Pesti Hírlap, 1930. február (52. évfolyam, 26-49. szám)

1930-02-01 / 26. szám

a nemzetvezérek egymás ellen rendezett szemé­lyi hajszája. A polgári politikusok korrupt­­sága. Az alkotmányos közigazgatás erkölcsi romlottsága. Primo de Rivera azzal a jelszó­­val jött, hogy hatalmi szóval helyreállítja a becsület uralmát. Finnek a­­jelszónak az lett a következménye, hogy Spanyolországban az új uralomért lelkesedő nép huszonnégy óra alatt minden városban letartóztatta a zsírjukon élősködő polgármestereket és egyéb közhiva­talnokokat. Azok a miniszterek pedig, akik ad­dig a közpénzekből meggazdagodtak, a kül­földre menekültek. Primo de Füveim pro­­grammjának az a része tehát, ami abban ne­gatívum volt, gyorsan és simán győzedelmes­kedett. Kétségtelen, hogy ennek a becsületes tábornoknak az uralma alatt a spanyol köz­­igazgatás sokkal tisztességesebb lett. Aminek az első jele az volt, hogy a beszedett adók csakugyan be is folytak az államkasszába és a diktatúra első évében eltűnt az alkotmányos kormányzás utolsó esztendejének másfél mil­liárdos deficitje. Ezután következett volna azonban az, hogy a diktatúra — amely az első időben tagadhatatlanul a nép nagy többségé­nek a rokonszenvével találkozott —, építsen is valamit. Hogy megalkossa azt a kormány­zati rendszert, amelyet a régi parlamentáris rend helyébe­ állít. Primo de Rivera jóindu­latú és jóhiszemű uralmának hat esztendeje, különösen pedig utolsó három éve, tulajdonké­pen nem is volt más, mint ilyen irányú vergődő kínos próbálkozás. A végeredmény mutatja, hogy ezen a ponton a spanyol diktatúrát tel­jes kudarc érte. Nem tudott semmit sem ál­lítani annak a helyébe, amit lerombolt. Külföldön és belföldön mindenki érezte, hogy a helyzet állandóan kardélen imbolyog, mert soha sem lehet tudni, mikor jön egy másik erőszakos változás. Belföldön egyre fo­gyott a diktatúra tekintélye, egyre szaporod­tak a különféle összeesküvések, amelyek erő­szakosan akarták megtörni az ország kor­mányzására szervezkedett erőszakot. Külföl­dön egyre kevesebbet bíztak az ország hitelé­ben, a pezeta hitele, megingott, megkezdődött a spanyol pénzegység lassú devalválódása, en­nek a nyomában a spanyol életviszonyok foly­tonos romlása. Spanyolország szerencséje, hogy ebből a tragikus ellentmondásokkal telített helyzetből nagyobb megrázkódtatás nélkül megtalálta a kivezető utat. A kivezető út pedig nem lehe­tett más, mint visszatérés a régi, jó, kipróbált urak szíve-dobogása. S bár egytől-egyig kemény, pogány lélekzetű urak voltak, senki se maradt adósa annak, aki kitalálta a könnyezést. Megteltek újra az öblös poharak, tucatjával jöttek fel a ne­vető pintesek, mert hát — rúgja meg a légy az ebet! — Felhős Zsigának hadd derüljön! Éjfél után aztán. Felhős Zsiga kiintette maga után a cigánybanda fejét. És azt mondta a vén dádénak, künn az eresz alatt: — Nézd, öreg varesokos, tudod, hogy sors­koptatta ember vagyok. Se vagyonom, se egy fe­­kete krajcár a zsebembe. De majd egyszer kiderül Felhős Zsiga uraságnak is! Addig meg ketyegjen nálad ez az öreg aranyóra! Fogjad! És megölelte a szipogó, felzokogó, vén, so­mogyi prímást, alkotmányos rendszerhez, amelynél jobb kor­mányzási módot eddig még nem talált ki az állami szervezkedés tudománya.­ A spanyol diktatúra csődjét tehát egészen bátran úgy is tekinthetjük, mint a diktatúra eszméjének a csődjét. Tanulhatnak belőle azok, akik más országokban egyelőre m­ég felelőtlenül rajon­ganak a diktatúráért. II-­­I. Éjfél felé járt már az idő, készülődtünk haza­felé. Mert karácsony másodnapján is aludni kell. A környékbeli falvak urai is intézkedtek, hogy fog­janak be a legények a szánba. A kaszinó fehér udvarán öt szánkó várakozott. Már megemeltük Szent János poharát, amikor kitárult az udvar felöli vasas ajtó és a hófüggönyös háttérben egy­szerre megjelent Felhős Zsiga jegenyeszál alakja. Újabb bor, széles pohár, zsíros, édes, héjas, bélés, karácsonyi, horgást űző falatok kerültek az asztalra. Úgy vettük körül a szomorkás Felhős Zsigát, mint az örök gyereket, akit mindenki becéz, mert mindenki tudja, hogy gyógyíthatatlan. Mert hisz Felhős Zsiga , bánata, hiába, gyógyíthatatlan volt. Megmozgatott és megmozgattak érte mindent, hogy a szerbek kárpótolják tömérdek, elrablóit vagyonáért. Hiába, ' , ' , , .,, — Ritkán jársz közénk Zsigánk! — korhol­ták az öreget, — a, tavasz óta ide se néztél. — Jól tudjátok, mit­ tagadjam, üres az én bukszám akár a templomok padlása. Azt meg, hogy ti költsetek rám, nem tűri a természetem ! Csitítottuk az öregurat, Ugyan, ne bánkód­jék! De csak csöndeskedett. Fehér haján csillogva játszott a fény, szép, sima arcán csöndes mosoly­gás bujdosott . » „ Az óra éjfélt ütött. Kopogtak. Kissé felnyúlt az ajtó és a keskeny sávban megjelent az öreg ci­gányprímás feje. Örökké izzó szeme végigsiklott a társaságon, s amikor megpillantotta Felhős Zsigát, két szeme bogarában mintha mécsest gyúj­tottak volna. Behajlongott. Bejött. Fényes zsakett­jét, akár egy törhetetlen tükröt lobogtatta a hajla­­dozás. Hóna alá szorított hegedűjét megpengette, megállt a hosszú asztal sarkánál és tekintetét le­sem véve Felhős Zsigáról, játszani kezdett, — Ejnye, vén kányakergetője, — Szólt rá tettetett haraggal az elnök, — hát meg se kérded, szabad-e? — Csókolom a kezsit, — mondotta hihetetlen szaporán, — hát csak a­ kis Jézus idveelése ere­imre! Harsogva vette körül a nevetés, amely egyre jobban áradt, amikor a kü­lső szobából egymásután szivárogtak be a „nagybanda“ tagjai. A kicsi, hód­­képű, sárga szeme fehér, brácsás, csillogó elejű­ szmokingban, gombos-betétes lakkcipőben, amely már kiszolgálta a papáját is. Utána a kövér, zengő tokája klarinétos, az Örök szemforgatás bűvös mestere. Majd a prímás vékony kisfia, a másod­hegedűs és egy­ száraz, hajlott, sírba kívánkozó bőgős, aki azonban jobban birta az italt a fél me­gyénél. Folyt a bor, öreg pezsgőitalok is kerültek elő a pince homokjából és­­ folyt a pénz a banda felé. Két óra alatt tisztes kis halom hevert az öreg prímás zsebében. Végre pihentek. Kisurrantak, a szomszéd termekbe, onnét meg a csapszék elé. Fe­kete képük szinte megfehérült a boldogságtól. Csak az öreg prímás nem­­volt közöttük. Senki se­ vette­ észre,, kiszökött az épületből, s pár perc havas szél. Az­ utcácska közepén megállt és megve­­regette az egyik csöppnyi ház kapu felőli ablakát. Hosszan zörgetett, mig világot gyújtottak odabenn. — Engedelmet kedves Gál úr, ne tessen ha­ragudni, igen fontos szóváltásom lenne Gál bácsi, a kopasz, ó betűre hajlott kis asztalos, hangos zsörtölődés után beengedte. Rakott egy kis gyaluforgácsot a tűzre,­­ a cserépkály­­ában még bőven volt parázs és leültette a lihegő cigányt. Hosszú sugdolózás folyt le közöttük, amelynek az lett a vége, hogy . . . . . . hogy Gál bácsi reggel, azaz hajnalban úgyis megy a vonattal Kaposvárra, vigye el hát ezt az ötven pengőt, vegyen a kaposvári postán egy pénzesutalványt és címeztesse meg eképpen: Nagyságos Felhős Zsiga volt verőcei uraságnak, Nagyatád, Bélés­ utca, Szives Liza urhölgy levelei­vel .. . Aztán fizesse be az ötven pengőt a posta­utalványra és írassa rá a hátlapjára azt is, hogy egy régi, horvátországi adós küldi ezt a pénzt, aki itt járt Kaposváron és hallotta, hogy’ a szerbség által kiüldözött Felhős uraságnak rosszabbul megy a sora mint valaha . . . — Marad még a bandának vagy nyelvan, — súgta a vén prímás Gál bácsi fülébe, — mert az urak úgy dobálják a pénzt a kaszinóban, mint a felhő a havat. Csak egy szót se Gál uram senkinek! Nem leszek hálátlan. Tudom, hogy farsangkor viszik a lányát, — kimuzsikálom a lakodalmat ingyent Aliig húzta fel a viharvert kabátot és osont vissza a kaszinóba. Lihegve jött be, mert a bandát már berendeltük újra. A fia hátralépett, ő állt az élre, és amikor elfogyott az a nóta is, hogy ott ahol a Maros kanyarog Simák a szomorú magyarok, nagyot dobbantott az öreg a banda felé, rájuk is kiáltott: — Fektesd rá a vonat dádét — és bele kezdett­ . Kereszt van a homlokomon, Zsandár vágta rája . . . . És annyi boldog rajongással nevetett a szeme a Felhős Zsiga szemébe, amennyi elég lenne száz szempárra is. Azt mondják, Felhős­­ Zsiga ma sem tudja még, hogy ki az az ismeretlen, becsületes adós, aki ebben a nehéz világban felszólítás nélkül adja meg az adósságát . . . PESTI HÍRLAP 1930. február 1., szombat Franciaország a londoni konferencián átadott jegyzékében 800 ezer tonna hajóteret követel. Párizs, jan. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A Petit Párisien részleteket közöl abból a jegyzékből, amelyet a francia delegáció tegnap este a londoni flottakonferencián átadott a többi delegá­ciónak. Eszerint Franciaország a maga részére 100.000 tonnányi hajóteret követel együttesen, a követ­kező kategóriák szerint fölosztva: nagy csatahajók részére a washingtoni egyezményben megállapított 175.000 tonnát, 10.000 tonnás cirkálók részére 120.000, kis cirkálók, torpedónaszádok és torpedórombolók ré­szére 210.000 különleges hajónemek, mint például aknalerakók részére 30.000, nyilttengeri tengeralatt­járóik részére 30.000, partvidéki tengeralattjárók ré­­­­­­szére 90.000 tonnát. Azonkívül a gyarmatvédelem cél­jaira 15 különösen nagy tengeralattjáróra tart szá­mot, egyenként 3000 tonnányi tonnatartalommal. A­­ francia kormány lemondani hajlandó a nagy csata­hajókkal, nagy cirkálókkal és tengerparti tengeralatt­járókkal kapcsolatban a tonnatartalom áthárításá­nak kedvezményéről. Ez csupán a kiscirkálókra, torpedórombolókra, torpedónaszádokra és nagy ten­geralattjárókra terjedne ki, de az ilyen tonnatarta­­lom-áthárítást már egy esztendővel előbb, mielőtt a kedvezményt igénybe veszik, a többi hatalomnak be kell jelenteni. Briand visszatért Párizsba. Párizs, jan. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Ít­r­­and pénteken este Londonból Párizsba érkezett. Megérkezésekor rosszkedvű volt és elhárí­tott minden üdvözlést. Taraion csak szombaton éjjel érkezik Párizsba és vasárnap megbeszéléseket fog folytatni a londoni konferencia parlamenti tanács­adóival. Hétfőre minisztertanácsot hívtak, össze. A munkáspárt lapja meg van elégedve a teljes ülés eredményével. London, jan. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A Daily Herald, a munkáspárt hivatalos lapja, meg van elégedve a londoni flottakonferencia tegnapi teljes ülésének lefolyásával. A lap szerint hosszú vita után, a kategóriák szerinti korlátozás mellőzésével, az egész tonnatartalom korlátozásának megtalálták a módját. Ennek következtében megvan annak lehetősége, hogy a konferencia a flottaerők tényleges leszállításának döntő fontosságú feladatá­val foglalkozzék. A Stimson-léle javaslat vitája, London, jan. 31 A tengerészeti konferencia L számú bizottsága ma délutáni tanácskozásán elsősor­ban a tegnap elfogadott Stimson-féle javaslattal fog­lalkozott. A bizottság felhatalmazta Colbant, a Nép­­szövetség leszerelési osztályának vezetőjét, hogy a konferencia ülésein mint megfigyelő részt vehessen. A bizottság ezután az össztornatartalom és kategó­riánkénti számítás elveit tárgyalta A tanácskozást keddre napolták el, hogy­ a kiküldötteknek módjuk legyen a javaslatokra adott nyilatkozatokat alaposan megvizsgálni. Hír szerint a tárgyalások alapján Alexander, az admiralitás első lordja. Anglia nevében újból han­goztatta, hogy Anglia a kategóriánkénti számítás híve, de, tekintettel Franciaország különleges helyze­tére, hajlandó a két rendszer közti kompromisszumot megfontolás tárgyává tenni. Mindaddig azonban nem fogado­tt el semmiféle kompromisszumot, amíg a bi­zottság az egész kérdést alaposan át nem tárgyalta és az összes delegátusok nem ismertették felfogá­sukat. _______ Zaleski bízik a francia-német közeledésben. Varsó, jan. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Zaleski külügyminiszter a sejm külügyi bizottságában érdekes beszédet mondott. Mindenek­előtt a lengyel külpolitika békés szándékait juttatta kifejezésre. Lengyelország nemzetközi tekintélye na­gyon megerősödött a békepolitika által. Ezt bizo­nyítja az olasz, angol, amerikai és török követeknek nagykövetekké történt kinevezése és külföldi minisz­terek gyakori varsói látogatása. A leszerelés kérdésében Zaleski a fegyverkezés fokozatos csökkentésének híve. A leszerelés lassú me­nete talán azzal függ össze, hogy egyoldalúan köve­telik a leszerelést és a döntőbíráskodást, a genfi jegyzőkönyv harmadik programm­pontjára, a bizton­ságra nem fordítottak kellő, gondot. Remélhető, hogy az a Népszövetség részéről megindult kísérlet, hogy alapokmányát a Kellogg-egyezménnyel összhangba hozza, ezt a célt is előbbre lendíti. Ami a lengyel-francia viszonyt illeti, szem előtt kell tartani a német-francia viszony állandó javulá­sát. A francia-német közeledés olyan tény, amely már a francia közvéleményben is mély gyökeret vert. Lengyelországnak tehát Franciaországhoz való jó­­viszonyát a Németországhoz való viszony megjaví­tásával kell kiegészítenie. A német-francia és német-lengyel megértés a legjobb biztosítéka az európai egyensúlynak. A kül­ügyminiszter végül arra kérte a külügyi bizottságot, hogy a külpolitika támogatásánál tegyen félre min­den belpolitikai viszályt.

Next