Pesti Hírlap, 1922. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-15 / 12. szám
kozott sportruhában áll elő kom. Deréköve® kabát, puha gallér, hosszú kék nyakkendő. Térdnadrág, sportharisnya, fűzős sárga cipő. Robusztus széles vállú, magas alak, igazán férfias, civilruhában is marconás katona-jelenség. Feje a jól ismaert porosz katonafej. Arca rózsás a finom, átlátszó bőr alatt buzgó és életerősen keringő egészséges vér bőségétől. Ezüst szálakkal tarkázott szőke haját rövidre vágva viseli, ezt a kis kurta hajat azonban erősen dudoros, nyílt és merészen hátrahajló homloka fölött frizurába rendezi, szétválasztva, gondosan lefésülve. Fejebubján elfogy a haj és kezdődő kopaszság kerek tonzuráját mutatja. Gondolkozó ember okos homloka alatt az orrtö mély árnyékkal betörik, ez a kis vízszintes vonal az orr éles rajzában folytatódva, ha oldalról nézzük, egy kézzel írott, szép, kaligrafikus nagy „Z" betű formáját mutatja. Felsőajkát eltakarja enyhe vörhenyes fényű, gondosan megnyesegetett bajusza. Álla lágy vonala samint enyhe redőzéssel a nyak felé hanyatlik, elárulja, hogy a tábornok hajlamos egy kicsit a kih, zásra. Apró, csillogó szeme élénk mozgással, sűrű, eszes fölvillanással kiséri a beszéd témáját. Mozgása gyors, határozott, gesztusai rövidek, hirtelenek, jobb kezén vékonyra kopott arany karikagyűrű. Erős hangon, porosz akcentussal, kurta, a hadvezérek napiparancsaira emlékeztető tömör és kifejező mondatokban beszél: — Tehát semmi politika? — mondja és helylyel kínál egy fotelben, ő maga pedig visszaül íróasztala mellé a karosszékébe. — Ebben, ugyebár, megállapodtunk? Azt felelem, hogy igen, óvakodni fogok minden indiszkrét kérdéstől. Megkérem, beszéljen magáról, hogyan él, mit csinál egész nap,, mivel foglalkozik? A Ludendorff név még ma is fogalom Magyarországon; a Pesti Hírlap olvasóit bizonyára nagyon érdekelni fogja minden részlet, ami a tábornokra vonatkozik. — Oh, én nagyon csendes, egyhangú életet élek. Hanem azért nagyon el vagyok foglalva. Sokat dolgozom! Anélkül, hogy erre fölkérném, vagy hogy ilyen irányú kérdést intéznék hozzá, etista hangulat volt, hogy mint katona, ott nem éreztem jól magamat.— Ez a desettista hangulat azonban csak a háború utolsó időszakában mutatkozott Berlinben? — Dehogy is! Már jóval előbb. Tizenhétben pedig, a szerencsétlen békerezolució után ez a szellem nyíltan is megmutatkozott!— A német nép sokat szenvedett és nélkülözött a háborúban! — vetettem közbe. Ludendorff erélyes hangon így válaszolt: — Ahogy én a német népet ismerem, tovább is tűrte volna a nyomorúságot. De erőteljes politikára lett volna szükség, hogy a népet eltöltse a győzelem gondolata OS 3L !Győzelem akarata! Nem tudom, észrevette-e a tábornok, hogy máris nyakig vagyunk a politikában? A kis szobára lassan leszállt az alkony. Velem szemben egy cserépkályha rostélyos ajtaján keresztül égő fahasábok rőt fénye áradt. A nagy szárnyas ablak világos foltjára sötét, tömör árnyékban rajzolódott írá a hadvezér férfias, érdekes feje. Megemlítettem, hogy a tábornok könyveit Magyarországon is nagy érdeklődéssel fogadták s a lapok hosszú cikkekben ismertették legutolsó kötetét. — Igent A „Politik und Kriegssführung!" — feleli Ludendorff s észreveszem rajta, hogy a hadvezéri hirnév mellett fogékonysága van az irói dicsőség iránt is.— Meg vagyok győződve, a magyar nép is tisztán látja, hogy a mi háborúnk igazságos háború volt és hogy ebben a küzdelemben csak a teljes vereségről, vagy a végleges győzelemről lehetett szó. Minden ezzel ellenkező állítás hazugság!" Épen mostanában került a kezembe erre nézve ujabb bizonyíték: Szerbia volt berlini követe, Gogicevics könyvet jelentetett meg Svájcban, amelyben a háború okaival foglalkozik. Ez a könyv értékes bizonítékokat nyújt arra nézve, hogy a pánszlávizmussal szövetkezett Franciaország hogyan fejlesztette a világ helyzetét a háború felé. Németország és Ausztria-Magyarország bűne ebben a háborúban csak az volt, hogy nem fejlesztették kellő módon a hadseregüket s nem voltak olyan erősek, mint amilyen erősek lehettek volna! És még valamiben bűnösök voltak: beleestek abba a hálóba, amelyet nekik az antant ki-i feszített. A háborúért való felelősséget kizárólag az ellenség oldalán kell keresni , nem kételkedem benne, ez egyszer tisztán és világosan fog állni a világ közvéleménye előtt. A legnagyobb örömmel üdvözlöm azt, hogy Norvégiában most független emberek összeálltak a háborító bűnösség kérdésének megvizsgálására. És kavánom, hogy ez a vizsgálat minden hivatalos és nem hivatalos helyről teljes támogatásra találjon. A hadvezér egy kicsit elgondolkozik s így folytatja: — A továbbiak során fölmerülő legelső kérdés az, hogy a hosszúra nyúlt háborít során lehetséges lett volna-e hamarabb békét kötni? Lelkiismeretem legszigorúbb megvizsgálása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez nem lett volna lehetséges! Itt megemlítettem a tábornoknak azt a közvélemény egy részében elterjedt és Magyarországon is ismert fölfogást, amelyik szerint az ő személye lett volna az oka annak, hogy a béke megkötését kellő időben elmulasztottuk.Utaltam azokra a fejtegetésekre, amelyek szerint a háború előrehaladott szakában tisztességes békét kaphattunk volna, ha, Németország lemond Elzász-Lotharingiáról s ha nem támaszt túlzott igényeket Belgiummal szemben, Ludendorff elmosolyodik: — Erre a kérdésre válaszul gróf Cger, műre hivatkozom. Várjon csak! Fölkelt a helyéről, fölcsavarta a villanyt. Ál könyvállványhoz lépett, leemelt egy fehér bőrkötéses könyvet. Széles, sárga teknősbékakeretes, nagy kerek szemüveget illesztett az orrára és lapozgatni kezdett. — Czernin, azt hiszem, 1919 decemberében tartotta azt az ismeretes beszédét . . . Nem! Itt van! 1918 december 11-én azt mondta, hogy: „az antant soha sem akart békét kötni Németországgal, az antant mindig azt hirdette, hogy meg akarja semmis. ludendorff egyszerre Magyarországról kezd beszélni: ben, azután nyugaton, Spaa-ban. Berlinben kevés időt töltöttem. Berlinben olyan defett Magyarország viszonyai nagyon érdekelnek. A magyar népet a habomban megismertem és szívemből, kívánom az önök nemzetének a föllendülését és talpraállását. — A háborúban volt Excellenciádnak alkalma arra, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen a magyar csapatok viselkedéséről? !— Erre nem volt alkalmam. Csak tábornokaim jelentéseiből szereztem ilyen irányú értesüléseket és ezek a jeleütések mindig a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg a magyar csapatokról. Én magam a háború alatt egyszer voltam Magyarországon, tizenöt januárjában, amikor Linsingen tábornokot Munkácson fölkerestem. Gróf Schönborn vendége voltam s bejártam a Kárpátokat. Személyesen győződtem meg azokról a hallatlanul nehéz viszonyokról, amelyek között a császári és királyi csapatoknak ezen a vonalon meg kellett küzdeniök. A Kárpátokból azután visszatértem Hindenburghoz a főhadiszállásra. A békében már voltam egyszer Budapesten. Ezerkilencszáztizenegyben Bosznia-Hercegovinában jártam, Banjalukában voltam, azután Zágrábon át Budapestre utaztam, ahol négy-öt napig egy új dunaparti hotelben laktam. Budapest akkor nagyon mély benyomást tett rám. Nagyon szerettem volna a háború alatt újra elmenni önökhöz, de erre, sajnos, nem volt alkalmam. • Az időm a különböző harctereken nagyon el volt foglalva. Amikor a Balkán-front jelentőségét elvesztette, nem volt többé szükség arra, hogy odamenjek. Akkor már Falkenhayn intézte ennek a frontnak a sorsát. — És hol töltötte a legtöbb időt Excellenciád?Természetesen a főhadiszálláson és Berlinben. •— Igen. A főhadiszálláson — Plessegy kis pejle, elkezdett körbe futni és közben nyihogni, talán azért, mert a feje túlságosan feszes kantárszárral volt odakötve a nyakához. Valamelyik istállómester kissé kopott aranyozású libériában, pötyögő fehér bőrnadrágban, bő és nem lábára illő csizmában megállt a porond közepén és ostorának pattintásaival meg-megfordította a pajlovacskát, amely ellenkező irányban kezdett futni, aztán első lábaival föltámaszkodott a majuézs peremére és zeneszóra így körüljárt a két fiátsó lábán táncolva — az első sorban ülök kényelmetlenségére, mert ezeket néha porral hintette meg, amint rakta a lábát. Nem igaz, hogy ilyen pontosan figyeltemmeg a pejló mutatványait, hiszen ez volt az első cirkuszi ló és az első istállómester, akit életemben láthattam és annyira megbámultam őket, hogy még az okirathamisításomról is megfeledkeztem. Csak később tanultam meg, hogy az ilyen „első szám" a cirkuszban nem nagy dicsőség: a ponni a tudatlanabbak közül való és az istállómester is a gyöngébbek vagy félreismertebbek közé tartozik. Általában azt hiszem, hogy ebbe az első napra való visszaemlékezésembe erősen belejátszanak irodalmi olvasmányaim és igazában valami egészen mást éreztem, sokkal erősebbet, semhogy azt kifejezni tudnám. A páholyunk előtt néhány sorral a manézs peremén egy ember ült aránytalanul elszabott frakkban, furcsa köcsögkalapban, óriási gallérral, rettentés nagy nyakkendővel, rúdvastagságu bottal. Az orra hegye, a két orcája és az álla haragosvörösre volt festve és cilindere alól lángszinü üstöke csóvákban lobogott elő. A szemehéja fehér volt és egyik szemén nagy fekete keretű üveg. Mikor megláttam, ijedtemben fölugrottam és izgatottan így szóltam nagybátyámhoz: — Dani bácsi, itt egy bolond ül. Nem kötol az emberi Nagybátyám nem értette meg fölindulásomat és ezt felelte: — Ez a Dummer Auguszt. Megvallom, tizenhárom éves és máris bűnöző fiatal ember létemre nagyon tudatlan és tapasztalatlan voltam. Azt hittem akkor, hogy Dummer Auguszt az utcáról tévedt be, mint a többi néző és csak azért tűrik okvetetlenkedéseit, mert bolond és a bolondnak minden szabad, amiért ki is nevetik a józan emberek. Később tudtam meg, hogy ez a Dummer Auguszt a polgári életben józan, sőt túl józan ember annyira, hogy az már gyanús is volt. Ez a Dummer Auguszt — mint később ki fog derülni, — könyveket olvasott és a könyvek közül is a legridegebbeket, legszomorúbbakat, a filozófusok írásait. Dummer Auguszt egyelőre nem árult el semmit a filozófiájából, hanem mint valami monoklis majom, utánozni kezdte a ponnit, ő is körülugrált a manézsban, mint a lovacska, a kezére támaszkodva és a lábával ki-kirúgva. Egyszer azonban úgy elvesztette egy hevesebb ugrással az egyensúlyát, hogy lebukott a földre, belehempergőzött a homokba, amelyet a lovacska után ép most gereblyéltek helyre és belegöngyölüdött a szőnyegbe, amit a szolgák épp akkor terítettek ki a porondra. A közönség ifjabb soraiból puskalövésszerűen tört elő a kacagás ezekre a bohóságokra, amelyek sohasem újak, de mindig megnevettetnek. Dummer Auguszt ott feküdt a porond közepén, holtnak tetette magát vagy aludt. Az istállók bejárata felöl egyszerre éles, rikácsoló hang kukorékolt elő: — Hi hihihi" Odanéztem. Krétafehér fejű ember állt ott bohócsipkával, de bohócruhában, kezében valami vastag husánggal vagy püfölő szerszámmal. Ebben a pillanatban meglátta Dummer Augusztot, a szeme ravaszul felfigyelt, a kárminpiros festett száját kitárta és szótlanul, lábujjhegyen Auguszt mellé lopózkodott. Előbb körülményesen meggyőződött róla, hogy alszik-e, aztán két kézre fogta a püfölőt és nagyot sújtott Augusztra. De akkora erővel suhintott, hogy célt tévesztett, a püfölől saját magát ütötte pofon és elesett, a sipkája pedig lepottyant a fejéről. Auguszt, aki csak tetette az alvást, harsányan fölkacagott. Most már tudom, hogy ez a jelenet olyan ősrégi és hagyományos, hogy talán már a keresztes hadak idején is így léptek a hanszvurstok a nép elé. A bohócrulin is tekintélyesebb múltra tekinthet vissza, mint sok gőgös, főnemesi család. Abban az időben, a gyermekkor és ifjúság határán még annyira benn voltam a birkózások, püfölések, könnyű nevetgélések korában, hogy a bohócokat minden történelmi, mellékgondolat nélkül is őszintén tudtam szeretni. Piff és Puff volt a neve a két bohócnak* Piff divatos ficsurak ősi karrikatúráját mutatta, Puff pedig a hagyományos, szinte szent pierrotruhában volt. . A városban akkor széltében ismerték ezt a bohócpárt, nemcsak a kicsinyek, hanem a nagyok körében is. Míg a két bohóc bolondozott, nagybátyám szóba ereszkedett a narancsárussal és megtudakolta tőle, mennyiért kapja és mennyiért adja el a narancsot. Ebből Dani bátyám kiszámította, hogy ha minden cirkusznak, színháznak, mulatónak szállíthatná a narancsot, tíz év múlva sátároksázai lennének Budapesten. Dani bátyám vállalkozó szellemű emberi volt, kitűnő fejszámoló és nagyszerűen tudott az emberekkel bánni. Tervezgetései néha fantaszti-kusak voltak, de azért mégsem értem, hogy sohasem tudott valatyi, közepes jóléten, MMemei?, PESTI HÍRLAP 1922. január 15., vasárnap.