Pesti Hírlap, 1922. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-15 / 12. szám
Budapest, 1922. XLIV. évfolyam, 12. (14,726.) Vasárnap, január 15. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .......... 660 h Félévre 340 „ Negyedévre ......... 170 J, Egy hóra ........... 60 a Egyes szám ára helyben, •Vidéken és pályaudvarokon 3 K, Hirdetés és apróhirdetés díj. szokás szerint. PESTI HÍRLAP Kiadótulajdonosok : LÉGRÁDY TESTVÉREK SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL ÉS NYOMDA: Budapest, Vilmos császár út 78. FIÓKKIADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet körút 1. n. A munka szabadsága: A vasmunkások mindig igen jelentős szerepet játszottak Budapesten, nemcsak a munkájukkal, hanem szervezettségükkel is. Most tehát hogy több gyárisán sztrájkba léptek, eziyen fontos mozzanat s nagy örömünkre szolgál, hogy a vezetők okossága a hosszabb gazdasági krízistől megmenti ugy a munkásokat, mint az ország iparát Munkások és munkáltatók harcának részleteibe nem avatkozunk, de a sztrájk folyamán ma oly momentum merült föl, mely elvi fontosságánál fogva általános figyelmet érdemel. A munkásság tömege ugyanis két táborra szakadt, az egyik a szociáldemokraták, a másik a keresztényszocialisták tábora s megtörtént, hogy az utóbbiakhoz tartozó néhány munkást kiüldözték az előbbiek. Ma aztán a vasmunkások vezetőségének békeajánlata biztosítja a keresztényszocialista munkások zavartalan dolgozását, ha a szociáldemokrata bizalmi férfiak közül visszavézetnek a munkába azok, akik egyénileg nem hibásak. Ez elhatározás dicséretes először is a kollegialitás elvének elismerése miatt, másodszor pedig a munka szabadságának biztosításáért. Munkásoknak sohasem szabad e kettőről megfeledkezni. Mert nem szabad egy munkást üldözni a politikai meggyőződése vagy felekezete miatt senkinek, még a munkás bajtársnak sem. De ezt az elvet a legszélesebb értelemben érvényesíteni kellene úgy a testi, mint a szellemi munkásokkal szemben mindenféle kenyérkereseti ágban. A munka szabadságát és jogát, a kenyérkereset lehetőségét nem szabad elvenni senkitől politikai vagy felekezeti szempontból. S ha úgy a szociáldemokrata, mint a keresztényszocialista munkásság a mai tisztességes elhatározásból követendő elvet ésdivatot teremt, ha a dolgozni akaró munkásokat nem akadályozzák meg kenyérkeresetükben hatalmi érdekből vagy politikai gyűlöletből, akkor ebből minden egyes munkásnak s az országnak is nagy haszna lesz. Se az országnak, se a munkásságnak nincs oly helyzete, hogy megengedhetnénk magunknak most a sztrájkok fényűzését. Mesterségesen nem kell növelni a nyomort Úgyis elég nagy. Németországban a munkásság még egy órát dolgozik a rendesen kívül az ország javára. Nálunk is be kellene hozni ezt az üdvös rendszert , mindenekelőtt mindenkit munkára kellene kényszeríteni. A társadalom minden rétegében nemzeti becsületből érvényesíteni kellene az elvet, hogy a munkanélküli jövedelem nem jogosult és szervezni kellene a termelő és Magyarországot újjáteremtő munkát. Természetesen a nemzetgyűlésen kellene ezt az elvet legelőször tisztelni és keresztülvinni. Oly kevesen vagyunk magyarok, hogy a munkától senkinek sem volna szabad félrevonulni s még kevésbbé volna szabad attól valakit elzárni. A politikai meggyőződése vagy felekezete szerint pedig a kenyékeresettől valakit elüldözni bűn. A sztrájk jogát nem lehet elvesnni a munkásságtól, ha a megélhetés erre kényszeríti őket vagy ha méltánytalan kizsákmányolásnak vannak kitéve. De az ország katasztrofális gazdasági válsága idején részleges válságokkal nem szabad az országnak ártani. Még a bérmozgalomnál is mindis tekintetbe kell venni a munkáltató vállalat teherbíró kérdeségét. De politikai hatalmi kérdésben igazán megbocsáthatatlan dolog napjainkban sztrájkot föntartani. Mikor az egész ország elvesztette minden hatalmát, akkor tragikomikus dolog belső hatalmi harcok vívása. Hisz minden belső harcnak hadisarcát mindkét fél csak az ellenségeinknek fizeti "in hocom"r»'t--a beszütetésről lehetne beszélni, hanem a munka megkezdésére kellene sok helyen gondolni. S a munka szabadsága mellett a munka kényszerére. Beszélgetés Ludendorffal. A világtól elzárkózó tábornok. — „Semmi politika !”l — Ludendorff a magyarokról és magyarországi látogatásairól. — A desettista Berlin. — Ki felelős Ludendorff szerint a háborúért?— Mi a bűne Németországnak és a volt Habsburg-monarchiának ? — Ludendorff a saját egyéni felelősségéről. — Lehetett volna-e korábban békét kötni ? — „Egynemzet számára a becsület elvesztése épen olyan súlyos dolog, mint egész országrészek, elvesztése !" •— Ludendorff a magyar nemzet becsületérzéséről. — Mivel foglalkozik a tábornok ? — Mi a véleménye a szocializmusról és a munkáskerítésről ? — A magyar földmives nép államfentartó szerepe. —„Tele vagyok életörömmel és bizalommal!" — Ludendorff dolgozó szobája. — Vilmos császár bronzszobra és a császári családtól kapott emléktárgyak. — Ludendorff felesége. — „Egyik oldalon a császárhűség, másik oldalon a család Piaz Ludwigshöhe, január. (A Pesti Hirlap kiküldött munkatársától.) Háromheti várakozás és előkészítő munka után dupla borítékban és gondosan lepecsételve végre megérkezett hozzám az értesítés. Előkelő bajor úriember névjegyén ez a néhány sor: „Ludendorff ő excelenciája kész arra, hogy önt holnap délután három óra tizenöt perckor a lakásán, Ludwig&höhe Heidnannstrasse 5. fogadja." Ez az értesítés különös örömömre szolgált. Tudtam azt, hogy Ludexsdorff generális a München közelében fekvő nyaralótelepen teljesen visszavonult életet él. Tudtam azt, hogy az utolsó időben teljesen elzárkózott az újságíróktól; néhány héttel ezelőtt például a legismertebb angol világlapok egyikének a munkatársától tagadta meg az interjút. Tudtam azt, hogy a nyíltan császárhű és kifejezetten konzervatív gondolkozású tábornok helyzete a mostani napokban, amikor a Kapp-puccs aktái még nem záródtak le véglegesen, különösen kényes. Ezért sokszorosan értékelni tudtam a hozzám juttatott meghívásban rejlő megtiszteltetést. Igaz, megígértem, hogy AZ érdekes találkozón nem hozom-szóba a politikai. Ludendorffal egy találkozó azonban politizálás nélkül is értékes élmény, felaxen tett idő, amikor világok sorsa nyugodott ennek az embernek a vállán s minden jel arra mutat: Hindenburg nagy segítőtársa még nem játszotta el szerepét Németország és a világ históriájában. Frinz Ludwisshöhe • . . pompás nyaralótelep az Isartalbahn mentén Münchentől néhány kilométernyire. Fenyőerdő ,élénk zöldjébe ágyazva fehér kertváros, piros ,cseréptetejű villák, családi házak, gondozott fehér utak, rózsalugasok. Nyár idején nagyon kellemes lehet ez a tiszta, üde világ, most azonban, amikor az állomásról a menedékes Heilmannstrassen fölfelé baktatok, hideg téli eső vág az arcomba és a sudár fenyőfákat derekukban meghajlítva tombol a viharos nyugati szél. Parkírozott udvar közepén egy ermeletes villa. A falak vakítóan fehérek, az ablakokon zöld redőny, fenyők zöldije közt a cseréptető úgy virít, mint a pipacsvirág; az erkélyek finom művű rácsa aranyozott fénnyel tündököl. Fehérre meszelt léckerítés; két kőoszlop között vasrácsos ajtó, tide, barátságos otthon hívogató képe. Az egyik kaputartó oszlopban hatalmas villanycsengő fehér gombja. Fölötte kis réztáblán a történelmi név: LUDENDORFF. Amikor a gombot megnyomom, halk kattogás a vaskapu zárjában jelzi, hogy belüiről automatikus készülékkel ajtót nyitottak. Pár lépés a porondos úton, a villa félkörben futó nagy, nyitott feljáró polionján kék nadrágban, fehér vászonzubbonyban elém siet egy inas: — ő exyelleneiája az első emeleten várakozik önre! " Átmegyünk egy hatalmas hallon, amelyre más alkonyati árnyak boralnak. Kanyarodó falépcsőn a hallból följutunk az első emeletre. Még egy üres és csupasz előszoba, az inas előre siet, bekopog egy ajtón, azután betessékel. Hosszúkás formájú kis dolgozószoba szűkös, intim négy fala közötti szemtől szemben állok Ludendorffal. Ebben a pillanatban emelkedett fl az íróasztala mellől. Bemutatkozásra nincsen szükség, a tábornok, aki featonás pontossággal percre megszabott időben látogatásomat várta, nevemen szólít: — Herr von Benda! Nagyon örülök ! Csak az a kár, hogy ilyen rossz időben fárasztottam. Rettenetes idő, ugye bár? A tábornok barna, világosabb árnyalattal esik Cirkusz. — Regény. — írta: Szint Gyula. Nagybátyám mindig ígérgette, hogy elvisz a cirkuszba, ha jól tanulok. Talán ezért, történt, hogy a gimnázium, első három osztályát, kitűnő eredménnyel és dicsérni való magaviselettel végeztem el. Később, megvallom, annál hanyagabb tanuló lettem. Nagybátyám az ígérete beváltását egyre halogatta és nincs az a kitartás, amelyet három évi hiábavaló várakozás ki ne kezdene. Tizenhárom éves koromban már az első „intőt" kellett volna hazavinnem özvegy édesanyámhoz, de ugyanakkor el is határoztam magam életem első bűnére: az intő alá odahamisítottam édesanyám aláírását, amelyet kitűnően tudtam utánozni. És ezen a nagy napon, amikor kettős bűnt követtem el — az elhallgatás és a hamisítás bűnét, — beállított Dani bátyám ... a cirkuszi páholyjegyével. Ez volt életemben az első megdöbbentő példája annak, hogy a gaztettet nem követi mindig nyomon a büntetés. Egy okirathamisító és hazug ember minden lelkiismeretfurdalásával foglaltam helyet a cirkuszi páholyban és fejem fölött a Damoklesz kardját éreztem, amely tudvalevőleg hajszálon lógott. A rendőr szúrós tekintete mintha engem keresett volna és szorongtam a helyemen, hogy Dani bátyám hirtelen majd mégiscsak összeráncolja a homlokát és a büntető igazságszolgáltatás szörnyű ujjával fog rám mutatni: — Ezt a hamisítót, biztos úr, vesse börtönbe is, hogy reszketett a salvem édesanyám hamisított aláírása alatt, amelyet nem is tudom miért, a kebelzsebemben hordoztam. Legnagyobb rémületemre az osztályfőnököm is megjelent a cirkusz nézőterén, mégpedig az olcsóbb, tehát hátrább lévő sorok egyikében. Vidos tanár úr keserű, bosszúálló ember hírében állott és beleizzadtam abba a gondolatba, hogy az osztályfőnököm megsértődik majd, hogy neki hátrább kell ülnie, mint nekem és bosszút forralva meg fogja mondani nagybátyámnak: — Az ilyen rossz tanulónak, aki intőt visz haza, nem páholyban van a helye! És akkor kiderül minden . . . Ilyen aggasztó, szívet szorongató képzetekkel ültem a páholyban és igy jóformán alig emlékszem vissza, mi is volt az érzésem ezen az estén, mikor életemben először voltam cirkuszban. Bizonyára éreztem annak a pornak a szagát, amelyet az előző délutáni előadáson a cirkuszlovak patája vrt föl a manézsben. Szagoltam talán az istállók felől szállongó szénaillatot is, amelybe belevegyült Leona kisasszony hímoroszlánjainak afrikailag átható és megdöbbentő szaga. Elkábított és elzsongatott a várakozó közönség moraja, mozgása, amely fölött gyerekleányok „friss vizet tessék!" kiáltása lebegett élesen, magasan. Valakibizonyára narancsot hámozott a közelemben — abban a boldog időben, amikor a narancs csaknem oly olcsó és sok volt itt, mint Messinában — és a csokoládéárus ezüstpapirosai villogtak a gázlángok fényében. A rézfúvós zenekar alkalmasint valami indulóba fogott, hagyományosan régi cirkuszi indulóba, amely ósdi, kecses és furcsa, mint nagyapáink rózsaszínű mosolya olajfestményeken. A frissen fölgereblyélt porondon megjelent n)