Pesti Hírlap, 1912. szeptember (34. évfolyam, 207-231. szám)

1912-09-01 / 207. szám

2 férfi, megmentője a magyar parlamentariz­musnak, a hazának, az erkölcsi rendnek, talán még az isteni igazságszolgáltatásnak és még valaminek. Mondjon le tehát Lukács arról a hiúság­ról, hogy ő pártvezér is, annál is inkább, mert­ végre miniszterelnök sem lehet ő már soká. Hi­szen azt csak tudhatja, hogy nyugodt mi­niszterelnöksége nem lehet; ő csak az eddigi úton haladhat, ezen az úton pedig mihamarább össze lesz törve politikailag, erkölcsileg, de még fizikailag is. Akkor pedig a magyar parlamentarizmus remélhetőleg valóban fontos lépést tehet egész­séges továbbfejlődése irányában, melynek ugyanis egy fő feltétele van: az erős, kormány­­képes ellenzék megalakulása. Amíg ezt el nem érjük, addig a parlamentarizmusunk beteg ma­rad. Mert legyünk tisztában azzal, hogy a par­­lamentarizmus régi fegyverei, mint költségve­tés megtagadása, vád alá helyezés, interpellá­ció stb elvesztik hatékonyságukat és már jófor­mán csak az angolok által úgynevezett duális rendszer, a pártoknak a kormányban való föl­váltása és az ellenzéknek ebben a probabili­­tásban rejlő ellenőrző ereje képezheti a végre­hajtó hatalom túlkapásainak korlátját. Lukácstól pedig majd azon a napon fog­juk megkérdezni, vajon pártvezér-e, midőn majd — előreláthatólag nemsokára — lehull róla a miniszterelnöki joga. Ez lesz képzelt pártvezéri szerepének próbaköve. A Cuvajok. (A legsötétebb Horvátországból.) Sok büntetőtörvénykönyvbe ütköző utakon ki­sebbnek tüntették fel a horvátországi és szla­vóniai magyarság lélekszámát. Cáfolni senki sem mert, nyilatkozni senki sem tudott. Azután beszámoltunk horvátországi és szlavóniai útjainkról és arról a sok üldözésről, elnyomásról, szenvedésről és jogtalanságról, amelyben az ott élő magyarságot találtuk. A felelet Zágrábban elkobzás volt, de ugyanakkor a királyi biztos jónak látta magyargyűlöletét hirdető és fölfedő cikkünket a horvát nyilvá­nosság elé vinni: dolga végeztével kérkedni akart az eredménynyel, amely az ő magyar­üldöző austrofil politikájának maradandó bi­zonysága. Cáfolni és nyilatkozni ezúttal se tudott senki. Tárgyi alapon kezdtük, személyekkel nem törődtünk, olyan újságírói munkát akar­tunk végezni, amely a nemzeti célt csakis ma­gával a nemzeti eszmével és annak tisztaságá­val szolgálja. De ezen az úton nem állha­tunk meg, mert íme, a királyi biztos a ma­gyar közvélemény felháborodását és a szigorú magyar bírálatot arra használja fel, hogy ma­gát és politikáját a horvát közvélemény előtt népszerűsítse. Végeznünk kell tehát ezzel az emberrel más módon. Leplezetlenül ide állítjuk Magyarország közvéleménye elé, hogy min­denki lássa, miféle úri egyéniség áltatott ben­nünket magyar érzéssel és államhűséggel. Kö­vetkezni fognak nepotizmusának, gyanús üzle­teinek és kormányzata leghomályosabb fejeze­teinek pontos adatai. Aztán fel fogjuk tenni a kérdést: helyén maradhat-e ő excellenciája? Szabad-e a királyi biztosnak Magyarországról és ő felségéről új bűnös utakon megfeledkez­ni? Kényszeríteni fogjuk Duvajt, hogy a buda­pesti esküdtek elé álljon, vagy pedig távozzék s adja át helyét olyan politikusnak, aki nem fog szabadon prédálni a közjavakkal, hanem becsületes magánélettel diadalra viszi a ma­gyar állameszmét. Megkezdhetjük. * * * Amíg a szlavóniai magyarok pokolban él­nek és a műveltebb osztályok gyermekei is dur­va horvát tanító parasztiskolájában veszítik el siettemben kérem az árpát, tengerit elfelejtet­tem megkérdezni, különben is még ezzel nem táplálkozom. Hogy a hentesek mit árultak, a sok légytől nem láthattam, de láttam egy nagy fazekat, amire rá volt írva, hogy: tehén tejjel, egy lány sűrűn kavarta, mert minden áron ki akart forrni a fazékból, csak negyven krajcá­ron vesztegették literjét. No, hát az a sok fony­­nyadt és beteg zöldség, amit egészséges ára­kon árulnak! Hát kérem én nem is mondtam meg a feleségemnek, hol jártam, mert féltem, hogy most már azt kívánja, mondjak le a nádpálca beszerzésről is, hogy azzal is feljebb emeljem a konyhapénzt. Pedig arról már nem mondhatok le, mert egyébről már le­mondtam, de erről kérem mégse lehet, mert ezért fizet a nemes város, hogy a zsidó boltosok tengeri nádját fogyasszam. Mert még azt is a magam pénzén kell vásárolnom. Az asszonyok összetették a kezüket a ha­sukon, s derülten, olyik vidám kacagással hall­gatta a tanító úr vicces előadását. Azután megint csak visszatértek Kerek Ferkóra, de to­vább vonultak, hogy helyet adjanak a polgár­mesterné tálai újabb megcsodálóinak. Mert na­­gyon vegyes a társaság, nem igen van min­denki mindenkivel diskuráló viszonyban. Sőt inkább minden lépten-nyomon apró klikkek kerekednek, a kis csoportok egymással csak meg vannak vidáman és hangosan, mintha otthon, az utcán, vagy a tanyán találkoznának, de amint a szűk, bizalmas körön túl találják szemben magukat valakivel, rögtön valami fur­csa, bizalmatlan feszesség látszik az arcokon, hideg mosolylyal bólogatnak a nők s valameny­­nyiüknek ott az arcán valami fölényes, gúnyos mosolygás. Mindenki lenézi ezt az erőszakolt batyubált, amely tisztára az új főjegyző má­niája, aki „el akarja ismertetni a feleségét, akit nemzetiségüket és intellektusukat, a magyar is­kolakérvények, a három esztendő óta elintézet­lenek, ma is porlepetten hevernek a báni irat­tárban, szóval, amíg mi a királyi biztosságnak csak kárát láttuk, addig például: Cuvaj Gyula, a királyi biztos testvére, aki eddig Zágrábban második osztályú telek­könyvvezető volt, soronkívül elsőosztályúvá lé­pett elő. Cuvaj Zlatko, a királyi biztos testvéröcs­­csének a fia, segéd volt a varasdi járásbíróság­nál. A királyi biztos mindenekelőtt áthelyez­tette Zágrábba, a királyi ügyészséghez, de az­tán még bőségesebben gondoskodott sorsa felől. Az ügyvédi vizsgát ugyan a fiatal­ember még nem tette le, de azért július tizennyolcadikán mégis ügyvéddé lett. Történt­ pedig ez olyképen, hogy a királyi biztos elengedte neki a vizsgát. Cuvaj Zlatko tehát ügyvédi vizsga nélkül lett ügyvéd, aztán a bán új közjegyzőséget álltott fel Velikagoricán s harmadnap pályázat mel­lőzésével ugyanezt a rokonát nevezte ki köz­jegyzővé. Horvátországban 177.879 gyermek van iskola nélkül, szóval ennyi analfabétát visz ki az életbe magával az új nemzedék, nincs pénz a legszükségesebb kiadásokra sem, hanem . . . Duvaj Antal, a királyi biztos testvére, or­szágos főtanfelügyelője az elemi iskolák­nak, ő megírta hét vaskos kötetben a horvát iskolák történetét (Povijest skolstva) s mind­egyik kötet körülbelül nyolcszáz oldalra terjed. Iskolákra, — mondottuk, — nincs pénz, hanem a királyi biztos ur a testvére munkájából or­szágos költségen uj kiadást csináltatott s mind­járt a terjesztésről is gondoskodott, ő Felsége nevében elrendelte, hogy a határőrvidéki ala­pítvány vegye meg a munkát vagy száz példányban és fizessen ezért nyolcezer koronát, a könyveket pedig oszsza szét a szegényebb községek és falusi olvasókörök között. Hát ennek is megvan a magyarázata. Az unalmas adattárt senki se olvassa el s igy a második kiadást nem követhetné nyomon a harmadik, — ami pedig már­is tervbe van véve! — ha csak valami módon nem lehetne azt a merész állítást megkockáztatni, hogy csu­­dák­ csudája, elfogyott a második kiadás is. Volt még valami eladó könyve a tanfel­ügyelő úrnak, mi természetesebb, hogy király­biztosi bátyja ezt a gondját se hagyta meg. Duvaj Antal huszonhárom évvel ezelőtt szám­tant irt az elemi iskolák számára: ára huszon­négy fillér. Mindenki elképzelheti, micsoda kis normalista könyv a horvát pedagógiai iroda­máshonnen hozott­, és társadalmi prófáténak csapott fel. Mindenki lenézi a többiek szórako­zását, kicsinyli a maga részére az egészet, s mindenképen éreztetni akarja, hogy semmi szüksége az efféle komédiákra. Pedig azért tartják itt, a gimnázium nagy tornacsarnoká­ban is, hogy jobban összeférjenek az uj helyen és mert a Nagyszállodának rossz emléke van a tél óta, mióta a közjegyző indítványára és mindeneskedése mellett Erste-i bált tartottak benne. Az egész Nagykunságból meghívták a rangbelieket, — lelkem, — de összesen 25 pár­ állott fel a négyesre s olyan rémítő hidegség volt, hogy mindenki megfagyva ment haza. Doktor Gyimota, a főjegyző, titokban, magunk közt épen ez ellen játszotta ki a saját ötletét: a népszerű bált, amelyet a másik véglet kedvé­ért csinált batyubállá. A tornaterem csakugyan jó helyiség, furcsák ugyan a plafonról lelógó kötélhinták s más tornaszereik, de itt legalább száz pár is könnyen felállhat. — A közjegyzőék csakugyan nem lesz­nek itt? — Azok kedvesem elmentek már Abbá­ziába, itt nagyon hűvös van nekik. Meg aztán tudod, hogy itthon jól laktak töltött káposztá­val, szűk lett nekik Macedónia. — Nem tőzött káposztát esznek azok, —■ súgja bele a mindenütt futva megjelenő főren­dező, — hanem krémet. — Tejkrémet, — teszi hozzá csípősen egy menyecske s a társaság új meg új társasággá oszlott, kavarodott. Itt-ott kis kompániák már végleg egymásra találtak. Szomszédasszonyok, akik unták otthon egymást, de itt örülnek, hogy van legalább, akivel az ember szíve sze­rint kipletykálhatja magát. Csak a testvérek kerülik egymást messzire, meg a sógornők, a rokonok. Kun szokás szerint, mihelyt atyafi, s­­őt közleményben bizonyították, hogy Cu­­vaj királyi biztostól a magyar állameszme és a drávántúli magyarság semmi jót sem re­mélhet s hogy a királyi biztosság személyében változást kell teremteni, mert legbecsesebb ja­vaink vannak végső veszedelemben. Földerí­tettük a népszámlálás körül történt csalásokat és hamisításokat, bizonyítékokat hoztunk fel annak az eddig teljesen ismeretlen igazságnak kétségtelenné tételére, hogy a horvát hatósá­meg lehet fogni ! Megtudják azok koppasztani a verebet is, megfejik a kereket is. — Jó van a kis Marosának! — No, vékonyhasú biz­a, hiába fizettek érte százötven pengőt egy hónapra! — Százötvenet! Én öt diákot tartok any­­nyiért! — Az ám a mai világban, mikor a zsír egy forint­ hús, minden ilyen áru. Az asszonyok beszédébe nagyon élénken szólt bele egy kövér, de sápadt s petyhüdt színű tanító: — Na, hát kérem az unalom az embert mindenre ráviszi. Unalmamban én is kimen­tem tegnap a heti vásárra. Még­pedig azon rej­tett okból tettem ezt, hogy az oldalbordámat ki­puhatoljam, mer nagyon szeretném tudni, mire neki az a sok pénz, amit én nem tudok neki adni, bár a cigarettával is felhagytam a tavalyi dohánydrágítás időszakában, hogy a konyhapénzt ezzel is gyarapítsam. Kérem, be­fordulok a tyúkpiacra, kérdem egy leánykától: hogy az a pár jószág? Azt mondja öt korona! Na mondok, nem volna drága, ha, ha lúd vol­na, de csak sovány tyukocskák voltak, bizony azok. Egy anyóka kis csirkéket árult, lehettek már öt-hat naposak. Hogy adja kérdem, ha fel lehetne nevelni. Hát galambom, ha mind meg­veszi, párját odaadom 25 garasával! Hát ké­rem, ha nem láttam volna az ócska deszkakerí­tést, Párisba képzeltem volna magam, mert ar­ról a városról azt olvastam, hogy ott aranyat adnak a patkányért is. Merengésemből egy ékes csatározás ébresztett fel, egy felvágott nyelvű asszony épen akkor tépett ki egy pár csirkét egy nagyságú kezéből, aki még alkudni is merészelt az árából. Ha én az ilyen szapora társalgásnak nem vagyok híve, csak madár­távlatból kedvelem az ilyesmit, elpárologtam, 1912. szeptember 1., vasárnap.

Next