Pesti Hírlap, 1912. augusztus (34. évfolyam, 181-206. szám)
1912-08-01 / 181. szám
e fojthatta az elsőszülött kisdedeket, akik már megszülettek s ezért őt átkozhatták, de a kisdedeket már nem támaszthatták fel. Ellenben a jövendő gyermekeire még ő se mondhatta ki előre a halálos ítéletet. A jövőt meggyilkolni még Heródesnek se volt módjában és poltron ellenzék volna az, mely egy heródesi hajlandóságú többségnek ilyen vad kísérletét felháborodásával el nem söpörné. S ha ezek a tárgyi akadályok mind el volnának háríthatók, megmaradna még a kibontakozás keresői számára legkeményebb diónak: a választói jog kérdésének megoldása. Amit ebben az irányban a többség idáig sejtetni engedett, semmi jóval sem bíztat. A magyarság szupremáciájának biztosítása felhangzott ugyan szavakban, de csak szavakban. Míg a többség, mely a nemzetiségi területeken tudta csak megtalálni aranynyal és vassal a maga másdátumait, a választói reformot úgy akarja kieszelni, hogy a magyarság ellenére mindig megszerezhesse magának a nemzetiségi területeken a többséget, addig ez a reform medicina pejor morbo. Az ilyen reformot a többség igazán csak az ellenzék távollétében csinálhatná meg, mert nem is a demokratikus haladást akarná vele szolgálni, csak a többség mindenkori megszerzésének lehetőségét akarná állandósítani. Ezt pedig az ellenzék soha meg nem engedheti. S azért a kibontakozás lehetőségének kapujához csak a becsületes választójogi megegyezés kulcsával lehet hozzáférkőzni. Ha ezt a kulcsot meg lehet találni, akkor szeptember második felében nem kell ott folytatni, ahol június végén abbahagytuk. Se ha a nemzet szupranáciájával becsületesen számoló választójog kulcsa nem kerül elő, akkor nincs egyéb hátra, mint előkeresni azt a másik kulcsot, mely ezt a parlamentet becsukja. Vagy kibontakozás az összes személyi és tárgyi akadályok elhárításával, vagy appellálni arra a nemzetre, mely még a mai választójog alapján se lehet annyira gyönge, hogy ne tudjon illően jutalmazni és illően büntetni. Viharfelhők- Hivatalos cáfolatok, diplomáciai magyarázatok és egyéb megnyugtató kijelentések dacára még nem cáfolható tény, hogy Európa nyugalmának régi megbolygatója, a keleti kérdés, ismét felütötte szörnyfejét. A Balkán már régen mint Európa lőporos hordója szerepel a köztudatban, amelynek felrobbantásához elegendő egy szikra, de az utóbbi évtized eseményei már-már azt a megnyugtató látszatot keltették, hogy a sokat emlegetett szikra mégsem fog egykönnyen robbanást okozni a Balkánon. A török birodalom belső átalakulásai, az azt követő annexiós konfliktus csak megerősítettték ezt a véleményt, mert a háborús veszedelem hullámai talán sohse csaptak fel oly magasan, mint akkor és a hatalmaknak mégis sikerült gátat vetni nagyobb veszedelmeknek. A háborútól való félelem a józan felfogásnak adott teret Európa kormányainál, amelyek igen könnyen kiszámíthatták, hogy még egy győzelmes hadjárat is sokkal nagyobb áldozatokat követelne, mint amennyit megér a szuronyokkal learatott siker. Ennnk a tudata megnyugtatta Európa népeit, már is egészen indokolatlanul. A keleti kérdés ezek után mint olyan veszedelem kezdett szerepelni, amely állandóan ott lebeg ugyan Európa fölött, de amelynek régi dicsősége már nagyon lekopott. Ez a felfogás nemcsak a laikus néptötvegekben hódított teret, hanem a diplomáciában is. Csak így magyarázható meg, hogy az olasz-török bábom kezdetben - eltekintve néhány gyorsan elintézett incidenstől alig zavarta meg a diplomaták nyugalmát- Európa akarata tényleg sakkban tudta tartani Olaszországot, valahányszor Európába akarta áttenni a háború színterét. Is azt ne higyye azt senki sem, hogy Olaszország saját jóakaratából és a balkáni béke érdekében, nem akarja most kihasználni Törökoraság szomorú helyzetét. Ez több volna, mint amennyit az olasz ömnegtagadik-ró várni lehet. mármint is eldicsekednek a Ma'Z félhivatalosok azzal, hogy ime, az olasz nemzet mily áldozatokra kepers, amikor Európa nyugalmáról van szó, a tény most is az, hogy Európa tárta ki ismét védőkarját Törökország fölött. Nem is külellenség az, amely Törökországnak sírját megásni készült hanem a saját fiai. Minden más nemzettel szemben a hatalmak erélyesen megvédték volna az európai Törökországot. De amikor maga a török nemzet oly állapotokat teremít hazájában, amelyek okvetlenül kihatnak a Balkánra is, akkor úgyszólván belekényszeríti Európát, hogy kilépjen semlegességéből. Ez pedig nagy eseményeket vonna maga után. Sem a komité, sem a liga nem tettek szolgálatot nemzetüknek, amikor a mostani helyzetet használták fel arra, hogy hajba kapjanak, Törökország minden ellenségének káröröme közepette. Az a nemzet pusztuló nemzet, amelynek fiai akkor szerzik egymásnak fegyverüket, amikor egyesült erővel kellene küzdeni a külellenséggel. A török kamara tegnapi ülése némi megnyugvást, látszott hozni az általános feszültségben. A komité parlamenti pártja bizalmat szavazott a kormánynak, ami annál feltűnőbb, mert a párt eredetileg a bizalmatlanság mellett határozott. A jelen pillanatban bajos volna, megállapítani, hogy mi bírta rá az ifjútörököket álláspontjuk megváltoztatására. Az általános érdek-e, avagy tehetetlenségük tudata? A kormány provokáló magatartása mindenesetre azt a látszatot keltette, hogy az ifjútörök párt eljátszotta már szerepét. Fenyegetéseit a pusztában elhangzott kiáltásnak tekintette az új kormány, bizonyára abban a biztos tudatban, hogy a komité mögött már nem áll olyan hatalom, mely a fenyegetéseknek érvényt tudna szerezni. Ha a kormánynak csakugyan sikerülne elseperni az ifjútörök partot, anélkül, hogy ebből belső forradalom keletkezne, akkor az első veszedelmen túl volnánk. A katonai liga ebben az esetben vértelen forradalommal lett a helyzet ura. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a viharfelhők elvonultak Törökország fölött. A Pesti Hírlap 1912. augusztus 1., csütörtök. t —-----i----:---------s—i rr------a----!Tl! ^ — Mi.haji — kérdést« rémülten az adótárnak. — Meg kell nősülnöd — felelte Jó és rossz.r— Hogy az ördögbe azzal a buta fejeddel! Ezért keltesz föl engem éjnek évadján? — Nősülj meg — rimánkodok Jó és rossz, —, de hát miért? — Nem merem megmondani, szólt a cimbora, — mert akkor kupán vágsz. — Nem váglak kupán, szavamra! — Ha nem nősülsz meg — hunyorgatott Jó és rossz, — akkor meg fogsz halni. Az adótárnok többé be sem tudta hunyni a szemét. Reggelig azon töprengett, hogy micsoda bolondság szállt ennek a jó és rossznak a fejébe?. Agglegény volt az atlétárnak, de a negyvenen még nem sokkal túl. A nőkről a legjobb véleménye volt, ha el akarta csavarni a fejüket, de a legrosszabb, ha meg akarták házasítani. A függetlenségét féltette minden asszonytól. Hogy egy másik lény legyen mellette, akinek a szeszélyeihez esetleg alkalmazkodnia kell, nem fért a fejébe. Az egész életét már úgy rendezte be, hogy ne kelljen asszonyra szorulnia. Könyveket, pipát, patience-játékot azért gyűjtött, hogy öreg korára legyen mivel elbabrálnia. Évek óta pedig azon törte a fejét, hogy olyan karosszéket találjon ki, amivel majd aggastyán korában könnyen tolhatja magát sajátkezűleg egyik helyről a másikra. Hiába teremtette néhányszor nyakon a cimborát, jó és rossz makacsul megmaradt amellett, hogy az adótárnoknak meg kell nősülnie. Mikor már az adótárnok végkép beletörődött a házasság gondolatába, felültette a bakra Jó és rosszt és elindultak háztűznezőbe. Be a fele után, néha az út második felében, Ja és rossz egyszerre csak fölugrott az ülőhelyéből: -*1. Ne menjünk tovább, domine spektabilisz! Ma úgyis hiába megyünk. Már vagy háromszor visszafordultak így, amikor egy szép, napsugaras nyári napon végre minden akadály nélkül közeledtek a másik város felé, hol vasútállomás is volt. Az adótárnok félt, hont az utolsó pillanatban mégis vissza kell fordulniok, de jó és rossz csak nézett előre és hegyezte a fülét, vigyázott, mint a vizsla és kocsijuk begördült a város főterére, a szálló elé, ha az adósárnok megszállni szokott. Ekkor történt először, hogy Jó és rossz vadonatúj ruhát kapott, amelyben már csaknem emberi formája volt. Föl kellett ruházni, mert az adótárnok mindenüvé magával vitte őt leánynézőbe. Sorra vették a rokonokat, ismerősöket és az újabb ismeretségeket. Minden leányos házban jól fogadták őket, mert az adótárnok derék, szép és vagyonos ember volt, azonkívül nemesi előnevével ,s dicsekedhetett. Jó és rossz talán még életében mindössze annyit nem evett és nem ivott, mint a háztűznézésnek aino napjaiban, de hol a menyaszszony nem volt az ínyére, hol más fogyatkozáson akadt fönn és egy helyütt sem biztatta föl az adótárnokot a maradásra. Az adótárnok már röstelte a sok hiábavaló látogatást. Féltője, hogy az a hírük támad, hogy leánynézés ürügyével ingyen táplálkoznak. Be Jó és rossz rendületlenül vitte tovább az adótárnokot, újabb és újabb leányos házakhoz. Végre egy egészen idegen házban, ahol először jártak, a fekete kávé után jó és rossz nem nézett folyton az ajtó felé, mint máskor, hanem kissé elterpeszkedett a székén és a szeme elárulta az adótárnoknak, hogy itt körülnézhetnek. A feketekávés ibriket egy fiatal, szőke hajú leány gondozta, aki épp olyan szőke és igénytelen volt, mint az összes eladóleányok azon a vidéken. A szalonja is a, tipikus vidéki szalon volt, bazár tripsz-garnitúra, fehér csipkefüggöny, olajnyomatú képek és a részlet fizetése a zongora fölött az elmaradhatatlan Mukart-csokor. Viola, a leányka, a zongorához ült és lehullatta a rezgő nyárfa aranyszínű levelei. Az adótárnok közelebb ült hozzá, föléje hajolt és látta a leány szőke haját egészen a tövéig, ami nem volt korpás és mindjárt bizalmat gerjesztett. Egyedül voltak, mert magukra hagyták őket. Csak jó és rossz ült a szoba egyik sarkában és nem akart elmozdulni. Az adótárnok lopva integetett feléje a szemével, hogy takarodjék ki, de jó és rossz meg sem moccant. Az adótárnok már valósággal villámokat hívott feléje, de Jó és rossz oda sem hederített neki. A helyzet egyre kínosabbá vált. Végre Viola kisasszony megunta a hiábavaló játékot, fölkelt és csaknem sírva kifutott a szobából. Az adótárnok piros lett, mint a főtt rák, dühösen fölpattant, egyenesen jó és rosszhoz rohant, barackokat nyomott sűrűn a nagy kopasz fejére és végül rárivalt félig hangosan: Gazember! miért nem pusztultál, amikor integettem feléd. Jó és rossz kimeresztette a szemét és csodálkozva szólt: —• De hisz nem ez az! — Mi az, hogy „nem ez az?“ — kérdezte ingerülten az adótárnok. — Én nem ezt gondoltam, — felelte Jó és rossz, — én az anyját gondoltam! —. Megbolondultál ! dühöngött az adótárnok és megint barackot nyomott Jó és rossz fejébe. — Az anyját vegyem el feleségül? De hiszen az férjnél van. — Nincs, — bólogatott a fejével Jó és rossz. — Csak úgy élnek együtt.