Pesti Hírlap, 1922. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-15 / 12. szám

Budapest, 1922. XLIV. évfolyam, 12. (14,726.) Vasárnap, január 15. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .......... 660 h Félévre 340 „ Negyedévre ......... 170 J, Egy hóra ........... 60 a Egyes szám ára helyben, •Vi­déken és pályaudvarokon 3 K, Hirdetés és apróhirdetés díj. szokás szerint. PESTI HÍRLAP Kiadótulajdonosok : LÉGRÁDY TESTVÉREK SZERKESZTŐSÉG: KIADÓ­HIVATAL ÉS NYOMDA: Budapest, Vilmos császár­ út 78. FIÓKKIADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet­ körút 1. n. A munka szabadsága: A vasmunkások mindig igen jelentős sze­repet játszottak Budapesten, nemcsak a mun­kájukkal, hanem szervezettségükkel is. Most tehát hogy több gyárisán sztrájkba léptek, ez­­iyen fontos mozzanat s nagy örömünkre szol­gál, hogy a vezetők okossága a hosszabb gaz­dasági krízistől megmenti ugy a munkásokat, mint az ország iparát Munkások és munkálta­tók harcának részleteibe nem avatkozunk, de a sztrájk folyamán ma oly momentum merült föl, mely elvi fontosságánál fogva általános figyelmet érdemel. A munkásság tömege ugyanis két táborra szakadt, az egyik a szo­ciáldemokraták, a másik a keresztényszocialis­ták tábora s megtörtént, hogy az utóbbiakhoz tartozó néhány munkást kiüldözték az előb­biek. Ma aztán a vasmunkások vezetőségének békeajánlata biztosítja a keresztényszocialista munkások zavartalan dolgozását, ha a szociál­demokrata bizalmi fér­fiak közül visszavézet­nek a munkába azok, akik egyénileg nem hi­básak. Ez elhatározás dicséretes először is a kollegialitás elvének elismerése miatt, másod­szor pedig a munka szabadságának biztosítá­sáért. Munkásoknak sohasem szabad e kettő­ről megfeledkezni. Mert nem szabad egy mun­kást üldözni a politikai meggyőződése vagy felekezete miatt senkinek, még a munkás baj­társnak sem. De ezt az elvet a legszélesebb ér­telemben érvényesíteni kellene úgy a testi, mint a szellemi munkásokkal szemben minden­féle kenyérkereseti ágban. A munka szabad­ságát és jogát, a kenyérkereset lehetőségét nem szabad elvenni senkitől politikai vagy felekeze­ti szempontból. S ha úgy a szociáldemokrata, mint a keresztényszocialista munkásság a mai tisztességes elhatározásból követendő elvet és­­divatot teremt, ha a dolgozni akaró munkáso­kat nem akadályozzák meg kenyérkeresetük­ben hatalmi érdekből vagy politikai gyűlölet­ből, akkor ebből minden egyes munkásnak s az országnak is nagy haszna lesz. Se az országnak, se a munkásságnak nincs oly helyzete, hogy megengedhetnénk magunknak most a sztrájkok fényűzését. Mes­terségesen nem­ kell növelni a nyomort Úgyis elég nagy. Németországban a munkásság még egy órát dolgozik a rendesen kívül az ország javára. Nálunk is be­ kellene hozni ezt az üdvös rendszert , mindenekelőtt mindenkit munká­­ra kellene kényszeríteni. A társadalom minden rétegében nemzeti becsületből érvényesíteni kellene az elvet, hogy a munkanélküli jövede­lem nem jogosult és szervezni kellene a termelő és Magyarországot újjáteremtő munkát. Ter­mészetesen a nemzetgyűlésen kellene ezt az el­vet legelőször tisztelni és keresztülvinni. Oly kevesen vagyunk magyarok, hogy a munkától senkinek sem volna szabad félrevonulni s még kevésbbé volna szabad attól valakit elzárni. A politikai meggyőződése vagy felekezete sze­rint pedig a kenyékeresettől valakit elüldözni bűn. A sztrájk jogát nem lehet elvesnni a mun­kásságtól, ha a megélhetés erre kényszeríti őket vagy ha méltánytalan kizsákmányolásnak vannak kitéve. De az ország katasztrofális gaz­dasági válsága idején részleges válságokkal nem szabad az orszá­gnak ártani. Még a bér­mozgalomnál is mindis­ tekintetbe kell venni a munkáltató vállalat teherbíró kérdes­égét. De politikai hatalmi kérdésben igazán megbocsát­hatatlan dolog napjainkban sztrájkot föntar­tani. Mikor az egész ország elvesztette minden hatalmát, akkor tragikomikus dolog belső ha­talmi harcok vívása. Hisz minden belső harc­nak hadisarcát mindkét fél csak az ellensé­geinknek fizeti "in h­oco­m"r»'t--a beszü­­­tetés­ről lehetne beszélni, hanem a munka megkezdé­sére kellene sok helyen gondolni. S a munka szabadsága mellett a munka kényszerére. Beszélgetés Ludendorffal. A világtól elzárkózó tábornok. — „Semmi politika !”l — Ludendorff a magyarokról és magyarországi látogatásairól. — A desettista Berlin. —­ Ki felelős Ludendorff szerint a háborúért?— Mi a bűne Németországnak és a volt Habsburg-monarchiának ? — Ludendorff a saját egyéni felelősségéről. — Lehetett volna-e korábban békét kötni ? — „Egy­­nemzet számára a becsület elvesztése épen olyan súlyos dolog, mint egész országrészek, elvesztése !" •— Ludendorff a magyar nemzet becsületérzéséről. — Mivel foglalkozik a tábornok ? — Mi a véleménye a szocializmusról és a munkáskerítésről ? — A magyar földmives nép államfentartó szerepe. —„Tele vagyok életörömmel és bizalommal!" — Ludendorff dolgozó szobája. — Vilmos császár bronzszobra és a császári családtól kapott emléktárgyak. — Ludendorff felesége. — „Egyik oldalon a császárhűség, másik oldalon a család Pi­az Ludwigshöhe, január. (A Pesti Hirlap kiküldött munkatársától.) Háromheti várakozás és előkészítő munka után dupla borítékban és gondo­san lepecsételve végre megérkezett hozzám az értesí­tés. Előkelő bajor úriember névjegyén ez a néhány sor: „Ludendorff ő excelenciája kész arra, h­ogy önt holnap délután három óra tizenöt perc­kor a lakásán, Ludwig&höhe Heidnann­strasse 5. fogadja.­" Ez az­ értesítés különös örömömre szolgált. Tudtam azt, hogy Ludexsdorff generális a München közelében­ fekvő nyaralótelepen teljesen visszavonult életet él. Tudtam azt, hogy az utolsó időben telje­sen elzárkózott az újságíróktól; néhány héttel ez­előtt például a legismertebb angol világlapok egyi­kének a munkatársától tagadta meg az interjút. Tudtam azt, hogy a nyíltan császárhű és kifejezet­ten konzervatív gondolkozású tábornok helyzete a mostani napokban, amikor a Kapp-puccs aktái még nem záródtak le véglegesen, különösen kényes. Ezért sokszorosan értékelni tudtam a hozzám jut­­tatott meghívásban rejlő megtiszteltetést. Igaz,­ megígértem, hogy AZ érdekes találkozón nem hozom­­-szóba a politikai. Ludendorffal egy találkozó azon­ban politizálás nélkül is értékes élmény, felaxen tett idő, amikor világok­ sorsa nyugodott ennek az em­bernek a vállán s minden jel arra mutat: Hinden­burg nagy segítőtársa még nem játszotta el szere­pét Németország és a világ históriájában. Frinz Ludwisshöhe • . . pompás nyaralótelep az Isartalbahn mentén Mün­chentől néhány kilométernyire. Fenyőerdő ,élénk zöldjébe ágyazva fehér kertváros, piros ,cseréptetejű villák, családi házak, gondozott fehér utak, rózsa­lugasok­. Nyár idején nagyon kellemes lehet ez a tiszta, üde világ, most azonban, amikor az állomás­ról a menedékes Heilmannstrassen fölfelé­ bakta­tok, hideg téli eső vág az arcomba és a sudár fe­nyőfákat derekukban meghajlítva tombol a viharos nyugati szél. Parkírozott udvar közepén egy erme­­­letes villa. A falak vakítóan fehérek, az ablakokon zöld redőny, fenyők zöldije közt a cseréptető úgy virít, mint a pipacsvirág; az erkélyek finom művű rácsa aranyozott fénnyel tündököl. Fehérre me­szelt léckerítés; két kőoszlop között vasrácsos ajtó, tide, barátságos otthon hívogató képe. Az egyik kaputartó oszlopban hatalmas villanycsengő fehér gombja. Fölötte kis réztáblán a történelmi név: LUDENDORFF. Amikor a gombot megnyomom, halk kattogás a vaskapu zárjában jelzi,­ hogy belü­iről auto­matikus készülékkel ajtót nyitotta­k. Pár lépés a porondos úton, a villa félkörben futó nagy, nyitott feljáró polionján kék nadrágban, fehér vászon­zubbonyban elém siet egy inas: — ő exyelleneiája az első emeleten várakozik önre! " Átmegyünk egy hatalmas­ hallon, amely­re más­ alkonyati árnyak boralnak. Kanyarodó fa­lépcsőn a hallból följutunk az első emeletre. Még egy üres és csupasz előszoba, az inas előre siet, bekopog egy ajtón, azután betessékel. Hosszúkás form­á­jú kis dolgozószoba szűkös, intim négy fala között­­i szemtől szemben állok Ludendorffal. Ebben a pillanatban emelkedett f­­l az íróasz­tala mellől. Bemutatkozásra nincsen szükség, a tábornok, a­ki featonás pontossággal percre megsza­bo­tt időben látogatásomat várta, nevemen szólít: — Herr von Benda! Nagyon örülök ! Csak az a kár, hogy ilyen rossz időben fárasztottam. Rette­netes idő, ugy­e bár? A tábornok barna, világosabb árnyalattal esik Cirkusz. — Regény. — írta: Szint Gyula. Nagybátyám mindig ígérgette, hogy elvisz a cirkuszba, ha jól tanulok. Talán ezért, történt, hogy a gimnázium, első három osztályát, kitűnő eredménnyel és dicsérni való magaviselettel vé­geztem el. Később, megvallom, annál hanyagabb tanuló lettem. Nagybátyám az ígérete beváltását egyre halogatta és nincs­ az a kitartás, amelyet három évi hiábavaló várakozás ki ne kezdene. Tizenhárom éves koromban már az első „in­tőt" kellett volna hazavinnem özvegy édesanyám­hoz, de ugyanakkor el is határoztam magam éle­tem első bűnére: az intő alá odahamisítottam édesanyám aláírását, amelyet kitűnően tudtam utánozni. És ezen a nagy napon, amikor kettős bűnt követtem el — az elhallgatás és a hamisí­tás bűnét, — beállított Dani bátyám ... a cir­kuszi páholyjegyével. Ez volt életemben az első megdöbbentő pél­dája annak, hogy a gaztettet nem követi mindig nyomon a büntetés. Egy okirathamisító és ha­zug ember minden lelkiismeretfurdalásával fog­laltam helyet a cirkuszi páholyban és fejem fölött a Damoklesz kardját éreztem, amely tudvalevő­leg hajszálon lógott. A rendőr szúrós tekintete mintha engem keresett volna és szorongtam a helyemen, hogy Dani bátyám hirtelen majd mégiscsak összerán­colja a homlokát és a büntető igazságszolgálta­tás szörnyű ujjával fog rám mutatni: — Ezt a hamisítót, biztos úr, vesse bör­tönbe i­s, hogy reszketett a sal­vem édesanyám ha­misított aláírása alatt, amelyet nem is tudom mi­ért, a kebelzsebemben hordoztam. Legnagyobb rémületemre az osztályfőnököm is megjelent a cirkusz nézőterén, még­pedig az olcsóbb, tehát hátrább lévő sorok egyikében. Vidos tanár úr ke­serű, bosszúálló ember hírében állott és beleiz­zadtam abba a gondolatba, hogy az osztályfőnö­köm megsértődik majd, hogy neki hátrább kell ülnie, mint nekem és bosszút forralva meg fogja mondani nagybátyámnak: — Az ilyen rossz tanu­­lónak, aki intőt visz haza, nem páholyban van a helye! És akkor kiderül minden . . . Ilyen aggasztó, szívet szorongató képzetek­kel ültem a páholyban és igy jóformán alig em­lékszem vissza, mi is volt az érzésem ezen az es­tén, mikor életemben először voltam cirkuszban. Bizonyára éreztem annak a pornak a szagát, amelyet az előző délutáni előadáson a cirkusz­lovak patája v­­rt föl a manézsben. Szagoltam tal­­án az istállók felől szállongó szénaillatot is, amelybe belevegyült Leona kisasszony hímorosz­lán­jainak afrikailag átható és megdöbbentő szaga. Elkábított és elzsongatott a várakozó közönség moraja, mozgása, amely fölött gyerekleányok „friss vizet tessék!" kiáltása lebegett élesen, ma­gasan. Valaki­­bizonyára narancsot hámozott a közelemben — abban a boldog időben, amikor a narancs csaknem oly olcsó és sok volt itt, mint Messinában — és a csokoládéárus ezüstpapirosai villogtak a gázlángok fényében. A rézfúvós ze­nekar alkalmasint valami indulóba fogott, ha­gyományosan régi cirkuszi indulóba, amely ósdi, kecses és furcsa, mint nagyapáink rózsaszínű mosolya olajfestményeken. A frissen fölgereblyélt porondon megjelent n)

Next