Pesti Hírlap, 1912. március (34. évfolyam, 65-78. szám)

1912-03-16 / 65. szám

_________________________ a maga munkapárti képviselősége között, habo­zás nélkül az utóbbit választotta. 1867. óta szerencsére nem került a sor arra, hogy ismét a szuronyokhoz nyúljunk s igy Herczeg Fe­rencről sem állíthatjuk föltétlenül, hogy adan­dó helyzetben a szuronytól visszariadva, ha­zafias kötelessége elöl kitérne. De hogy az ólombetűk megvédésében már nem járt elől, az bizonyos. Már maga ez a tény is alkalmat­lanná tette a személyét arra, hogy március idusán az ólombetűk szabadságvédő értékéről deklamáljon, de mi nem akarjuk tovább is ki­élezni ezt az egyéni incapacitást s végezetül csak azt kifogásoljuk, hogy egy neves író, aki egyben munkapárti politikus, nemcsak hogy nem tudta magában elfojtani a politikust egy olyan ünnepségen, melyen mégis csak stílsze­­rűbb a 48-as szónok, mint a 67-es, hanem — és ez a legsúlyosa­bb — mint kitűnő párttag egyenesen ki akarta sajátítani a pártjának március idusát s a magyar ifjúságot. A helyzet A megoldás felé,­­ A Lukács László-féle kombináció. Kimen, Tisza és Lukács. A folyamatban levő királyi kihallgatások­ról nem szivárog ki semmiféle pozitív hír. De abból a hangulatból, mely az eddigi audien­­ciákból árad, tény gyanánt két pozitívumot le le­het konstatálni. Az egyik az, hogy a Khuen­­féle országos határozattal szemben a király változatlanul visszautasító magatartást tanú­sít, mert ez országos határozat formájában és lényegében a felségjogok csorbítását látja. A másik az, hogy Bécsben a válság oly megol­dását kívánják, mely a parlament munkaké­pességét biztosítsa, mely tehát a Justh-párot is megbékéltesse. A helyzet orvoslása ennél­fogva olyan politikusra vár, aki egyrészt a munkapárt múltheti állásfoglalásának kereté­ben a munkapártnak, mint meglévő többség­nek támogatását tudja biztosítani magának, másrészt pedig bír azokkal a személyi quali­tásokkal, melyek a Justh-párt részéről is bi­zalmat biztosítanak neki, de e személyi bizal­mon fölül a választójog alapján tárgyi garan­ciákat is nyújt a Justh-pártnak. Ilyen politi­kus ma csak egy van: Lukács László. Logikai alapon is az ő személye áll tehát változatla­nul előtérben a helyzet megoldására nézve. De bécsi informált források szintén pozitivitással jelentik, hogy a közeli napok egyikén Lukács László nyer meghivatást a királyhoz és hogy Lukács László audienciája az ő miniszterel­nökké való dezignálásával fog végződni. Egy újságcikk keretében persze könnye­dén át lehet csevegni mindazokat a nehézsé­geket, melyek a gyakorlatban az elméletileg még oly logikusan és tisztán fölállított követ­keztetés elé hárulnak. Lukács Lászlótól a bi­zalmat a munkapárt bizonyára nem tagadhat­ja meg és az ellenzék Justh-párti része is az eddigi jelenségek szerint több bizalommal van iránta, mint bárki más iránt. De aki a politi­ka kulisszái mögé járatos, a megmondhatója, hogy az olyan fontos eseménynél, mint ami­lyen egy új mi­niszterelnök kinevezése, mennyi érdekkör mozgolódik. A válság sikeres elinté­zésének előfeltétele tehát, hogy befejezett tény elé állíttassanak az összes érdekkörök és a be­csületes megoldás ne legyen kitéve gáncsvetés­nek. Ha akár Lukács László, akár más valaki csak olyan terjedelmű megbízatással ruház­­tatnék fel Bécsben, hogy akár homo vegitis mi­nőségben is próbálkozzék a válság megoldásá­val , az ilyen terjedelmű megbízatást a külön­böző érdekkörök gáncsvetése könnyen fenye­getheti kudarccal. A megoldás lehetőségének sikere tehát attól függ, hogy akár Lukács László, akár más valaki formális miniszterel­nöki kinevezést kapjon, mely formális kineve­zés birtokában aztán az, aki ezt megkapta, nemcsak beszélhet, de cselekedt­etik is, úgy, hogy vállalkozását legalább időnek előtte ne lehessen meghiúsítani. Azok a politikai körök, melyek Khuen személyéhez, vagy legalább is a Khuen-féle politika folytatásához fűzik óhajaikat, úgy lát­szik, még nem adták föl a reményt, hogy Khuen reaktiválásával intéződjék el a válság, vagy legalább is az ő politikájának folytatá­sával. Tisza István, aki pénteken volt audien­cián a királynál, impresszióit abban foglalta össze, hogy ő nem pesszimista, Láng Lajos pe­dig, aki Tisza után járult a király elé, azt mondotta, hogy ő mindig optimista. Ez a két kijelentés, szembeállítva egymással, bizonyára elég elmés politikai szellemeskedés, de épen­­séggel nem mond semmit. Ez a két kijelentés még azt a következtetést is nyitva hagyja, hogy Lukács László esetleges dezignálását sem fog­ná föl Tisza István pesszimisztikuma és Láng Lajos is optimaisztikusan ítélné meg. És hogy ez a következtetés nem egészen „légből kapott“, erre azok a hírek vallanak, melyek szerint az utóbbi napokban Khuen, Lukács és Tisza kö­zött meglehetős egyöntetű felfogás alakult ki a válság megoldására nézve, annyira, hogy Lu­kács László kinevezése legalább ab ovo Khuen és Tisza részéről sem volna gáncsvetésnek ki­téve. Sőt van olyan hír is, mely szerint Khuen a Lukács-féle kabinetben megmaradna a ki­rály személye körüli miniszternek. A Khuen, Lukács és Tisza egyöntetű fel­fogásáról szóló hír bizonyára csak erősíti Lu­kács László kinevezésének valószínűségét és minden esetre jelentékenyen megkönnyítené Lukács László vállalkozását. Hogy az ilyeni egyöntetűség esetén azután Lukács Lászlónak sokkal nehezebb a dolga a Ju­sth-párttal szem­ben, azt bizonyára szintén nem lehet elvitatni. Dehát épen ezen a ponton kell kiderülnie, mennyivel több bizalommal viseltetnek Justhék Lukács iránt, mint más iránt. Az persze aztán már Lukács dolga, hogy a Justh-párt személyi bizalma számára tárgyi alapot is szolgáltasson. A politikában sem a makacs állhatatos­ság nem szuperálhat, sem a hirtelen és rikító irányváltozások nem szoktak bekövetkezni. Az utóbbira nézve van ugyan példa, így Lukács László ismert missziója, mely a bankügy vál­sága idején Justhék megnyerésére irányult s mély kísérlet meghiúsulása után rögtön Khuen megbízatására került a sor a 67-es guverne­­mentális párt felélesztése alapján,­­ de a mai helyzet egészen más. Ma a hirtelen és rikító irányváltozás teljesen logikátlan volna és a parancsnoksága alatt, előre indult. Ezt, kellő távolságban, a század követte, melynek végén az említett két kocsi haladt. Az út, alig ötszáz lépésnyire a falutól, szorossá szűkült, melyet két oldalról magas dombok szegélyeztek. A század ép e szorosban haladt, midőn az előre küldött Decleva főhadnagytól jelentés érkezik, hogy köröskörül mindenfelé ellenség tanyázik nagy számmal. Erre Paczona kapitány kiadta a paran­csot a visszafordulásra. Alig, hogy ez megtör­tént, két oldalt benépesedtek a dombok s a fel­kelők golyózáport zúdítottak az alant vonuló huszárokra, akik vágtatva igyekeztek kifelé a szorosból. Ennek a törekvésnek nagy akadálya volt azonban a két kocsi, melyeket a szűk uton csak igen nehezen s hosszas időveszteség árán le­hetett megfordítani, amiből borzalmas torló­dás keletkezett, melynek tartama alatt a fel­­­­kelők zavartalanul halomra lövöldözhették a bajba jutott huszárokat. Egy elesett huszárló csak tetézte az akadályt s a nyomában járó zűrzavart. Végre, megtizedelve, kijutott a század borzalmas helyzetéből. A huszárok az éjjeli tá­borhelyen gyülekeztek s oda iparkodott a sze­rencsétlen két kocsi is, melyre most már a fa­lu lakói is tüzeltek. Hayd főhadnagy leszállt s revolveréből két lövéssel két törököt leteritett. Erre többen rárohantak s handzsárjaikkal fel­koncolták. Mellékesen jegyzem meg, hogy a nála volt húszezer forint a fölkelők kezén nyomtalanul eltűnt. Midőn Paczona kapitány m­egszámláltat­­ta huszárjait, kitűnt, hogy száznegyvennégy emberéből hatvan hiányzott. Ezekből tizenöt, akik Decleva főhadnagygyal voltak, később megkerült. Negyvenöt elesett. Az első golyók egyike gróf Chorinsky Ferenc főhadnagyot te­rítette le. Az a nagyon elterjedt állítás, hogy a fel­kelők az utat kifeszítetett kötelekkel torlaszol­ták el, nem felel meg a valóságnak. Tény azon­ban, hogy utólag történt ily kísérlet néhány török részéről, melyet sikerült meghiúsítani, így történt, híven előadva, a magláji ka­tasztrófa, mely három hadtest mozgósítását vonta maga után, úgy, hogy haderőnk végül kétszázhetvenezer főre rúgott. Elég tekintélyes szám, ha elgondoljuk, hogy Andrássy Gyula delegációs beszédében egy zászlóaljt s az ezred­­zenekart elégnek vélte e vállalkozás céljaira. A délután folyamán kellemes hírrel lep­tek meg bennünket. Hadosztályparancsnokunk ajánlatára báró Philippovics táborszernagy többek között minket is, Maxit és enyémet, ki­tüntetésre terjesztett föl. A katonái érdemke­resztet szánták nekünk. Természetesen, a hadi ékítménynyel. Megvallom, egyikünk sem volt tisztában, hogy mivel érdemeltük ki e kegyet. Csak később értesültünk róla. Maxi „für hervorragende Leistungen im schwierigen Terrain“, én azért kaptam, mert az ellenség által elhagyot tábor­ra rábukkantam. A­ hadosztályparancsnok, a mindig előzé­keny és figyelmes lovag Stubenrauch altábor­nagy, egy cédulán, melyet egy ordonánc ho­zott a divízió törzsétől, néhány szívélyes szó­val gratulációját küldte számunkra. Maxinak széles jókedve kerekedett s egé­szen megfeledkezvén fájó derekáról, egy bir­kózó matchre invitált, mely kihívást mosolyog­va utasítottam vissza. Ellenben proponáltam, aludjunk egy nagyot a vacsoráig. Egyéb szórakozás híján, Maxi hozzájár­­ult indítványomhoz s nemsokára mély álom­ba merültünk. "Ennél okosabat igazán nem is tehettünk. Sőt annyira belemélyedtünk e tevé­kenységbe, hogy a vacsoráról is lemondottunk s reggeli öt óráig aludtunk megszakítás nélkül. Soha azután ily jóízűen többé nem pihentem. A délelőtt folyamán parancsot kaptunk, hogy egyenesen Banjalukára vonuljunk s út­közben adatokat gyüjtsü­nk a levert fel­kelők tartózkodását illetőleg. A hetvenegyedik gyalogezrednek egy zászlóalja jött velünk, hogy esetleges fegyveres csapatokat szétugras­­szon. Egy parancs arról is intézkedett, hogy ami fegyvert a lakosságnál találunk, azt elkobozzuk. Már két napja marsíroztunk, minden in­cidens nélkül. A falvak, melyeken áthaladtunk, kezdtek ismét benépesülni. Egyik-másik helyen fegyvereket is találtunk, amiket azonban a tu­lajdonosok az első felszólításra átszolgáltattak. Olyik habozó benszülöttet a legrosszabb esetben egy-­egy pofonnal győzték meg a huszárok, akik e téren különben sen­ fukarkodtak. Az utolsó napon, közel jártunk már Banjalukához, egy négy vagy öt házból álló nyomorúságos falun vonultunk ép át, mely teljesen kihaltnak látszott. Legalább a huszárok egyetlen embert sem találtak az elhagyott vis­kókban. A környéken sem volt nyoma élő­lény­nek. A falu szélén rövid pihenőre megállapod­tunk, egy korty szeszt felhajtottunk s rágyúj­tottunk. — Az első dolgom, amint Banjalukára érünk, —– mondotta Maxi. — Natalienak sür­­gönyözni. Szegény teremtés, már tíz napja, hogy nem kapott hirt tőlem. Képzelem, milyen desperátus lehet. — Különben, tette hozzá, ha Stubenrauch elenged, megyek azonnal Bodroghfalvára. # Pesti Hírlap ' .....~~~n r~ ...............■■■...... y . 1912. március 16., szombat.

Next