Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-27 / 270. szám

33 A PESTI HIRLAP VASÁRNAPJA 1927. november 27. Kossuth és Petőfi Petőfi Társaság ünnepi ülésén, melyet első tiszteleti tagja, Kossuth Lajos dicsőséges emlékezetének szentelt. Tisztelt Társaság! „Nem néma az a kőszobor," irja és mondja fonográfba 1890-ben a turini remete „mely amott az aradi magyar Golgothán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám, a kitaszí­tott élőhalotthoz, ki egykor zászlótartója valék Ma­gyarország függetlenségének ... én hozzám elhoz­zák a multak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának, Hungáriá­nak ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar! Tiszteld, akit tisztelet illet, de hive Ha­zádnak, — érted-e magyar? — Hazádnak légy. Ne csinálj magadnak faragott képet, hogy azt imádjad, csak Hazád szabadságának Istenét imádd, mint azok imádták, akik mártírhalált szenvedtek hűsé­gükért . . .•" Zeng a kossuthi szó és most talán még velekig­hatóbban zeng onnan az Oláh rab aradi Hungária ajakáról, halljátok-e? Költögető, felrázó ez az ihletett kiáltás: talpra székellteti az igaz magyarokat, szí­vükbe nyilallik a közöny gyáváinak s tán megmoz­dítja még a megalkuvók élettelen, hitvány pigra mas­solit is. Bűvös szózat . . . bizony tán a magyar gé­niusz e kiáltása az, mely most még a magyar már­ványt is felköjti: rajta, te halott kő, itt a perc, most mozdulj, most éledj meg, most törjön ki belőled az ige testté, most formálódjál azzá az élőszobor Kos­suth Lajossá, ki ott rejtőzik minden magyar por­szemben s kinek epikus hősei élén, végre el kell fog­lania őt megillető helyét a Parlament terén. És ime, a halott márvány szót fogad, megéled: ott áll Kos­suth eszméinek s a nemzet eszményeinek oltárrá szentelődő piedesztálján, ott áll szent, nagy akarásá­nak titáni súlyával s már nem „kitaszított", már nem megtagadott. — Kossuth Lajos most november hatodikán, a nemzet szivéből egyetemesen feltáma­dott. Eddig csak a teste volt sirban itthon, m­ost láng­lelke diadalmasan jön haza, hogy pártkülönbség nél­kül minden magyar ember keblébe beleköltözzék s fennen lobogó szabadságfáklyája az ő régi hitének az uj erejével, uj reményével világítson s utat mutasson nekünk a trianoni éjszakában. És tegyük hozzá az ő szavával: nem néma az a kőszobor, mely amott a magyar szabadság apostolainak s a magyar függet­lenség egykori zászlótartójának emeltetett, — ha in­kább megadó, megvető is az a státusa, a bennünk ágaskodó igazibb Kossuth annál viharosabban dörgi ránk: „Hazádnak rendületlenül . . . érted-e? . . . ren­dületlenül légy hive, óh magyar! Ne csinálj magad­nak faragott képet az okoskodó és cicomázkodó meg­alkuvásból, hogy belenyugvó gyáván azt imádjad, te csak Hazád integer szabadságának Istenét imádd és szeresd, ne csak a Haza jelen röppenő percét, hanem a változhatatlan múltat s azt a közelgő jövőt is, melyért harcolnod kell. Rajta, ne légy kishitű, — a magyar nemzet még bukásában is oly öncélú életerős tényező, mellyel az európai történelem progresszusá­ban számolni kell: veszve csak az a nemzet lehet, amely lemondott önmagáról, — eltiport nemzet ujjá­születhetik, csak az öngyilkos nemzetre nincs feltá­madás. Neked, hazám­, akarnod kell e feltámadást, erősen kell akarnod, mert amely nemzetnek nincs tör­téneti étvágya, annak számára a történelem logikája nem főz ebédet. Magyarok, imhol hallhatjátok, jövök nem uj szózattal, hanem régi igéimmel,­­ rajta, Hazám, csak akarnod kell s meglesz a feltámadásod, szent célzatodat az európai pokol kapui se dönten­dik meg " Áll a szobor a Parlament terén s a szónok Kos­suth dörgő szavának rég elhallgatott ekhói szabad uj erővel riadnak életre Pest-Budán. Viharban száguld­ják be a várost, villámként gyújtják a lelkeket, mind halljuk a szózatot, szívdobogva hallgatjuk, de hallják a terek többi szobornagyjai is, kik olympusi ámulat­tal üdvözlik az új testvért a maguk szoborköztársa­ságában. És mi úgy érezzük, egy státuának, Petőfi­nek a bronzszive dobban ott a Duna partján, emelt fejének ércpillantása odafordul a Parlament felé s szavít zeng a halhatatlanok szférájában: — Hangodat hallom, ahogy rég nem hallottam... üdv, Kormányzó, rég várlak, te vagy az? Megjöttél... nagy viharfáklyát, immár ketten vagyunk, te tüzes szavakkal, én lángoló lantommal immár együtt gyújthatunk, a magyar szabadság jövő útjára csak annál fényesebben rávilágíthatunk . . . És mi most úgy érezzük, ők ketten, a munkatár­sak, hosszan egymásra néznek. Egy eszmény hősei, a költő a szabadságért harcolt lanttal és karddal s a politikai vezér, ugyanazért a szabadságért küzdött tettel, akarattal. Hosszú pillantás . . . s kettejüknek e képzelt tekintet­váltása, géniuszuk plutarchi pár­huzamba vonása: ez legyen e Kossuth-napon Petőfi Társaságának az ünnepi hódolása.­­K­egyivású két lánglélek, isteni öröktüzü zseni mindkettő; őket vita nélkül rég besorozta már a nem­zetközi elismerés az emberiség ama reprezentatív legnagyobbjai közé, kik legnemzetibb magyar voltuk mellett vagy épp ennek folytán a legnemesebben, a legegyetemesebben emberiek tudtak lenni s mint ilye­nek magaslanak ki zseni-testvéreik közül, magyar fajunk szárnyaló fölényének, lovagias hősi önzetlen­ségének az örök dicsőségére. Igazában a külföld elő vt, ők ketten a két legnagyobb magyar reprezentatív; utánuk jönnek más, szintén ösmert és elismert na­gyok: Bólyay, Liszt, Jókai, Madách, Munkácsy, Hubay s a többiek ... de az az üstökösszerű ma­gyar tüneményesség, mely az emberiség szemét száz év óta ránk fordíttatja, az Kossuth és Petőfi sajátja, fölénye, érdeme, kiváltsága. És valóban, van-e di­csőbb és istenibb rejtelem e két lángelme gazdag szerkezeténél és csodás végzeténél? Az antik Róma mithoszának, a kettős Jánusz-feje jut eszünkbe, melynek egyike ifjú, másika úgy, mint ahogy e kettő az életet, aként Petőfi és Kossuth együtt a magyar szabadságban kicsúcsosodó magyar élniakarást fe­jezik ki. Egyik, a költő és mártírhős, félistenként tű­nik el Segesvárit, huszonhatéves korában, a másik, a szónok és vezér, államfő — ugyanazon Gondviselés rendeléséből — a pátriárkák korán felüli aggságot ér el, tán épp azért, hogy szellemének szabadság­mág­lyája intően világítson tovább nemzetének s az em­beriségnek. Az a magyar géniusz, mely Kossuthban, Petőfiben testet vesz, az ifjú hévtől az agg bölcsesé­gig az élet egész skáláját felöleli s a nemzet lényegét e kettősségben teljesen kifejezi. Ha a Carlyle-féle ,,Hő­sök" tanának szemüvegén át vizsgáljuk őket s keres­sük isteni attribútumaikat, azt kell mondanunk, mindkettejükre Isten két kézzel ontotta a maga fen­sőbb adományait, fejedelmi felruházásait. Petőfiről már tudjuk,­­ látnók, költő, apostol, hős és mártir ... vele szemben Kossuth szintén látnok, apostol is, de ezeken felül szónok, politikai vezér és bölcselő. A nagy zsenik sine qua­tion-jában, a látnokságban és apostolságban teljesen megegyeznek, a költészet és szónoklat milliókat hipnotizáló emberfeletti erejében is közel járnak egymáshoz, csak a két utolsó attribú­tumban ágaznak el messzire egymástól: Petőfinek if­jan kell hősként és mártírként megdicsőülnie, míg a nemzetvezér és állambölcselő Kossuthnak késő agg­ságáig kell a maga s nemzete tragédiájának súlyos láncát viselnie. Hosszú, kietlen évtizedeken át csör­geti ő Turin mellől e láncot, de isteni optimizmusa utolsó percéig se hagyja el őt: úgy tudja ő csörgetni azt a láncot, hogy itthon figyelő népe hovatovább a feltámadás harangzúgásának hallja. Ma? . . . Ma a magyar nemzet már csak a harangzúgást hallja. Pe­dig lánc van rajtunk ma is, nehezebb, mint 48-ban, de az a nemzeti géniusz, aki Kossuthból, az agg vates­bölcselőből hozzánk szól, fennen hirdeti: csak rajtunk áll, hogy feltámadjunk! S mi hiszünk neki, mert a Deo­missus-nak, a magyarok Istenétől küldöttnek tartjuk őt, kinek bűvös szava még holta után is dia­dalra tudja felkorbácsolni a fáradt nemzet minden ma szükséges erőtartalékait . . . N­a ma ily tüneményesen erős a nagy halott szónoki szava, milyen lehetett e bűvös szó a magyar és idegen kortársak előtt akkor, régen, mikor majd­nem európai konfliktust, tudott provokálni török föl­dön, mikor kormányt buktatott angol diadalútján s tengeren tul európai beavatkozásra tudta lelkesíteni Washington hűvösen józan business-népét! Boldog az, mondják, ki hallgató füllel megélhette a kossuthi szó­noklat elragadó mámorát, boldog még az is, ki e káp­rázat késő visszfényét még láthatta öreg kortársak arcán ... és én, az önök alázatos szolgája, ily bol­dognak merem tartani magamat is. Én a múlt szá­zad nyolcvanas éveinek legelején, mint gyerek-gim­nazista, az amerikai Boston Latin Scriool-jának vol­tam egy évig a növendéke,­­ akkor még festőnek ké­szültem s mikor a régi város utcasarkain rajzolgat­­­­tam, a járókelők nem egyszer szíves kíváncsian meg­szólítottak. Voltak köztük idősebb urak, asszonysá­gok s ezek, mikor megtudták, hogy Hungárián vagyis magyar vagyok, átszellemülten kiáltottak fel: „a Kos­suth nemzete?! Én még hallottam Kossuthot! . . . my boy, fiam, tudod-e? Jobban tudott angolul, mint mi... hej, aki ezt nem hallotta, az nem tudja, mi az emberi hang és szó bűvölete, nem tudja mire képes halandó ajkán a fennsőbb igazság isteni sugallata . . ." Igen, ezt mondogatták, szinte egybehangzó egyformán s én ekkor láttam meg rajongó arcukon a kossuthi bűvö­let káprázatának ama visszfényét, mely egy percre a csodaember, a látnok és apostol alakját jelenítette elém. Ám mindez csak véletlen utcasarki kép, hama­rosan láttam én Kossuth nyomát másutt, érvénye­sebb helyen is. A mi iskolánk, a Boston Latin School, angol irodalmi tankönyvének a szónoklati példái közt a Washington és Lincoln beszédei mellett dia­dalmasan álltak ott a Kossuth Lajos amerikai angol beszédei is s én magyar fiú létemre büszke boldogan szavaltam el az egyik Class day ünnepi estéjén az egész tapsoló iskola előtt az Ides of March, a „Már­cius idusa" című ily kossuthi beszédet . . . Mindez eszembe jutott, mikor nemsokára itthon e gyásszal vont nemzetiszín karszalaggal karomon a Kossuth koporsóját vittük le a Nemzeti Múzeum lépcsőin... és ma, a Kossuth egyetemes nemzeti feltámadásának a novemberi idusán, ma ismét eszembe jut . . . * Kossuth és Petőfi ... a két­-egy római Janus­fej két arca is hátat fordít egymásnak és nagyon va­lószinű, hogy ők ketten se sokat láthatták egymást a szabadságharc vérviharos forgatagában. Egyik is, másik is ment, rohant, a maga végzetmutatta ut­ján . . . Petőfi misztikusan tűnik el ifjú fővel Se­gesvárit s bizony hosszú évtizedeknek kell eltelniök, mig a turini remete már reszketni kezdő kézzel újból tollára veszi a magyar lirikus nevét. A hetvenes évek legvégén volt ez, mikor az újonnan alakult Petőfi Társaság első tiszteleti tagjául Kossuth Lajost vá­lasztotta meg s ő egy költő-látnoki csudás levélben köszönte meg ezt az ő beválasztását nagy elnök-elő­dömnek, a halhatatlan alapitónak, Jókainak. Miként a fiatal Petőfi legszebb versei mind megannyi döb­bentő és igazolt próféciák, akként az agg Kossuth is hovatovább egyre biztosabb látnoki szemmel látja nem az egyéni, hanem a nemzeti jövőt. Olvassátok el a Kossuth-igéket Itáliát, az osztrák veszedelmet, Boszniát, az orosz rémet illetőleg . . . ma már min­den kossuthi szó beteljesedett! „Lengyelország? . . . Ne higgjetek az ámításoknak: mire Lengyelország igy visszaállittatik, Magyarország jutand Lengyelor­szág sorsára . . Ausztria? Vigyázzatok, hogy Ausz­tria bukásába Magyarország is bele ne temettessék! Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast el­égeti ... A közösügyi egyezkedés előbb-utóbb hábo­rút hoz szegény hazánkra, még pedig olyat, melyben nemzetünkre a győzelem is, a megveretés is egyaránt halálos veszéllyel jár . . ." Látnoki szavak, de leglát­nokibb mégis az a Jókaihoz intézett említettem levél, melyben magát a világháborút jósolja meg: „Európa nemzetei közt egyetlen egy sincs, mely­nél a nemzeti érzület eleven fenntartása oly döntő súllyal nehezednék a történelem mérlegébe, mint a magyarnál. A viszonyok, melyek Magyarország szom­szédságában megteremtettek, kapcsolatban a belföldi zagyva elemeknek mesterségesen is szitogatott kifelé nehézkedésével, oly vihart jeleznek a láttávolban, melynek késhető, de kikerülhetetlen kitörésével a ma­gyar csak úgy bízhatik diadalmasan megküzdhetni, ha a magyar nemzeti érzület villamos folyama hatja át a magyar nemzettest minden ízét. A magyarra nézve a magyar nemzeti érzület vesztatüzének eleven lobogása nemzeti életkérdés. Üdvözlem önöket Petőfi tüzének őrpapjai közt . . ." íme, e levél volt tud­ni nagy tiszteleti tagunk­nak, a száműzött, haza nem jöhető Kossuth Lajos­nak a székfoglalója a Petőfi Társaságban. Petőfi őr­tüzét emlegeti és méltán, hisz e tűzben, e látnoki és apostoli tűzben testvérek ők ketten, látnokok, amig éltek, de nekünk mindörökké apostolok maradnak: az éltető szent, nemzeti érzés örök apostolai! Kossuth feltámadt, Kossuth hazajött, Kossuth itthon van, itt benn minden magyar kebelben! És ez az ő itthoni omnipresens jelenléte mérhetetlen erő­gyarapodását, gazdagodását jelenti az integer ma­gyar jövőért talpraálló nemzetnek. A nagy halott óriási életet hoz magával ... És az az impondera­bilis legfontosabb, ami a régi március sugaraként tör át bús novemberünk ködén. Ám hol ennek a jelentő­sége? Megmondom. Nagy változáson, nagy fordulá­son, sőt egész megforduláson megy most keresztül a világ közvéleménye. Kezd vége lenni a győztesek hosszú politikájá­nak s az érdemetlenül jutalmazott fajsúlytalan népek handabandázásának, — ez a vi­lágközvélemény napról-napra élesebb és botránko­zóbb szemmel vizsgálgatja a békediktátumokat, fő­ként a legigazságtalanabbat, Trianont, s én előre lá­tom, e világközvélemény revíziós mérlegén a nemze­tek szellemi és anyagi fajsúlya fogja eldönteni a kér­dést. Nos, a máris nagyon méltányolt magyar faj­súlyhoz Kossuth szelleme hoz nekünk mérhetetlen súlyú nemzeti értékeket. Kincs az ő nemzetközien dicső neve, kincs szellemi hagyatéka, a nemzeti erő legnagyobb tőkeemelése! Éljünk vele, minden szív táplálkozzék belőle: e szent nemzeti hagyatékhoz csak nemzetközi kéz ne merjen nyúlni profánul! Halljuk és látjuk, a kisajátítani akaró törekvéseket bizonyos oly internacionalisták részéről, kik már gyá­szosan vizsgáztak le előttünk . . . hands off! Félre ama profán kezekkel, melyek holmi levitézlett radi­kális és demokrata szólamok nevében ugy Petőfire, mint Kossuthra a nemzetköziség bélyegét, akarják rá­sütni. Vilá­gszabadság? Igen, legyen minden nép sza­bad, a maga nacionalista önrendelkező körében, ez a leglángolóbb nacionalizmus s ennek voltak ők ketten a látnokai, apostolai, hősei és mártírjai! Ott áll, áll végre Kossuth szobra az őt megillető parlamenti téren, áll és nem néma ez a kőszobor, márvány ajkán lebeg a turini remete utolsó üzenete.­ „Hazádnak rendületlenül . . . érted-e? . . . rendület­lenül légy hive, óh magyar!" Ezzel a szent igével aj­kamon nyitom meg a Petőfi Társaság Kossuth Lajos dicsőséges emlékezetének szentelt ünnepi ülését. Pekár Gyula.

Next