Pesti Hírlap, 1915. június (37. évfolyam, 151-180. szám)

1915-06-01 / 151. szám

1915 juníus 1., kedd. PESTI HÍRLAP ségének köszönhető, hogy az ellenség teljes vereségével végződött; a franciák veszte­ségei rendkívül súlyosak. Valószínű, hogy a franciák továbbra is támadni fognak. A németek ellenálló ereje azonban eddig is a legsúlyosabb pró­bára volt téve, mint az események bizonyít­ják, eredményesen föl tudták tartóztatni az­­ellenséges túlerőt, amelyet már eddig is alaposan megőröltek. Minden alap megvan arra, hogy bizakodva várjuk a további ese­ményeket. Május 11-ike óta, három hét szüntelen és makacs harcaiban a franciák semmit sem tudtak elérni; a német vitézség, fegyelem, a német tüzérség, a német drót ke­resztülhúzta minden számításukat, tönkre­foszlatta legszebb reményeiket Többször kifejtettük, hogy minden offenzívának az első időkben természettől fogva van bizo­nyos feszítő ereje, de minden attól függ, hogy az első idők elmúlta után is tovább tudja-e taszítani az ellenséget. Három hét alatt a franciák ezt nem tudták elérni a legelkeseredettebb harcok után, a legsúlyo­sabb áldozatok árán sem. Indokoltan lehet tehát arra következtetni, hogy a Lille— A­rras között megindított francia offenzíva szabályszerűen csődöt mondott. Érdemes még följegyezni azt a szem­beszökő tünetet, hogy e nagy offenzíva so­rán az angolok, akik az északi szárnyon (Lille és Labassée között) helyezkedtek el, csaknem teljesen tétlenek voltak: az offen­zíva végrehajtását a franciákra bízták. Az angol elv: a szövetségeseket a tűzbe küldeni és a dolog kényelmesebb részét vállalni, most is érvényesült. * A Maas és Mosel között hosszú idő óta szüneteltek a nagyobb harcok. A franciák itt, előző offenzívájuk során, súlyos veresé­get szenvedtek, a harapófogót nem tudták becsukni, a német ék elevenebben vág bele a francia front húsába, mint valaha. A francia offenzíva, mint ismeretes, azzal végződött, hogy a németek nyertek teret a Combres-magaslat felé. Néhány nap óta a harapófogó gondo­lata ismét nyugtalanítja a francia hadveze­tőséget. Új offenzíva kezdődött ezen a front­részen. Már május 28-ikán közli a né­met hivatalos jelentés, hogy az ellenség a Prérre-erdőben hosszabb tüzérségi előkészí­tés után rohamra indult; az elkeseredett éj­szakai harcok a franciáit súlyos vereségé­vel végződtek. Május 29-én újra nagy táma­dásra készülődtek, de a német tüzérség le­kötve tartotta az ellenséges gyalogságot, amely nem fejlődhetett föl. A mai hivatalos jelentés egészen röviden csak annyit közöl, hogy a franciák a Prétre-erdőben is meg­kísér­elték a német arcvonal áttörését. Kí­sérletük meghiúsult. A francia hadvezető­ség célja ismeretes: ki akar jutni a Woevre­síkságra, hogy nyílt csatát provokáljon és Mete ostromának régi ábrándját megvaló­sítsa. A mai német hivatalos jelentés egyik érdekes adata, hogy a dammerkirch­i alag­utat a tüzérség néhány lövéssel ismét szét­rombolta, miután a franciák a viaduktot hónapokig tartó munka árán néhány nap előtt ismét használhatóvá tették. A dam­merkirch­i alagút az elzászi offenzíva cél­ját szolgálta volna. Felrobbantása szimbó­luma a francia offenzívák állandó kicsirá­zásának és elfojtásának. A föld. Irta: PAKOTS JÓZSEF. Az állomásra hosszú, végeláthatatlan katonavonat futott be. Huszárokat hozott Galíciából, a harctér kellős közepéből és vit­te őket másmerre, a fölgyújtott világ másik sarkába. A teherszállító kocsik ajtói szét voltak tolva s a huszárok nagyrészt ingujjra vet­kőzve, ott hevertek a szalmán, vagy pipát szorítva agyarukba, az ajtóban ültek és ki­lógatták a lábukat. A kocsik belsejében lát­ni lehetett a lovakat is, amint két oldalt a rúd-mellvédek mögött hármasával egymás nyakára hajtott fővel aludtak vagy szé­náztak. Vidám volt a hangulat a vonaton. In­nen-onnan hangos nótázás csendült fel, amelybe belesivított egy szájmuzsika vé­kony, citerázó hangja. — Hej hó, hun vagyunk? — kérdezték a­ legények érdeklődve, amikor a vonat egy­két zökkenő után az állomáson megállt. — Karcagon! — felelte valaki a per­ronról. — Meddig állunk ! A vonat hosszában egy vasúti hiva­talnok sietett végig. Álmos, gyűrött képű­ fiatal­ember. Látszott rajta, hogy állandóan terhes szolgálatban van, az arca már ólom­szürke volt a folytonos éjszakázástól. Ő fe­lelt a kérdésre készségesen: — Egy félóráig mindenesetre. Ha nem tovább. — Akkor szüret! — tört ki az öröm a legényekből. — Hé, fiúk, vizet a lovaknak! Rögtön pléh­vedrek, sajtárok kerültek elő a kocsikból, a huszárok ingujjban ugrál­tak le a vonatról és futottak az állomás kút­jához, hogy friss vízzel itassák meg a lo­vakat. Mert a huszárnak első a lova. Ő ma­ga csak azután következik. Az állomás perronján kevés ember áll­dogált. Kora hajnal is volt, alig hogy vilá­gosodott az ég alja. Az éjszakai árnyékok most futottak setrengve a messzi alföldi ho­rizonton az erdők és városok felé, ahol to­vább h­úzhatjá­k meg maguikat. Itt, a végtelen térségen, a sima, zöld földabroszon, a gyö­nyörű Kúnságon hamarabb ébred az élet s korábban nyitja ki szemét a nap. Most is, bár ha hajnali három óra lehetett csak, már ezüst fátyolok terültek a zöldhátú földekre s a tanyai utak ezüstporosak voltak a sze­kerektől, amelyek a messzibb fekvésű szán­tóföldek felé igyekeztek; saroglyáikban ap­ró gyerekek ülöngéltek, szemükben még az alig kidörzsölt álom aluszékonyságával, mig elől, a kocsisü­léseit asszonykéz hajtotta, biztatta a lovakat. A férfia, hej, de messze van innen. Kemény, földtúró, barna ökle nem gyeplőt fog, hanem manlichert. A vasúti kocsikból kiugráló huszárle­gények a vizes sajtárral a kezükben meg­megálltak egy pillanatra a kút mellett és a sinek hálózatán túl elnéztek a végtelen pusz­tán. Vajon mire gondoltak ! A tekintetük valami nagy-nagy sóvárgást árult el , dó­vaj, katonás kedvük mintha megnehezedett volna. A katonaruha egy rövid szempillan­tásnyira lemállott róluk és parasztok lettek ismét, nehéz gondolatú, meggondolt magyar parasztok. Az állomás perronjáról egy vékony asszonyhang sivított fel: — Hé, vitéz urak, nem ismerik kend­tek Zsámbok Isvánt? Feketére úszott, csontos, negyven év körüli parasztasszony vetette föl a kérdést. Az egyik huszár évődve szólt hozzá: — Talán bizony a szeretője, lelkem? — A szerető párom! — felelte a kun­sági asszony komolyan. — Már a második nap várom idekint, hogy gyón valamelyik vonattal. Megírta, hogy erre viszik az ez­redivet. De csak nem érkezik az ő vonatja. — Aztán melyik ezred! — A tizenkettedik. — Hiszen épen a mienk. — Jaj, jaj, vitéz úr, hogy az Isten áld­ja meg, ha útba igazítana! — Bajos dolog. Merthogy nemcsak egy cuggal jövünk. Ebben a pillanatban egy fekete képű, hegyesre kikent bajszú, kis termetű, öreges huszár lépett arra felé, keményen koppanó, fürge járással. A csizmája szárába nádpál­ca szúrva s a szájában kurtaszárú pipa füs­tölgött. — Ehun né, a feleségem mással ajná­roz — dörmögte izgatott jókedvvel. — Én édes emberem! — sikoltott fel az asszony és a két karjával átnyalábolta a kis öreg huszárt. A férj erre akkurátosan kivette a pi­pát a szájából, két felé simította a bajuszát és megcsókolta az asszonyt. — Egészségedre, komám, a reggeli komm­enciót! — kiáltott feléje a kútnál álló egyik huszár. — Régóta várok rá! — felelte az visz­sza tréfásan. — Kilenc hónapja! A többi huszár pürgött-forgott erre­arra, vitte-hordta a vizet, oda-oda vetett egy-egy dévaj szót az állomáson álldogáló népséghez, az öreg huszár és a felesége azonban most már nem látott, nem hallott az orosz harctér, A vezérkar jelentés®. (Hivatalos jelentés, kiadatott 1915 má­jus 31-én délben, érkezett délután 3 óra 30 perckor.) A San mentén és e folyótól ke­letre tegnap nem voltak komolyabb harcok. Przem­yil északi és délnyugati arcvonalán, valamint a Dnyeszter fel­ső folyásánál harcolunk. Szryj­­­i d­­ékén a szövet­séges csapatok heves harc­ban több helységet roham­mal bevettek és elfoglal­tak egy orosz üteget. Egyébként az északkeleti had­színtéren a helyzet változatlan. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. Német hivatalos Jelentés: Berlin, máj. 31. A nagy főhadiszállás közli május 31-én. A keleti hadszíntéren nincs je­lentős esemény. A délkeleti hadszíntéren a Prze­mysl körüli harcokban a német csa­patok tegnap közelebb jutottak az északi és északkeleti arcvonalhoz. A legfőbb hadvezetőség. Az oroszok menekülése. Berlin, máj. 30­. —­­A Pesti Hírlap tudósítójától. — Moract őrnagy a Berliner Tageblatt­ban a következőket írja: A támadás tevéke­nyen megy előre. Az ellenség lélekzete kezd elállani. Az oroszok egyik állásból a mási­kig tzetve automobilos gyalogság által és előre törtető tüzérségtől párhuzamosan ker­getve, összelövetve keletre és északkeletibe menekülnek vissza. A német-magyar és osztrák előretörés lehetővé tette, hogy az ellenség üldözésénél alkalmazzuk az összes taktikai és stratégiai eszközöket, hogy a győ­zelmet kiaknázhassuk, ami által biztosítot­tuk magunknak támadásunk ellenállhatat­lanságát. Azonban a győzelem mellett és a nagyszerű üldözés közepette sem szabad el­feledkeznünk a győzelem további előkészí­téséről. Clausewitz azt írja erre vonatko­zólag, hogy az ilyen üldözés a stratégiának csöndes érdeme. Ezen kívül hangsúlyozza, hogy a győzelem után bekövekezendő üldö­zés a diadal betetőzését jelenti. Átgondolt munka és az erre fordított fáradság akadá­lyozta meg, hogy Gorlice és Tarnov után a győzök kritikus helyzetbe kerüljenek. Az ül­dözésnek szakadatlanul újabb és újabb­ aka­dályok állottak útjában, amelyek krízishez vezethettek volna. Minden akadályt legyőz­tünk, amiben nem csekély részük volt di­vízióinknak, amelyek győzni, győzni mindig csak győzni akarnak. Hogy a csapatoknak

Next