Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 245-258. szám)

1913-10-21 / 249. szám

1913. október 21., kedd, ___ Pesti Hírlap______ került és átvette a karnagyi pálcát. A művésznő el­­t ragadta­tá­ssal beszél Schuch karmester virtuozitásá­ról s hálával emlékszik meg róla, kinek sok sikerét köszönheti. Mert Schuch nem hajolt ám a partitú­rába és nem nehezedett ólomsulylyal a karnagyi emelvényre, hanem a művészszel együtt érzett, az ajkára figyelt s tudta az énekes előadását szárnyra segíteni. (Szobrok városa.) Ha úgy haladnak a dol­gok tovább is, mint most, egyáltalában nem lehe­tetlen, hogy Budapest a szobrok városa lesz s egyet­lenegy olyan teret sem­ lehet majd találni ebben a városban, amelyen egy, vagy két szobor ne hir­detné országvilágszerte, hogy mennyi nagy em­berünk van. Eddig, amíg a szobrok többe kerültek és jobban megválogatták azokat, akiknek érdemei­ről bronzalkotások szólnak, aránylag nem sok ilyen szobor került fölállításra, de újabban, amikor a kevés pénzbe kerülő mellszobrok divatba jöttek, a szoborleleplezések szinte egymást érik. Azok az urak, akik a smiltban úgy vélték, hogy egyik, vagy másik tiszteletük tárgyának nevét méltó volna job­ban megörökíteni, rendszerint megelégedtek azzal, hogy a közmunkák tanácsánál kijárták, hogy az illetők nevéről utcát nevezzenek el, ami a legtöbb esetben meg is történt s aminek­ folytán egy csomó idegen hangzású név került nagyobb forgalomba. Most azonban az utcáknak ilyetén elkeresztelése csak bevezetés a szoborhoz, amely aránylag rövid idő alatt elkészül, hogy azután a fölállítási ünne­pély is végbemenjen. Talán mondani sem kell, hogy már a mostani viszonyok között is több olyan szobrunk van, amely olyan uraságokat ábrázol, akik valami nagy érdemeket nem szereztek és akik leg­inkább annak köszönik ilyetén megörökítésüket, hogy lelkes híveik akadtak. Ha pediglen a dolgok tovább is a kiásott mederben haladnak, könnyen megérhetjük, hogy néhány évtized múlva félig­­meddig nevetségesekké válunk azokkal az újabb és újabb szobrokkal, amelyek közterületeinket fogják díszíteni. Semmi lehetetlenség sincs abban, hogy a bankok volt igazgatóik, az egyesületek egykori el­nökeik, a szerkesztőségek néhai munkatársaik, a polgári kaszinók­ volt ügyvezető alelnökeik szobrát ércbe öntetik, vagy márványból kifaragtatják, hogy azután még később a soffőrök első és második önképzőkörének titkárait szintén szoborral tisztel­jék meg, ha ugyan lesz olyan tér vagy utcakeresz­tezés, ahol efajta szobor nem áll és nem hirdeti egy-egy nagyságos vagy tekintetes úr nagyságát. Ha pediglen a helyzet így alakul, hihetőleg föl­merül a szüksége annak, hogy a főváros tanácsa, amely az emlékműveknek a nyilvános terek egyes csücskeit szívesen és barátságosan átengedi, olyan munkára hirdessen pályázatot, amelyben részletes leírás foglaltassák arról, hogy a szobrokban meg­örökített uraságok kik és mik voltak s miféle ér­demek alapján jutottak ahhoz a dicsőséghez, hogy mint bronz-, vagy márványszobrok foglaljanak el valamelyes területet. Erre a műre azonban nagyobb összeget kell majd kitűzni, mert hiszen a pályázók­nak óriási munkát kell végezni, fárasztó kutatá­sok után deríteni ki, hogy a szobrok élt alakjai éle­tük folyama alatt mit tettek, vagy mit nem csele­kedtek. Ha azután ilyen könyv megjelenik, nyu­godtan nézhetünk a várható idegenforgalom elé is, mert az idesereglő angliusoknak a pályadíjnyertes könyv nyomán meg fogjuk tudni magyarázni, hogy szobor-nevezetességeink kik és mik voltak.­­ (A hadrévi harcsa.) Torda-Aranyos­­megyében, a Maros folyó mentén elterülő Hadrév község lakói vagy húsz év óta ismernek egy hatal­masan kifejlett harcsát, amely naponkint egy és ugyanazon a helyen jelenik meg a parton s órákig sütkérezik a napfényben. A községben lakó halászok ügyet sem vetnek reája s a világért sem zavarnak kényelmében. A halászok részéről ez a kímélet azon­ban nem oknélküli. Történt­ ugyanis vagy 10 évvel ezelőtt, hogy egy marosvásárhelyi vendéglős érte­sült a ritka szép halpéldányról s felbiztatta a had­révi halászokat, kerítenék meg neki, 50 koronát ígérvén az 50—60 kg. súlyú harcsáért. A halászok áldomást is ittak a medve, azaz a harcsa bőrére s már másnap elindultak, hogy hálójukba kerítsék. Tél felé járt az idő, s a Maros vizét már vékony jégréteg borította. A halászok csónakjukat egyene­sen a harcsa tartózkodási helyére, a folyó partjá­hoz közel eső mély medencéhez irányították. A hálót kifeszítették s a folyóba vetették. De abban a pillanatban a csónakot oly hatalmas ütés érte, hogy a bennülők menten kiborultak a hideg vízbe. A halászok nagy nehezen kapaszkodtak ki a partra, azonban annyira megrémültek, hogy a csónakot hálóstul együtt ott felejtették a folyóban. Ez idő óta már messziről kerülik a harcsa fekvőhelyét s ha véletlenül észreveszik a parton sütkérezni, úgy sűrű keresztvetéssel rohannak el az oláh atyafiak, biztosra véve, hogy a harcsában maga a dráka (ör­dög) lakozik. A monstrum hal ezzel megteremtette tekintélyét és házi nyugalmát, amelyet azóta senki­­sem mert megzavarni.­­ (Az „Óra“ megszűnt.) A Városház­ utca 10. szám alatt a régi Pestnek egy üreg, de elég nevezetes vendéglője volt a mai napig: — az „Óra“ A negyvennyolc előtti zsurnalisztikában aki járatos, számtalanszor találkozhatott ennek a vendéglőnek, majd sorháznak az említésével és a rávonatkozó különböző események feljegyzései­vel. Az Óra abban a geográfiai elhelyezettségé­­ben, ahogyan a Belváros kávéházai és szerkesz­tőségei irányában viszonyult, arra volt kvalifikál­va, hogy karriert csináljon. Előtte volt ugyanis a Pu­lvax, a Koronaherceg­ utcában, ahonnan az udvari átjáró révén az Órát könnyen meg lehe­tett közelíteni. Jobbra, a mai Városház-utcában, volt a most is meglevő Trattner-ház, a Helm­eczy Tejakciójával, ahol Jókai, Vas Gereben és má­sok szolgáltak. Pár lépésnyire, a mai Kossuth Lajos-utcában volt a Pesti Divatlap szerkesztő­sége, ahol Petőfi dolgozott, a Városház­ és Vár­megye utca sarkán állott viszont az Arany ökör, hol az író és poéta urak a negyvenes években többet lelattoztak és poharaztak, mint amennyi cikket és verset általában írhattak volna. Az Órát körös körül efféle irodalmi intéz­mények vették körül, magától értetődik tehát, hogy ezek számára neki magának is olyan vonzó erővé kellett válnia, melyet az író urak nem ke­rülhettek ki. Esténként vagy délelőttönként a for­radalmi ifjak és elmaradhatatlan sleppjuk, a ju­rátushad, a Pillvaxból szépen átsétáltak és az Óra nyomban határozatképes lett. Kunszt ur, az egykori bérlő, meghajtván magát a mindig for­­tisszimókban diskuráló istenfiak gyülekezete előtt, tiszteletteljesen megkérdezte, hogy sört, avagy bort méltóztatnak-e parancsolni s a követ­kező pillanatban segédei már sürgősen ellátták e költeményes elméjű ifjakat a nekik megfelelő feudumokkal s aztán nem éppen messzire, de némi distanciára félrevonultak, hallgatván azokat a nagy vitákat, melyek az ifjak között megindul­tak. Kriszt­ur különösen jól érezte magát e rap­­szodikus szócsaták alkalmával, mert nagy ked­velője vala ő mindig az irodalomnak s személy szerint láthatta és diskurálgathatott azokkal az emberekkel, akik az ő elméje előtt arra a meg­foghatatlan csodára képesek, hogy versekben be­szélnek, érzékeny történeteket írnak s bármelyik pillanatban, ha megkérik őket, de kéretlenül is, úgy írnak, mint a vízfolyás. Holott ő mindig el­komorult, hacsak arra gondolt, hogy egy-egy üz­leti levelet fogalmazzon. Közbe aztán, ha már a vendégek kibeszélték magukat és belefáradtak a sok lármába, Krnszt­ur parancsot adott segédei­nek az óra elindítására. Mert az óra azért volt nevezetes, mivel zenélt, a Csokonai „Földiekkel játszó égi tüneményét“, a Pesthez valóért, Rózsa­völgyinek egy egy dalát adta elő s a forradalmi urak szépen meghallgatták, amig el nem unták. Ámde, hogy az Órának az utókor előtt is meg­maradjon a becsülete, arról nemcsak Kunszt úr, hanem az író urak is gondoskodtak, akik cik­keket, novellákat, riportokat és egyebeket írván, szíves szavak kíséretében emlékeztek meg az ot­tan lejátszódott epizódokról. Petőfivel kapcsolat­ban Jámbor Pál örökített meg egy érdekes epi­zódot az Órában szórakozó írói társaság élmé­nyeiből. Egy alkalommal a vendéglőben voltak Petőfin kívül Bécsy Károly, Barna Ignác, Halász, a Szivárvány szerkesztője, Lanka Gusztáv, Lisz­­nyai Kálmán és egy Berzsenyi nevű paksi hosz­náló, aki azért jött ide, hogy élő írókat lásson, de elsősorban azért, hogy Petőfit megismerje. A szokásos vitatkozás és lármázás alig egy-két perc alatt kitört s a paksi kasznár öt húszasért nem adta volna, hogy kiváncsi léptei ide vezették, ahol ő írókat láthat díjtalanul, amint beszélnek, lármáznak és vitatkoznak, holott éppen olyanok külső habitusban, mint ő. De még nagyobb meg­elégedés töltötte el a paksi kasznárt, mikor a tár­saság egyik tagja azt az indítványt terjesztette elő, hogy szavaljanak. Mindenki egyet a saját verseiből. Nem kérették kétszer sem magukat az u­rak s a paksi kasznár nagy gyönyörűségére olyan szavaló-majinét rögtönöztek, hogy Kriszt­ur nem győzte eléggé pisszegni segédeit, hogy az asztalok körül csöndesebben forgolódjanak. Bar­na Ignác „Ivánk-bán“ című költeményét szavalta el, Halász egy „Hópelyhek“ című verset, Lauka Spanyol románcot, Jámbor az „Anya és gyerme­ke“-t. Petőfi maradt Utoljára, ő a „Felköszöntés“-t szavalta el, a paksi kasznár nagy rémületére igy szólván: Miljom átok! bort a billikomba! Részegítő, lánghullátou bort! A verset pedig így fejezte be: A varázsitalt pengető remény, Minden éljen, a gyehenna, minden . . Minden éljen, oh, csak veszszek én ! A hatás általános volt. Kunszt úr elérzéke­­nyülve bólongatott fejével, a paksi kasznár pe­dig megbátorodott lelkében az első ijedség után s olyan meredt szemekkel bámult Petőfire, mint aki nem hiszi, hogy látta valóságosan, amit lá­tott. Az Órának ilyen napjai is voltak hajdaná­ban, mikor még Krnszt­ur dirigálta benne a ze­nélő masinát. A Zenének és a szavalásoknak azonban nem lesz többé folytatása, mert az épüle­tet lebontották s a csákányok már éppen ott ostro­molják a régi vendéglőt, ahol német felirású cége egy pár napig, a végső pusztulás előtt, még lát­ható.­­ (Hány kolerás beteg volt az országban?) A belügyminisztérium hivatalos lapjában, a Bel­ügyi Közlönyben, egy kis beszámoló foglaltatik arról a koleráról, amely az idén vonult be hozzánk és amely jóval nagyobb pusztítást vitt véghez, mint a lapokban megjelent közlemények után sejteni lehetne. Az első koleraeset már július 19-én for­dult elő és pedig Temesszigeten, amelyhez rövid időn belül négy új járult. Két heti szünetelés után ez a förtelmes betegség újra mutogatni kezdte a foga fehérét, áldozatot keresve a Titel előtt hor­gonyzó Nóra hajón egy matróz alakjában. Ettől függetlenül és nemsokára Keveváron, majd Újvi­déken mutatkozott egy-egy izolált betegedés, hogy azután szeptember elején Bereg megyében jelent­kezzék a baj és mind szélesebb körben nyerjen el­terjedést. Október tizedikéig a kolera 16 várme­gyében ijesztgette az embereket. Ez a tizenhat vár­megye a következő: Bácsbodrog Bereg, Borsod, Fejér Heves ,Jásznagykunszolnok, Kolozs, Krassó- Szörény, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Pozsony, Szatmár, Temes, Torontál, Ung, Zala és Zemplén. Julius lükétől kezdve október tizedikéig az országban ösz­­szesen 549 koleraeset történt s e közül a sok beteg közül 272 halt meg, vagyis majdnem a fele a bete­geknek. A legtöbb koleramegbetegedés Beregben ment végbe, amelynek huszonhat községében 139 ember kapta meg a bajt, hogy közülük 82 be is fejezze földi pályafutását. Budapesten az első eset szeptember hetedikén adta elő magát és pedig egy­mástól távol eső három helyen. Ezeket az eseteket gyors egymásutánban még hét követte. A főváros környékén levő helységek, közül Erzsébetfalva, Hi­degkút, Ráckeve és Tököl községekben mutatkozott egy-két koleraeset. Aközül a tíz beteg közül, aki Budapesten kapta meg a betegséget három hunyt el. Azzal persze, hogy a minisztérium kimutatása október tizedikével végződik, nem múlt el a vesze­delem, mert hiszen mint a lapokból tudjuk, azóta is előfordulnak megbetegedések, aminthogy a fővá­rosban is Újabb esetek merültek föl egy halálozás­sal egyetemben. —* (Felakasztott cigány vajda.) Sepsiszent­­györgy Város végén lakik a gyepmester nagy famí­liájával, mely hét vagy nyolc cigányfamiliából áll. Az elmúlt hét egyik napján Malmos Náthán városi mérnök, amint hivatalos útjáról jött hazafelé, óriá­si sírásra és jajgatásra lett figyelmes. Alig, hogy megállt, a rajkók és szálas cigánylegényei­ körül­álltak és eliva, jajgatva keseregtek a mérnöknek, hogy az öreg vajda Dakó Berenc Bajiba felakasz­totta magát, sőt a mérnök kérdésére azt is elmond­ták, hogy ők már levágták. Malmos mérnök meg­jegyezte, hogy nemi ott volna szabad levágni, míg a hatóság ki nem szállt és ezzel, mint aki jól végez­te dolgát, távozott. A cigányok azonban megijedtek a hatóságtól és az öreg Lajibát, a­ki már jobbacs­­kán érezte magát és örült, hogy megmenekült a bá­láitól, melyet előbb még maga kívánt — fülön csíp­ték és felkötötték a nyakánál fogva, úgy, hogy ki is szenvedett. Most az ügyészség nyomoz, hogy a cigányok tulajdon vajdájukat túlzott lelkiismere­tességből vagy pedig a hatóságtól való félelemből kötötték-e fel.­­ (A pátyodi vén kakas.) Szatmár megye Pátyod községében eg­y kotlós mindössze egy csir­két költött ki. Csupa tréfából megkeresztelték a gyermekek; keresztapa Szegedi István, keresztanya Majos Veronika lett. A kis csirkének, mert him volt, Dezső nevet adtak. Ez a csirke Pátyodon a Madarassy-uradalomban kelt ki 1859 február hó 12-én és még m­a is ugyanazon uradalomban él. Ha az akkor még gyermek, ma már öreg keresztszülők nem bizonyítanák, hogy úgy van, amint megírtuk, el sem hinnénk, mert még ma is gavallér a tyúkok között. Nem hiszszük, hogy hasonló volna a vilá­gon a pátyodi vén kakashoz, mely 54 esztendős. 39

Next