Pesti Hírlap, 1918. július (40. évfolyam, 151-176. szám)
1918-07-02 / 151. szám
Bttöngfe&i, Mg. /jycm III. é^ólyaia, iöi. (1^IIIÖ). sim. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 'Égisz évr» 62 K — f Félévre 26 „ —„ Negyedévre...... 13 „ — „ Egy hóra... 4 „ 60y, Egyes szám ára helyben és vidéken 1» fillér, pályaudvarokon. fillér. Hírdetft és aprtf hirdeti* díjszabás szerint. Beád, i nlius 2. .. . «» SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Bu«teat. VIVámos császár-út Ti. TELEFON: 122—91 122—92 122—11 122—94 122 -95. (Éjjel 122—91 122—92 hívandó.) FIÓKKIADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet-körút . Telefon : József 52—90. Kétes gazdasági horizonok: ütik a meleg vasat Berlinben és egyre tüzesebb igyekezettel kovácsolják azt a szorosabb és mélyített szövetséget, amely monarchiánkat Németországgal a jövő évtizedekre megbonthatatlanul összekapcsolni fogná. A most folyó magyarázgatásoknak ésvitáknak lényege természetesen a nagy kérdésnek gazdasági részében csomósodik. Nálunk éppen ebben a vonatkozásban sokfelé keltett élénk megütődést Payernek, a német kancellárhelyettesnek, fesztelen interv ju ömlengése, mikor úgy beszélt, hogy ez a szoros szövetség igazi politikai és gazdasági uniót jelentene, hogy a határoknak a szövetkezett államok között le kell omolniok és jóformán még belső törvényhozásokban is egységes irányzatot kell követniök. Mindenképp tartanuk lehetett attól, hogy az ily értelemben koncipiált szövetség a német fensőbbség jármába törné bele monarchiánkat, különösen pedig a német gazdaság kiszívó csápjai közé szorítaná hazánk gazdasági fejlődését. Tisza István, aki pedig ismeretes álláspontjánál fogva nagyon is a Németországgal való szorosabb szövetségnek híve, Payer nyilatkozatai ellenében parlamenti és újságbeli alkalmakkor egy-egy csöndes ellenvetést, egy-egy diszkrét fentartást hangoztatott, amelyek a német sajtóban — talán éppen német-barát hite miatt — sokféle zavaros visszhangot keltettek. Most a Norddeutsche Alig. Zeitung, a német kancellárság elismert szócsöve igyekszik a szorosabb gazdasági kapcsolat jelentőségét a hivatalos sugalmazottság teljes nyomatékával földeríteni. El kell ismerni, hogy sugalmazottsága a szövetséges lovalitás, a monarchiánk iránt való teljes méltányosság szellemét leheli és láthatóan abban a szándékban fogant, hogy különösen a magyar világban fölmerült aggo-dalmakat eloszlassa. Ezt a törekvést szívesen honoráljuk. Rájtunk bizony nem szabad valósággá válnia a „leonina pars" híres meséjének, a amelyben az a bizonyos szürke állat pórul jár, mert az osztozkodás szoros szövetségbe lépett az oroszlánnal, bárha hódolva ismerjük el azokat az óriási erkölcsi és anyagi értékeket, amelyekkel Németország a világháború vég nélkül megújuló rettenetes tűzpróbáin vele való szövetséges viszonyunkat megtöltötte. De a Németországgal való gazdasági közösséget bizonyos tekintetben kevesebb előítélettel nézzük, mint Ausztriával való gazdasági egységünket A különbség a kettő között az, hogy akármi szoros gazdasági kapocs fűzne is bennünket Németországhoz, hiányzanék belőle az a mélységes politikai érdek, amelyet az osztrák-magyar vámegységbe a régi összbirodalmi fölfogás viszen bele. Hiszen tudvalevő, hogy gazdasági önállóságunkat még az " osztrák ipar kizsákmányoló érdeknél is jobban akadályozza az a még eleven centralista hagyomány, amely semmikép sem tud belenyugodni abba, hogy Magyarország a távolibb külfölddel való viszonyában külön állami egyéniségül szerepeljen. Mi jó, mi rossz fakadhat abból, ha Németországgal a szoros gazdasági közösség viszonyába lépünk, ezt csak gazdasági mértékkel kell megítélnünk. Erre nézve pedig aligha alakulhat ki a mi országunkban egységes közvélemény. Máskép fest Magyarország érdeke, ha agrárius szemmel nézzük, máskép, ha a gyönge magyar ipar jövő fejlődési lehetőségeit tartjuk irányadóknak. A Nordd. Alig. Zeitung fejtegetése a jövő szövetséges viszonyt úgy állítja be, hogy az csak a mi monarchiánk és Németország szövetségére szorítkoznék. Ha ez a föltevés megáll, elhárul a mi részünkön az a nagy aggodalom, hogy az úgymondott középeurópai szövetség a Balkántartományokat és az új Lengyelországot is, sőt az Oroszországból kiszakadt új államokat is mind az egységes gazdasági terület pontjai közé kényszerítené és ezzel Magyarország nyerstermékeinek várható piacait egy lebírhatatlan gazdasági verseny özönvizével árasztaná el. Hátha csakugyan a legszerencsésebb eset ilyes főnyereménye ütne be számunkra, kétségtelenül" meg kellene fontolni, mi legyen ez idő szerint, szerződéses határidőre, irányadóbb mi reánk nézve. Vajon a magyar földmivelés tényleg meglevő nagy érdeke-e vagy a magyar iparnak még csak parányi embrióban rezzenő jövője, amelynek erőteljes kicsirázását eddig az Ausztriával való vámegység tette lehetetlenné. Manap ez a szoros gazdasági viszony Németországgal igazában az osztrák ipart döntené válságos megrázkódtatásba a német verseny rázúdítása által. A mi iparunk a veszedelem ellen való védekezésben csak szerényen kulloghatna az osztrák ipar mögött. A berlini kancellári lap éppen mi felénk magyarok felé fordulva fölötte kiemeli, hgy az ily gazdasági közösségben Magyarország saját termékeinek kitáguló piaca által legalább is oly busásan nyerne, mint Németország az által, ha iparának a magyar piacot meghódíthatja. De hát oly egyszerűnek senki sem láthatja a dolgok mai állásában ezt a kérdést, hogy mi Németországgal szépecskén megegyezhetnénk a magyar földmivelés javára és az osztrák ipar nálunk való monopóliumának megdöntésére. Ez naiv képzelődés volna. Ilyen mérési gondolatra a mi jól nevelt és bécsi hajlongásokban puhult államférfiaink sohasem vetemednek. Hiszen máris úgy állapították meg a szövetségek, szövetkezések, gazdasági kötések rendjét, hogy előbb Ausztriával ütötték nyélbe a húsz évre szóló vámközösséget és csak ez alapon, az összmonarchia gazdasági szolidaritásának új megpecsételésével kezdték meg tárgyalásaikat Németországgal. Éppen Tisza Istvánt terheli ezért a legnagyobb vétség felelőssége, mert ő volt az, aki a világháború annyi elképzelhetetlen lehetőségével, a gazdasági jövő teljes bizonytalanságával nyakrafőre sietett Mp"-"Írország régi gazdasági lekötöttségét megújítani és még fokozni is. No lám, a Nordd. Alig. Zeitung most azzal biztat bennünket, hogy egyelőre nem is lehet szó a középeurópai teljes vámközösségről, bizonyos időre ezen a kereten belül is fönn kellene tartani még a közbenső vámok rendszerét. Ah igen, a közbenső vámok! Ez kellene nekünk a Németországgal való szorosabb viszonyban is, így tudnánk azután megbarátkozni a középeurópai gazdasági közösség új horizontjával. Magyar közbenső vámok Németország felé is, de Ausztria felé is. Itt a dolog bibéje. De merhetnek-e ilyenre a mi államférfiaink gondolni, miután Bécsben háromszor is fölesküdtek a Tisza — Esterházy — Wekerle-kormányokon keresztül az osztrák-magyar vámközösség szent és érinthetetlen dogmájára? A Festi Hírlap mai száma 16 oldal. / x Coi de Rossót és a Monte di val Bellát feladtuk. A németek zsákmánya március 21-ike óta: 191.454 sebesületlen fogoly, 2476 á£yu és 15.324 géppuska. Századik napja, hogy a német offenzíva megindult a nyugati harctéren. Az offenzíva eddigi három főfázisának kezdete a március 21-iki, április 9-iki és május 27-iki napokhoz fűződik. Elérkezett-e az ideje a negyedik német csapásnak, melyet Llyod-George már a minap is küszöbön állónak mondott? Tény, hogy Ludendorff a három eddigi támadás trófeáinak összegezését épp most tartja aktuálisnak. Az összegezés szerint a sebesült foglyok leszámításával kerek 184.000 angol és francia és nyolcadfélezer portugál, belga és amerikai maradt a németek kezén. A fogolystatisztikában az angolok foglalják el a vezetőszerepet 95.000 emberükkel; a franciák hatezerrel kevesebb embert vesztettek. A zsákmányolt ágyuk száma 2476, a géppuskáké pedig a 15.000-et is meghaladja. Érdekes a gorlicei áttörést követő három hónap trófeáit a nyugati német hadjárat száznapos eredményei mellé állítani. Az oroszok három hónap alatt háromnegyed millió embert vesztettek sebesületlen foglyokban, viszont ágyukban mindössze 424, géppuskákban 1482 dzarab jutott az egykori Mackensen- és Hindenburg-seregek kezére. A mostani ágyú- és géppuska-zsákmány mennyisége mutatja, hogy két év óta a háború karaktere mekkora utat tett materiális irányban. Az olasz harctéren június 15-iki ofenzívánk még tartott eredményeit is feladtuk, a Col del Rossoról és a Monte di Val Belláról visszavontuk csapatainkat A június 30-iki vezérkari jelentés még azt közli a di Val Belláról, hogy makacs harcokban az első vonalunkba benyomult ellenséget a 131-ik magyar ezred és a 18-ik varasdi ezred ellentámadásai ismét kivetették, a Col del Rosso ellen intézett rohamok pedig kezdettől fogva meghiúsultak. A másnapi Arz-jelentés már mindkét hegy föladását közli; mindenesetre rossz időben érkezik tehát az az Arz-interview, amely az offenzívában szerzett hegyi állásaink jelentőségét méltatja... (Diaz jelentése egyelőre csak a di Val Bella-hegy visszafoglalásáról számol be; eszerint olasz, francia és angol csapatok elkeseredett harcok után ragadták el a hegyet a mieinktől s négy különböző hadosztályunkból 800 foglyot ejtettek.) A mi jelentésünk a visszavonulást azzal indokolja, hogy a két pozíciót csak nagy áldozatok árán tarthattuk volna. Ebből a szempontból csak helyeselni lehet, hogy a hadvezetőség elszánta magát a két hegy föladására s nem lehetett volna korholó szavunk az ellen sem, ha ez az elhatározása már jóval előbb következett volna be. Tény, hogy az olaszok csekély szünetekkel két héten át egyik rohamot a másik után intézték a Monte di Val Bellán és a Col del Rosson levő állásaink ellen. S minthogy a Brentától keletre az első