Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-27 / 270. szám
33 A PESTI HIRLAP VASÁRNAPJA 1927. november 27. Kossuth és Petőfi Petőfi Társaság ünnepi ülésén, melyet első tiszteleti tagja, Kossuth Lajos dicsőséges emlékezetének szentelt. Tisztelt Társaság! „Nem néma az a kőszobor," irja és mondja fonográfba 1890-ben a turini remete „mely amott az aradi magyar Golgothán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám, a kitaszított élőhalotthoz, ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének ... én hozzám elhozzák a multak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának, Hungáriának ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar! Tiszteld, akit tisztelet illet, de hive Hazádnak, — érted-e magyar? — Hazádnak légy. Ne csinálj magadnak faragott képet, hogy azt imádjad, csak Hazád szabadságának Istenét imádd, mint azok imádták, akik mártírhalált szenvedtek hűségükért . . .•" Zeng a kossuthi szó és most talán még velekighatóbban zeng onnan az Oláh rab aradi Hungária ajakáról, halljátok-e? Költögető, felrázó ez az ihletett kiáltás: talpra székellteti az igaz magyarokat, szívükbe nyilallik a közöny gyáváinak s tán megmozdítja még a megalkuvók élettelen, hitvány pigra massolit is. Bűvös szózat . . . bizony tán a magyar géniusz e kiáltása az, mely most még a magyar márványt is felköjti: rajta, te halott kő, itt a perc, most mozdulj, most éledj meg, most törjön ki belőled az ige testté, most formálódjál azzá az élőszobor Kossuth Lajossá, ki ott rejtőzik minden magyar porszemben s kinek epikus hősei élén, végre el kell foglania őt megillető helyét a Parlament terén. És ime, a halott márvány szót fogad, megéled: ott áll Kossuth eszméinek s a nemzet eszményeinek oltárrá szentelődő piedesztálján, ott áll szent, nagy akarásának titáni súlyával s már nem „kitaszított", már nem megtagadott. — Kossuth Lajos most november hatodikán, a nemzet szivéből egyetemesen feltámadott. Eddig csak a teste volt sirban itthon, most lánglelke diadalmasan jön haza, hogy pártkülönbség nélkül minden magyar ember keblébe beleköltözzék s fennen lobogó szabadságfáklyája az ő régi hitének az uj erejével, uj reményével világítson s utat mutasson nekünk a trianoni éjszakában. És tegyük hozzá az ő szavával: nem néma az a kőszobor, mely amott a magyar szabadság apostolainak s a magyar függetlenség egykori zászlótartójának emeltetett, — ha inkább megadó, megvető is az a státusa, a bennünk ágaskodó igazibb Kossuth annál viharosabban dörgi ránk: „Hazádnak rendületlenül . . . érted-e? . . . rendületlenül légy hive, óh magyar! Ne csinálj magadnak faragott képet az okoskodó és cicomázkodó megalkuvásból, hogy belenyugvó gyáván azt imádjad, te csak Hazád integer szabadságának Istenét imádd és szeresd, ne csak a Haza jelen röppenő percét, hanem a változhatatlan múltat s azt a közelgő jövőt is, melyért harcolnod kell. Rajta, ne légy kishitű, — a magyar nemzet még bukásában is oly öncélú életerős tényező, mellyel az európai történelem progresszusában számolni kell: veszve csak az a nemzet lehet, amely lemondott önmagáról, — eltiport nemzet ujjászülethetik, csak az öngyilkos nemzetre nincs feltámadás. Neked, hazám, akarnod kell e feltámadást, erősen kell akarnod, mert amely nemzetnek nincs történeti étvágya, annak számára a történelem logikája nem főz ebédet. Magyarok, imhol hallhatjátok, jövök nem uj szózattal, hanem régi igéimmel, rajta, Hazám, csak akarnod kell s meglesz a feltámadásod, szent célzatodat az európai pokol kapui se döntendik meg " Áll a szobor a Parlament terén s a szónok Kossuth dörgő szavának rég elhallgatott ekhói szabad uj erővel riadnak életre Pest-Budán. Viharban száguldják be a várost, villámként gyújtják a lelkeket, mind halljuk a szózatot, szívdobogva hallgatjuk, de hallják a terek többi szobornagyjai is, kik olympusi ámulattal üdvözlik az új testvért a maguk szoborköztársaságában. És mi úgy érezzük, egy státuának, Petőfinek a bronzszive dobban ott a Duna partján, emelt fejének ércpillantása odafordul a Parlament felé s szavít zeng a halhatatlanok szférájában: — Hangodat hallom, ahogy rég nem hallottam... üdv, Kormányzó, rég várlak, te vagy az? Megjöttél... nagy viharfáklyát, immár ketten vagyunk, te tüzes szavakkal, én lángoló lantommal immár együtt gyújthatunk, a magyar szabadság jövő útjára csak annál fényesebben rávilágíthatunk . . . És mi most úgy érezzük, ők ketten, a munkatársak, hosszan egymásra néznek. Egy eszmény hősei, a költő a szabadságért harcolt lanttal és karddal s a politikai vezér, ugyanazért a szabadságért küzdött tettel, akarattal. Hosszú pillantás . . . s kettejüknek e képzelt tekintetváltása, géniuszuk plutarchi párhuzamba vonása: ez legyen e Kossuth-napon Petőfi Társaságának az ünnepi hódolása.Kegyivású két lánglélek, isteni öröktüzü zseni mindkettő; őket vita nélkül rég besorozta már a nemzetközi elismerés az emberiség ama reprezentatív legnagyobbjai közé, kik legnemzetibb magyar voltuk mellett vagy épp ennek folytán a legnemesebben, a legegyetemesebben emberiek tudtak lenni s mint ilyenek magaslanak ki zseni-testvéreik közül, magyar fajunk szárnyaló fölényének, lovagias hősi önzetlenségének az örök dicsőségére. Igazában a külföld elő vt, ők ketten a két legnagyobb magyar reprezentatív; utánuk jönnek más, szintén ösmert és elismert nagyok: Bólyay, Liszt, Jókai, Madách, Munkácsy, Hubay s a többiek ... de az az üstökösszerű magyar tüneményesség, mely az emberiség szemét száz év óta ránk fordíttatja, az Kossuth és Petőfi sajátja, fölénye, érdeme, kiváltsága. És valóban, van-e dicsőbb és istenibb rejtelem e két lángelme gazdag szerkezeténél és csodás végzeténél? Az antik Róma mithoszának, a kettős Jánusz-feje jut eszünkbe, melynek egyike ifjú, másika úgy, mint ahogy e kettő az életet, aként Petőfi és Kossuth együtt a magyar szabadságban kicsúcsosodó magyar élniakarást fejezik ki. Egyik, a költő és mártírhős, félistenként tűnik el Segesvárit, huszonhatéves korában, a másik, a szónok és vezér, államfő — ugyanazon Gondviselés rendeléséből — a pátriárkák korán felüli aggságot ér el, tán épp azért, hogy szellemének szabadságmáglyája intően világítson tovább nemzetének s az emberiségnek. Az a magyar géniusz, mely Kossuthban, Petőfiben testet vesz, az ifjú hévtől az agg bölcseségig az élet egész skáláját felöleli s a nemzet lényegét e kettősségben teljesen kifejezi. Ha a Carlyle-féle ,,Hősök" tanának szemüvegén át vizsgáljuk őket s keressük isteni attribútumaikat, azt kell mondanunk, mindkettejükre Isten két kézzel ontotta a maga fensőbb adományait, fejedelmi felruházásait. Petőfiről már tudjuk, látnók, költő, apostol, hős és mártir ... vele szemben Kossuth szintén látnok, apostol is, de ezeken felül szónok, politikai vezér és bölcselő. A nagy zsenik sine quation-jában, a látnokságban és apostolságban teljesen megegyeznek, a költészet és szónoklat milliókat hipnotizáló emberfeletti erejében is közel járnak egymáshoz, csak a két utolsó attribútumban ágaznak el messzire egymástól: Petőfinek ifjan kell hősként és mártírként megdicsőülnie, míg a nemzetvezér és állambölcselő Kossuthnak késő aggságáig kell a maga s nemzete tragédiájának súlyos láncát viselnie. Hosszú, kietlen évtizedeken át csörgeti ő Turin mellől e láncot, de isteni optimizmusa utolsó percéig se hagyja el őt: úgy tudja ő csörgetni azt a láncot, hogy itthon figyelő népe hovatovább a feltámadás harangzúgásának hallja. Ma? . . . Ma a magyar nemzet már csak a harangzúgást hallja. Pedig lánc van rajtunk ma is, nehezebb, mint 48-ban, de az a nemzeti géniusz, aki Kossuthból, az agg vatesbölcselőből hozzánk szól, fennen hirdeti: csak rajtunk áll, hogy feltámadjunk! S mi hiszünk neki, mert a Deomissus-nak, a magyarok Istenétől küldöttnek tartjuk őt, kinek bűvös szava még holta után is diadalra tudja felkorbácsolni a fáradt nemzet minden ma szükséges erőtartalékait . . . Na ma ily tüneményesen erős a nagy halott szónoki szava, milyen lehetett e bűvös szó a magyar és idegen kortársak előtt akkor, régen, mikor majdnem európai konfliktust, tudott provokálni török földön, mikor kormányt buktatott angol diadalútján s tengeren tul európai beavatkozásra tudta lelkesíteni Washington hűvösen józan business-népét! Boldog az, mondják, ki hallgató füllel megélhette a kossuthi szónoklat elragadó mámorát, boldog még az is, ki e káprázat késő visszfényét még láthatta öreg kortársak arcán ... és én, az önök alázatos szolgája, ily boldognak merem tartani magamat is. Én a múlt század nyolcvanas éveinek legelején, mint gyerek-gimnazista, az amerikai Boston Latin Scriool-jának voltam egy évig a növendéke, akkor még festőnek készültem s mikor a régi város utcasarkain rajzolgattam, a járókelők nem egyszer szíves kíváncsian megszólítottak. Voltak köztük idősebb urak, asszonyságok s ezek, mikor megtudták, hogy Hungárián vagyis magyar vagyok, átszellemülten kiáltottak fel: „a Kossuth nemzete?! Én még hallottam Kossuthot! . . . my boy, fiam, tudod-e? Jobban tudott angolul, mint mi... hej, aki ezt nem hallotta, az nem tudja, mi az emberi hang és szó bűvölete, nem tudja mire képes halandó ajkán a fennsőbb igazság isteni sugallata . . ." Igen, ezt mondogatták, szinte egybehangzó egyformán s én ekkor láttam meg rajongó arcukon a kossuthi bűvölet káprázatának ama visszfényét, mely egy percre a csodaember, a látnok és apostol alakját jelenítette elém. Ám mindez csak véletlen utcasarki kép, hamarosan láttam én Kossuth nyomát másutt, érvényesebb helyen is. A mi iskolánk, a Boston Latin School, angol irodalmi tankönyvének a szónoklati példái közt a Washington és Lincoln beszédei mellett diadalmasan álltak ott a Kossuth Lajos amerikai angol beszédei is s én magyar fiú létemre büszke boldogan szavaltam el az egyik Class day ünnepi estéjén az egész tapsoló iskola előtt az Ides of March, a „Március idusa" című ily kossuthi beszédet . . . Mindez eszembe jutott, mikor nemsokára itthon e gyásszal vont nemzetiszín karszalaggal karomon a Kossuth koporsóját vittük le a Nemzeti Múzeum lépcsőin... és ma, a Kossuth egyetemes nemzeti feltámadásának a novemberi idusán, ma ismét eszembe jut . . . * Kossuth és Petőfi ... a két-egy római Janusfej két arca is hátat fordít egymásnak és nagyon valószinű, hogy ők ketten se sokat láthatták egymást a szabadságharc vérviharos forgatagában. Egyik is, másik is ment, rohant, a maga végzetmutatta utján . . . Petőfi misztikusan tűnik el ifjú fővel Segesvárit s bizony hosszú évtizedeknek kell eltelniök, mig a turini remete már reszketni kezdő kézzel újból tollára veszi a magyar lirikus nevét. A hetvenes évek legvégén volt ez, mikor az újonnan alakult Petőfi Társaság első tiszteleti tagjául Kossuth Lajost választotta meg s ő egy költő-látnoki csudás levélben köszönte meg ezt az ő beválasztását nagy elnök-elődömnek, a halhatatlan alapitónak, Jókainak. Miként a fiatal Petőfi legszebb versei mind megannyi döbbentő és igazolt próféciák, akként az agg Kossuth is hovatovább egyre biztosabb látnoki szemmel látja nem az egyéni, hanem a nemzeti jövőt. Olvassátok el a Kossuth-igéket Itáliát, az osztrák veszedelmet, Boszniát, az orosz rémet illetőleg . . . ma már minden kossuthi szó beteljesedett! „Lengyelország? . . . Ne higgjetek az ámításoknak: mire Lengyelország igy visszaállittatik, Magyarország jutand Lengyelország sorsára . . Ausztria? Vigyázzatok, hogy Ausztria bukásába Magyarország is bele ne temettessék! Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti ... A közösügyi egyezkedés előbb-utóbb háborút hoz szegény hazánkra, még pedig olyat, melyben nemzetünkre a győzelem is, a megveretés is egyaránt halálos veszéllyel jár . . ." Látnoki szavak, de leglátnokibb mégis az a Jókaihoz intézett említettem levél, melyben magát a világháborút jósolja meg: „Európa nemzetei közt egyetlen egy sincs, melynél a nemzeti érzület eleven fenntartása oly döntő súllyal nehezednék a történelem mérlegébe, mint a magyarnál. A viszonyok, melyek Magyarország szomszédságában megteremtettek, kapcsolatban a belföldi zagyva elemeknek mesterségesen is szitogatott kifelé nehézkedésével, oly vihart jeleznek a láttávolban, melynek késhető, de kikerülhetetlen kitörésével a magyar csak úgy bízhatik diadalmasan megküzdhetni, ha a magyar nemzeti érzület villamos folyama hatja át a magyar nemzettest minden ízét. A magyarra nézve a magyar nemzeti érzület vesztatüzének eleven lobogása nemzeti életkérdés. Üdvözlem önöket Petőfi tüzének őrpapjai közt . . ." íme, e levél volt tudni nagy tiszteleti tagunknak, a száműzött, haza nem jöhető Kossuth Lajosnak a székfoglalója a Petőfi Társaságban. Petőfi őrtüzét emlegeti és méltán, hisz e tűzben, e látnoki és apostoli tűzben testvérek ők ketten, látnokok, amig éltek, de nekünk mindörökké apostolok maradnak: az éltető szent, nemzeti érzés örök apostolai! Kossuth feltámadt, Kossuth hazajött, Kossuth itthon van, itt benn minden magyar kebelben! És ez az ő itthoni omnipresens jelenléte mérhetetlen erőgyarapodását, gazdagodását jelenti az integer magyar jövőért talpraálló nemzetnek. A nagy halott óriási életet hoz magával ... És az az imponderabilis legfontosabb, ami a régi március sugaraként tör át bús novemberünk ködén. Ám hol ennek a jelentősége? Megmondom. Nagy változáson, nagy forduláson, sőt egész megforduláson megy most keresztül a világ közvéleménye. Kezd vége lenni a győztesek hosszú politikájának s az érdemetlenül jutalmazott fajsúlytalan népek handabandázásának, — ez a világközvélemény napról-napra élesebb és botránkozóbb szemmel vizsgálgatja a békediktátumokat, főként a legigazságtalanabbat, Trianont, s én előre látom, e világközvélemény revíziós mérlegén a nemzetek szellemi és anyagi fajsúlya fogja eldönteni a kérdést. Nos, a máris nagyon méltányolt magyar fajsúlyhoz Kossuth szelleme hoz nekünk mérhetetlen súlyú nemzeti értékeket. Kincs az ő nemzetközien dicső neve, kincs szellemi hagyatéka, a nemzeti erő legnagyobb tőkeemelése! Éljünk vele, minden szív táplálkozzék belőle: e szent nemzeti hagyatékhoz csak nemzetközi kéz ne merjen nyúlni profánul! Halljuk és látjuk, a kisajátítani akaró törekvéseket bizonyos oly internacionalisták részéről, kik már gyászosan vizsgáztak le előttünk . . . hands off! Félre ama profán kezekkel, melyek holmi levitézlett radikális és demokrata szólamok nevében ugy Petőfire, mint Kossuthra a nemzetköziség bélyegét, akarják rásütni. Világszabadság? Igen, legyen minden nép szabad, a maga nacionalista önrendelkező körében, ez a leglángolóbb nacionalizmus s ennek voltak ők ketten a látnokai, apostolai, hősei és mártírjai! Ott áll, áll végre Kossuth szobra az őt megillető parlamenti téren, áll és nem néma ez a kőszobor, márvány ajkán lebeg a turini remete utolsó üzenete. „Hazádnak rendületlenül . . . érted-e? . . . rendületlenül légy hive, óh magyar!" Ezzel a szent igével ajkamon nyitom meg a Petőfi Társaság Kossuth Lajos dicsőséges emlékezetének szentelt ünnepi ülését. Pekár Gyula.