Pesti Hírlap, 1914. július (36. évfolyam, 153-180. szám)
1914-07-01 / 153. szám
2 PESTI HÍRLAP 1914. Julius 1., szerda. ruthén vagy horvát a berzenkedő elem, mely akár Magyarországon, akár Ausztriában különös jogokat és kedvezéseket követel, le kell azt törni. Az állam, ha nem bir elég hatalommal, hogy egységét megvédje a saját polgáraival szemben, akkor gyönge lesz külső betörés ellen is és el fog tűnni a föld színéről. A Habsburgoknak el kell söpörniök útjukból a Tisza-féle és Bilinski-féle tanácsadókat, akik a nemzetiségi aspirációk kielégítésével tulajdonképen dinasztia-ellenes politikát csináltattak a dinasztiával. Íme, láthatják a király és az új trónörökös is, hogy a kifelé gravitáló elemnek nyújtott minden kedvezmény visszafelé sül el, mert a Bukarestben készített és Debrecenben fölrobbant pokolgépet, valamint a Belgrádban megtöltött szarajevóban elsült bombát és revolvert a nemzetiségeknek adott kedvezmények töltötték meg. Zelénzki az agráriusok ellen. Irta: őrgróf Parlavicini György. Gróf Zelénzki Róbert a „Köztelek" című gazdasági lapban nyilt levelet intézett a szerkesztőhöz és ebben, mint az Orgo alelnöke, felhasználja a lap hasábjait arra, hogy a magyar gazdáknak régi és köztiszteletben álló vezető alakját, Darányi Ignácot, a Magyar Gazdaszövetség elnökét, a temesvári gazdagyűlésen mondott beszédjének bírálata kapcsán pártpolitikai intencióktól vezetett kíméletlen és igazságtalan támadásbanrészesítse. A Köztetek nem szokott belenyúlni a politikai élet napi kérdéseibe, természetes azonban, hogy az Országos Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke levelének közlése elől nem térhetett ki. Mivel nem akarok ugyanabba a hibába esni, mint gróf Zelenzki, aki a pártpolitika bomlasztó elemét a gazdatársadalom hivatalos orgánumába bevitte, azért én nem a Közteleket használom fel arra, hogy észrevételeimet közzétegyem, hanem a Pesti Hírlap szívességéhez folyamodom, hogy az Origo alelnökének nyílt levelére vonatkozó nézetemet a nagy nyilvánosság elé juttassam. Mindezideig, dacára azoknak a felette sajnálatos politikai állapotoknak, melyek alatt szegény hazánk szenved, úgy az Orige, mint a Gazdaszövetség, melyek az egész magyar gazdatársadalmat képviselik, vezetőik tapintata folytán ki tudták kerülni a politikai harcokat. Dacára a fölötte érzékeny súrlódási felületeknek, a napi politika nem árthatott annak a munkának, mely mindkét egyesületnek hivatása és amely hivatásnak nézetem szerint ma csak úgy tehet eleget, ha tényleg távol is tartja magát a politikától. Mint gazda csak örülhettem én is ennek, mint magyar ember azonban nem félteném egyik egyesületet sem a Zelenzki—Tiszapolitikától. A józan magyar gazdaközönség eléggé fel van már világosítva, hogy kellő értékére szállítsa ennek a politikának eópénz által támogatott üres frázisait. De mindazok, akiknek volt érzéke az iránt, hogy sem az Orige, sem a Gazdaszövetség nem hivatottak politikai kortescélokra, még a mai rendkívüli időkben is csak azon dolgoztak és fáradtak, hogy az egész gazdaközönség egyetemes érdekeit istápolják, erősítsék és előbbre vigyék. Hogy pedig erre szükség van, azt talán még az Orgo tisztelt alelnöke sem tagadja. Azért fájlalom nagyon, hogy az alelnök úr ezen célirányos és együttes munkát a kortespolitika és személyeskedés hangjaival zavarja meg, mely hangok nagyon is alkalmasak arra, hogy széthúzás és egyenetlenség törjön ki a gazdák táborában, melynek igazán elég külső ellensége van mindenkoron és épen mostanában is. Annyi megoldatlan feladat vár még mi ránk, magyar gazdákra és annyi veszély fenyeget a jövőben, hogy egy politikailag is megosztott tábor semmi eredményt el nem érhetne. Ezt a tényt akarom jelen soraimmal konstatálni Nem célom Darányi Ignác védelmére kelni. Erre sem hivatott nem vagyok, sem ennek szükségét nem látom. A magyar gazdák ezen vezéregyénisége fölötte áll minden kicsinyed támadásnak, az a páratlan népszerűség, mely őt körülövezi, azon meleg szeretet és ragaszkodás, melyet minden gazda érez iránta, sokkal jobban megvédikit minden támadással szemben, mint leveli szavak és beszédek. Legjobban vetlik vé és tettei és alkotásai, melyek úgy a minisztert, mint a gazdavezért a magyar föld történetében oly magas polcra emelték, melyhez nem érnek fel apró epigonok kortesszű elszólásai. Mégis rá akarok mutatni az Orige tisztelt alelnökének néhány vaskos tévedésére. Igen rosszul van informálva a hajózási társaságok szubvenciója kérdésében. A Tiszakormány igen is ignorálta ebben a kérdésben elődeinek cselekedetét, mert a koalíciós kormány által kontemplált szubvenciót il magánál az Adriánál évenkint 1,452.000 K-ról 4,600.000 K-ra emelte. Ha komolyan nem lett volna rokonszenves neki ez a szubvenció, úgy a képviselőházi alapos vitából meggyőződést szerezhetett volna erről és a főrendiházban is felvilágosíthatta volna gróf Dessewffy Aurél beszéde. Nagy szolgálatot tesz az alelnök úr, midőn lerántja a leplet gróf Tisza Istvánnak eddig ismeretlen hőstettéről. Tehát Tisza „tisztelt barátját" nemcsak a forumon védi, hanem aláírását mint privátember is honorálja. Valóban baráti hőstett és jóleső az ilyen önfeláldozásnak példáját látni a mai szomorú korban, amikor a kincstár pénze, a pártkassza és a privátérdek annyira össze vannak forrva, hogy egy miniszterelnök választását utóbb károsított szeszkirályok flancirozzák. A további támadásokra azért nem akarok reflektálni, mert egyenesen személyes élvek, tehát, mint említem, nem vagyok illetékes. Mégis különösnek tartom azt az állítást, hogy csak azért tudunk gazdálkodni, mert a cselédtörvényt nem hajtják végre. Én úgy látom, hogy mifelénk Dunántúl végrehajtják a cselédtörvényt, nem is hallani sok panaszt ellene; azért nem fogunk tudni nemsokára gazdálkodni, mert nem kapunk elegendő cselédet, ez pedig talán mégsem azt bizonyítja, hogy a törvény a munkaadóra káros. Kár volt az alelnök úrnak ezen támadásokat a „Köztelek" hasábjain elkövetnie. Ha valamely társadalomnak összetartásra van szüksége, úgy a magyar gazdatársadalom az; ha pedig támadni akarok, úgy régi magyar szokás szerint ott támadok, ahol azt vélem, hogy megsértettek, ottan, hol véleményem szerint méltánytalanság és igazságtalanság történt. Gróf Zelenzki jelen volt a temesvári gazdanapon, nem hallatta szavát. Vagy talán azért * maradt el a kilátásba helyezett, Tiszát magasztaló felköszöntő, mert tizenötezer magyar gazda mégsem lett volna olyan türelmes, mint a papiros? Ez tele volt. Már kedve lett volna visszafordulni, de azután erőt vett magán. — Eh, mi történhetik velem. A férjem ott lesz. Belépett. A füst, a fülledt, meleg levegő arcába vágott, összeszorította torkát, marta szemeit. Az első pillanatban semmit sem látott, alig tudott lélegzetet venni. Tétován megállt és riadtan nézett körül. Az izgalom, a sok ember, a zsibongó zaj majdnem elszédítették. — Kezeit csókolom, nagyságos asszonyom! Alászolgája! van szerencsém! —• hadarta egy pincér mellette. — Parancsol egy asztalt . . . talán itt az ablaknál . . . vagy itt . . . a kis erkélyen . . . Piroska gépiesen követte és leült. A pincér nagy buzgalommal törülgette a márványlapot és ez alatt megszakítás nélkül darálta szokásos mondókáját: — Szabad szolgálnom, kérem . . . Fagylaltot? . . . van citrom . . . frou-frou ... kávé .. . málna . . . grillage . . . Kávét méltót, tátik? . . . igenis, kérem . . . Rögtön hozom . . . Parancsol lapokat? . . . Pista!bal kettő képes lapokat. A pincér elrohant. Alig néhány pillanat múlva már hozta is a megrendelt kávét. A másik kiszolgáló pedig a képes lapokból szállított egy egész garmadát. Piroska csendesen kavargatta a kávéját, néha-néha lopva, óvatosan körülnézett. Látta, hogy akik körülötte ülnek, mind őt figyelik. A bíráló, kutató tekintetek egész sortüze fogta k közre. A nők kíváncsian vizsgálgatják, aztán egymáshoz hajolnak, összenevetnek, megjegyzéseket tesznek. A férfiak már kihívóbbanrustrálgatják és ezalatt az egyik a bajuszát pödörgeti, a másik a nyakkendőjét igazgatja; ez nagy zajjal a pincért hivja, az a székét tologatja. Mindegyik azon van, hogy a fiatal asszony figyelmét magára vonja. Piroska akaratlanul elmosolyodott a felkészülődések láttára. Amint tekintete végigsimult az asztalok fölött, rögtön a szemébe ötlött, hogy különösen a vele szemben levő asztalnál ülő két fiatalember fejt ki nagy buzgalmat, hogy magát észrevétesse. Piroska azonban úgy tett, mintha semmit sem látna .Közönyösen nézett maga elé, itta a kávéját, hideg, nyugodt arccal lapozgatott az újságokban. Egyszerre csak az egyikből egy kis cédula libbent eléje. Hirtelen átfutotta tekintetével. Néhány szó volt reá írva. Ennyi. Szabad? — Válaszért esedezik a szemben ülő fehér szegfüs. Piroska elpirult. Nem mert fölnézni, mert tudta, hogy figyelemmel kisérik és várják a feje bólintását, vagy egy beleegyező tekintetét. Egy kis idő múlva valaki megszólalt mellette. — Megengedi? Piroska összerezzent, fölnézett. A fehér szífás állott előtte. Az egyik képes lap felé nyúit. — El szabad vinnem? — kérdezte ismét és mélyen az asszony szemeibe nézett. — Tessék, — rebegte Piroska zavartan. — Csak ha a nagyságos asszony már elolvasta, — udvariaskodott a fiatal ember. Piroska szive hevesen dobogott. Érezte, hogy a fiatalember nem fog elmenni, ez meg akar vele ismerkedni. — Most nem olvasok, — szólt nyugodtságot erőltetve hangjára. — Elviheti akármelyiket, — tette hozzá most már bátrabban, mert meglátta ,hogy férje bejött a kávéházba és nem messze tőle leült. Az asszony szíve egy kissé hevesebben dobogott. Mintha láthatatlan kezek csiklandoznák, úgy szeretett volna nevetni, de azért valami nyugtalanság is át-átrínegeli rajta. A fiatalember sudár termetű, választékosan öltözött ,kellemes megjelenésű volt, válogatni kezdett a lapok között, de sehogy sem találta meg azt, amelyiket kereste. — Bocsásson meg, hogy itt alkalmatlankodom, — szólt egy kis időmúlva és fürkészve nézett Piroska arcába. Az asszony könnyedén megbólintotta a fejét. A fehér szegfüs egy ideig turkált a lapok között, aztán hirtelen így szólt. — A nagyságos asszony vár valakit? — És miért érdekli ez önt, — kérdezte Piroska kissé összeszoruló torokkal és riadt tekintete átvillant a férje felé. Ez fölemelkedett, hogy feleségéhez siessen, de Piroska csendesen megingatta a fejét. Erre visszaült a helyére. — Miért érdekel? No, mert egyedül ül . . . mert többször nyugtalanul néz körül . . . Azt hittem, hogy talán idegen . . . vagy vár valakit . . . fel akartam ajánlani szolgálataimat . . . — Nem . . . nem ezért jöttem a kávéházba . . . — Hanem? — Hanem, mert éhes voltam és kávét akartam inni. — Ez igazán egyszerű magyarázat, — nevetett a férfi. — És mondja csak, nagyságos asszonyom . . . — Miért gondolja, hogy asszony vagyok? ismer engem? — Sajnos, nem . . . — Pedig úgy viselkedik . . . A lovag kissé zavarba jött, meghökkent. — Bocsánat . .. igaza van, — hebegte, — nem ismerem, de nagyon ... igazán nagyon szeretném megismerni ... Ha megengedné, leülnék az asztalához . . s Ez mégsem UUshogy itt álldogálok , a •