Pesti Hírlap, 1922. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-15 / 12. szám

kozott sportruhában áll elő k­om. Deréköve® kabát, puha gallér, hosszú kék nyakkendő. Térdnadrág, sportharisnya, fűzős sárga cipő. Robusztus széles vállú, magas alak, igazán férfias, civilruhában is marconás katona-jelenség. Feje a jól ismaert po­rosz katona­fej. Arca rózsás a finom, átlátszó bőr alatt buzgó és­ életerősen keringő egészséges vér bőségétől. Ezüst szálakkal tarkázott szőke haját rövidre vágva viseli, ezt a kis kurta hajat azonban erősen dudoros, nyílt és merészen hátrahajló hom­loka fölött frizurába rendezi, szétválasztva, gondo­san lefésülve. Fejebubján elfogy a haj és kezdődő kopaszság kerek tonzuráját mutatja. Gondolkozó ember okos homloka alatt az orrtö mély árnyékkal betörik, ez a kis vízszintes vonal az orr éles rajzá­ban folytatódva, ha oldalról nézzük, egy kézzel írott, szép, kaligrafikus nagy „Z" betű formáját mutatja. Felsőajkát eltakarja enyhe vörhenyes fényű, gon­dosan megnyesegetett bajusza. Álla lágy vonala s­­amint enyhe redőzéssel a nyak felé hanyatlik, el­árulja, hogy a tábornok hajlamos egy kicsit a kih, zásra. Apró, csillogó szeme élénk mozgással, sűrű, eszes fölvillanással kiséri a beszéd témáját. Moz­gása gyors, határozott, gesztusai rövidek, hirtelenek, jobb kezén vékonyra kopott arany karikagyűrű. Erős hangon, porosz akcentussal, kurta, a hadve­zérek napipa­rancsaira emlékeztető tömör és kifejező mondatokban beszél: — Tehát semmi politika? — mondja és hely­lyel kínál egy fotelben, ő maga pedig visszaül íróasztala mellé a karosszékébe. — Ebben, ugy­e­bár, megállapodtunk? Azt felelem, hogy igen, óvakodni fogok min­den indiszkrét kérdéstől. Megkérem, beszéljen ma­gáról, hogyan él, mit csinál egész nap,, mivel foglal­kozik? A Ludendorff név még ma is­ fogalom Ma­gyarországon; a Pesti Hírlap olvasóit bizonyára nagyon érdekelni fogja minden részlet, ami a tá­bornokra vonatkozik. — Oh, én nagyon csendes, egyhangú életet élek. Hanem azért nagyon el vagyok foglalva. So­kat dolgozom! Anélkül, hogy erre fölkérném, vagy h­ogy ilyen irányú kérdést intéznék hozzá, e­tista hangulat volt, hogy mint katona, ott nem éreztem jól magamat.­­— Ez a desettista hangulat azonban csak a há­ború utolsó időszakában mutatkozott Berlinben? — Dehogy is! Már jóval előbb. Tizen­hétben pedig, a szerencsétlen békerezolució u­tán ez a szellem nyíltan is megmutatkozott!­­— A német nép sokat szenvedett és nélkülö­zött a háborúban! — vetettem közbe. Ludendorff erélyes hangon így válaszolt: — Ahogy én a német népet ismerem, tovább is tűrte volna a nyomorúságot. De erőteljes politikára lett volna szükség, hogy a népet eltöltse a győzelem gondolata OS 3L !Győzelem akarata! Nem tudom, észrevette-e a­ tábornok, hogy már­is nyakig vagyunk a politikában? A kis szo­bára lassan leszállt az alkony. Velem szemben egy cserépkályha rostélyos­­ ajtaján keresztül égő fa­hasábok rőt fénye áradt. A nagy szárnyas ablak világos foltjára sötét, tömör árnyékban rajzolódott írá a hadvezér férfias, érdekes feje. Megemlítettem, hogy a tábornok könyveit Magyarországon is nagy érdeklődéssel fogadták s a lapok hosszú cikkekben ismertették legutolsó kötetét. — Igent A „Politik und Kriegs­sführung!" — feleli Ludendorff s észreve­szem rajta, hogy a hadvezéri hirnév mellett fogékonysága van az irói dicsőség iránt is.­­— Meg vagyok győződve, a magyar nép is tisztán látja, hogy a mi háborúnk igazságos háború volt és hogy ebben a küzdelemben csak a teljes vereségről, vagy a végleges győ­zelemről lehetett szó. Minden ezzel ellenkező állítás hazugság!" Épen mostanában került a kezembe erre nézve ujabb bizonyíték: Szerbia volt berlini követe, Gogicevics könyvet jelentetett meg Svájcban, amelyben a háború okaival foglal­kozik. Ez a könyv értékes bizonítékokat nyújt arra nézve, hogy a pánszlávizmussal szövetkezett Franciaország hogyan fejlesz­­tette a világ helyzetét a háború felé. Németország és Ausztria-Magyarország bűne ebben a háborúban csak az volt, hogy nem fejlesztették kellő módon a hadseregüket s nem voltak olyan erő­sek, mint amilyen erősek lehettek volna! És még valamiben bűnösök voltak: beleestek abba a hálóba, amelyet nekik az antant ki-i feszített. A háborúért való felelősséget ki­zárólag az ellenség oldalán kell keresni , nem kételkedem benne, ez egyszer tisztán és vilá­­­gosan fog állni a világ közvéleménye előtt. A legnagyobb örömmel üdvözlöm azt, hogy Norvégiában most független emberek össze­álltak a háborító bűnösség kérdésének meg­vizsgálására. És kavánom, hogy ez a vizsgá­lat minden hivatalos és nem hivatalos hely­ről teljes támogatásra találjon. A hadvezér egy kicsit elgondolkozik s így folytatja: — A továbbiak során fölmerülő legelső kérdés az, hogy a hosszúra nyúlt háborít során lehetséges lett volna-e hamarabb békét kötni? Lelkiismeretem legszigorúbb megvizsgálása után arra a meggyőző­désre jutottam, hogy ez nem lett volna lehetséges! Itt megemlítettem a tábornoknak azt a közvé­lemény egy részében elterjedt és Magyarországon is ismert fölfogást, amelyik szerint az ő személye lett volna az oka annak, hogy a béke megkötését kellő időben elmulasztottuk.­Utaltam azokra a fej­tegetésekre, amelyek szerint a háború előrehaladott szakában tisztességes békét kaphattunk volna, ha, Németország lemond Elzász-Lotharingiáról s ha nem támaszt túlzott igényeket Belgiummal szemben, Ludendorff elmosolyodik: — Erre a kérdésre válaszul gróf Cger, mű­re hivatkozom. Várjon csak! Fölkelt a helyéről, fölcsavarta a villanyt. Ál könyvállványhoz lépett, leemelt egy fehér bőrköté­ses könyvet. Széles, sárga teknősbékakeretes, nagy kerek szemüveget illesztett az orrára és lapozgatni kezdett. —­ Czernin, azt hiszem, 1919 decembe­rében tartotta azt az ismeretes beszédét . . . Nem! Itt van! 1918 december 11-én azt mondta, hogy: „az antant soha sem akart békét kötni Németországgal, az antant min­dig azt hirdette, hogy meg akarja semmis. ludendorff egyszerre Magyarországról kezd beszélni: ben, azután nyugaton, Spaa-ban. Berlinben kevés időt töltöttem. Berlinben olyan defet­t Magyarország viszonyai nagyon ér­dekelnek. A magyar népet a habomban meg­ismertem és szívemből, kívánom az önök nem­zetének a föllendülését és talpraállását. — A háborúban volt Excellenciádnak alkalma arra, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen a magyar csapatok viselkedéséről? !—­ Erre nem volt alkalmam. Csak tá­bornokaim jelentéseiből szereztem ilyen irá­nyú értesüléseket és ezek a jele­ütések mindig a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg a magyar csapatokról. Én magam a háború alatt egyszer voltam Magyarországon, ti­zenöt januárjában, amikor Linsingen tábor­nokot Munkácson fölkerestem. Gróf Schön­born vendége voltam s bejártam a Kárpáto­kat. Személyesen győződtem meg azokról a hallatlanul nehéz viszonyokról, amelyek kö­zött a császári és királyi csapatoknak ezen a vonalon meg kellett kü­zdeniök. A Kárpá­tokból azután visszatértem Hindenburghoz a főhadiszállásra. A békében már voltam egyszer Budapesten. Ezerkilencszáztizenegy­ben Bosznia-Hercegovinában jártam, Banja­lukában voltam, azután Zágrábon át Buda­­pestre utaztam, ahol négy-öt napig egy új­­ dunaparti hotelben laktam. Budapest akkor nagyon mély benyomást tett rám. Nagyon szerettem volna a háború alatt újra elmenni önökhöz, de erre, sajnos, nem volt alkalmam. • Az időm a különböző harctereken nagyon el­­ volt foglalva. Amikor a Balkán-front jelen­­­tőségét elvesztette, nem volt többé szükség arra, hogy odamenjek. Akkor már Falken­hayn intézte ennek a frontnak a sorsát. — És hol töltötte a­ legtöbb időt Excellenciád?­­Természetesen a főhadiszálláson és Berlinben. •— Igen. A főhadiszálláson — Pless­egy kis pejle, elkezdett körbe futni és közben nyihogni, talán azért, mert a feje túlságosan fe­szes kantárszárral volt odakötve a nyakához. Va­lamelyik istállómester kissé kopott aranyozású libériában, pötyögő fehér bőrnadrágban, bő és nem lábára illő csizmában megállt a porond közepén és ostorának pattintásaival meg-megfordította a pajlovacskát, amely ellenkező irányban kezdett futni, aztán első lábaival föltámaszkodott a ma­juézs peremére és zeneszóra így körüljárt a két fiátsó lábán táncolva — az első sorban ülök ké­nyelmetlenségére, mert ezeket néha porral hin­tette meg, amint rakta a lábát. Nem igaz, hogy ilyen pontosan figyeltem­­meg a pejló mutatványait, hiszen ez volt az első cirkuszi ló és az első istállómester, akit életemben láthattam és annyira megbámultam őket, hogy m­ég az okirathamisításomról is megfeledkeztem. Csak később tanultam meg, hogy az ilyen „első szám" a cirkuszban nem nagy dicsőség: a ponni a tudatlanabbak közül való és az istállómester is a gyöngébbek vagy félreismertebbek közé tarto­zik. Általában azt hiszem, hogy ebbe az első napra való visszaemlékezésembe erősen beleját­szanak irodalmi olvasmányaim és igazában vala­mi egészen mást éreztem, sokkal erősebbet, sem­hogy azt kifejezni tudnám. A páholyunk előtt néhány sorral a manézs peremén egy ember ült aránytalanul elszabott frakkban, furcsa köcsögkalapban, óriási gallér­ral, rettentés nagy nyakkendővel, rúdvastagságu bottal. Az orra hegye, a két orcája és az álla ha­ragosvörösre volt festve és cilindere alól láng­szinü üstöke csóvákban lobogott elő. A szeme­héja fehér volt és egyik szemén nagy fekete ke­retű üveg. Mikor megláttam, ijedtemben fölugrot­tam és izgatottan így szóltam nagybátyámhoz: — Dani bácsi, itt egy bolond ül. Nem kö­tol a­z emberi Nagybátyám nem értette meg fölinduláso­mat és ezt felelte: — Ez a Dum­mer Auguszt. Megvallom, tizenhárom éves és máris bű­nöző fiatal ember létemre nagyon tudatlan és ta­pasztalatlan voltam. Azt hittem akkor, hogy Dum­­mer Auguszt az utcáról tévedt be, mint a többi néző és csak azért tűrik okvetetlenkedéseit, mert bolond és a bolondnak minden szabad, amiért ki is nevetik a józan emberek. Később tudtam meg, hogy ez a Dummer Auguszt a polgári életben józan, sőt túl józan em­ber annyira, hogy az már gyanús is volt. Ez a Dummer Auguszt — mint később ki fog derülni, — könyveket olvasott és a könyvek közül is a leg­ridegebbeket, legszomorúbbakat, a filozófusok írásait. Dummer Auguszt egyelőre nem árult el semmit a filozófiájából, hanem mint valami mo­noklis majom, utánozni kezdte a ponnit, ő is kö­rülugrált a manézsban, mint a lovacska, a kezére támaszkodva és a lábával ki-kirúgva. Egyszer azonban úgy elvesztette egy hevesebb ugrással az egyensúlyát, hogy lebukott a földre, belehem­pergőzött a homokba, amelyet a lovacska után ép most gereblyéltek helyre és belegöngyölüdött a szőnyegbe, amit a szolgák épp akkor terítettek ki a porondra. A közönség ifjabb soraiból puska­lövésszerűen tört elő a kacagás ezekre a bohósá­gokra, amelyek sohasem újak, de mindig meg­nevettetnek. Dummer Auguszt ott feküdt a porond köze­pén, holtnak tetette magát vagy aludt. Az istál­lók bejárata felöl egyszerre éles, rikácsoló hang kukorékolt elő: — Hi hihihi" Odanéztem. Krétafehér fejű­ ember állt ott bohócsipkával, de bohócruhában, kezében valami vastag husánggal vagy püfölő szerszámmal. Ebben a pillanatban meglátta Dummer Augusztot, a szeme ravaszul felfigyelt, a kárminpiros festett száját kitárta és szótlanul, lábujjhegyen Auguszt mellé lopózkodott. Előbb körülményesen meggyő­ződött róla, hogy alszik-e, aztán két kézre fogta a püfölőt és nagyot sújtott Augusztra. De akkora erővel suhintott, hogy célt tévesztett, a püfölő­­l saját magát ütött­e pofon és elesett, a sipkája pe­dig lepottyant a fejéről. Auguszt, aki csak tetette az alvást, harsányan fölkacagott. Most­ már tudom, hogy ez a jelenet olyan ősrégi és hagyományos, hogy talán már a keresz­tes hadak idején is így léptek a hanszvurstok a nép elé. A bohócrulin is tekintélyesebb múltra tekinthet vissza, mint sok gőgös, főnemesi csa­lád. Abban az időben, a gyermekkor és ifjúság határán még annyira benn voltam a birkózások, püfölések, könnyű nevetgélések korában, hogy a bohócokat minden történelmi, mellékgondolat nélkül is őszintén tudtam szeretni. Piff és Puff volt a neve a két bohócnak* Piff divatos ficsurak ősi karrikatúráját mutatta, Puff pedig a hagyományos, szinte szent pierrot­ruhában volt. . A városban akkor széltében ismer­­ték ezt a bohócpárt, nemcsak a kicsinyek, hanem a nagyok körében is. Míg a két bohóc bolondozott, nagybátyám­ szóba ereszkedett a narancsárussal és megtuda­kolta tőle, mennyiért kapja és mennyiért adja el a narancsot. Ebből Dani bátyám kiszámította,­ hogy ha minden cirkusznak, színháznak, mula­tónak­­ szállíthatná a narancsot, tíz év múlva sá­tá­roks­ázai lennének Budapesten. Dani bátyám vállalkozó szellemű emberi volt, kitűnő fejszámoló és nagyszerűen tudott az­ emberekkel bánni. Tervezgetései néha fantaszti-­­kusak voltak, de azért mégsem értem, hogy soha­sem tudott valatyi, közepes jóléten, MMemei?, PE­STI HÍRLAP 1922. január 15., vasárnap.

Next