Pesti Hírlap, 1912. március (34. évfolyam, 65-78. szám)
1912-03-16 / 65. szám
_________________________ a maga munkapárti képviselősége között, habozás nélkül az utóbbit választotta. 1867. óta szerencsére nem került a sor arra, hogy ismét a szuronyokhoz nyúljunk s igy Herczeg Ferencről sem állíthatjuk föltétlenül, hogy adandó helyzetben a szuronytól visszariadva, hazafias kötelessége elöl kitérne. De hogy az ólombetűk megvédésében már nem járt elől, az bizonyos. Már maga ez a tény is alkalmatlanná tette a személyét arra, hogy március idusán az ólombetűk szabadságvédő értékéről deklamáljon, de mi nem akarjuk tovább is kiélezni ezt az egyéni incapacitást s végezetül csak azt kifogásoljuk, hogy egy neves író, aki egyben munkapárti politikus, nemcsak hogy nem tudta magában elfojtani a politikust egy olyan ünnepségen, melyen mégis csak stílszerűbb a 48-as szónok, mint a 67-es, hanem — és ez a legsúlyosabb — mint kitűnő párttag egyenesen ki akarta sajátítani a pártjának március idusát s a magyar ifjúságot. A helyzet A megoldás felé, A Lukács László-féle kombináció. Kimen, Tisza és Lukács. A folyamatban levő királyi kihallgatásokról nem szivárog ki semmiféle pozitív hír. De abból a hangulatból, mely az eddigi audienciákból árad, tény gyanánt két pozitívumot le lehet konstatálni. Az egyik az, hogy a Khuenféle országos határozattal szemben a király változatlanul visszautasító magatartást tanúsít, mert ez országos határozat formájában és lényegében a felségjogok csorbítását látja. A másik az, hogy Bécsben a válság oly megoldását kívánják, mely a parlament munkaképességét biztosítsa, mely tehát a Justh-párot is megbékéltesse. A helyzet orvoslása ennélfogva olyan politikusra vár, aki egyrészt a munkapárt múltheti állásfoglalásának keretében a munkapártnak, mint meglévő többségnek támogatását tudja biztosítani magának, másrészt pedig bír azokkal a személyi qualitásokkal, melyek a Justh-párt részéről is bizalmat biztosítanak neki, de e személyi bizalmon fölül a választójog alapján tárgyi garanciákat is nyújt a Justh-pártnak. Ilyen politikus ma csak egy van: Lukács László. Logikai alapon is az ő személye áll tehát változatlanul előtérben a helyzet megoldására nézve. De bécsi informált források szintén pozitivitással jelentik, hogy a közeli napok egyikén Lukács László nyer meghivatást a királyhoz és hogy Lukács László audienciája az ő miniszterelnökké való dezignálásával fog végződni. Egy újságcikk keretében persze könnyedén át lehet csevegni mindazokat a nehézségeket, melyek a gyakorlatban az elméletileg még oly logikusan és tisztán fölállított következtetés elé hárulnak. Lukács Lászlótól a bizalmat a munkapárt bizonyára nem tagadhatja meg és az ellenzék Justh-párti része is az eddigi jelenségek szerint több bizalommal van iránta, mint bárki más iránt. De aki a politika kulisszái mögé járatos, a megmondhatója, hogy az olyan fontos eseménynél, mint amilyen egy új miniszterelnök kinevezése, mennyi érdekkör mozgolódik. A válság sikeres elintézésének előfeltétele tehát, hogy befejezett tény elé állíttassanak az összes érdekkörök és a becsületes megoldás ne legyen kitéve gáncsvetésnek. Ha akár Lukács László, akár más valaki csak olyan terjedelmű megbízatással ruháztatnék fel Bécsben, hogy akár homo vegitis minőségben is próbálkozzék a válság megoldásával , az ilyen terjedelmű megbízatást a különböző érdekkörök gáncsvetése könnyen fenyegetheti kudarccal. A megoldás lehetőségének sikere tehát attól függ, hogy akár Lukács László, akár más valaki formális miniszterelnöki kinevezést kapjon, mely formális kinevezés birtokában aztán az, aki ezt megkapta, nemcsak beszélhet, de cselekedtetik is, úgy, hogy vállalkozását legalább időnek előtte ne lehessen meghiúsítani. Azok a politikai körök, melyek Khuen személyéhez, vagy legalább is a Khuen-féle politika folytatásához fűzik óhajaikat, úgy látszik, még nem adták föl a reményt, hogy Khuen reaktiválásával intéződjék el a válság, vagy legalább is az ő politikájának folytatásával. Tisza István, aki pénteken volt audiencián a királynál, impresszióit abban foglalta össze, hogy ő nem pesszimista, Láng Lajos pedig, aki Tisza után járult a király elé, azt mondotta, hogy ő mindig optimista. Ez a két kijelentés, szembeállítva egymással, bizonyára elég elmés politikai szellemeskedés, de épenséggel nem mond semmit. Ez a két kijelentés még azt a következtetést is nyitva hagyja, hogy Lukács László esetleges dezignálását sem fogná föl Tisza István pesszimisztikuma és Láng Lajos is optimaisztikusan ítélné meg. És hogy ez a következtetés nem egészen „légből kapott“, erre azok a hírek vallanak, melyek szerint az utóbbi napokban Khuen, Lukács és Tisza között meglehetős egyöntetű felfogás alakult ki a válság megoldására nézve, annyira, hogy Lukács László kinevezése legalább ab ovo Khuen és Tisza részéről sem volna gáncsvetésnek kitéve. Sőt van olyan hír is, mely szerint Khuen a Lukács-féle kabinetben megmaradna a király személye körüli miniszternek. A Khuen, Lukács és Tisza egyöntetű felfogásáról szóló hír bizonyára csak erősíti Lukács László kinevezésének valószínűségét és minden esetre jelentékenyen megkönnyítené Lukács László vállalkozását. Hogy az ilyeni egyöntetűség esetén azután Lukács Lászlónak sokkal nehezebb a dolga a Justh-párttal szemben, azt bizonyára szintén nem lehet elvitatni. Dehát épen ezen a ponton kell kiderülnie, mennyivel több bizalommal viseltetnek Justhék Lukács iránt, mint más iránt. Az persze aztán már Lukács dolga, hogy a Justh-párt személyi bizalma számára tárgyi alapot is szolgáltasson. A politikában sem a makacs állhatatosság nem szuperálhat, sem a hirtelen és rikító irányváltozások nem szoktak bekövetkezni. Az utóbbira nézve van ugyan példa, így Lukács László ismert missziója, mely a bankügy válsága idején Justhék megnyerésére irányult s mély kísérlet meghiúsulása után rögtön Khuen megbízatására került a sor a 67-es guvernementális párt felélesztése alapján, de a mai helyzet egészen más. Ma a hirtelen és rikító irányváltozás teljesen logikátlan volna és a parancsnoksága alatt, előre indult. Ezt, kellő távolságban, a század követte, melynek végén az említett két kocsi haladt. Az út, alig ötszáz lépésnyire a falutól, szorossá szűkült, melyet két oldalról magas dombok szegélyeztek. A század ép e szorosban haladt, midőn az előre küldött Decleva főhadnagytól jelentés érkezik, hogy köröskörül mindenfelé ellenség tanyázik nagy számmal. Erre Paczona kapitány kiadta a parancsot a visszafordulásra. Alig, hogy ez megtörtént, két oldalt benépesedtek a dombok s a felkelők golyózáport zúdítottak az alant vonuló huszárokra, akik vágtatva igyekeztek kifelé a szorosból. Ennek a törekvésnek nagy akadálya volt azonban a két kocsi, melyeket a szűk uton csak igen nehezen s hosszas időveszteség árán lehetett megfordítani, amiből borzalmas torlódás keletkezett, melynek tartama alatt a felkelők zavartalanul halomra lövöldözhették a bajba jutott huszárokat. Egy elesett huszárló csak tetézte az akadályt s a nyomában járó zűrzavart. Végre, megtizedelve, kijutott a század borzalmas helyzetéből. A huszárok az éjjeli táborhelyen gyülekeztek s oda iparkodott a szerencsétlen két kocsi is, melyre most már a falu lakói is tüzeltek. Hayd főhadnagy leszállt s revolveréből két lövéssel két törököt leteritett. Erre többen rárohantak s handzsárjaikkal felkoncolták. Mellékesen jegyzem meg, hogy a nála volt húszezer forint a fölkelők kezén nyomtalanul eltűnt. Midőn Paczona kapitány megszámláltatta huszárjait, kitűnt, hogy száznegyvennégy emberéből hatvan hiányzott. Ezekből tizenöt, akik Decleva főhadnagygyal voltak, később megkerült. Negyvenöt elesett. Az első golyók egyike gróf Chorinsky Ferenc főhadnagyot terítette le. Az a nagyon elterjedt állítás, hogy a felkelők az utat kifeszítetett kötelekkel torlaszolták el, nem felel meg a valóságnak. Tény azonban, hogy utólag történt ily kísérlet néhány török részéről, melyet sikerült meghiúsítani, így történt, híven előadva, a magláji katasztrófa, mely három hadtest mozgósítását vonta maga után, úgy, hogy haderőnk végül kétszázhetvenezer főre rúgott. Elég tekintélyes szám, ha elgondoljuk, hogy Andrássy Gyula delegációs beszédében egy zászlóaljt s az ezredzenekart elégnek vélte e vállalkozás céljaira. A délután folyamán kellemes hírrel leptek meg bennünket. Hadosztályparancsnokunk ajánlatára báró Philippovics táborszernagy többek között minket is, Maxit és enyémet, kitüntetésre terjesztett föl. A katonái érdemkeresztet szánták nekünk. Természetesen, a hadi ékítménynyel. Megvallom, egyikünk sem volt tisztában, hogy mivel érdemeltük ki e kegyet. Csak később értesültünk róla. Maxi „für hervorragende Leistungen im schwierigen Terrain“, én azért kaptam, mert az ellenség által elhagyot táborra rábukkantam. A hadosztályparancsnok, a mindig előzékeny és figyelmes lovag Stubenrauch altábornagy, egy cédulán, melyet egy ordonánc hozott a divízió törzsétől, néhány szívélyes szóval gratulációját küldte számunkra. Maxinak széles jókedve kerekedett s egészen megfeledkezvén fájó derekáról, egy birkózó matchre invitált, mely kihívást mosolyogva utasítottam vissza. Ellenben proponáltam, aludjunk egy nagyot a vacsoráig. Egyéb szórakozás híján, Maxi hozzájárult indítványomhoz s nemsokára mély álomba merültünk. "Ennél okosabat igazán nem is tehettünk. Sőt annyira belemélyedtünk e tevékenységbe, hogy a vacsoráról is lemondottunk s reggeli öt óráig aludtunk megszakítás nélkül. Soha azután ily jóízűen többé nem pihentem. A délelőtt folyamán parancsot kaptunk, hogy egyenesen Banjalukára vonuljunk s útközben adatokat gyüjtsünk a levert felkelők tartózkodását illetőleg. A hetvenegyedik gyalogezrednek egy zászlóalja jött velünk, hogy esetleges fegyveres csapatokat szétugrasszon. Egy parancs arról is intézkedett, hogy ami fegyvert a lakosságnál találunk, azt elkobozzuk. Már két napja marsíroztunk, minden incidens nélkül. A falvak, melyeken áthaladtunk, kezdtek ismét benépesülni. Egyik-másik helyen fegyvereket is találtunk, amiket azonban a tulajdonosok az első felszólításra átszolgáltattak. Olyik habozó benszülöttet a legrosszabb esetben egy-egy pofonnal győzték meg a huszárok, akik e téren különben sen fukarkodtak. Az utolsó napon, közel jártunk már Banjalukához, egy négy vagy öt házból álló nyomorúságos falun vonultunk ép át, mely teljesen kihaltnak látszott. Legalább a huszárok egyetlen embert sem találtak az elhagyott viskókban. A környéken sem volt nyoma élőlénynek. A falu szélén rövid pihenőre megállapodtunk, egy korty szeszt felhajtottunk s rágyújtottunk. — Az első dolgom, amint Banjalukára érünk, —– mondotta Maxi. — Natalienak sürgönyözni. Szegény teremtés, már tíz napja, hogy nem kapott hirt tőlem. Képzelem, milyen desperátus lehet. — Különben, tette hozzá, ha Stubenrauch elenged, megyek azonnal Bodroghfalvára. # Pesti Hírlap ' .....~~~n r~ ...............■■■...... y . 1912. március 16., szombat.