Pesti Hírlap, 1915. október (37. évfolyam, 273-303. szám)
1915-10-01 / 273. szám
2 PESTI HÍRLAP 1915. október 1., péntek, dál után beszüntették a harcot és mindent a franciákra biztak. Az események most is így kezdenek kialakulni. Souchez környékén a franciák két kisebb szakaszon behatoltak a német hadállásokba; az elkeseredett közelharc itt még nem fejeződött be. Arrastől délre azonban egy kisebb francia támadást könnyű szerrel visszavertek a németek. A Champagneban huszonöt kilométeres arcvonalon a legnagyobb hevességgel tombolt a harc. Azután, hogy a francia ágyúk elvégezték borzalmas munkájukat, mindenütt megindultak a gyalogsági támadások. A német hivatalos jelentés, amely mindig találóan és precízen jellemez, azt közli, hogy a Reims és az Argonneck közötti fronton elkeseredett volt a küzdelem. A franciáik páratlan hősiességgel és elszántsággal harcolnak; hevüket nyilván erősen fölfokozta Joffre hadparancsa, az a mély és bénító tudat, hogy az ellenség már egy év óta Franciaország földjén áll és hogy eddig minden offenzivájuk sikertelen volt. A francia hadosztályok bizonyosan tisztában vannak azzal, hogy az új, nagy offenzívára milyen óriási előkészületek történtek, ismerik az új mozsaraik erejét és értékét, ami új bizalommal tölthette el őket. A francia hazaszeretet lángja bizonyára magasra csapkod a lelkükben, amikor azzal a hittel, érzéssel és tudattal rohannak az ellenség ellen, hogy most fölszabadítják Franciaország területét és el fognak indulni, ahogy Joffre ígérte nekik, a Rajna felé. A Rajna... — Joffre hadparancsát a németek is ismerik és minden ágyúzengésen, minden robajló pusztuláson keresztül a szívükbe cseng a Wacht am Rhein. Az ő ellenségeiknek, a franciáknak a lelkét minden megújuló szenzáción keresztül a revanche lihegő gondolatával itatták tele és a német sziv szent csordulásig tele van a Rajna őrzésének, a német nagyságnak az áhítatával itt az Aisne partján is. Amikor a francia és a német szurony összecsap, a sziv felé irányzottan, — lehet a küzdelem más, mint a végletekig elkeseredett? Szürkén és szárazon fest a német nagyvezérkar katonás ridegségű jelentése, amelynek minden betűije vérpatakokból fakadt: St. Marie-á-Pytól délre egy francia brigád keresztülhatolt a legelső német árkokon, de itt a tartalékkal találta magát szemben; a dandár nyolcszáz embere fogságba esett, a többi megsemmisült. A többi... Legalább nyolcezer emberből hétezer. Mind elpusztult. Olvassuk tovább a jelentést. A Somme—Py —Louain úttól a St.-Menehould—Challerange közötti vasútvonalig terjedő szakaszon minden támadás meghiúsult az ellenség súlyos veszteségei közben. Massigestől északnyugatra egy erős francia támadás összeomlott. Massigestől északra a 199. számú magaslatot elvesztették a németek. Csupa borzalmas adat, amely az elkeseredett küzdelem intenzivitását illusztrálja. És a nehéz napoknak még csak az elején tartunk. Most tombolnak a leghevesebb harcok. Meddig bírják hittel, energiával az ellenfelek, — ettől függ minden. Az első vonal minden ellenséges erőfeszítés ellenére a németeké. És a másik két, hátrább eső vonal még az első védelmi vonalnál is erősebbre, nagyobb ellenállás kifejtésére van kiépítve. • A legutóbbi orosz vezérkari jelentés, amely hozzánk jutott, büszkén írja, hogy azokban a harcokban, amelyeket az elmúlt napokban az oroszok és a németek vívtak, napirenden volt a szuronyharc. Az orosz vezérkar ebből azt a következtetést vonja le, hogy ez az orosz csapatok vitézségének bizonyítéka, másrészt pedig mint „jellemző" dolgot konstatálja, hogy a német hadvezetőség legutóbbi jelentései szerint is a németek által ejtett foglyok száma igen szerény. Ebben az orosz büszkélkedésben mindenekelőtt az a föltűnő, hogy a németekkel folyt szuronyharcokat siet az orosz vitézség javára irni. Mintha nem kettőn állna a vásár s mintha a németek nem ép oly joggal dicsekedhetnének azzal, hogy a szuronyharcok napirenden voltak. Úgy látszik, orosz fogalmak szerint a vitézség legfőbb bizonyítéka, ha az oroszok egyáltalán a szuronyharcig merészkednek s ki mernek állni a németekkel, máskülönben érthetetlen volna az orosz vezérkar dicsekvése. Ami pedig azt a „jellemző" dolgot illeti, hogy a németek az utóbbi időben szerényebb számú fogoly tömegekről számoltak be, közben a német hadvezetőség, nyilván erre adott feleletül, már megírta, hogy Eichhorn 22.000 foglyot ejtett a vilnai csatában s igazán nem ért rá arra, hogy gyors előnyomulása közben naponkint jelentgesse a lefegyverzettek számát. Egy tekintetben kétségkívül igaza lesz az orosz vezérkarnak és pedig abban, hogy a szeptemberi hónap nem hozott annyi foglyot nekünk, mint a májusi, júniusi, júliusi vagy augusztusi. De ha az oroszok visszatekintenek a szeptemberre, akkor mégis egészen vigasztalan képet látnak. Ivanov keletgaliciai és volhyniai offenzívája összeomlott, Hindenburgnak viszont, ha nem is sikerült az egész vilnai sereget bekerítenie, de területhódításunk szeptember folyamán is tekintélyesnek mondható, a volhyniai és keletgaliciai front kivételével. Egy hónappal ezelőtt Kurlandban, Kupiskinál, azután Kovnónál, Grodno előtt és Kobrinnál álltunk: Kupiskitől Dünaburgig 100 kilométer, Kovnótól Smorgonig 170, Grodnotól a Beresina-torkolatig 140, Kobrintól az Oginski-csatornáig pedig 110 kilométert tettünk kelet felé. Átlagban 5 kilométert naponta, a legmakacsabb orosz ellenállás közben és a legnehezebb terepviszonyok közt * » * A kapitány srapnelje. Irta: GÁRDONYI GÉZA. 5 Aztán arra gondolt, hogy átmegy majd este Körösiékhez, megkérdi őket: miként vélekednek az ügyről? Sohse járt náluk. Míg az anyja élt, epés ellenségek voltak vele. Az anyja halála után meg azért nem ment át . . . Maga se tudta miért nem ment át? Az első benyitást neheztette talán? Vagy úgy vélte, hogy Körösiéknek illenék előbb? De Körösi nem volt ott az anyja temetésén, hát a toron se. S talán Körösi is csak az első benyitást neheztette. No mindegy: ma átlátogat hozzájok. S elgondolta: hogyan lesz az? — Dicsérjük Jézust. Adjon Isten jóestét. Hát mondok átgyötten egy szóra. Tudjátok, hogy magam vagyok ... Pesta bizonyosan örömmel fogadja. Leülteti. Pipáznak. Aztán beszéd közben előhozakodik a házassággal. Vagy hogy Körösiné fogja kérdeni: — Hát kend mér nem házasodik mán meg? No bizonyosan ő fogja kérdezni. — Gondoltam mán én arra — fogja felelni — vóna is kit. — Kit? — rebben meg az asszony. — Nem ismered, nem idevalósi. Derék lány, szép is, okos is, jó is. Csakhogy néma bsz a Érezte, hogy elképednek. — Gyi Kesely, gyi Csendes! Este volt, mikor hazaért. Ahogy leszerszámozza a lovát, hallja hogy a szomszédban ugyancsak rikoltoz a fiatal Körösiné: — Bolond vót kendi Szamár vót kendi Annyi baja se vót annak a trnónak, mint nekem. — Hallgass — bődül rá Imre — máskor te menj a vásárra. — Férfi dóga az! — No most már elég! . . . — Hogy a litkei sár nyelje el azt a mészárost! Hogy a kötél csavarodjon a nyakára, mikor a tinó megvadul! Hogy a rázós nyavalya rajcsározzon rajta! . . . Bodó bekötötte a lovát, s ennie vetett. Csak aztán fogta a kulcsot meg egy nyaláb szalmát és nyitott be a házba. A ház sötét volt és üres. És hideg. Bodó mécsest gyújt. Leveti a dolmányát. A kalapját, is akasztaná a szögre. Valami puhát érez a kalapján. Nézi, mi az? Hát egy szál piros szegfű. Harmadnapra megint ott szomjazott meg a Fodor Bözsiék háza előtt. — Hááá — lehelte mind a két kezét nyújtva a leány — hááá . . . — No Bözsikém hát álmodtál-e mán páros galambról? Mer én mán álmodtam. Négy hét múlva kettős lakadalom volt a háznál. * Julcsát az oláh legény vette el. A lakadalmon hát egy oláh család is volt, a vőlegény családja, s két oláh leány, a vőlegény ugai. Meg is táncoltatták őket a magyar legények becsületesen. Bodó is. Bodónak, az igazat megvallva, nem igen tetszett, hogy oláh a sógor, dehát mindegy hogy milyen füvek közül hozzuk el a virágot. Elhozta. A falubeliek igen mulattak rajta. Különösen mikor az asszony a boltba ment, s ha kávét akart, úgy forgatta a kezét, mintha kávét őrölne. Ha sót akart, a két ujjával mutatta a sózást. Ha gyertyát akart, a bal mutatóujját fölegyenesítette, a jobbjával meg a gyújtó gyújtást utánozta és gyorsan odatartotta a képzeletbeli gyújtót a képzeletbeli gyertya fölé. — Ne nevessék szegényt — mondta Dávidné, mikor be-benézett a boltba. De bizony ő is megnevette, mikor egyszer dohányért ment a néma. — Milyen hercig — mondta az arcát megsimítva — kár érte ... Egy-két hét múlva már minden fiókot ismert a néma a boltban. Ami kellett neki, csak odamutatott, s amennyi kellett, a sulyokon vagy folyadékmérőkön mutatta meg. Nevették. — Hogyan értik meg ezek egymást sötétben? De Bodó is nevette ám őket, mikor egyik-másik házból csörgés-csattogás hallatszott. Az ő háza csendes volt, mint a kápolna. És olyan is bedől. A sok szentkép, vagy hat Szűzanya — közte négy dajkáló Szűzanya, kettő meg fájdalmas, — továbbá Szent Erzsébet, Magdolna, Szent Anna, Szent Teréz, Szent István, Szent Péter és sok-sok Krisztus. Mind színes, kupikék és tuli piros színek tarkasága, itt-ott aranyfüsttel is cifrázott szentképek. A néma azokat nézte mikor imádkozott, mint ahogy a templomban is csak a képeket nézegette az imádságoskönyve levelein. Bodónak is tetszett, hogy olyan ponti