Pesti Hírlap, 1912. október (34. évfolyam, 232-258. szám)
1912-10-01 / 232. szám
_ _____Pesti Hírlap _______________,1912. október 1., kedd, hogy a Balkán békéjét az utolsó órában is lehetséges lesz még megőrizni. Biztosíthatjuk külügyminiszterünket, hogy amig a dinasztiának és az osztrák-magyar diplomáciának a balkáni status quo föntartása őszinte célja s amíg leküzdik magukban a monarchia terjeszkedésének, terület-nagyobbításának a jelenlegi zavaros viszonyok között különben érthető vágyát, addig velük lesznek azok a „nem-felelős“ elemek, mely kifejezéssel a külügyminiszter a háborút követelő balkáni népeket jelölte meg minapi expozéjában. Akkor még úgy remélte gróf Berchtold, hogy e nemfelelős elemek nyomása alól sikerülni fog kitérniük a felelős kormányoknak. Csalódott.. Hinni akarjuk, hogy a balkáni népek presszójánál nem lesz kisebb hatása a monarchia s különösen Magyarország nem felelős elemei, masszával a magyar nép abbeli akaratának sem, hogy ne bonyolódjunk semmi áron egy balkáni háborúba. Magyarországon épen nem érezhet ma harci kedvet az a nép, mely alkotmányából kiforgatottan pártzsarnokság uralmát nyögi, s gazdaságilag is kifosztottan lézeng. Legyen a külpolitikai helyzet bármily csábító a dinasztiának arra, hogy a monarchia területnagyobbítására gondoljon, jó lesz, ha arra is gondol egy keveset, hogy nincs ebben az országban egy igaz magyar, akiben a trialisztikus törekvéseket amúgy is csak még inkább erősítő harci kalandhoz őszinte, lelkes katonát találna. Különösen most — és különösen nincs az után az annexió után, mely a magyar jogon és magyar véren szerzett Bosznia hovacsatolásának kérdését még máig sem a mi javunkra könyvelte el. Beszámolók: Véménden vasárnap tartotta beszámolóját Frey János néppárti képviselő. A gyűlést, amelyen az egész kerület papsága, tanítósága és polgársága részt vett, a templom előtti téren tartották meg. A megnyitó beszédet Raisch Antal plébános mondotta, utána Huszár Károly (sárvári) országgyűlési képviselő beszélt. Frey János mondotta el ezután beszámolóját. A közönség mind a két beszédet tetszéssel fogadta és végül bizalmatlanságot szavazott a kormánynak és a munkapártnak és tiltakozott a házelnök eljárása ellen. — Rukovszky Iván, a stubnyai választókerület, munkapárti képviselője, vasárnap tartotta beszámolóját Turóenémeti, Alsóturcsek és Felsőturcsek községekben. Rakovszty a parlamenti rend hívének vallotta magát, melyért küzdeni fog, akár béke, akár küzdelem árán érhető is az el. A gyűlés egyhangúlag üdvözölte gróf Tisza Istvánt és Lukács László miniszterelnököt. A lámpások fénye, még ha az éjszaka egéről is verődik az vissza, csodálatos hatással van az emberre. Könnyelművé, élni vágyóvá, türelmetlenné teszi az embert; szertelen gondolatai úgy repdesnek vágyai lángja körül, mint esteli lepkék az égő gyertya körül és Átalvető János ereiben, amikor a távoli fényködök fölgyujtották a képzeletét, hevesebben keringett a vér, szeme elhomályosult a kíváncsiság izgalmától fölszivárgott könny töredékén s elszorult a torka is, ami mindig annak a következménye, hogy az ember szive szorult el s mintha óriási delejességet érezne, amely magához ragadja, eltűnő paránynak érezte minden erejét s gyorsan ott akart lenni annak a hires városnak a falai közt s amit még világéletében meg nem tett Atalvető János, fölült egy villamosra, amely egy hatosért berohant vele a káprázatos város kellős közepébe, vakító sugarainak tökéletes záporába, a fény, a pompa, a jólét azon nagyságai közé, ahol egy oly teremtmény, mint Átalvető János, a bolygó koldus, a könnyeket siró nyomorúság előtt is tiszteletteljesen és irigyen kapja le lövegét. Valamikor, valamelyik országos vásáron, panorámában járt Átalvető János, ahol egy garasért egyszerű csövekbe nézhetett bele s a világ csudái tárultak elébe. S most, azt hitte hirtelen, hogy megint olyan egyszerű cső előtt áll, amelynek öblébe beleszédül s játszik káprázó szemével a sok látványosság s a gyarló emberi elmével elképzelhetetlen pompa. Szállingózott az utcákon ide s tova, mim a hb&ehdV. j. helysset. Besy vádjai körül. Mit mond Bárány? lesftbb érdekes nyilatkozat. Az ellenzék agitációja. A kormány szünetelteti, a parlamentet (mondhatnák: a parlamentarizmust) és azt hiszi, hogy ezzel Szilárdítja meg létalapját, mert ha nem ülésezik a képviselőház, nincs hely és nincs alkalom, hogy koncentrálódjanak és a robbanásig megérlelődjenek mindazok a körülmények, melyek végre is az erőszak rendszerének bukását fogják eredményezni. Nincs képviselőház, tehát az ellenzék nem támadhat rá a fórumon a kormányra és nincs alkalom azoknak a vérlázító eseményeknek újabb és újabb megismétlődésére, amelyekhez a közelmúltban már annyiszor volt szomorú szerencsénk. Nincs rendőri, csendőri és katonai karhatalom, nincs dulakodás az ellenzéki képviselők és rendőrök között, nincs katonai kordon az ellenzéknek erőszakos kirekesztésére, — tehát csend van, — gondolja a kormány. És ez a képzelt csend az egyedüli, amiből azt a látszatot, bár hamis látszatot, meríti, hogy tovább húzhatja létét. Ez a taktikai számítás azonban teljesen téves. Ha a kormánynak a parlament szünetelése arra jó, hogy nem nyílik alkalom eddigi erőszakosságainak nyílt színen való újabb és újabb megismétlésére, az ellenzék viszont, felhasználja ezt az időszakot arra, hogy szerte az országban a legnagyobb erővel veszi föl az agitációt. És ez az agitáció ma erősebb visszhangra talál, mint valaha. Az ellenzéki népgyűlések a nagyközönség mindinkább növekvő részvételével folynak le. A hangulat az országban mindinkább ás mind határozottabban nyilatkozik meg az ellenzék mellett és a kormánynyal szemben. Ha a vidéken imitt-amott egy-egy kormánypárti megnyilatkozásra történik kísérlet, ez a legritkább esetekben múlik el zavartalanul. És a közhangulat, jellemzésére mi sem szolgál jobban, mint az, hogy a kormánypárt egyik-másik törzsfészkében is az ellenzéki felfogás kerekedik felül. Aminthogy erre legutóbb az ugodi választókerület szolgáltatott példát, mely munkapárti kerületben a kormány ellen foglaltak állást, annyira, hogy a kerületbeli munkapártot is feloszlatottnak jelentették ki. Az ilyen jelenség fölött nem lehet napirendre térni. És fontosságot kell tulajdonítani annak a ténynek is, hogy ahol, (mint például az elmúlt vasárnapon, ellenzéki népgyűléseket tartottak, különösen Nagykárolyban és Komáromban, a polgárság ezrei tették impozánssá ezeknek az ellenzéki gyűléseknek lefolyását. Benseleg pedig súlyt és értéket ad az ellenzék agitációjának, hogy mindenütt maguk a vezérek állanak ki elsősorban és hirdetik a legelszántabb harcot. Mindezekből a jelenségekből higgadtan meg lehet állapítani, hogy a parlament szüneteltetése csak az ellenzék erejét növelheti, mert módot ad az ellenzék vezéreinek arra az agitációra, mely hovatovább a közhangulatot nemcsak elméleti állásfoglalásokra, hanem tényleges akciókra is meg fogja érlelni. Ezekre a megnyilvánulásokra pedig akkor kerül rá a sor, ha a kormány, — mely távozni nem akar, viszont a parlamentben nem tud boldogulni, — végre is kénytelen lesz ráfanyalodni a házfeloszlatásra. Akkor ugyanis, az új választásokon, nemcsak magát teszi ki a bukásnak, hanem a nagy kínnal összehozott többségi kormánypártot is. Amikor egyrészt a logika okfejtésével igyekszünk bizonyítani a mai lehetetlen rendszer tarthatatlanságát, másrészt kötelességünk rámutatni azokra a jelenségekre is, amelyeket a kormány és pártja taktikailag az ellenzékkel szemben használhatna ki. Désy Zoltánnak ismeretes vádjait, kell ismét szóvátennünk. E vádak igazolása és bizonyítása, mint többször kifejtettük, már nem pusztán Désy és Lukács László magánügye, ez az ország pénzügyi hitelének kérdése. Ebben a dologban az első pillanattól fogva követeltük a teljes világosságot és követeltük, hogy Désy vádjainak konkrét részletezésével és bizonyítékaival álljon a nyilvánosság elé. Mert az ilyen természetű vádaknak az ország hitele érdekében nem szabad amúgy általánosságban megmaradniuk. Politikai körökben arról suttogtak, hogy — Itt még talán a szolgák is grófok, — gondolta magában Átalvető János, látván a villamos kalauzok uniformisát, a sisakos rendőröket s kószált céltalanul, mintha a sors elejtette volna a kantárszárat, amelyen bizony sokszor nagyon rövidre fogva, vezeti az embert. — Hol halhatok én itt meg? — töprengett magában. — Ugyan kitől kérhetek én itt éjszakai szállást? De csak egy pillanatig vergődött agyon egy-egy ilyen gondolat. Az eltűnő és újra fölbukkanó eleven, szines jelenetek elkapdosták János képzeletét s nézte a házakat, amelyek márványból, tükörüvegekből voltak építve s a halk neszszel száguldó automobilokat, a csattogó körmiparipákat, miknek tömkelegéből szirének meglepő bugása, csöngők kilimpelése s rekedt kocsishangok egylogú, nyers kiáltásai törtek elő. Belekerült nagy emberáradatokba és hatalmas plakátokon szembeötlő szavakat olvasott el: Művészet, Zene, Színház, Felolvasás . . . amelyekről nem tudta, hogy a mulatni vágyó emberek jelszava, s mögötte alig van egyéb léhaságnál és csúnya üzletnél ... de az ő agyában ezek a soha ki nem ejtett szavak tiszteletteljes fogadtatásban részesültek és az efféle kifejezések például: Dicsértessék, Mindörökké ámen; — úgy fogadták azokat az uj, különös hangzású kifejezéseket, mint a kisváros egyszerű polgársága a vendégeskedő, diszes nagyurakat fogadja, akik előtt főt és térdet hajt . . . A pompán keresztül együgyű látása nem látta meg a könnyelműséget s nem érezte ki a levegő hullámzásából, hogy abban a városban jár, amelyben kevés értéke van a becsületnek s irigykedve utánozzák a becstelenségeket; mentment részegen, mint valami ide-oda csapongó méh, amely a virágok illatába belekábul. Meglátott végre egy széles, nagy utat, amely mindegyiknél szebb volt, de az ő szemét az a jóleső homály ragadta meg, amely a nagy út két sor tűzvonala végén megszakította a város ragyogását. Arra felé vette az útját s nemsokára bent járt az ápolt fák lombjai közt, kellemes félsötétségben s a város sajátságos elevenségére úgy gondolt csak vissza, mint valami meglepetésre. Jobban érezte itt magát a fák és cserjék között, szinte beszélgetett a lombok suttogásával s amikor föltekintett az égre, amely oly hamvas kékségben fénylett e csudálatos éjszaka, mint az érett kökény, fölsóhajtott: — Uramisten, milyen kis porszemecske a te szolgád, Átalvető János! Aztán talált egy padot, széleset, mint a háta s hosszút, mint a teste, hanyatt feküdt rajta, hogy pirkadásig kialudhassa magát. Álom azonban sokáig kerülte égő két szemét, amelyet, ha le is hunyt, tovább látta a káprázatos este utójátékát; ezer apró manó szórta előtte ezernyi ezer piros labdáját s ha fölnyitotta szemét, nagy, sárga korongokat gördítettek előtte ködruhás tündérek. Most aztán rágondolt valamire Átalvető János. Mindent látott, csak jóságos szivet, azt nem látott. Pedig, mi volna az ennek a temérdek boldog embernek, annyi pénzt adni Átalvető