Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 245-258. szám)
1913-10-21 / 249. szám
1913. október 21., kedd, ___ Pesti Hírlap______ került és átvette a karnagyi pálcát. A művésznő elt ragadtatással beszél Schuch karmester virtuozitásáról s hálával emlékszik meg róla, kinek sok sikerét köszönheti. Mert Schuch nem hajolt ám a partitúrába és nem nehezedett ólomsulylyal a karnagyi emelvényre, hanem a művészszel együtt érzett, az ajkára figyelt s tudta az énekes előadását szárnyra segíteni. (Szobrok városa.) Ha úgy haladnak a dolgok tovább is, mint most, egyáltalában nem lehetetlen, hogy Budapest a szobrok városa lesz s egyetlenegy olyan teret sem lehet majd találni ebben a városban, amelyen egy, vagy két szobor ne hirdetné országvilágszerte, hogy mennyi nagy emberünk van. Eddig, amíg a szobrok többe kerültek és jobban megválogatták azokat, akiknek érdemeiről bronzalkotások szólnak, aránylag nem sok ilyen szobor került fölállításra, de újabban, amikor a kevés pénzbe kerülő mellszobrok divatba jöttek, a szoborleleplezések szinte egymást érik. Azok az urak, akik a smiltban úgy vélték, hogy egyik, vagy másik tiszteletük tárgyának nevét méltó volna jobban megörökíteni, rendszerint megelégedtek azzal, hogy a közmunkák tanácsánál kijárták, hogy az illetők nevéről utcát nevezzenek el, ami a legtöbb esetben meg is történt s aminek folytán egy csomó idegen hangzású név került nagyobb forgalomba. Most azonban az utcáknak ilyetén elkeresztelése csak bevezetés a szoborhoz, amely aránylag rövid idő alatt elkészül, hogy azután a fölállítási ünnepély is végbemenjen. Talán mondani sem kell, hogy már a mostani viszonyok között is több olyan szobrunk van, amely olyan uraságokat ábrázol, akik valami nagy érdemeket nem szereztek és akik leginkább annak köszönik ilyetén megörökítésüket, hogy lelkes híveik akadtak. Ha pediglen a dolgok tovább is a kiásott mederben haladnak, könnyen megérhetjük, hogy néhány évtized múlva féligmeddig nevetségesekké válunk azokkal az újabb és újabb szobrokkal, amelyek közterületeinket fogják díszíteni. Semmi lehetetlenség sincs abban, hogy a bankok volt igazgatóik, az egyesületek egykori elnökeik, a szerkesztőségek néhai munkatársaik, a polgári kaszinók volt ügyvezető alelnökeik szobrát ércbe öntetik, vagy márványból kifaragtatják, hogy azután még később a soffőrök első és második önképzőkörének titkárait szintén szoborral tiszteljék meg, ha ugyan lesz olyan tér vagy utcakeresztezés, ahol efajta szobor nem áll és nem hirdeti egy-egy nagyságos vagy tekintetes úr nagyságát. Ha pediglen a helyzet így alakul, hihetőleg fölmerül a szüksége annak, hogy a főváros tanácsa, amely az emlékműveknek a nyilvános terek egyes csücskeit szívesen és barátságosan átengedi, olyan munkára hirdessen pályázatot, amelyben részletes leírás foglaltassák arról, hogy a szobrokban megörökített uraságok kik és mik voltak s miféle érdemek alapján jutottak ahhoz a dicsőséghez, hogy mint bronz-, vagy márványszobrok foglaljanak el valamelyes területet. Erre a műre azonban nagyobb összeget kell majd kitűzni, mert hiszen a pályázóknak óriási munkát kell végezni, fárasztó kutatások után deríteni ki, hogy a szobrok élt alakjai életük folyama alatt mit tettek, vagy mit nem cselekedtek. Ha azután ilyen könyv megjelenik, nyugodtan nézhetünk a várható idegenforgalom elé is, mert az idesereglő angliusoknak a pályadíjnyertes könyv nyomán meg fogjuk tudni magyarázni, hogy szobor-nevezetességeink kik és mik voltak. (A hadrévi harcsa.) Torda-Aranyosmegyében, a Maros folyó mentén elterülő Hadrév község lakói vagy húsz év óta ismernek egy hatalmasan kifejlett harcsát, amely naponkint egy és ugyanazon a helyen jelenik meg a parton s órákig sütkérezik a napfényben. A községben lakó halászok ügyet sem vetnek reája s a világért sem zavarnak kényelmében. A halászok részéről ez a kímélet azonban nem oknélküli. Történt ugyanis vagy 10 évvel ezelőtt, hogy egy marosvásárhelyi vendéglős értesült a ritka szép halpéldányról s felbiztatta a hadrévi halászokat, kerítenék meg neki, 50 koronát ígérvén az 50—60 kg. súlyú harcsáért. A halászok áldomást is ittak a medve, azaz a harcsa bőrére s már másnap elindultak, hogy hálójukba kerítsék. Tél felé járt az idő, s a Maros vizét már vékony jégréteg borította. A halászok csónakjukat egyenesen a harcsa tartózkodási helyére, a folyó partjához közel eső mély medencéhez irányították. A hálót kifeszítették s a folyóba vetették. De abban a pillanatban a csónakot oly hatalmas ütés érte, hogy a bennülők menten kiborultak a hideg vízbe. A halászok nagy nehezen kapaszkodtak ki a partra, azonban annyira megrémültek, hogy a csónakot hálóstul együtt ott felejtették a folyóban. Ez idő óta már messziről kerülik a harcsa fekvőhelyét s ha véletlenül észreveszik a parton sütkérezni, úgy sűrű keresztvetéssel rohannak el az oláh atyafiak, biztosra véve, hogy a harcsában maga a dráka (ördög) lakozik. A monstrum hal ezzel megteremtette tekintélyét és házi nyugalmát, amelyet azóta senkisem mert megzavarni. (Az „Óra“ megszűnt.) A Városház utca 10. szám alatt a régi Pestnek egy üreg, de elég nevezetes vendéglője volt a mai napig: — az „Óra“ A negyvennyolc előtti zsurnalisztikában aki járatos, számtalanszor találkozhatott ennek a vendéglőnek, majd sorháznak az említésével és a rávonatkozó különböző események feljegyzéseivel. Az Óra abban a geográfiai elhelyezettségében, ahogyan a Belváros kávéházai és szerkesztőségei irányában viszonyult, arra volt kvalifikálva, hogy karriert csináljon. Előtte volt ugyanis a Pulvax, a Koronaherceg utcában, ahonnan az udvari átjáró révén az Órát könnyen meg lehetett közelíteni. Jobbra, a mai Városház-utcában, volt a most is meglevő Trattner-ház, a Helmeczy Tejakciójával, ahol Jókai, Vas Gereben és mások szolgáltak. Pár lépésnyire, a mai Kossuth Lajos-utcában volt a Pesti Divatlap szerkesztősége, ahol Petőfi dolgozott, a Városház és Vármegye utca sarkán állott viszont az Arany ökör, hol az író és poéta urak a negyvenes években többet lelattoztak és poharaztak, mint amennyi cikket és verset általában írhattak volna. Az Órát körös körül efféle irodalmi intézmények vették körül, magától értetődik tehát, hogy ezek számára neki magának is olyan vonzó erővé kellett válnia, melyet az író urak nem kerülhettek ki. Esténként vagy délelőttönként a forradalmi ifjak és elmaradhatatlan sleppjuk, a jurátushad, a Pillvaxból szépen átsétáltak és az Óra nyomban határozatképes lett. Kunszt ur, az egykori bérlő, meghajtván magát a mindig fortisszimókban diskuráló istenfiak gyülekezete előtt, tiszteletteljesen megkérdezte, hogy sört, avagy bort méltóztatnak-e parancsolni s a következő pillanatban segédei már sürgősen ellátták e költeményes elméjű ifjakat a nekik megfelelő feudumokkal s aztán nem éppen messzire, de némi distanciára félrevonultak, hallgatván azokat a nagy vitákat, melyek az ifjak között megindultak. Krisztur különösen jól érezte magát e rapszodikus szócsaták alkalmával, mert nagy kedvelője vala ő mindig az irodalomnak s személy szerint láthatta és diskurálgathatott azokkal az emberekkel, akik az ő elméje előtt arra a megfoghatatlan csodára képesek, hogy versekben beszélnek, érzékeny történeteket írnak s bármelyik pillanatban, ha megkérik őket, de kéretlenül is, úgy írnak, mint a vízfolyás. Holott ő mindig elkomorult, hacsak arra gondolt, hogy egy-egy üzleti levelet fogalmazzon. Közbe aztán, ha már a vendégek kibeszélték magukat és belefáradtak a sok lármába, Krnsztur parancsot adott segédeinek az óra elindítására. Mert az óra azért volt nevezetes, mivel zenélt, a Csokonai „Földiekkel játszó égi tüneményét“, a Pesthez valóért, Rózsavölgyinek egy egy dalát adta elő s a forradalmi urak szépen meghallgatták, amig el nem unták. Ámde, hogy az Órának az utókor előtt is megmaradjon a becsülete, arról nemcsak Kunszt úr, hanem az író urak is gondoskodtak, akik cikkeket, novellákat, riportokat és egyebeket írván, szíves szavak kíséretében emlékeztek meg az ottan lejátszódott epizódokról. Petőfivel kapcsolatban Jámbor Pál örökített meg egy érdekes epizódot az Órában szórakozó írói társaság élményeiből. Egy alkalommal a vendéglőben voltak Petőfin kívül Bécsy Károly, Barna Ignác, Halász, a Szivárvány szerkesztője, Lanka Gusztáv, Lisznyai Kálmán és egy Berzsenyi nevű paksi hosználó, aki azért jött ide, hogy élő írókat lásson, de elsősorban azért, hogy Petőfit megismerje. A szokásos vitatkozás és lármázás alig egy-két perc alatt kitört s a paksi kasznár öt húszasért nem adta volna, hogy kiváncsi léptei ide vezették, ahol ő írókat láthat díjtalanul, amint beszélnek, lármáznak és vitatkoznak, holott éppen olyanok külső habitusban, mint ő. De még nagyobb megelégedés töltötte el a paksi kasznárt, mikor a társaság egyik tagja azt az indítványt terjesztette elő, hogy szavaljanak. Mindenki egyet a saját verseiből. Nem kérették kétszer sem magukat az urak s a paksi kasznár nagy gyönyörűségére olyan szavaló-majinét rögtönöztek, hogy Krisztur nem győzte eléggé pisszegni segédeit, hogy az asztalok körül csöndesebben forgolódjanak. Barna Ignác „Ivánk-bán“ című költeményét szavalta el, Halász egy „Hópelyhek“ című verset, Lauka Spanyol románcot, Jámbor az „Anya és gyermeke“-t. Petőfi maradt Utoljára, ő a „Felköszöntés“-t szavalta el, a paksi kasznár nagy rémületére igy szólván: Miljom átok! bort a billikomba! Részegítő, lánghullátou bort! A verset pedig így fejezte be: A varázsitalt pengető remény, Minden éljen, a gyehenna, minden . . Minden éljen, oh, csak veszszek én ! A hatás általános volt. Kunszt úr elérzékenyülve bólongatott fejével, a paksi kasznár pedig megbátorodott lelkében az első ijedség után s olyan meredt szemekkel bámult Petőfire, mint aki nem hiszi, hogy látta valóságosan, amit látott. Az Órának ilyen napjai is voltak hajdanában, mikor még Krnsztur dirigálta benne a zenélő masinát. A Zenének és a szavalásoknak azonban nem lesz többé folytatása, mert az épületet lebontották s a csákányok már éppen ott ostromolják a régi vendéglőt, ahol német felirású cége egy pár napig, a végső pusztulás előtt, még látható. (Hány kolerás beteg volt az országban?) A belügyminisztérium hivatalos lapjában, a Belügyi Közlönyben, egy kis beszámoló foglaltatik arról a koleráról, amely az idén vonult be hozzánk és amely jóval nagyobb pusztítást vitt véghez, mint a lapokban megjelent közlemények után sejteni lehetne. Az első koleraeset már július 19-én fordult elő és pedig Temesszigeten, amelyhez rövid időn belül négy új járult. Két heti szünetelés után ez a förtelmes betegség újra mutogatni kezdte a foga fehérét, áldozatot keresve a Titel előtt horgonyzó Nóra hajón egy matróz alakjában. Ettől függetlenül és nemsokára Keveváron, majd Újvidéken mutatkozott egy-egy izolált betegedés, hogy azután szeptember elején Bereg megyében jelentkezzék a baj és mind szélesebb körben nyerjen elterjedést. Október tizedikéig a kolera 16 vármegyében ijesztgette az embereket. Ez a tizenhat vármegye a következő: Bácsbodrog Bereg, Borsod, Fejér Heves ,Jásznagykunszolnok, Kolozs, Krassó- Szörény, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Pozsony, Szatmár, Temes, Torontál, Ung, Zala és Zemplén. Julius lükétől kezdve október tizedikéig az országban öszszesen 549 koleraeset történt s e közül a sok beteg közül 272 halt meg, vagyis majdnem a fele a betegeknek. A legtöbb koleramegbetegedés Beregben ment végbe, amelynek huszonhat községében 139 ember kapta meg a bajt, hogy közülük 82 be is fejezze földi pályafutását. Budapesten az első eset szeptember hetedikén adta elő magát és pedig egymástól távol eső három helyen. Ezeket az eseteket gyors egymásutánban még hét követte. A főváros környékén levő helységek, közül Erzsébetfalva, Hidegkút, Ráckeve és Tököl községekben mutatkozott egy-két koleraeset. Aközül a tíz beteg közül, aki Budapesten kapta meg a betegséget három hunyt el. Azzal persze, hogy a minisztérium kimutatása október tizedikével végződik, nem múlt el a veszedelem, mert hiszen mint a lapokból tudjuk, azóta is előfordulnak megbetegedések, aminthogy a fővárosban is Újabb esetek merültek föl egy halálozással egyetemben. —* (Felakasztott cigány vajda.) Sepsiszentgyörgy Város végén lakik a gyepmester nagy famíliájával, mely hét vagy nyolc cigányfamiliából áll. Az elmúlt hét egyik napján Malmos Náthán városi mérnök, amint hivatalos útjáról jött hazafelé, óriási sírásra és jajgatásra lett figyelmes. Alig, hogy megállt, a rajkók és szálas cigánylegényei körülálltak és eliva, jajgatva keseregtek a mérnöknek, hogy az öreg vajda Dakó Berenc Bajiba felakasztotta magát, sőt a mérnök kérdésére azt is elmondták, hogy ők már levágták. Malmos mérnök megjegyezte, hogy nemi ott volna szabad levágni, míg a hatóság ki nem szállt és ezzel, mint aki jól végezte dolgát, távozott. A cigányok azonban megijedtek a hatóságtól és az öreg Lajibát, aki már jobbacskán érezte magát és örült, hogy megmenekült a báláitól, melyet előbb még maga kívánt — fülön csípték és felkötötték a nyakánál fogva, úgy, hogy ki is szenvedett. Most az ügyészség nyomoz, hogy a cigányok tulajdon vajdájukat túlzott lelkiismeretességből vagy pedig a hatóságtól való félelemből kötötték-e fel. (A pátyodi vén kakas.) Szatmár megye Pátyod községében egy kotlós mindössze egy csirkét költött ki. Csupa tréfából megkeresztelték a gyermekek; keresztapa Szegedi István, keresztanya Majos Veronika lett. A kis csirkének, mert him volt, Dezső nevet adtak. Ez a csirke Pátyodon a Madarassy-uradalomban kelt ki 1859 február hó 12-én és még ma is ugyanazon uradalomban él. Ha az akkor még gyermek, ma már öreg keresztszülők nem bizonyítanák, hogy úgy van, amint megírtuk, el sem hinnénk, mert még ma is gavallér a tyúkok között. Nem hiszszük, hogy hasonló volna a világon a pátyodi vén kakashoz, mely 54 esztendős. 39