Pesti Hírlap, 1912. szeptember (34. évfolyam, 207-231. szám)
1912-09-01 / 207. szám
2 férfi, megmentője a magyar parlamentarizmusnak, a hazának, az erkölcsi rendnek, talán még az isteni igazságszolgáltatásnak és még valaminek. Mondjon le tehát Lukács arról a hiúságról, hogy ő pártvezér is, annál is inkább, mert végre miniszterelnök sem lehet ő már soká. Hiszen azt csak tudhatja, hogy nyugodt miniszterelnöksége nem lehet; ő csak az eddigi úton haladhat, ezen az úton pedig mihamarább össze lesz törve politikailag, erkölcsileg, de még fizikailag is. Akkor pedig a magyar parlamentarizmus remélhetőleg valóban fontos lépést tehet egészséges továbbfejlődése irányában, melynek ugyanis egy fő feltétele van: az erős, kormányképes ellenzék megalakulása. Amíg ezt el nem érjük, addig a parlamentarizmusunk beteg marad. Mert legyünk tisztában azzal, hogy a parlamentarizmus régi fegyverei, mint költségvetés megtagadása, vád alá helyezés, interpelláció stb elvesztik hatékonyságukat és már jóformán csak az angolok által úgynevezett duális rendszer, a pártoknak a kormányban való fölváltása és az ellenzéknek ebben a probabilitásban rejlő ellenőrző ereje képezheti a végrehajtó hatalom túlkapásainak korlátját. Lukácstól pedig majd azon a napon fogjuk megkérdezni, vajon pártvezér-e, midőn majd — előreláthatólag nemsokára — lehull róla a miniszterelnöki joga. Ez lesz képzelt pártvezéri szerepének próbaköve. A Cuvajok. (A legsötétebb Horvátországból.) Sok büntetőtörvénykönyvbe ütköző utakon kisebbnek tüntették fel a horvátországi és szlavóniai magyarság lélekszámát. Cáfolni senki sem mert, nyilatkozni senki sem tudott. Azután beszámoltunk horvátországi és szlavóniai útjainkról és arról a sok üldözésről, elnyomásról, szenvedésről és jogtalanságról, amelyben az ott élő magyarságot találtuk. A felelet Zágrábban elkobzás volt, de ugyanakkor a királyi biztos jónak látta magyargyűlöletét hirdető és fölfedő cikkünket a horvát nyilvánosság elé vinni: dolga végeztével kérkedni akart az eredménynyel, amely az ő magyarüldöző austrofil politikájának maradandó bizonysága. Cáfolni és nyilatkozni ezúttal se tudott senki. Tárgyi alapon kezdtük, személyekkel nem törődtünk, olyan újságírói munkát akartunk végezni, amely a nemzeti célt csakis magával a nemzeti eszmével és annak tisztaságával szolgálja. De ezen az úton nem állhatunk meg, mert íme, a királyi biztos a magyar közvélemény felháborodását és a szigorú magyar bírálatot arra használja fel, hogy magát és politikáját a horvát közvélemény előtt népszerűsítse. Végeznünk kell tehát ezzel az emberrel más módon. Leplezetlenül ide állítjuk Magyarország közvéleménye elé, hogy mindenki lássa, miféle úri egyéniség áltatott bennünket magyar érzéssel és államhűséggel. Következni fognak nepotizmusának, gyanús üzleteinek és kormányzata leghomályosabb fejezeteinek pontos adatai. Aztán fel fogjuk tenni a kérdést: helyén maradhat-e ő excellenciája? Szabad-e a királyi biztosnak Magyarországról és ő felségéről új bűnös utakon megfeledkezni? Kényszeríteni fogjuk Duvajt, hogy a budapesti esküdtek elé álljon, vagy pedig távozzék s adja át helyét olyan politikusnak, aki nem fog szabadon prédálni a közjavakkal, hanem becsületes magánélettel diadalra viszi a magyar állameszmét. Megkezdhetjük. * * * Amíg a szlavóniai magyarok pokolban élnek és a műveltebb osztályok gyermekei is durva horvát tanító parasztiskolájában veszítik el siettemben kérem az árpát, tengerit elfelejtettem megkérdezni, különben is még ezzel nem táplálkozom. Hogy a hentesek mit árultak, a sok légytől nem láthattam, de láttam egy nagy fazekat, amire rá volt írva, hogy: tehén tejjel, egy lány sűrűn kavarta, mert minden áron ki akart forrni a fazékból, csak negyven krajcáron vesztegették literjét. No, hát az a sok fonynyadt és beteg zöldség, amit egészséges árakon árulnak! Hát kérem én nem is mondtam meg a feleségemnek, hol jártam, mert féltem, hogy most már azt kívánja, mondjak le a nádpálca beszerzésről is, hogy azzal is feljebb emeljem a konyhapénzt. Pedig arról már nem mondhatok le, mert egyébről már lemondtam, de erről kérem mégse lehet, mert ezért fizet a nemes város, hogy a zsidó boltosok tengeri nádját fogyasszam. Mert még azt is a magam pénzén kell vásárolnom. Az asszonyok összetették a kezüket a hasukon, s derülten, olyik vidám kacagással hallgatta a tanító úr vicces előadását. Azután megint csak visszatértek Kerek Ferkóra, de tovább vonultak, hogy helyet adjanak a polgármesterné tálai újabb megcsodálóinak. Mert nagyon vegyes a társaság, nem igen van mindenki mindenkivel diskuráló viszonyban. Sőt inkább minden lépten-nyomon apró klikkek kerekednek, a kis csoportok egymással csak meg vannak vidáman és hangosan, mintha otthon, az utcán, vagy a tanyán találkoznának, de amint a szűk, bizalmas körön túl találják szemben magukat valakivel, rögtön valami furcsa, bizalmatlan feszesség látszik az arcokon, hideg mosolylyal bólogatnak a nők s valamenynyiüknek ott az arcán valami fölényes, gúnyos mosolygás. Mindenki lenézi ezt az erőszakolt batyubált, amely tisztára az új főjegyző mániája, aki „el akarja ismertetni a feleségét, akit nemzetiségüket és intellektusukat, a magyar iskolakérvények, a három esztendő óta elintézetlenek, ma is porlepetten hevernek a báni irattárban, szóval, amíg mi a királyi biztosságnak csak kárát láttuk, addig például: Cuvaj Gyula, a királyi biztos testvére, aki eddig Zágrábban második osztályú telekkönyvvezető volt, soronkívül elsőosztályúvá lépett elő. Cuvaj Zlatko, a királyi biztos testvéröcscsének a fia, segéd volt a varasdi járásbíróságnál. A királyi biztos mindenekelőtt áthelyeztette Zágrábba, a királyi ügyészséghez, de aztán még bőségesebben gondoskodott sorsa felől. Az ügyvédi vizsgát ugyan a fiatalember még nem tette le, de azért július tizennyolcadikán mégis ügyvéddé lett. Történt pedig ez olyképen, hogy a királyi biztos elengedte neki a vizsgát. Cuvaj Zlatko tehát ügyvédi vizsga nélkül lett ügyvéd, aztán a bán új közjegyzőséget álltott fel Velikagoricán s harmadnap pályázat mellőzésével ugyanezt a rokonát nevezte ki közjegyzővé. Horvátországban 177.879 gyermek van iskola nélkül, szóval ennyi analfabétát visz ki az életbe magával az új nemzedék, nincs pénz a legszükségesebb kiadásokra sem, hanem . . . Duvaj Antal, a királyi biztos testvére, országos főtanfelügyelője az elemi iskoláknak, ő megírta hét vaskos kötetben a horvát iskolák történetét (Povijest skolstva) s mindegyik kötet körülbelül nyolcszáz oldalra terjed. Iskolákra, — mondottuk, — nincs pénz, hanem a királyi biztos ur a testvére munkájából országos költségen uj kiadást csináltatott s mindjárt a terjesztésről is gondoskodott, ő Felsége nevében elrendelte, hogy a határőrvidéki alapítvány vegye meg a munkát vagy száz példányban és fizessen ezért nyolcezer koronát, a könyveket pedig oszsza szét a szegényebb községek és falusi olvasókörök között. Hát ennek is megvan a magyarázata. Az unalmas adattárt senki se olvassa el s igy a második kiadást nem követhetné nyomon a harmadik, — ami pedig máris tervbe van véve! — ha csak valami módon nem lehetne azt a merész állítást megkockáztatni, hogy csudák csudája, elfogyott a második kiadás is. Volt még valami eladó könyve a tanfelügyelő úrnak, mi természetesebb, hogy királybiztosi bátyja ezt a gondját se hagyta meg. Duvaj Antal huszonhárom évvel ezelőtt számtant irt az elemi iskolák számára: ára huszonnégy fillér. Mindenki elképzelheti, micsoda kis normalista könyv a horvát pedagógiai irodamáshonnen hozott, és társadalmi prófáténak csapott fel. Mindenki lenézi a többiek szórakozását, kicsinyli a maga részére az egészet, s mindenképen éreztetni akarja, hogy semmi szüksége az efféle komédiákra. Pedig azért tartják itt, a gimnázium nagy tornacsarnokában is, hogy jobban összeférjenek az uj helyen és mert a Nagyszállodának rossz emléke van a tél óta, mióta a közjegyző indítványára és mindeneskedése mellett Erste-i bált tartottak benne. Az egész Nagykunságból meghívták a rangbelieket, — lelkem, — de összesen 25 pár állott fel a négyesre s olyan rémítő hidegség volt, hogy mindenki megfagyva ment haza. Doktor Gyimota, a főjegyző, titokban, magunk közt épen ez ellen játszotta ki a saját ötletét: a népszerű bált, amelyet a másik véglet kedvéért csinált batyubállá. A tornaterem csakugyan jó helyiség, furcsák ugyan a plafonról lelógó kötélhinták s más tornaszereik, de itt legalább száz pár is könnyen felállhat. — A közjegyzőék csakugyan nem lesznek itt? — Azok kedvesem elmentek már Abbáziába, itt nagyon hűvös van nekik. Meg aztán tudod, hogy itthon jól laktak töltött káposztával, szűk lett nekik Macedónia. — Nem tőzött káposztát esznek azok, —■ súgja bele a mindenütt futva megjelenő főrendező, — hanem krémet. — Tejkrémet, — teszi hozzá csípősen egy menyecske s a társaság új meg új társasággá oszlott, kavarodott. Itt-ott kis kompániák már végleg egymásra találtak. Szomszédasszonyok, akik unták otthon egymást, de itt örülnek, hogy van legalább, akivel az ember szíve szerint kipletykálhatja magát. Csak a testvérek kerülik egymást messzire, meg a sógornők, a rokonok. Kun szokás szerint, mihelyt atyafi, sőt közleményben bizonyították, hogy Cuvaj királyi biztostól a magyar állameszme és a drávántúli magyarság semmi jót sem remélhet s hogy a királyi biztosság személyében változást kell teremteni, mert legbecsesebb javaink vannak végső veszedelemben. Földerítettük a népszámlálás körül történt csalásokat és hamisításokat, bizonyítékokat hoztunk fel annak az eddig teljesen ismeretlen igazságnak kétségtelenné tételére, hogy a horvát hatósámeg lehet fogni ! Megtudják azok koppasztani a verebet is, megfejik a kereket is. — Jó van a kis Marosának! — No, vékonyhasú biza, hiába fizettek érte százötven pengőt egy hónapra! — Százötvenet! Én öt diákot tartok anynyiért! — Az ám a mai világban, mikor a zsír egy forint hús, minden ilyen áru. Az asszonyok beszédébe nagyon élénken szólt bele egy kövér, de sápadt s petyhüdt színű tanító: — Na, hát kérem az unalom az embert mindenre ráviszi. Unalmamban én is kimentem tegnap a heti vásárra. Mégpedig azon rejtett okból tettem ezt, hogy az oldalbordámat kipuhatoljam, mer nagyon szeretném tudni, mire neki az a sok pénz, amit én nem tudok neki adni, bár a cigarettával is felhagytam a tavalyi dohánydrágítás időszakában, hogy a konyhapénzt ezzel is gyarapítsam. Kérem, befordulok a tyúkpiacra, kérdem egy leánykától: hogy az a pár jószág? Azt mondja öt korona! Na mondok, nem volna drága, ha, ha lúd volna, de csak sovány tyukocskák voltak, bizony azok. Egy anyóka kis csirkéket árult, lehettek már öt-hat naposak. Hogy adja kérdem, ha fel lehetne nevelni. Hát galambom, ha mind megveszi, párját odaadom 25 garasával! Hát kérem, ha nem láttam volna az ócska deszkakerítést, Párisba képzeltem volna magam, mert arról a városról azt olvastam, hogy ott aranyat adnak a patkányért is. Merengésemből egy ékes csatározás ébresztett fel, egy felvágott nyelvű asszony épen akkor tépett ki egy pár csirkét egy nagyságú kezéből, aki még alkudni is merészelt az árából. Ha én az ilyen szapora társalgásnak nem vagyok híve, csak madártávlatból kedvelem az ilyesmit, elpárologtam, 1912. szeptember 1., vasárnap.