Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1912-02-04 / 30. szám

__8 nyujtják egyébként azt a reményt, hogy az egye­sület nagyjelentőségű és maradandó missziót fog a magyar közm­űvelődés érdekében teljesíteni. Pesti hírlap 1912. február 4., vasárnap. •­­ A meztele­n táncosnő Budapesten. — .4 pénteki előjáték. — Egy leánytrtó érkezett pénteken Budapestre. Nem magától jött­, bár ez is szándékában volt. Hív­­ták őt, kitűnő" tisztességben megélemedett "család­apák és nemes erkölcsi Gyomjtól egy helyben is alig állani tudó családrem­énységek, serdültek és serdü­­letlenek. Kiáltottak érte, táviratoztak utána, forró megkivánással/mig végre megérkezett. Csütörtök­re ígérte, de csak pántokon jött. — Csak hogy megérkezett! .— Végre, végre ! Ador­e Via Villány az, aki megérkezett, ő az, aki meztelenül táncolta­ végig a kontinenst, s akik úgy epekedtek érte és érgekkel fizették meg a mez­telenségnek ezt a ledér kis szélhámosnőjét, azok a Lipótvárosi Casinó tag­aiai voltak. Illetőleg disz­­tinguáljunk. A Lipótvárosi Kaszinóban voltak bi­zonyára olyan, tiszteletrem­éltó tagok is, akik elle­nezték azt, hogy épen egy exponáltan felekezeti szí­nű társaskör kompromittálja magát Villány Ado­­róéval,­ azonban voltak mások, akiknek szava ugy­­látszik döntőbb s ezek a magjuk erkölcsi és ízlésbe­li rizikójára intézkedtek és így lett színhelyévé a kaszinó decensen ízléses diszte­rme a ravaszkodó ké­­jelgésnek és önmagát beeszenyéző idegjátéknak. Délután öt óra tájban süni egymásutánban érkeztek a Lipótvárosi Kaszinó ,Nádor­ utca tíz szám alatt levő palotája elé a gummikerekű fogatok, au­tók és egylovas bérkocsik. A mágnáselőkelőségű prémbundás kapus szép sorjában emelte ki a kocsik mélyéből fővárosunk karakterisztikus személyisé­geit, akik a nagy eseményhez el­ozták feleségüket és serdült leányaikat is. Akadt egy-két igazi mág­nás is, egy-két kékvérű, ezek is eljöttek, hogy lás­sanak „valamit.“ A díszterem kicsinek bizonyult, oly sokan jöttek. Aki hol tehette, ott helyezkedett el. Egye­sek a plüssdiványokra álltak, mások székekre ka­paszkodtak és úgy várták a nagy pillanatot, amikor meg fog jelenni, a külön erre a célra épített és bársony szőnyeggel borított dobogón, Villány Adorée. Az emelvényen egyébként az operaházi zene­kar hét tagja ült. Ezek szolgáltatták a kísérő ze­nét a táncokhoz. Egynegyed hat volt, amikor végre megkezdődtek a produkciók. A zenekar rázendített valami keleti motívu­­mú táncdalra, a terem el­sötétedett egy kevéssé és kilejtett a nézők elé fátylakba burkoltan egy sá­padt arcú táncosnő, Villány Adorce. Az első tánc­száma némi csalódást okozott, mert a kisasszony testének csupán a körvonalai látszottak a fátyol alól és idomai egyébként be voltak takarva. Ez a produkciója nem is­ keltett valami nagy izgalmat. Ezután következett a méhtánc, amelynél a kisasszony szökdécselésekkel, apró ugrásokkal egy nem látható és nem röpködő méhet igyekszik elfog­ni a fátylával. Ez a tánc már jobban tetszett. Villánynak a felső testén nem volt egyáltalán fátyol, avagy ék­­szerdíszités. A keblei kis, félgömbhöz hasonló leányos keblek, idegesen vibráltak minden mozdulatára s ez a ritmikus mozgás, melyhez a test áttetsző for­máinak kihívó lüktetése, dülöngélése járult, meg­tették a hatásukat. Egy-egy komoly üzletember arca halványszür­kére fakult a nagy erotikus izgalmak következté­ben. A hölgyek ziháló keblekkel, előre hajtott fej­jel élvezték Villány meztelen őrjöngését. Amikor a nászhangulattal telített nézők már izgatottan forgolódtak a helyükön, akkor, a bódu­lat tetőfokán ért véget a produkció, amelyet meg­­dermedten, némán vettek tudomásul. Csak amidőn ismét világos lett a terem, akkor eszméltek és tö­­rülgették a szemüket. Az emberek fáradt,, láz­ utáni mosolygással néztek egymásra. A nagy fényességben szégyelték egy kicsit magukat egymás előtt és a közvélemény ezt látszott mondani: — Hallatlanul aljas dolog, amit ez a nő ott fönn művel, de jólesik nézni és fölhevülni tőle. Azonban nincs sok idő a refleksziógyűjtésre. A teremben ismét elalszanak a lámpák, a hat operai tag megint valami keleti dünnyögőt játszik. Ezúttal Salome hétfátyol-tánca következik. Villányon fekete paróka van, meredten néz széjjel, amikor megjelenik és a zene ütemére a varieté­­színpadokról ismert has- és hát-táncot kezdi jár­ni. Aztán minden átmenet nélkül szépen lecsavar­gatja magáról a fátylakat. Előbb a karjáról, aztán a combjáról, majd a kebleiről és így végig. Már teljesen mezítelen, még csak egyetlen, tökéletesen áttetsző fátyolka húzódik el a köldöke alatt és most várjuk, hogy mi lesz. Már sejtünk mindent, mi több, kézzelfoghatóan előttünk van egy leá­nyos testű nő minden rejtett bája. A szemünk előtt remegnek a keblek, a mezítelen has is előttük vet ráncokat, a ház összes hullámvonalait görbe síkok formájában nézhetjük, de egy szál fátyol, a hete­dik, az még mindig nem került le és nem is kerül le ma. A táncosnő néhány forgolódás után, miköz­ben egy pár merész rúgást is végzett, gyorsan a földre guggol, az ölébe kapkodja a fátylakat és mintha fürdőkádból lépett volna ki, kiszaladt a színpadról egy ajtón keresztül, amely az öltözőjé­hez vezet. Ezután még néhány meztelen táncprodukció következett, de ezek már nem keltettek nagyobb meglepetést. Villány, tekintettel a családi jellegre, nem tette le sehol sem a fügefa-levelet jelképező fátyoldarabot , enélkül pedig lassan megszokottá és unottá is vált. A tánca ugyanis egészen jelen­téktelen szökdécselésből áll s amivel hat, az csu­pán meztelen nőiessége — amivel minden nő hat. Az előadásnak vége volt. A kisasszony egy pár táncszámot kihagyott, de igazán csak a vér­­mesebbek érezhették ennek a hiányát, akik zúgo­lódtak is egy kicsit miatta. Elhangzott csöndesen egy pár méltatlankodó kijelentés is. Voltak ugyanis olyan, kaszinó-tagok, akiknek a jó ízlése és erkölcsi érzése, bár későn, fölháborodott azon,­ hogy­ a kaszinó, vezetősége eféle perverz ízléstelenségekkel traktálja a tagokat. A­­zöm azonban, a házasodásnak induló öregebb urak és az arany­ifjúság, csettintett a nagyszerűsé­gekhez, s úgy látszik ezeknek akartak Villány idehozatalával a kedvükben járni. * A táncprodukciók után fölkerestem öltözőjé­ben Villány Adercet, aki igen lekötelezően ked­ves volt és nem várakoztatott magára. Öltözővé a díszterem mellett egy kis szo­bát rendeztek be számára. Ebben a kis szobában azonban a vétkezést és öltözést, már amennyiben erről nála szó lehet, egy ajtóval lecsukható vörös spanyolfal mögött végezte. Ez célszerű volt azért is, mert a szobácskát a Lipótváros urai töltötték meg zsúfolásig, bizonyára nem­ azért, hogy egy­mást nézzék. Villány Aderée tehát, hogy zavartalanul be­szélgethessen velem, behívott magához a spanyol­fal mögé. Épen betoppantam, amikor a kisasszony török mintákkal díszített gallért borított a testére. Mosolyog. Az arca még festékes és bár ne mosolygott volna . . . — Üdvözlöm, — mondja — tessék helyet foglalni. Leül egy ruhákkal telerakott székre, én is he­lyet foglalok és Adorée még egyre mosolyog. Egé­szen udvariatlanul ki kell jelentenem, hogy soha, a legridegebb utcasarkon sem adatott látnom, a hozzá hasonló kiélt, csontvázszerű ványadt női arc. — Hogy tetszett a táncom? — kérdi Udvarias frázissal válaszolok és megkérdem tőle, hogy honnan származott hozzá a Villány név. — A nagyszüleim magyarok voltak és kiván­doroltak Franciaországba. Én Rouenban születtem és természetesen francia vagyok. Tizennégy éves koromban azonban Németországba kerültem s igy inkább érzem magam németnek, mint franciának. Magyarul persze egy szót sem tudok, s most va­gyok először nagyszüleim hazájában. — Mivel foglalkozott, mielőtt táncosnővé lett ? — Színésznő voltam, staggionéknél működ­tem. Aztán támadt az az ideám, hogy táncolni­­ fogok-Villány kisasszony e kijelentése után igen közönséges mozdulatot tett. Belenyúlt a testére terített gallér hátsó zsebébe és cigarettatárcát rán­tott elő, majd így szólt: — Ópiumos cigarettákat szívok, — akar? — Nem, hanem ön, úgy látszik, túlságosan szereti az extremitásokat. Ópiumos cigaretta, ön talán más formában is kedveli ezt a mérget? — Igen — mondja fentartás nélkül — az utóbbi időben ópiumot szívok, jól esik. — No és a testének, nem gondolja, hogy ez ártani fog? — Az én testemnek külön kultúrája van. Majd elmondom. Amikor fölkelek, pasteurizált tej­ből és kevés langyos vízből fürdőt veszek. Ezután jól letörlöm magam és egy sárgásfehér szilárd púder­rel bedörzsölöm az egész testemet. Erre két pohár pezsgőt iszom és beburkolódzva, újra lefekszem, így maradok másfél óra hosszat s csak ezután öltözöm föl. Kis szünetet tart és igy folytatja: — Párisi lakásomon a vendégeimet már ak­kor fogadom, amikor a tejfürdőmet veszem. Ille­tőleg, még előbb, mert barátaimat beengedem ahoz a kis testmozgáshoz is, amit mezítelenül szok­tam végezni a fürdés előtt. Nekem, aki a mezte­lenségből kultuszt csinálok, igazán mindegy, hogy mikor mutatkozom lepel nélkül azok előtt, akik engem szeretnek és akiket én is szeretek. Néha egyik-másik, persze, nem bir magával és turbátor­­rá lesz, — ilyenkor egyszerűen becsöngetem sze­­recsen szolgámat, egy hatalmas termetű afrikai eunuchot s ez megteszi mindig a hatást. — Megengedi — mondom — hogy én is bát­rabban kérdezhessek, miután látom, hogy ön egé­szen nyíltan mond el nekem mindent. Igen? Te­hát, mondja kérem, ön, aki mindenkinek megmu­tatja bájait, milyen­ a magánéletben. Ért, ugy­e, de ha túl indiszkrét lettem volna . . . — Megmondhatok mindent. A férfiaktól tar­tózkodom, mert a szerelem árt a szépségnek, el­lenben ... — Ellenben . . . — Van egy nagyon kedves barátnőm, aki híven elkísér mindenhová. — Így, és ez a lelki barátság teljesen bol­doggá teszi? — Igen — feleli és ravaszkodva nevet hozzá. — És milyen kapcsolatban van ön a művé­szettel ? — Oh, én minden porcikámmal a művészeté vagyok. A táncom, az én művészetem . . . — De hiszen ön az erotikát szolgálja a táncaival. És a csupasz érzékiség, némi idealizmus nélkül meg sem nevezhető művészetnek. Villány hallgat és kissé értelmetlenül néz rám. — Kegyed, ugy­e bár, egészen meztelenül, a nélkül a fátyoldarabka nélkül, föllép szombat este a Lipótvárosi kaszinóban. Csupa férfi előtt? — Az nekem mindegy, hogy kik előtt lépek föl. — Jó jó, de azok az urak nem olyan nagyon művészetbarátok és csak izgató mulatságot akar­nak, amikor vacsora után ön ott táncol majd előttük. — És aztán? Megfizetnek érte, hát táncolok nekik teljes tökéletesen lepel nélkül. Az ő bajuk lesz, ha izgulnak. — Bravó, ezt jól mondta. Még csak egyet. Az ön testének messziről valami sajátságos fénye van. Közelről ugy­e­bár . . . Villány kisasszony nem várta be, amíg állít­mányt teszek a mondatom után, hanem egy ugrás­sal fölkelt, szétnyitotta hosszú gallérját és ott állt előttem úgy, ahogy párisi gavallérjai előtt szokott. — Köszönöm — mondtam — látom, hogy kö­zelről is kifogástalan a szine. Majd meghal nagy­­ság, ha nem takaródzik be. Villány András szét­fogadott és betakarta testét, mire elbúcsúztam tőle, a kacér kis Adorée­­től, aki úgy értékesíti a meztelenségét, ezúttal a Lipótvárosi Kaszinóban, mint az utcák nyomorult leányai a szerelmüké.­S. S.

Next