Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

•t»» Zf PFSTI M|»PRI» 1977 nov 1., szombat i dozik, mivel hogy politikai és gazdasági élete nem reális érdekek, jogos igények és becsületes viszonyok törvényei szerint igazodik, hanem kizárólag ama törekvés hatása alatt áll, hogy egy természetellenes, égbekiáltó és esztelen erőszakos béke fenn legyen tartható és hogy akik zsákmányoltak e béke alapján, prédájuktól el ne essenek. Persze, emlegetik gőgösen Lokarnót s a stációkat, melyeken át nyolc éven keresztül idáig jutottak. Nem szükséges ezt épen lekicsinyelni. Hiszen nagy dolog az, hogy német és francia a megértés valamely fokáig eljutott. De nem több, mint annak az embernek az esete, akinek száz pengőjét erőszakkal elvették és azután végre, nagy nehezen megígérik neki, hogy a százból rövidesen vissza fog kapni jegyet. De hogy Németország visszakapja mind a százat, az minden körülmények közt csak idő kérdése. A többi kiraboltakról, köztük rólunk, akiknek a száz pengőjén négyen osztozkodtak, rólunk ugyan Lokarnoban nem esett semmi szó. Kinek a szíve szakadna meg, amikor olyan esztendőtől búcsúzik, melynek ábrázata ilyen torz és visszatetsző vonásokkal van berajzolva? De sajnos, szinte remegve kell köszöntenünk a ma születendő új esztendő elé is. •Ártatlan, vidám gyermeknek szokták lefesteni a boldog új évet kivánó levelezőlapokon. Én bizony ,ezúttal egy titokzatos, sőt félelmetes kérdőjelnek látom. Forrongásban, majdnem bomlásban van az egész világ a Napkelet országától kezdve Kínán, Oroszországon, Európán keresztül egész Amerikáig. Szinte földrengésszerű tünet ez. Ezer éves alapok és pillérek inognak meg és hűlnek össze, mintha a népek is a természet szertelenségeit akarnák utánozni. Az emberiség megfordított álláspontból nézi és ítéli meg a dolgokat, mint az az ember, aki megunta és messzelátónak mindig ugyanazon végén nézni, a játékot, megfordítja a szerszámot s az ellenkező végéhez illeszti szemét. Régen a politika tudománya országos szempontok szerint igazodott. Nemzeti nagy kérdések, az alkotmány, az ország szabadsága, függetlensége, hatalma, tekintélye, befolyása, presztízse, foglalkoztatták a politikát. Egész esztendőn át a pokolba kívántam a röfögő vén morvát, s íme ő jót kíván nekem. Azután megismerkedtem a kéményseprővel, aki szintén jóindulatu ember és állítólag a kéményem útján jutott oda, hogy engem tiszteljen. Szóról-szóra ugyanazokat a szavakat mondta: — Boldog újévet kívánok. A kerületi adóívkihordó szintén megjelent nálam és kifejezést adott az irántam való nagyrabecsülésnek. És ezeken kívül még egy sereg kedves ismeretlen tette nálam tiszteletét. Hát nem szép ez? Csodálom a miniszterelnököt, hogy okos, értelmes ember, és elhárította magától a reá irányzott boldog újévi tisztelgéseket. Művelt, okos úri embereknek ezt el kell fogadniok, és meg kell adniok. Vagy talán különbek akarunk lenni, mint a házmesterek, kéményseprők, postások. Nem. Egyenlők vagyunk mindnyájan. Azok is okos emberek, mi is okos emberek vagyunk. A minisztertől kezdve a szemetesig megbocsáthatatlan bűnt követ el, aki a tesztját nem azzal végzi, hogy az emberi kornak a legvégső határáig s a kalendárium első napján nem mond vagy ír b. u. é.-ket. Mert ez a kívánság szép, érdekes, és szokás. Épp úgy szívből jön, mint az alászolgája és épp úgy szívhez talál, mint a kedves egészségére. Az efféle dolgok az emberi elméknek örökké nyíló, meg-megújuló virágai. Ezek mutatják, hogy az emberi értelem isten-szikra, amely növekvő fényességgel emelkedik a századok horizontján fölfelé, kasokat és a pártokat. Ma, a demokrácia gyűjtő neve alatt az egyéni jog, egyéni szabadság, az egyéni érdek a vezérelv. Régen az egyének összefoglalása volt az ország és hatalom és dicsőség; ma az állam szétbontása az irány a jogegyenlőség ölve alatt. Régen keret volt az ország, mely a lakosságot egybefoglalta; ma az egyenlősogú demokrácia nevében atomizálódik a nemzet s mindinkább visszafejlődik néppé. A közszellem ezzel szertefoszlik, a közérdek elhalaványul, lokális és egyéni érdekek lépnek helyébe, az összetartozandóság érzete meglazul, a közös ideálok detronizálódnak és a hazafiság ereje elpárolog. A parlamenti pártharcot pártok viszálya és versengése váltja fel, a kormányzás elveszti szilárd bázisát, elveszti az állandóság szükséges mértékét is, és válságok sorozata demoralizálja a politika komolyságát, szolidságát. Gombamód terem a fakciózus, személyes harcokban tomboló ellenzék és megszüli magával szemben az erőszakosságot, s az önkény alkotmányos formáit. Mint egy részeg ember botorkál bukdácsolva Európa ebben az irányban. Nem tud uj ideái és uj iránya számára megfelelő formákat találni, új intézményeket alkotni, a régiek pedig a csőd szélére jutottak. Hogy mit fogunk még ennek az új esztendőnek a végéig megérni, azt az európai viszonyok fojtó és sűrű ködén keresztül még csak kontúrjaiban sem lehet meglátni. De nekem Európa feje csak azért fáj, mert mi is benne vagyunk. Mi, területben és számban kegyetlenül redukált magyarok. Nekünk jutott az a feladat, hogy az európai kultúrába beillesztett nyelvünket fenntartsuk, és megőrizzük az alkotásokat utódaink számára, melyeket a magyar genius alkotott meg egy ezer éves história folyamán. Ezt a feladatot pedig senki a világon helyettünk el nem végzi, még csak segítő társunk sincsen erre széles a világon, ebben magunknak kell helyt állanunk. Mis ha föltesszük a kérdést, hogy mi képen állunk új esztendő napján ebben a dologban, bizony le kell sütnünk a szemünket Mert éreznünk kell, hogy semmi érdemest ez irányban nem tudunk tenni, amíg helyre nem állítottuk országunkat. Eszerint tehát, hogy történeti hivatásunknak egyáltalán meg tudjunk felelni, első fő és úgyszólván egyetlen vezérmotívuma minden lépésünknek, cselekedetünknek, törekvésünknek és szándékunknak az ország határainak helyreállítása. Nem trombitával, dobbal és kardcsörtetéssel, hanem munkával. Ha pedig körülnézünk szomorú berkeinkben, meg kell állapítanunk, hogy többet tettünk azért, hogy ezt a magasztos célt el ne érjük, mint azért, hogy megvalósítsuk. Elsőbben is minden siker első föltételét, az egyetértést csúfosan kompromittáltuk. Soha dühösebb pártgyűlölet, több társadalmi visszavonás, szeretetlenebb megkülönböztetés ember és ember, magyar és magyar között mint most, mikor mindnyájunknak csak egyet volna szabad gondolnunk és éreznünk, ebben az országban nem volt. Nagy tudománnyal és buzgalommal sikerült úgy belföldi, mint külföldi ellenségeink számát megszaporítanunk. Az után, amikor becstelen, gonosz kezek alkotmányunkat leütötték és formális temetést rendeztek neki az országházban, ismét magunkhoz térve, nem elsőbben is azt ástuk ki sírjából, hogy fölélesszük, hanem újat, faragott képet csináltunk magunknak, hogy azt imádjuk. Nekünk úgy kellene ezt az országot kormányoznunk, hogy a szomszéd népek irigykedve, elszakasztott testvéreink pedig vágyakozva nézzenek át az új határokon mihozzánk. Lehet váljon a mi politikai és gazdasági állapotainkat ilyen mustraállapotnak mondani? Érdemes, sőt lehet minket irigyelni jólétünkért, elégedettségünkért szabadságainkért? Nekünk van egy intézisünk: a főrendiház, amely összeállítása szót úgyszólván reprezentálja még Nagymagorszászot, az inteszritást. Nem, ez nem kell, inkább Csonkamagyarország testére szab egy újdonatúj modern felsőházat. Sőt a épség legfőbb szimbólumát, a szent koronát megbolygatjuk s van törekvés, amely a tényhez való ragaszkodás helyett az országos érencsétlenséget csak jó alkalomnak lássa ameey Csonkamagyarország számára külön oka királyt akar választatni. Mert vagy minkhez számítjuk az elcsatolt részeket, vagyem. Ha igen, akkor nincsen arra mandatunk, hogy a számukra más királyt akarjunk osztani. Ha pedig nem számítjuk ide, aki ne akarjuk magunkat bolondítani s őketirtani. Ez az esztendő égőként talán sok mindenfélére mestadja a feltet, ami ma refferem és titok az országnak, sőt aki nem felfegyverkezett, mint minisztelnökünk a minapában lefolyt követválaszton, az bizonyára háborúra készül. Azt tartó, nevezetes kérdések megoldását tervezik ebb az új esztendőben. A magyarnak erőre, eszségre, elszántságra és önérzetes hazafisászra ez szüksége. Azt adjon neki az isteni Gondvelés bőven, hogy meg tudjon állani abban a tézengésben, amely a világot, de különösen mi kontinensünket rázza. Az embernek, azaz az évek jönnekmennek, végül meg kell halnia. A nemzetnek nem szabad. Tízszer sz1 esztendő halott magyarjai pihennek ebben a földben a Kárpátoktól le az Adriáig. Mi kellene zörögve rázódniok a csontjaiknálra egyszer oly nemzedék taposná felettük földet, mely maga helyett a nemzet akart sirba fektetni. Boris Birdly beside Butadria poltike és gazdasági tervzetének favulsdrót. Szófia, dec. 31. Boris irály fogadta a parlament delegációját, amelyne az volt a megbízatása, hogy a trónbeszédre adottálaszt átnyújtsa. A király ebből az alkalombólszédet mondott, amelyben megállapította, hogy hia a bulgár nép értékes munkálkodásának és a odament bizalmát élvező kormány fáradozásainak, tvábbá a politikai harcokban érvényesülő türeletnek és békiülékenységnek, Bulgária rohamosan kiad előre a belső biegyensúlyosodás útján. Aáború okozta sebek lassan kint már behegednek, mi lehetővé teszi a bolgár népnek, amelynek munavágya közismert, hogy minden energiáját jólétének helyreálltására fordítsa. Bulgária barátságos viszont tart fann valamennyi hatalommal és tekintélye külföldön egyre növekszik. A menekültek céljait szolgálókölcsön, amelyet a Népszövetség jóváhagyott, jelentékenyen hozzájárult annak a rokonsénvnek megerősítéséhez, amelyet Bulgária a civilizál világon élvez. Az uralkodó ezután elismeréssel idózött a Nemzetek Szövetsége emberszerető érzelmeiért, majd a bolgár nép nevében mindezekért köszönetét fejezte ki a Nemzetek Szövetségének. A delegációt ezután fogadóestélyen látta vendégül az uralkodó. Az eddigi szokástól eltérően a delegáció tagjain kívül valamennyi képviselő hivatalos volt az estélyre. A megjelent"50 képviselő többsége a kormánypártból került ki ott volt többek között Malinov, a demokrata pár vezére, Koszturkov, a radikális párt feje, sok agrárpárti képviselő és több szocialista disszidens képviselő is, a kantoni csapatok elnyomulása Sang fiai felé. London, dec. 81. (Wolff.) Daily Mail Union tudósítója jelenti a Sanghaitól kétszáz mérföldnyire nyugatra fekvő Vuhuból december 30.-i kelettel. Az a körülmény, hogy Cse-Kimg tartományból a csapatok átpártoltak a kantoniakhoz, ez utóbbiat számára lehetővé tette, hogy Banghai elleni előnyomulásukat meggyorsítsák. A kantoni csapatok most a Sanghaitól nyugatra mintegy 120 mérföldnyire fekvő Hangcsau vonalhoz közelednek. Mint(slei)t'1e, a7 északi kormány hadihajókat küld Ningpóba anniak megakadályozására, hogy a kantoniak bevehessék a várost.