Pesti Hírlap, 1915. december (37. évfolyam, 334-363. szám)
1915-12-01 / 334. szám
Pétemtr és Bukarest között az orosz átvonulás kérdésében élénk tárgyalások folynak, de Bratianu nyilván nem invitál, mint egykor Venize A bolgár offenzíva kezdetén egy harmadik bolgár seregnek kellett őrt állnia az entente-tal szemben a bolgár-görög határ mentén, egy negyediknek a román határ mentén és a szultán, mikor a bolgár-török szövetségről szólt trónbeszédében, azt mondta, hogy a törökök is ott fognak harcolni, ahol a közös érdek kívánja. Délmacedóniában semmi esetre sem szorulnak a bolgárok támogatásra. Elvégzik a munkát egyedül is. S ha egy olasz lap arról ír, hogy Gallwitz csapatai Üszkükbe érkeztek, hogy részt vegyenek a bolgárok oldalán az entente-csapatokkal szemben is, akkor egy — ha a hír igaznak bizonyulna — legfölebb Németország és Bulgária katonai együttműködésének teljes harmóniáját fogja szimbolizálni a görög határon is és egyben figyelmeztetésül fog szolgálni Olaszországnak, hogy a kellemetlen találkozás Németországgal alkalomadtán még Albániában is megeshetik. Egy olasz jelentés arról ad hírt, hogy Sarrat tábornok hadserege, minthogy mostani hadállásait tarthatatlannak látja, megkezdte a Szalonikibe való általános visszavonulást. A Sarrail-sereg frontja csakugyan tarthatatlan: a bolgárok azzal, hogy a Csrna felső folyásán átkeltek, átkarolással és hátbatámadással fenyegetik a Csrna alsó folyásánál álló entente-sereget. Ha az olasz lap hite igaz — és semmi ok sincs, hogy kételkedni kelljen benne, — ez a balkáni expedíció csúf kudarcának a bevallását jelenti. Ezek után lehet-e komolyan hinni abban, hogy Oroszország és Olaszország „együttműködjék" francia és angol szövetségeseivel, ahogyan azt Kitchener tervezte. Ebben az együttműködésben Kitchener és Joffre katonái már nem óhajtanak résztvenni, elmenekülnek a megsemmisülés elől. * TT A payos lány, meg a vak katona. Irta: ALBA NEVIS. Egy óriási kékszárnyú légy repült be a nyitott ablakon, keresztül-kasul búgta a kórtermet, végül letelepedett a négyes ágy takaróján, ahol aprócska csokoládémorzsákat talált. A négyes beteg fiatal lány volt, akit naponta meglátogatott a vőlegénye, éjjeli szekrényén mindig volt édesség, meg virág. Olykor illattalan, de gőgös fehér rózsák, néha meg látszólag alázatos, de a jószágukkal valósággal megbabonázó kisgyöngyvirágok. Ivóra délután volt, a levegő forró és nehéz, egyik-másik beteg elszunnyadt és erőtlenül, kimerülve, nyílt szájjal lélegzett. A legutolsó ágyon olyan merev és éles arccal feküdt egy szívbajos asszony, mintha máris halott volna. Arca-bőre sárgára feszült, szájszélei kékesek, két keze a takarón illedelmesen, megadón összekulcsolva. Talán harmincöt esztendős volt, de látszatra olyan öreg, hogy a korátszámokban már nem is lehetett kifejezni, mert a végetlen enyészetnek nincsenek számjegyei. Mozdulatlanul feküdt a magasra halmozott párnákon, míg el nem jött a látogatási idő; ilyenkor aztán lábujjhegyen állta körül az ágyát kishiszemű ura, meg két gyönyörű, életerős gyereke: egy nagy, fekete kamaszfiú, meg egy aranyhajú, hatalmas sürdőleány. A beteg csak keveset beszélt; vékony, idegen hangon, — akár panaszkodó gyerek "sírna. Azonban inkább hallgatagon nézte őket, mintha lassan búcsúzkodna minden drága vonásuktól, minden szavuktól, életének minden kincses értékétől. Mikor később elmentek, a bonbonokat fáradt kézzel nyújtotta át a nővérnek és újra magába roskadt, így ment ez egy hónapja, mióta behozták. A könnyebb betegek ezalatt viziteltek egymásnál, összeültek valamelyik ágy szélén és pletykáltak, akár azelőtt odakint. Épen olyan gyarlók, rosszak, bűvösek voltak most is, mint egészséges korukban, csak akkor riadt meg, szállt magába az egyik is, a másik is, mikor kicsit erősebben rontott rá a kór, vagy valami kedvezőtlent mondott a tanársegéd. Ekkor újra alázat, jóság, részvét szállt a szívükbe és ilyenek voltak a javulásig. Akadt köztük vesebajos, sok gyomorbeteg. (A hadikenyértől! — mondták) Egy aláátkozott szemű, akinek az epehólyagja volt hibás és a többiekkel örökké kötődött, egy friss arcú, cukorbajos nő, akit maguk közt „cukros"-nak hívtak, meg egy református papné , vidékről, akinek apja volt beteg s aki nem vegyült közéjük — Már pedig — mondta a cukros — itt valamennyien egyenlők vagyunk! Nekünk két üzletünk van Tatán, a lányom szépen zongorázik és én külön szobába akartam menni, mondtam a tanár úrnak: akármibe is kerül, nem baj! De mit csináljak, ha nem volt? — Istenem, — szólott az epebajos — egy papné, az csak nem olyan nagy valami! Úriasszony, szó sincs róla, de én otthon szobalányt, tartok és minden délben valódi tokajit iszunk Egy papné . . . Auguszta főhercegnőről azt mondják: a legszegényebbet ! Két nap óta az olasz hadszíntérről beszámoló vezérkari jelentések különös melegséggel emlékeznek meg a magyar ezredek hősiességéről. Tegnap a debreceni gyalogezred, ma a budapesti első honvédgyalogezred és a nagyváradi 4. számi honvédgyalogezred vitézségét jegyzi föl a hadi jelentés. A magyarországi közös és honvédgyalogezredekAddig is minden csodálatot és módolatot kiérdemlően harcoltak. A Monte San Michelet és a san martinoi hadállást nemcsak tegnapelőtt, nemcsak tegnap támadták elkeseredett hevességgel az olaszok: huszonegy napon keresztül soha nem szűnő rohamokat kellett itt visszaverniük a magyar ezredeknek. Eddig, sajnos, nem fordult elő túlságosan gyakran, hogy a vezérkari jelentések az ezredszám közlésén kívül a magyar ezredek állomáshelyét is megjelölték volna és így a külföldön nem igen tudhatták, hogy a legfontosabb hadállások megvédelmezes a magyar katonák hősiességének köszönhető. A harmadik Isonzo-csatáról beszámoló összefoglaló jelentés mindössze öt ezredet említett fel, mint amelyek a legválságosabb helyzetben is szilárdul kitartottak és megakadályozták az ellenséget a front áttörésére irányuló erőfeszítésében. Mind öt ezred magyar volt. Ezt is úgy szóba áll, mintha hozzávaló lenne. Pedig az hercegasszony! Igaz-e Hermin! Hermin, a púpos, szótlanul ült, fehér, dagadt keze az ölébe csüngött. Fiatal mellének egy része kivillant a csíkos ing keskeny nyílásán. — Igaz, — bólintott és szürke szemei, melyek nagyok és szépek voltak, mint egy csudálatos, napfényes terem, — egyre az órát nézték. — Még ráér, — nevetett a cukros, — most még úgy sincs lenn a katonája! A púpos dühösen rántotta fel a vállát: — Az ördögé! — mondta, — nem az enyém! — Nincs abban semmi, — legyintett, az epebajos. — Mikor én még olyan fiatal voltam . . .! — Igazán nevetséges! — felelte a púpos, — az ember itt szóba se állhat valakivel! Az a szegény, vak fin véletlenül földim, hát csak elbeszélgetek vele. Az ember egy percre elfelejti a baját. • Az éjjeli szekrényről felvette a pirosfedeles könyvet — Mikszáth „Nagy per"-ét —, és indult lefelé, a kertbe. A többiek egy kicsit vihogtak utána, talán szóltak is valamit, de ő nem törődött velük, ment egyenesen a szokott helye, a vadgesztenyefa felé, melynek királyian dús, zöld lombjai a Witlet seperték, alatta kerek, fehér bádog asztal, meg két hosszú pad. Itt ültek ketten, másnapok óta: a szegény vak katona az egyik padon, a másikon meg ő. Eleinte nem beszéltek egymáshoz, a fiú lezárt szemhéjaival olyan halálos szomorú látvány volt, hogy Hermina megkönyezte. A fiatal, sápadt, so- PESTI HÍRLAP 1915. december 1.,szerda.