Pesti Hírlap, 1912. augusztus (34. évfolyam, 181-206. szám)

1912-08-01 / 181. szám

e fojthatta az elsőszülött kisdedeket, akik már megszülettek s ezért őt átkozhatták, de a kis­dedeket már nem támaszthatták fel. Ellenben a jövendő gyermekeire még ő se mondhatta ki előre a halálos ítéletet. A jövőt meggyilkolni még Heródesnek se volt módjában és poltron ellenzék volna az, mely egy heródesi hajlandó­ságú többségnek ilyen vad kísérletét felháboro­dásával el nem söpörné. S ha ezek a tárgyi akadályok mind el volnának háríthatók, megmaradna még a ki­­bontakozás keresői számára legkeményebb dió­­nak: a választói jog kérdésének megoldása. Amit ebben az irányban a többség idáig sejtetni engedett, semmi jóval sem bíztat. A magyarság szupremáciájának biztosítása felhangzott ugyan szavakban, de csak szavakban. Míg a többség, mely a nemzetiségi területeken tudta csak megtalálni aranynyal és vassal a maga más­dátumait, a választói reformot úgy akarja ki­eszelni, hogy a magyarság ellenére mindig megszerezhesse magának a nemzetiségi terüle­teken a többséget, addig ez a reform medicina pejor m­orbo. Az ilyen reformot a többség iga­zán csak az ellenzék távollétében csinálhatná meg, mert nem is a demokratikus haladást akarná vele szolgálni, csak a többség minden­kori megszerzésének lehetőségét akarná állan­dósítani. Ezt pedig az ellenzék soha meg nem engedheti. S azért a kibontakozás lehetőségének kapujához csak a becsületes választójogi meg­egyezés kulcsával lehet hozzáférkőzni. Ha ezt a kulcsot meg lehet találni, akkor szeptember második felében nem kell ott folytatni, ahol június végén abbahagytuk. S­e ha a nemzet szupranáciájával becsületesen számoló válasz­tójog kulcsa nem kerül elő, akkor nincs egyéb hátra, mint előkeresni azt a másik kulcsot, mely ezt a parlamentet becsukja. Vagy kibont­­akozás az összes személyi és tárgyi akadályok elhárításával, vagy appellálni arra a nemzetre, mely még a mai választójog alapján se lehet annyira gyönge, hogy ne­ tudjon illően jutal­­mazni és illően büntetni. Viharfelhők- Hivatalos cáfolatok, diplomáciai magya­rázatok és egyéb megnyugtató kijelentések da­cára még nem cáfolható tény, hogy Európa nyu­galmának régi megbolygatója, a keleti kérdés, ismét felütötte szörnyfejét. A Balkán már ré­gen mint Európa lőporos hordója szerepel a köztudatban, amelynek felrobbantásához ele­gendő egy szikra, de az utóbbi évtized esemé­nyei már-már azt a megnyugtató látszatot kel­tették, hogy a sokat emlegetett szikra mégsem fog egykönnyen robbanást okozni a Balkánon. A török birodalom belső átalakulásai, az azt követő annexiós konfliktus csak megerősített­ték ezt a véleményt, mert a háborús veszede­lem hullámai talán sohse csaptak fel oly ma­gasan, mint akkor és a hatalmaknak mégis sikerült gátat vetni nagyobb veszedelmeknek. A háborútól való félelem a józan felfogásnak adott teret Európa kormányainál, amelyek igen könnyen kiszámíthatták, hogy még egy győzel­mes hadjárat is sokkal nagyobb áldozatokat követelne, mint amennyit megér a szuronyok­kal learatott siker. Ennnk a tudata megnyugtatta Európa népeit, már is egészen indokolatlanul. A keleti kérdés ezek után mint olyan veszedelem kez­dett szerepelni, amely állandóan ott lebeg ugyan Európa fölött, de amelynek régi dicső­sége már nagyon lekopott. Ez a felfogás nem­csak a laikus néptötvegekben hódított teret, hanem a diplomáciában is. Csak így magya­rázható meg, hogy az olasz-török bábom kez­detben -­­ eltekintve néhány gyorsan elintézett­­ incidenstől alig zavarta meg a diplomaták nyugalmát- Európa akarata tényleg sakkban tudta tartani Olaszországot, valahányszor Európába akarta áttenni a háború színterét. Is azt ne higyye azt senki sem, hogy Olaszor­­szág saját jóakaratából és a balkáni béke ér­dekében, nem akarja most kihasználni Török­­oraság szomorú helyzetét. Ez több volna, mint amennyit az olasz ömnegtagadik-ró­ várni le­het. mármint is eldicsekednek a­ Ma­'Z félhiva­talosok azzal, hogy ime, az olasz nemzet mily áldozatokra kepers, amikor Európa nyugalmá­ról van szó, a tény most is az, hogy Európa tárta ki ismét védőkarját Törökország fölött. Nem is külellenség az, amely Törökor­szágnak sírját megásni készült hanem a sa­ját fiai. Minden más nemzettel szemben a ha­talmak erélyesen megvédték volna az európai Törökországot. De amikor maga a török nem­zet oly állapotokat teremít hazájában, amelyek okvetlenül kihatnak a Balkánra is, akkor úgy­szólván belekényszeríti Európát, hogy kilépjen semlegességéből. Ez pedig nagy eseményeket vonna maga után. Sem a komité, sem a liga nem tettek szolgálatot nemzetüknek, amikor a mostani helyzetet használták fel arra, hogy hajba kapjanak, Törökország minden ellensé­gének káröröme közepette. Az a nemzet pusz­tuló nemzet, amelynek fiai akkor szerzik egy­másnak fegyverüket, amikor egyesült erővel kellene küzdeni a külellenséggel. A török kamara tegnapi ülése némi meg­nyugvást, látszott hozni az általános feszült­ségben.­ A komité parlamenti pártja bizalmat szavazott a kormánynak, ami annál feltűnőbb, mert a párt eredetileg a bizalmatlanság mel­lett határozott. A jelen pillanatban bajos vol­na, megállapítani, hogy mi bírta rá az ifjú­­törököket álláspontjuk megváltoztatására. Az általános érdek-e, avagy tehetetlenségük tuda­ta? A kormány provokáló magatartása min­deneset­re azt a látszatot keltette, hogy az­ ifjú­­török párt eljátszotta már szerepét. Fenyege­téseit a pusztában elhangzott kiáltásnak tekin­tette az új kormány, bizonyára abban a biztos tudatban, hogy a komité mögött már nem áll olyan hatalom, mely a fenyegetéseknek érvényt tudna szerezni. Ha a kormánynak csakugyan sikerülne elseperni az ifjútörök partot, anél­kül, hogy ebből belső forradalom keletkezne, akkor az első veszedelmen túl volnánk. A ka­tonai liga ebben az esetben vértelen forrada­lommal lett a helyzet ura. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a viharfelhők elvonultak Törökország fölött. A Pesti Hírlap 1912. augusztus 1., csütörtök. t —-----i----:---------s—i rr------a----!Tl! ^ — Mi.haji — kérdést« rémülten az adó­­tárnak. —­ Meg kell nősülnöd —­ felelte Jó és rossz.­­r— Hogy az ördögbe azzal a buta fejeddel! Ezért keltesz föl engem éjnek évadján? — Nősülj meg — rimánkodok Jó és rossz, —, de hát miért? — Nem merem megmondani, szólt a cimbora, — mert akkor kupán vágsz. — Nem váglak kupán, szavamra! — Ha nem nősülsz meg — hunyorgatott Jó és rossz, — akkor meg fogsz halni. Az adótárnok többé be sem tudta hunyni a szemét. Reggelig azon töprengett, hogy mi­csoda bolondság szállt ennek a jó és rossznak a fejébe?. Agglegény volt az atlétárnak, de a negyvenen még nem sokkal túl. A nőkről a leg­jobb véleménye volt, ha el akarta csavarni a fejüket, de a legrosszabb, ha meg akarták há­zasítani. A függetlenségét féltette minden asszony­tól. Hogy egy másik lény legyen mellette, aki­nek a szeszélyeihez esetleg alkalmazkodnia kell, nem fért a fejébe. Az egész életét már úgy ren­dezte be, hogy ne kelljen asszonyra szorulnia. Könyveket, pipát, patience-játékot azért gyűj­tött, hogy öreg korára legyen mivel elbabrálnia. Évek óta pedig azon törte a fejét, hogy olyan karosszéket találjon ki, amivel majd aggas­tyán korában könnyen tolhatja magát sajátke­­zűleg egyik helyről a másikra. Hiába teremtette néhányszor nyakon a cimborát, jó és rossz makacsul megmaradt amellett, hogy az adótárnoknak meg kell nő­sülnie. Mikor már az adótárnok végkép bele­törődött a házasság gondolatába, felültette a bakra Jó és rosszt és elindultak háztűznezőbe. Be a fele után, néha az út második felében, Ja és rossz egyszerre csak fölugrott az ülőhelyéből: -*1. Ne menjünk tovább, domine spekta­­bilisz! Ma úgyis hiába megyünk. Már vagy háromszor visszafordultak így, amikor egy szép, napsugaras nyári napon végre min­de­n akadály nélkül közeledtek a má­sik város felé, hol vasút­­állomás is volt. Az adó­­tárnok félt, hont az utolsó pillanatban mégis vissza kell fordulniok, de jó és rossz csak né­zett előre és hegyezte a fülét, vigyázott, mint a vizsla és kocsijuk begördült a város főterére, a szálló elé, ha­ az­ adósárnok megszállni szokott. Ekkor történt először, hogy Jó és rossz vadon­a­t­új ruhát kapott, amelyben már csak­nem emberi formája volt. Föl kellett ruházni, mert az adótárnok mindenüvé magával vitte őt leánynézőbe. Sorra vették a rokonokat, ismerősöket és az újabb ismeretségeket. Minden leányos ház­ban jól fogadták őket, mert az adótárnok derék, szép és vagyonos ember volt, azonkívül nemesi előnevével ,s dicsekedhetett. Jó és rossz talán még életében mindössze annyit nem evett és nem ivott, mint a háztűz­­nézésnek aino napjaiban, de hol a menyasz­­szony nem volt az ínyére, hol más fogyatkozá­son akadt fönn és egy helyütt sem biztatta föl az adótárnokot a maradásra. Az adótárnok már röstelte a sok hiába­való látogatást. Félt­­ője, hogy az a hírük tá­mad, hogy leánynézés ürügyével ingyen táp­lálkoznak. Be Jó és rossz rendületlenül vitte tovább az adótárnokot, újabb és újabb leányos házakhoz. Végre egy egészen idegen házban, ahol először jártak, a fekete kávé után jó és rossz nem nézett folyton az ajtó felé, mint máskor, hanem kissé elterpeszkedett a székén és a sze­me elárulta az adótárnoknak, hogy itt körül­nézhetnek. A feketekávés ibriket egy fiatal, szőke hajú leány gondozta, aki épp olyan szőke és igénytelen volt, mint az összes eladóleányok azon a vidéken. A szalonja is a, tipikus vidéki szalon volt, bazár t­ripsz-garnitúra, fehér csip­kefüggöny, olajnyomatú képek és a részlet fize­tése a zongora fölött az elmaradhatatlan Mu­­kart-csokor. Viola, a leányka, a zongorához ült és le­hullatta a rezgő nyárfa aranyszínű levelei. Az adótárnok közelebb ült hozzá, föléje hajolt és látta a leány szőke haját egészen a tövéig, ami nem­ volt korpás és mindjárt bizalmat gerjesz­tett. Egyedül voltak, mert magukra hagyták őket. Csak jó és rossz ült a szoba egyik sarká­ban és nem akart elmozdulni. Az adótárnok lopva integetett feléje a szemével, hogy takarod­jék ki, de jó és rossz meg sem moccant. Az adótárnok már valósággal villámokat hívott fe­léje, de Jó és rossz oda sem hederített neki. A helyzet egyre kínosabbá vált. Végre Viola kisasszony megunta a hiábavaló játékot, fölkelt és csaknem sírva kifutott a szobából. Az adótárnok piros lett, mint a főtt rák, dühösen fölpattant, egyenesen jó és rosszhoz rohant, barackokat nyomott sűrűn a nagy kopasz fe­jére és végül rárivalt félig hangosan: Gazember! miért nem pusztultál, ami­kor integettem feléd. Jó és rossz kimeresztette a szemét és cso­dálkozva szólt: —• De hisz nem ez az! — Mi az, hogy „nem ez az?“ — kérdezte ingerülten az adótárnok. — Én nem ezt gondoltam, — felelte Jó és rossz, — én az anyját gondoltam! —. Megbolondultál !­­ dühöngött az adó­tárnok és megint barackot nyomott Jó és rossz fejébe. — Az anyját vegyem el feleségül? De hiszen az férjnél van. — Nincs, — bólogatott a fejével Jó és rossz. — Csak úgy élnek együtt.

Next