Pesti Hírlap, 1918. július (40. évfolyam, 151-176. szám)

1918-07-02 / 151. szám

Bttöngfe&i, Mg. /jycm III. é^ólyaia, iöi. (1^IIIÖ). sim. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 'Égisz évr» 62 K — f Félévre 26 „ —„ Negyedévre...... 13 „ — „ Egy hóra... 4 „ 60y, Egyes szám ára helyben és vidéken 1» fillér, pályaudvarokon. fillér. Hírdetft és aprtf hirdeti* díjszabás szerint. Beád, i­ nlius 2. .. . «» SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Bu«t­eat. VIVámos császár-út Ti. TELEFON: 122—91 122—92 122—11 122—94 122­ -95. (Éjjel 122—91 122—92 hívandó.) FIÓKKI­ADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet-körút . Telefon : József 52—90. Kétes gazdasági horizonok: ütik a meleg vasat Berlinben és egyre tüzesebb igyekezettel kovácsolják azt a szorosabb és mélyített szövetséget, amely monarchiánkat Németországgal a jövő évti­zedekre megbonthatatlanul összekapcsolni fogná. A most folyó magyarázgatásoknak és­­vitáknak lényege természetesen a nagy kér­désnek gazdasági részében csomósodik. Nálunk éppen ebben a vonatkozás­ban sokfelé keltett élénk megütődést Pa­yernek, a német kancellárhelyettesnek, fesz­telen in­terv ju ömlengése, mikor úgy beszélt, hogy ez a szoros szövetség igazi politikai és gazdasági uniót jelentene, hogy a hatá­roknak a szövetkezett államok között le kell omolniok és jóformán még belső törvény­hozásokban is egységes irányzatot kell kö­vetniök. Mindenképp tartanuk lehetett at­tól, hogy az ily értelemben koncipiált szö­vetség a német fensőbbség jármába törné bele monarchiánkat, különösen pedig a né­met gazdaság kiszívó csápjai közé szorítaná hazánk gazdasági fejlődését. Tisza István, aki pedig ismeretes álláspontjánál fogva nagyon is a Németországgal való szorosabb szövetségnek híve, Payer nyilatkozatai elle­nében parlamenti és újságbeli alkalmakkor egy-egy csöndes ellenvetést, egy-egy disz­krét fentartást hangoztatott, amelyek a né­met sajtóban — talán éppen német-barát hite miatt — sokféle zavaros visszhangot keltettek. Most a Norddeutsche Alig. Zei­tung, a német kancellárság elismert szó­csöve igyekszik a szorosabb gazdasági kap­csolat jelentőségét a hivatalos sugalmazott­ság teljes nyomatékával földeríteni. El kell ismerni, hogy sugalmazottsága a szövetsé­ges loval­itás, a monarchiánk iránt való tel­jes méltányosság szellemét leheli és látha­tóan abban a szándékban fogant, hogy kü­lönösen a magyar világban fölmerült aggo-­­dalmakat eloszlassa. Ezt a törekvést szívesen honoráljuk. Rájtunk bizony nem szabad valósággá vál­nia a „leonina pars" híres meséjének, a amely­ben az a bizonyos szürke állat pórul jár, mert az osztozkodás szoros szövetségb­e lé­pett az oroszlánnal, bárha hódolva ismer­jük el azokat az óriási erkölcsi és anyagi értékeket, amelyekkel Németország a világ­háború vég nélkül megújuló rettenetes tű­z­próbáin vele való szövetséges viszonyunkat m­egtöltötte. De a Németországgal való gaz­dasági közösséget bizonyos tekintetben ke­vesebb előítélettel nézzük, mint Ausztriával való gazdasági egységünket A különbség a kettő között az, hogy akármi szoros gazda­sági kapocs fűzne is bennünket Németor­szághoz, hiányzanék belőle az a mélységes politikai érdek, amelyet az osztrák-magyar vámegységbe a régi összbirodalmi föl­fogás viszen bele. Hiszen tudvalevő, hogy gazdasági önállóságunkat még az " osztrák ipar kizsákmányoló érde­knél is jobban akadályozza az a még eleven centralista hagyomány, amely semmikép sem tud belenyugodni abba, hogy Magyarország a távolibb külföld­del való viszonyában külön állami egyéni­ségül szerepeljen. Mi jó, mi rossz fakadhat abból, ha Németországgal a szoros gazdasá­gi közösség viszonyába lépünk, ezt csak gaz­dasági mértékkel kell megítélnünk. Erre nézve pedig aligha alakulhat ki a mi orszá­gunkban egységes közvélemény. Máskép fest Magyarország érdeke, ha agrárius szemmel nézzük, máskép, ha a gyönge ma­gyar ipar jövő fejlődési lehetőségeit tart­juk irányadóknak. A Nordd. Alig. Zeitung fejtegetése a jövő szövetséges viszonyt úgy állítja be, hogy az csak a mi monarchiánk és Németország szövetségére szorítkoznék. Ha ez a föltevés megáll, elhárul a mi ré­szünkön az a nagy aggodalom, hogy az úgy­mondott középeurópai szövetség a Balkán­tartományokat és az új Lengyelországot is, sőt az Oroszországból kiszakadt új államo­kat is mind az egységes gazdasági terület pontjai közé kényszerítené és ezzel Magyar­ország nyerstermékeinek várható piacait egy lebírhatatlan gazdasági verseny özön­vizével árasztaná el. Hátha csakugyan a legszerencsésebb eset ilyes főnyereménye ütne be számunkra, kétségtelenül" meg kel­lene fontolni, mi legyen ez idő szerint, szer­ződéses határidőre, irányadóbb mi reánk nézve. Vajon a magyar földmivelés tényleg meglevő nagy érdeke-e vagy a magyar ipar­nak még csak parányi embrióban rezzenő jövője, amelynek erőteljes kicsirázását ed­dig az Ausztriával való vámegység tette le­hetetlenné. Manap ez a szoros gazdasági viszony Németországgal igazában az osz­trák ipart döntené válságos megrázkódta­tásba a német verseny rázúdítása által. A mi iparunk a veszedelem ellen való védeke­zésben csak szerényen kulloghatna az osz­trák ipar mögött. A berlini kancellári lap éppen mi fe­lénk magyarok felé fordulva fölötte kiemeli, hgy az ily­ gazdasági közösségben Magyar­ország saját termékeinek kitáguló piaca által legalább is oly busásan nyerne, mint Németország az által, ha iparának a ma­gyar­ piacot meghódíth­atja. De hát oly egy­szerűnek senki sem láthatja a dolgok mai állásában ezt a kérdést, hogy mi Németor­szággal szépecskén megegyezhetnénk a ma­gyar földmivelés javára és az osztrák ipar nálunk való monopóliumának megdöntésé­re. Ez naiv képzelődés volna. Ilyen mérési gondolatra a mi jól nevelt és bécsi hajlongá­sokban puhult államférfiaink sohasem ve­temednek. Hiszen már­is úgy állapították meg a szövetségek, szövetkezések, gazda­sági kötések rendjét, hogy előbb Ausztriá­val ütötték nyélbe a húsz évre szóló vám­közösséget és csak ez alapon, az összmonar­chia gazdasági szolidaritásának új megpe­csételésével kezdték meg tárgyalásaikat Né­metországgal. Éppen Tisza Istvánt terheli ezért a legnagyobb vétség felelőssége, mert ő volt az, aki a világháború annyi elképzel­hetetlen lehetőségével, a gazdasági jövő tel­jes bizonytalanságával nyakrafőre sietett Mp"-"Írország régi gazdasági lekötöttségét megújítani és még fokozni is. No lám, a Nordd. Alig. Zeitung most azzal biztat ben­nünket, hogy egyelőre nem is lehet szó a középeurópai teljes vámközösségről, bizo­nyos időre ezen a kereten belül is fönn kel­lene tartani még a közbenső vámok rend­szerét. Ah igen, a közbenső vámok! Ez kel­lene nekünk a Németországgal való szoro­sabb viszonyban is, így tudnánk azután megbarátkozni a középeurópai gazdasági közösség új horizontjával. Magyar közben­ső vámok Németország felé is, de Ausztria felé is. Itt a dolog bibéje. De merhetnek-e ilyenre a mi államférfiaink gondolni, mi­után Bécsben háromszor is fölesküdtek a Tisza — Esterházy — Wekerle-kormányo­kon keresztül az osztrák-magyar vámközös­­ség szent és érinthetetlen dogmájára? A Festi Hírlap mai száma 16 oldal. / x Coi de­ Rossót és a Monte di val Bellát feladtuk. A németek zsákmánya március 21-ike óta: 191.454 sebesületlen fogoly, 2476 á£yu és 15.324 géppuska. Századik napja, hogy a német offenzí­va megindult a nyugati harctéren. Az offen­zíva eddigi három főfázisának kezdete a március 21-iki, április 9-iki és május 27-iki napokhoz fűződik. Elérkezett-e az ideje a negyedik német csapásnak, melyet Llyod-George már a minap is küszöbön állónak mondott? Tény, hogy Ludendorff a három eddigi támadás trófeáinak összegezését épp most tartja aktuálisnak. Az összegezés sze­rint a sebesült foglyok leszámításával ke­rek 184.000 angol és francia és nyolcadfél­ezer portugál, belga és amerikai maradt a németek kezén. A fogolystatisztikában az angolok foglalják el a vezetőszerepet 95.000 emberükkel; a franciák hatezerrel kevesebb embert vesztettek. A zsákmányolt ágyuk száma 2476, a géppuskáké pedig a 15.000-et is meghaladja. Érdekes a gorlicei áttörést követő há­rom hónap trófeáit a nyugati német hadjá­rat száznapos eredményei mellé állítani. Az oroszok három hónap alatt háromnegyed millió embert vesztettek sebesületlen fog­lyokban, viszont ágyukban mindössze 424, géppuskákban 1482 d­zarab jutott az egykori Mackensen- és Hindenburg-seregek kezére. A mostani ágyú- és géppuska-zsákmány mennyisége mutatja, hogy két év óta a há­ború karaktere mekkora utat tett materiális irányban. Az olasz harctéren június 15-iki ofen­zívánk még tartott eredményeit is feladtuk, a Col del Rossoról és a Monte di Val Bellá­ról visszavontuk csapatainkat A június 30-iki vezérkari jelentés még azt közli a di Val Belláról, hogy makacs harcokban az el­ső vonalunkba benyomult ellenséget a 131-ik magyar ezred és a 18-ik varasdi ezred ellen­támadásai ismét kivetették, a Col del Rosso ellen intézett rohamok pedig kezdettől fog­va meghiúsultak. A másnapi Arz-jelentés már mindkét hegy föladását közli;­­ min­denesetre rossz időben érkezik tehát az az Arz-interview, amely az offenzívában szer­zett hegyi állásaink jelentőségét méltatja... (Diaz jelentése egyelőre csak a di Val Bella-hegy visszafoglalásáról számol be; eszerint olasz, francia és angol csapatok el­keseredett harcok után ragadták el a hegyet a mieinktől s négy különböző hadosztá­lyunkból 800 foglyot ejtettek.) A mi jelen­tésünk a visszavonulást azzal indokolja, hogy a két pozíciót csak nagy áldozatok árán tarthattuk volna. Ebből a szempontból­­ csak helyeselni lehet, hogy a hadvezető­ség elszánta magát a két hegy föladására s nem lehetett volna korholó szavunk az ellen sem, ha ez az elhatározása már jóval előbb következett volna be. Tény, hogy az olaszok csekély szünetekkel két héten át egyik roha­mot a másik után intézték a Monte di Val Bellán és a Col del Rosson levő állásaink ellen. S minthogy a Brentától keletre az első

Next