Pesti Hírlap, 1913. február (35. évfolyam, 28-51. szám)
1913-02-01 / 28. szám
Budapest, 1913. XIXI. évfolyam, 28. (11.958. szám.) Szombat, február 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK 3 Egész évre .... Félévre ............ Negyedévre .... Egy hóra............ 240., Egyes számára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78/ I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. " Nagyhatalmi veteránok. Annak a szegény , török hivatalnoknak, aki a porta jegyzékét másolta, alighanem most is vörös a szeme a könnyektől, melyekkel a lemásolt mondatokat telesírta. Hát ilyen síróra vált a szultánok egykor rettenetes hangja? Akik valamikor úgy vezették be minden mondatukat: „te hitetlen gyaur!“ — most siránkoznak s minden harmadik szavukkal bocsánatot kérnek, hogy még élnek és a világon vannak. Mit kell ott éreznie a legutolsó csausznak, ahol maga a hatalmas nagyvezír, Mahmud Sefket, is így fakad ki elkeseredésében: „Hogyan lehet Bulgária olyan telhetetlen és kíméletlen, hogy negyvenezer négyszögkilométernyi terület miatt megrabolja hős ellenfelének becsületét!“ S valóban hipokritaság volna el nem ismerni, hogy a porta jegyzéke már alig lehetne lemondóbb. Az önérzetéből Törökország már többet áldozott, mint amennyit területéből engedett. Ha Bulgária mégsem akarja ennyivel beérni, ez még csak érthető, mert ő, ha megcsinálja a háború mérlegét és megállapítja, hogy a hódított területekkel szemben mennyit kénytelen átengedni Romániának, esetleg úgy találhatja, hogy az üzlet nem érte meg a nagy befektetést. De a porta nem Bulgáriának válaszolt, a portához nem is Bulgária intézte az utolsó felszólítást, hanem a nagyhatalmak. Ezek pedig maguk is elismerik, hogy a porta válasza konciliáns, sőt annál is több. A nagyhatalmak a maguk kérdésére olyan választ kaptak, aminkre talán nem is számítottak. Hát hol van valami nyoma a nagyhatalmak megelégedésének? Ha jegyzékkel fordultak a portához , a porta válasza annyira legalább is kielégítette őket, hogy a további tárgyalást lehetségesnek, sőt szükségesnek tartják, akkor miért nem biztosítják ezt a további tárgyalást? Miért tűrték, hogy a szövetséges balkáni államok, a porta válaszát be sem várva, hirtelen és montenegrói recept szerint egyszerűen felmondják a fegyverszünetet? Hiszen, ha Törökország nem volna olyan megjuhászított kutya, amilyen, az események ilyen fordulatánál azt kérdezhetné a nagyhatalmaktól,, hogy volt-e egyáltalában akár erkölcsi, akár pozitív joguk a portától engedményeket kicsikarni, ha nincs hozzávaló morális erejük, hogy aztán az egyik oldalon kivívott eredményt a másik oldalon is érvényesítsék? Azt a szenzárt, aki valamely üzlet közvetítésére vállalkozik s mikor az egyik féllel megegyezett, kisül, hogy a másiktól nem is volt semmiféle megbízása, sőt az a másik szóba se áll vele: a legközelebbi alkalommal kidobják. Persze, ilyen erélyes megtorlásra a nagyhatalmi szenzurokkal szemben Törökország képtelen. De hogy megvan a maga véleménye az ilyen nagyhatalmakról, az bizonyos. Mit is gondoljon a nagyhatalmakról, melyek most már másodszor blamírozzák magukat? Először kiálltak nagy garral, hogy ráncba szedik a ficánkoló — Hu! — vacogta: — ennek már fele sem tréfa! . . . Ekkor jött az első gazdátlan nő, nem volt, se szőke, se barna, hanem véletlenül vörös. Egy kicsit gödörkés, de nem egészen finom hajszálú, amilyen a vörösek között sok akad. Nagy konty színesedett a fehér nyúlszőr kalapja alatt, az arca is elég takaros volt: lapos, piszos és még valamennyire üde. De a kabátja édestestvére azoknak, melyek a Rákóczi-út alsó részén, homályos boltok ajtaján fityegnek, tizenkét koronás vinyettával a nyakukban. E kabát alatt nem volt fűző, e kabát angolutánzata, gyarló rostjain nagyszerűen átütött a női test puha, mozgása, örök hullámzása és kiemelkedett a csípők kissé túlerős dombja. A nő felhágott a két lépcsőn, benyitotta az ajtót s már épen a pénztárhoz ért, mikor Bartalek föléhajolt, s suttogva megelőzte: — Majd én! . . . És az erszényéből ügyeskedve kotort ki pénzt, olyanformán, hogy a keztyűje lyukas ujjait ne láthassa a lány, aki a hideg miatt szipogott, de azért kedvesen, kellemesen mosolygott a jegyváltó Ádám felé. — Tessék! — kiáltotta most harsányan a lószőrforgós ember, szétvonva előttük a, sötétvörös függönyt: " Most kezdődik az előadás, méltóztassék besétálni!" " Ádám előre ment, hogy mutassa az utat, mögötte a nő. Urasan elfértek, mert alig volt a nézőtéren húsz ember. Ádám olyan helyet választott, ahol egész elszigetelten ülhettek. A nő hálálkodott: — Milyen ügyes Ön... — mondta. A filmen egy hollandi tájkép vízzöld és bágyadtkék színei suhantak át. Itt egy csendes kis patak, ott egy dermedtkarú szélmalom s a dús fűnek szinte ideérzett buja, zöld szaga, balkáni államocskákat és nem tűrik, hogy háborút és pláne hódító háborút csináljanak, akkor Montenegró egyet ugrott s a felsült nagyhatalmak kénytelenek voltak komoly képet vágni a csínyhez. Most pedig megint fölvették a nagyképüket és együttes jegyzékben követelték a portától, hogy engedjen a békesség okáért, de a balkáni államok meg se várták a választ, hanem fölmondták a fegyverszünetet. Hát voltaképen miért is válaszolt a porta ilyen körülmények között a dicső nagyhatalmaknak? Ezek felsültek először, felsültek másodszor és fel fognak sülni még néhányszor. A tekintélyük csődöt mondott, mert ha eltűrték a háború előtt a montenegrói fricskát, ahhoz már igazán kevés bátorság kellett, hogy lefricskázza őket Bulgária is. Ha még sokáig így tart, a nagyhatalmak megnyúlt orra kedvenc sétaterévé válik a piaci legyeknek. Ebben a pillanatban nincs szó Törökországról. Hogy valamivel előbb, vagy később teljesedik be rajta végzete, szinte nem is fontos. A balkáni négy király hazárdjátéka se fontos, mert nyilvánvaló, hogy "a játszmához mások adják a pénzt. De az már aztán nagyon is fontos, hogy ezekben a napokban lerongyolódik egy legenda, mely a nagyhatalmak közbelépését egy biztos, föltétlenül segítő ultima rationale állította be. Ha minden kötél szakad, marad a veszélyeztetett békének még egy utolsó, de biztos mentője: a nagyhatalmak közbelépése, így hitettek el sokáig a népekkel. De most aztán kiderül, hogy mennyit ér a nagyhatalmak közbelépése a gyakorlatban. Annyit ér, hogy fütyül reá Montenegró és Bulgária meg épen — Jártam ezen a tájon, — mondta könynyedén Ádám. —Nagyon szép vidék és az aszszonyai szőkék. Olyan szőkék, mint a len . . . — A szőkéket szereti, úgy látom, — felelte kissé szomorkásan a lány. — A szőkéket — is . . . — javította ki hamarosan Ádám. Most egy humoros jelenetet produkált Makszi, azután valami dráma következett, később a hét eseményei jöttek sorra. Elsőnek egy nagy párisi gépkocsi-verseny. _ — Itt is jártam eleget, — legyintett kézzel Ádám. — Nincs szebb hely, mint Párisi Nincs szebb erdő, mint a Bois de Boulogne!... — Erdő az? — kérdezte kissé restelkedve tájékozatlansága miatt a leány. Azután felsóhajtott: — Be boldog maga, hogy ennyifelé járt! Ádám kacagott: —• Ennyifelé? . . . No hiszen! Mi ez? Semmi! ... Én bejártam a fél világot, otthon vagyok a délamerikai farmokon, ép úgy, mint a Szahara sivatagán. Én ismerem a Popokatepetlt, akárcsak a Svábhegyet. A nő roppant respektussal nézte Ádám nagy bivalyfejét, erős, fehér kezeit és bővül meleg, megalázkodó, sőt már csaknem szerelmes hangulatai támadtak. Kikapcsolta a kabátja gallérját, elől felbontott néhány gombot, hogy a férfi lássa csipkés derekát, s a csipkék pókszövésén át fehér vállait, melyek mint parányi habtorták fodros selyempapírban, gőgösen trónoltak a remegő batiszták között . . . ‘ ' —_ Tudja, mit szeretnék? — szólott egyszerre Ádám. — Szeretném eltalálni a nevét. Mit gondol, sikerül-e? . . . — Nem hinném, — felelte a nő, — ámbár elég közönséges név. Mindenesetre próbálja meg . . . Mozi-idill. Irta: ALBA NEVIS, Bartalek Ádám a „Csuda“-mozgó előtt állt és várt. Fújtatva szívta a szivarját és a nyelvéhez ,ragadt dohánylevélkéket hegyesen köpte az aszfaltra. Cudar hideg este volt, ezért a testét — törzsben — kihúzta, de fejjel belegubbadt a rókaprém-gallérjába. Utóbb már elunta az állongálást és le-fellépdelt a bejárat előtt, demindig csak kettőt jobbra, kettőt balra és közben erősen szemmel tartotta a nagy üvegajtót és valahányszor nyikorgott, idegesen rándult meg a válla. Úgy posztolt Bartalek Ádám, mintha várna valakit, mintha nagyon várna valakire, aki pontatlan és másfélórás késéssel jön, de azért bizonyosan eljön. Az ajtónyitó, skarlátszínű, paszomántos gúnyájában, lószőrforgós satyakjával már ügyet sem vetett rá, maskarás hátát fordította az ácsorgó alak felé, aki néha a keserves glacékeztyűjébe fújt. — Hű! — gondolta Bartalek Ádám, — meggebedek itt, ha még sokáig kell várnom! Holott egyáltalán nem kellett várnia, sőt egyáltalán nem is volt, kire várjon. Egy nőt szeretett volna, egy ismeretlent, bátor kedvűt, aki így a mozgóba egyedül jön, elég csinos, egykét órára unatkozó, maga érkezik, de sohase megy egymaga el . . . Lehetőleg a szőkéket kedvelte Ádám, de szép szemek, vagy egy kettécsattant áll kedvéért hajlandó volt ma engedményeket tenni barnás nők javára is. Érzékeny orrát lehellettel, meg szivarfüsttel melegítve, jött-ment, a kezeit is zsebbe sülyesztette és kezdtek lefagyni szívének vágyhajtásai. A Festi Hírlap mai száma 40 oldal.