ az albérlő cipőjét tisztogatta. Josephine ilyenkor tűnődve rázta meg a fejét, s így válaszolt: — Mire vinné, mikor annyit már úgyis elért, hogy képviselőnek­­elküldték? Amint lát­­tod, eugos cipőt visel, — az ilyen emberből ma­­i napság már semmi se lesz. De különben is nem­­ kell szegénykének attól tartani, hogy ha a vízbe­­ esik, hát a nagy esze miatt elmerül. Ami pedig a modorát illeti, hát bizony meglátszik rajta, hogy még sohase fordult meg úri társaságban. Azt mondom neked Zsófi, hogy ennek se fogják sok szavát hallani a képviselő házban . . . A két öreg kisasszony ezután suttogva megállapította, hogy albérlőjük nagyon szegény fickó, mert ha pénze lenne, aligha élne állan­dóan hideg vacsorán, s hogy azért ül minden­­ este itthon, mert félénksége és ü­gyefogyottsága­­ miatt nem meri fölkeresni azokat az éjjeli mu­latóhelyeket, ahol képviselőtársai szórakoznak. Ugyancsak megállapították azt is, hogy bár jó­­lelk­s, de száraz és unalmas legény. Jol akkor se lobbanna lángra, ha a legszebb­­­ag kacér­kodnék vele . . . — Fogadok veled egy nagy üveg barack­­­­lekvárba, hogy ez az ember is még sohase volt szerelmes, — mondta a szentimentális Jose­phine, aki már a világ valamennyi piroskötéses regényét végigolvasta. Zsófia helyeslőleg bólintott, aztán álmo­dozva kefélte tovább az albérlő fekete eugos ci­pőjét, alig a konyha egyszerre megtelt a fris­ 3

Next